éLETÖRÖM
ECSETVONÁSOKBAN

 

M. Péter János az erdélyi festészet kiemelkedő alakja volt. Székelyvarságon született 1941. január 27-én, Székelyudvarhelyen nőtt fel, a marosvásárhelyi Képzőművészeti Líceumba járt, a kolozsvári Képzőművészeti Akadémián diplomázott. Szovátán és Sepsiszentgyörgyön élt, 2009. április 23-án győzte le hosszan tartó betegsége. Többek között oltárképeket, templomot ábrázoló képeket festett. Alkotásai megtalálhatók több mint 20 országban. Igazi derűs, jó kedélyű ember volt, ez meg is látszik témáin és színhasználatán, amely jól kifejezi az életörömöt. A művész Budapesten élő fiával, aki a hagyatékát gondozza, Bereczki Gyöngyvér beszélgetett.

Bereczki Gyöngyvér: M. Péter János - Mit jelent a név előtti M?

Péter János: Az édesapját Makó Jánosnak hívták, aki az orosz fogságból való hazajövetele után Varságon meghalt. Anyai nagybátyja örökbe fogadta az árván maradt gyereket, így kapta meg az anyai ág családnevét, ezért amikor festő lett, Péter Jánosként írta alá a képeit közel húsz évig. Emlékeim szerint a '80-as évek elején kezdte a festményeit M. Péter Jánosként szignózni, az édesapja iránti emlékezet és a varsági identitás kifejezése okán.

B. Gy.: Varságon született, de elég korán elkerült csodálatos szülőfalujából. Milyen körülmények vezettek ehhez? Tanulmányok?

P. J.: Az örökbe fogadó szülei Székelyudvarhelyen éltek, Anna nagyanyám vasutas volt, András nagyapám pedig megbecsült cipész. Minden energiájukat két örökbe fogadott fiuk taníttatására fordították, Székelyudvarhelyen járt általános iskolába, ahol megismerte anyukámat és legjobb barátait, a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte középiskolai tanulmányait. Itt találkozott az erdélyi képzőművészet nagyjaival, többek közt Nagy Pállal és Piskolti Gáborral, akiket mesterének tekintett. Később Kolozsvárra került az Akadémiára, utána Szovátára, aztán 1973-ban Sepsiszentgyörgyre, ahol haláláig alkotott.

B. Gy.: Milyen családban nevelkedett, vallásos volt, hitt Istenben? Megmutatkozik ez a munkáiban, vannak vallásos témájú művei? (Láttam például a varsági ravatalozókápolnában a festményét és a zeteváraljai oltárképet.)

P. J.: Vallásos családba született, később a kispolgári-ateista, aztán a bohém művészvilág kétkedő világa vette körül. De soha nem veszítette el hitét, sőt, ahogy egyre idősebb lett, annál szikárabb hittel rendelkezett. Volt a műtermében egy templompadláson talált méretes körmeneti feszület (ami azóta is a hagyaték képeit őrzi Varságon), minden reggel hozzá fohászkodott (sokszor említette viccesen, hogy ha megszorult anyagilag, csak kérnie kellett Jézuskát, és még aznap eladott egy képet). Egyszer láttam egy fantasztikus Krisztus-festményt a műtermében, szerintem egyik legsikerültebb ilyen témájú alkotása volt, úgy tudom, hogy megrendelésre készült. De festett oltárképet Zeteváraljára, és a varsági ravatalozó freskója is az utolsó éveinek a gyümölcse. Egyébként a legtöbben templomokat ábrázoló tájképeiről ismerik, fantasztikus színekkel tudta láttatni a falvak lelkét jelző templomtornyokat.

B. Gy.: Olvastam, hogy 1975-ben a Képzőművészeti Szövetség műtermet bocsátott rendelkezésére. Ekkor a művész 34 éves volt. Ez elismerése, felismerése is volt a tehetségének?

P. J.: Azt gondolom, a Szövetségnek ez volt az egyik legjobb befektetése. További 34 évig használta ezt a műtermet, itt alkotva meg legjobb műveit.

B. Gy.: Mikor és kicsoda fedezte fel a tehetségét, kitől kapott biztatást, hogy ezt a pályát válassza, hiszen rajztanárként dolgozott hosszú éveken át.

P. J.: A kommunista korszakban nem létezett képzőművészi szakma, minden művésznek „rendes" szakmát kellett vállalnia, ez általában a (rajz)tanári pályát jelentette. M. Péter János festőművészként élte le életét, de a rendszerváltás környékén lett hivatalosan is főfoglalkozása a festészet. Tanári munkájával és kreativitásával ugyanakkor sok tehetséges tanítványt nyert meg a művészet számára.

B. Gy.: Melyek voltak a kedvenc témái? Milyen technikával, technikákkal dolgozott?

P. J.: Kezdetekben az akvarell (Piskolti hatására) és a tusrajz dominált, ezzel varázsolt gyönyörű tájképeket és portrékat, később fordult az olaj, illetve a vegyes technikák felé. Bár tájképeit ismerték igazán, sok témában alkotott, elég akár utolsó éveinek csendélet- vagy a velencei sorozatára gondolnunk. A kilencvenes évektől már több technikát használt akár egyszerre is, például a temperát az olajjal, vagy akár a krétát is bátran használta a festett felületeken. Sokszor egy elkészült festményt kivett a rámájából és újrafestette, sőt, gyakran előfordult, hogy meglátott egy elkészült munkán egy érdekes részletet, kivágta, és ebből a „cetliből" alkotott újat. A 2000-es évek elején felfigyeltem egy sajátosan áttetsző, futtatott textúrájú új megoldásra több festményen, kérdésemre azt válaszolta, hogy nagyon büszke rá, sokat használja, és titkos „receptje" van erre (talán az akrilfesték és az akvarell együttkezeléséről volt szó).

B. Gy.: Hol dolgozott a legszívesebben? Műteremben, a természetben, egyedül vagy inkább közösségben?

P. J.: Bejáratott és jól felépített munkamódszere volt: maximum egy hét természet-, falujárás (közben skicceket készített, néha fotózott), utána két-három hét intenzív műterem-rabszolgaság, amikor reggeltől estig dolgozott. Félévente-évente szüksége volt egy nagyobb utazásra (külföldre akár), amikor galériákat látogatott, saját szóhasználatával élve: feltöltődött. De sohasem tudott túl sok ideig „kirándulni", bármilyen jól érezte magát, volt egy pont, amikor egyik pillanatról a másikra elfogta a lelkifurdalás, és „most már dolgoznom kell" felkiáltással hazautazott a műterembe.

B. Gy.: Művésztelepek rendszeres látogatója, résztvevője volt. Milyen kapcsolatban állt a kortárs művészkollégákkal?

P. J.: Társasági ember volt, pikáns humorát sokan ismerték, de dolgozni csak egyedül tudott. Erre példa az Incitato Lovastábor, amin hosz-szú évek során részt vett, szívesen beszélgetett, bulizott a kollégákkal, de a leadandó festményt többnyire a saját műtermében készítette el a tábor előtt, vagy hazautazott megfesteni. A kortársakkal való viszonyáról nem sokat tudok, de nem találkoztam olyan művésztársával, aki haragudott volna rá. Mindenesetre nem volt önmenedzselő típus, így a szakmával kialakított viszonya főként az alkotó kollégákkal való barátságra korlátozódott, mint például (a teljesség igénye nélkül): Diénes Attila szobrász, Tornay Endre szobrász, Vass Tamás grafikus, Kosztándi Jenő festő, Páll Lajos festő, Baász Imre grafikus, Plugor Sándor grafikus, Bíró Gábor festő, Bocskai Vince szobrász, Kusztos Endre festő, vagy akár volt tanítványa, Damokos Csaba.

B. Gy.: 2014-ben hagyatéki kiállítást rendeztek Székelyudvarhelyen M. Péter János festményeiből. Mikor láthatják még az érdeklődők a képeket? Tervezett kiállítások?

P. J.: Nagyon szeretnék további kiállításokat szervezni Erdélyben és Magyarországon a hagyatéki anyagból, de az első kiállítás előkészítése és megrendezése nagy büdzsét emésztett fel, így a finanszírozás és az időhiány miatt egy időre megálltunk a szervezéssel. Addig is próbálok pályázni és olyan embert (kurátort-galeristát) találni, aki továbbviszi az ügyet. Nagy tervem, hogy először egy hagyatéki albumot adjak ki, aztán ezt követően egy átfogó, életművét hűen bemutató gyűjteményes kiállítás és könyv készüljön róla.

B. Gy.: Meg tudná tippelni, hány festményt készített az édesapja élete során?

P. J.: Nehéz megtippelni! Termékeny festő volt, nem tartogatta a képeit, ha volt rá kereslet, eladta vagy elajándékozta. Sok festményét „elkérték" az elvtársak vagy galériák a régi korszakban, amik aztán a rendszerváltáskor eltűntek a falakról. Ez is azt jelenti, hogy szerettek és szeretnek az M. Péter János-képekkel együtt lakni az emberek, hovatartozástól és eszmerendszertől függetlenül. Tudomásom szerint huszonvalahány országban vannak festményei, eljutottak a világ minden szegletébe. Gyakran futok össze olyan emberekkel szerte a világon, akik boldog tulajdonosai egy „péterjánosnak". Azt gondolom, ez volt a célja és értelme művészetének, ő is boldog lenne, ha látná.

B. Gy.: Festészete sejtelmes lírai absztrakció, amelyben szürrealisztikus lebegő formák idéznek valósnak tűnő tereket, árnyakat, formákat. E képek festői megfogalmazása érzékeny, finom, de erőteljes fény-árnyék játékokkal történik, az egyes színfelületek valőr- és tónusértékeit sokszoros lazúrrétegekkel festi. - mondja M. Péter Jánosról Pogány Gábor művészettörténész. Ha egy színnel kellene jellemeznie M. Péter Jánost, melyik volna az?

P. J.: Kiemelhetetlen egyetlen szín! A lélek színei, amiket ábrázolt, meghatározhatatlanok. Magyari Lajos írta valahol róla, hogy őt tartja a festők közt a legnagyobb koloristának.

B. Gy.: Ki őrzi a hagyatékát, van emlékháza, létezik-e róla elnevezett műterem, galéria?

P. J.: A családja őrzi a megmaradt alkotásokat Budapesten és Székelyvarságon. Reméljük, hogy a nemsokára elkészülő varsági galéria felveszi majd az M. Péter János nevet, és büszkén tudunk egy állandó teret biztosítani egy képválogatásnak. Biztos vagyok benne, hogy eljön az az idő is, amikor nemcsak magánszemélyek otthonában, hanem még több nyilvános galériában és képtárban lesznek fellelhetők M. Péter János festményei, szerte a világon.