Nóda Mózes
bOLDOG AZ A NÉP,
AMELY ÜNNEPELNI TUD (ZSOLT 89,16)
A szentmise ünneplése
A szerző a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte teológiai tanulmányait 1985-ben, ugyanabban az évben szentelték pappá. Doktori fokozatot szerzett a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem-Filozófia Karán 2003-ban, majd teológiai doktorátust szerzett 2011-ben a II. vatikáni zsinatot megelőző liturgikus megújulásról írott dolgozatával. Jelenleg a BBTE Római Katolikus Teológia Karának előadótanára.
Az öröm mint tartós érzelmi állapot az egyik legemberibb érzés, a felszabadultság, megelégedettség kifejeződése, a bizalomra és biztonságra épül. Örülni mindenki szeret, az öröm a testi és lelki egészség fokmérője. A keresztény ember alapvető állapota az örvendezés kellene hogy legyen. Isten a nevünkön szólít, tudja a nevünket, nem egy vagyok a sok ember között, akire senki sem figyel, aki a tömegben arctalanná válhat, Isten ismer és szeret. A szomorú keresztények - szomorú keresztények.
Az ünnepeinken néha átsugárzik az öröm, egy keresztelés, elsőáldozás, házasságkötés örömünnep, de minden találkozásunk Istennel örömmel kellene hogy eltöltsön minket. Elsősorban a szentmise ünneplése, ahogyan a zsoltáros énekli: „Örvendezve szolgáljátok az Urat" (Zsolt 100,2).
A szentmise emlékünneplés: Jézus Krisztus halálára és feltámadására emlékezünk. Nem csupán gondolatban, szóban, hanem bibliai értelemben, ahol a múlt jelenné válik az emlékezésben. A héber zikkaron jelentése: Isten egy üdvtörténeti tette a jelenben is érezteti hatását, ennek az eseménynek, tettnek mi is a részeseivé válunk. Ott állunk a csoda előtt, látjuk az üres sírt. A feltámadt Jézus nekünk mondja: ne féljetek. Ez a csoda minden szentmisében végbemegy, a feltámadt Krisztus jelen lesz közöttünk.
A szentmise szent lakoma ünnep, Krisztus hív, üljünk egy asztalhoz vele, örüljünk együtt, egymásnak. A szentmise alapformája ezért a hálaadás, eukarisztikus (= hálaadás, hálát adni) ünneplés. Az együtt ünneplés hivatása, hogy közösséget alkosson, ennek az ünnepnek szerzője az üdvözítő Isten. Minden ünnep lényeges célja, hogy a közösséget elvezesse az Istennel való szövetséghez, hiszen Isten elkötelezte magát mellettünk.1 Liturgikus értelemben az ünneplés a közösség örömteli cselekménye, amelyben Isten jóságát és irgalmát tapasztaljuk meg.2 A lakomához hozzátartozik az öröm, ezért csak az öröm ünneplőruhájában szabadna az asztalhoz ülni.
Romano Guardini német teológus a liturgia egyik célját abban látja, hogy „kegyelmet ad az embernek, hogy a kegyelemtől hajtva egyéni létértelmét megvalósíthassa, hogy egészen olyan legyen, amilyen isteni rendeltetéséből akar és amilyennek lennie kell: hogy Isten gyermekévé legyen. A liturgiában Isten előtt örüljön ifjúságának."3 A liturgia tanít meg az Isten tiszteletére, arra, hogy az ember imája, istentisztelete, hite, szeretete, bánata és öröme igaz legyen.
Guardini sajátos gondolata a liturgia mint „játék" elmélete, amelyben az ember „a kegyelem szelétől hajtva élő remekművé lesz Isten előtt". Sokan bírálták, és ma sem fogadják el szemléletét, de érdemes elgondolkodni rajta. A liturgikus nevelésnek ma is arra kell törekednie, hogy megtanítson imádkozni, megtanítson az Isten színe előtt való „időfecsérlésre", hogy jól érezze magát az ember Isten jelenlétében. Az embernek meg kell tanulnia, hogy nem kell mindig valamit elérni, valami hasznosat létrehozni, hanem kedves dolog eljátszani Isten jelenlétében, szabadságában, szépségében és szent vidámságban a liturgia Istentől rendelt játékát. Hiszen végeredményben az örök életben is ebből fog állni a beteljesülés. Aki pedig most nem érti meg, hogy a mennyei beteljesülés egy örökös dicsőítő ének, az rájön-e majd akkor erre az igazságra? Nem tartozik-e majd akkor is azok közé a fáradhatatlan emberek közé, akik az ilyen örökkévalóságot céltalannak és unalmasnak találják?4
A vasárnap mint az Úr Krisztus feltámadásának emléknapja, a hetenként ismétlődő húsvét a nyugalom és a remény ünnepe, hiszen arra utal, aminek a beteljesedését várjuk. Ezért Úr napja, a vasárnap a keresztény ember számára olyan, mint egy bepillantás az örökkévalóságba.5 A vasárnapi szentmise a találkozás ideje, helye, a szentmise nélküli vasárnapok a keresztény emberek életében „nem szabadidőt, hanem üres időt", kiüresedést eredményeznek. Az állandó aktivitással, a rohanó életmóddal az ember elveszíti a mélységek és a csend, s nem utolsósorban Isten iránti érzékét.6 Ünnepeinken, szentmiséinken sokszor visszaköszön az Ószövetség szentség fogalma, ami eltávolítja a közösségből azokat, akik letértek a helyes útról. Mi azzal a tudattal ülünk a szentmisén, hogy bűnösök vagyunk, ez igaz, de azért megyünk szentmisére, hogy az irgalmas Krisztus elvegye bűneinket, és tudjunk derűsek, vidámak lenni.
A szentmise hálaadás, a dicséret áldozata, Krisztus imádkozik velünk, nem magányosan állunk Isten előtt, hanem ő van ott mindig velünk. Ez a keresztény öröm oka, forrása, ezért tudunk Istenre, önmagunkra és embertestvéreinkre Krisztus szemével nézni.7 A szentmisét csak ünnepelni lehet és szabad, ahogyan az ószövetség népe örvendett az egyiptomi rabságból történt szabadulásnak, ahogyan húsvét napján örültek a tanítványok Jézus feltámadásának.8
Örvendhetünk, mert hallhatjuk Istent
Az emberi történelem egyik legnagyobb pillanata Isten megszólalása, a kinyilatkoztatás kezdete. Isten elkezd beszélni, önmagáról, az emberről, a jövőről. Ez a párbeszéd ma is folytatódik. A szentmise igeliturgiájában Isten szól hozzánk. Sokszor és sokféleképpen szólt az emberhez és szól ma is. Beszélni szerető Istenünk van, aki minden szentmise igeliturgiájában személyesen szól hozzánk. Az ószövetség nagyjai (Ábrahám, Mózes, Sámuel, Izaiás, Jeremiás) a megszólításra így feleltek: „Itt vagyok".
Az elhangzó szentírási részekből Isten megszólító hangját kell kihallani. Jeremiás próféciájában hozzám szól, Szent Pál apostol levelének én vagyok a címzettje, az evangéliumban Jézus nekem mondja a példabeszédet. Isten igéjének hallgatójaként fedezhetem fel igazán, ki vagyok én. Életem akárhány éve nem pusztai bolyongás, Isten tervébe bele vagyok foglalva, ő velem járja életutamat, amelynek célja és értelme Istenben és Istennél van. Valószínű, hogy nem leszünk olyan híresek, hogy Isten személyesen nevünkön szólítson, de az elhangzó szavak személyesen érintenek. Ha nem is tudunk meg mindig új tényeket Istenről, de találkozunk vele. Ezekből a találkozásokból születik és erősödik a hitünk, ami annak tudása, hogy Isten szeret.9 János evangélista meghívásának történetében olvassuk, hogy nem feledte el az első találkozást, a találkozás időpontját: „körülbelül tíz óra volt" (Jn 1,39).
Az elhangzó evangéliumban nem egy régen elhangzott történetet ismételgetünk, hanem olyan eseménynek vagyunk részesei, amely most történik. Jézus hozzám, nekem szól. Ma ismét csodaváró korban élünk, rendkívüli kinyilatkoztatások, jelenések, különleges kegyelmi megnyilvánulások vonzzák az embereket. Minden szentmisében megszólal Isten, kell ennél nagyobb csoda? A prédikáció (homília) van arra hivatva, hogy híd legyen Isten szava és a mai élet között. A prédikációban az evangéliumot kell hirdetni, magyarán örömhírt, gyógyító és vigasztaló szavakkal, amelyek békességet teremtenek, amelyeken áthallatszik Isten hangja. Az igeliturgiának a hitet, a reményt és a szeretetet kell táplálnia, erősítenie, legyen mindig halló fülünk, érző és cselekvő szívünk.10 Isten népe vagyunk, így szól hozzánk az Isten, és minden örömünk forrása, hogy Isten családjának lehetünk a tagjai.11
Örvendhetünk, mert lakomára hívnak
Minden szentmisének elsősorban húsvéti jellege van. A feltámadott Krisztus szól hozzánk, az eukarisztia liturgiájában pedig a megdicsőült és feltámadt Krisztus jelenik meg, hogy szeretetből történt áldozatát újra és újra felajánlhassuk Istennek. Az elhangzott alleluja, Sanctus, az utolsó vacsora eseményeinek felidézése az eukarisztikus imában, a kánonlezáró dicsőítés/doxológia mind ennek az örömteli eseménysorozatnak a megjelenítései. Részesei leszünk minden szentmisében az üdvtörténet nagy eseményeinek.
Ezért fontos, hogy az ünneplés minden mozzanatának, a gesztusoknak, az énekeknek, a virágoknak, a szépen végzett liturgiának mind Isten szeretetének szépségét kell sugároznia. Az örömet nem lehet fogcsikorgatva kierőltetni, még a szentmisében sem. Meg kell tanulni, meg kell ismerni, mi az öröm forrása. Isten Fia jelen van, köztünk van, és ennek a jelenlétnek a csúcsa, hogy egy asztalhoz ül velünk. Nagyon sokszor halljuk ismerőseinktől, hogy milyen jeles személyiségekkel ülhettek egy asztalnál. Minket Jézus hív, az ő asztaltársaságát és barátságát élvezhetjük vasárnapról vasárnapra. Van-e ennél megtisztelőbb és örömtelibb asztaltársaság?
Ezek a pillanatok áttörik világunk korlátait, meglátjuk az ajándékban az ajándékozót.12 Ha egy társaságban jól érezzük magunkat, akkor szívesen megyünk el egy következő találkozóra, lakomára is. Jézust megismerni, barátságot kötni vele időigényes, mindig marad tanulnivaló, és neki mindig marad ajándékoznivalója. A szentáldozásnak az az elsődleges célja, hogy a találkozásokból Krisztus barátaivá nemesedjünk.
A boldogság, az öröm nem lehet kötelesség, csak akkor van esélyünk tartós örömre és boldogságra, ha a szentmiséinkben sikerül találkozni, meghallani, egy asztalhoz ülni Krisztussal. A szentmise mindig ünnepi alkalom, mert találkozás, a találkozás pedig az öröm forrása. Isten nemcsak nevünkön szólított, hanem gyermekeiévé fogadott és egy asztalhoz ül velünk.
A vasárnapi szentmiséinken olykor a rituális pontosságra való figyelés, a szenttől (Istentől) való távolságtartás, a megszokott viselkedésformák, vallásos énekeink mélabús stílusa egyszerűen nem adnak helyet az örömnek. Természetessé vált, hogy a templomban csak szent komorsággal lehet jelen lenni. Az első keresztények istentiszteletéről ezt olvassuk: „Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eledelt" (Csel 2,46). A szentmise eukarisztikus örömünnep, ünnep, mert Jézus Krisztus jelen van, ünnep, mert az eljövendő örömünnepre, a messiási lakomára vagyunk hivatalosak.13
Minden szentmisében Jézussal, Isten visszavonhatatlan szeretetének tanújával találkozunk, ezért nem elég „misére menni" vagy „misét hallgatni", a szentmisén meg kell tanulni szívből örvendeni.14
Jegyzetek
1 Török József-Barsi Balázs-Dobszay László: Katolikus liturgika. Budapest 1995, 5-6.
2 Várnagy Antal: Liturgika. Abaliget 1995, 368.
3 Guardini, Romano: A liturgia szelleme. Budapest 1940, 75.
4 Guardini: A liturgia szelleme, 78-79.
5 Guardini, Romano: Der Sonntag gestern, heute und immer. Würzburg 1957, 19-21.
6 Guardini: Der Sonntag, 25.
7 Radcliffe Timothy: Miért járjunk szentmisére? Budapest 2011, 151-153.
8 Müller Josef: Feiernde Gemeinde. Die Bedeutung der Feste und Feiern für den Prozeß der Gemeindebildung, in Schulte Raphael (hrsg.): Leiturgia, Koinonia, Diakonia. Festschrift für Kardinal Franz König zum 75 Geburtstag. Wien-Freiburg-Basel 1980, 3-5.
9 Radcliffe: Miért járjunk szentmisére?, 56-60.
10 Kasper, Walter: Die Liturgie der Kirche. In Kasper, Walter: Gesammelte Schriften 10, Freiburg-Basel-Wien 2010, 235.
11 Kasper: Die Liturgie der Kirche, 56.
12 Radcliffe, Timothy: Vesd bele magad! Élet a keresztség és bérmálás kegyelmében. Budapest 2013, 221.
13 Braulik, Georg: Die Freude des Festes. In: Schulte, Raphael (hrsg.): Leiturgia, Koinonia, Diakonia. Festschrift für Kardinal Franz König zum 75 Geburtstag. Wien-Freiburg-Basel 1980, 178-179.
14 Müller: Feiernde Gemeinde, 8.
