Zamfir Korinna
a PRÉDIKÁTOR, AZ ÖRÖM TANÍTÓJA

 

 

A Prédikátor könyve kapcsán a legtöbb bibliaolvasónak aligha jutna eszébe az öröm. Közismert a refrénszerűen ismétlődő, mottónak is tekinthető mondat: „Hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság!"¹ A kijelentés a könyv keretverse (1,2; 12,8). A hiábavalósággal vagy hiúsággal fordított hebel harminc versben fordul elő valamilyen formában. A szó összes ószövetségi előfordulásának a fele a Prédikátor könyvében található. Már csak ez elég lenne ahhoz, hogy a könyv szerzőjét pesszimistának tekintsük. Ehhez hozzászámíthatjuk a gyakori utalást a halálra és a feltámadás reményének a hiányát.

A magyar fordítás azonban bizonyos mértékig megtévesztő, mivel a hebel (hevel) alapjelentése nem hiábavalóság, hanem pára, lehelet, fuvallat. Olyasmi, ami illékony, megfoghatatlan, hiába próbálnánk megragadni, mert elillan, elszáll, nem tudjuk maradandóan megszerezni. Ezért metaforikusan a hebel-kijelentés elsődlegesen nem az így jelölt valóságok értéktelenségét, hanem azok mulandóságát, megragadhatatlanságát fejezi ki. Másodsorban, vállalkozásokkal kapcsolatban, azok céltalanságára figyelmeztet.

A szerző a boldogságot keresi.² De egyben kritikus gondolkodó. Mérlegre teszi az élet minden vállalkozását, megvizsgálja mindazt, amiben az emberek a boldogságot keresik. Hogy mondanivalója meggyőzőbb és érzékletesebb legyen, a könyv első részében Salamon, a bölcs király álcáját ölti magára. (Ez a király-kísérlet a második fejezet után már nem mutatható ki; a szerző a továbbiakban az alárendelt személy szemszögéből vizsgálja az életet.) A Prédikátor eljátszik a gondolattal, milyen lenne királynak lenni, Izrael leggazdagabb és legbölcsebb királyának. A boldogságkeresésben a király elvben korlátlan lehetőségekkel rendelkezik a javak és lehetőségek birtoklása révén. Mivel bölcs, az élet törvényszer űségeit és lehetőségeit is átlátja, ezért, újból csak elvben, a legboldogabb ember lehetne. Ezt a király-álcát vagy király-kísérletet³ használja a szerző arra, hogy az olvasónak értésére adja, hiába próbálja önerőből, a javak mértéktelen halmozásával, önmaga hajszolásával megszerezni a boldogságot.

Mi az, ami pára, ami elillan, hiába próbálná megragadni az ember? Elsősorban a vagyon. Mindazok a javak, amelyeket a király felhalmozott, a luxus, amelyért fáradozott (2,11). Az élvezetre törekvés (2,1.3). A vagyon másra marad, olyanra, aki nem fáradozott érte vagy méltatlan rá (2,19.21). Értelmetlen a munkával járó olyan fáradozás és gond, amely nem engedi pihenni az embert (2,23), a javak halmozása élvezetük nélkül (2,26; 6,2-4). Az öncélú munka, a versengés, a törtetés, különösen akkor, ha nincs kire hagyni a vagyont (4,4.7-8), a kapzsiság (5,9). A társadalmi rang (4,16). A társadalmi igazságtalanság (7,15; 8,10.14). Az ember minden tette (1,14), törekvése maradandó boldogságra (2,1) csak fuvallat. A fiatalság is mulandó (11,8.10). Az élet a nap alatt, a földi lét elillan (2,17; 6,12; 9,9). Az ifjúságot az öregség és a halál követi (11,8-10; 12,1-7). Megrendítő, hogy az embernek és állatnak ugyanaz a sorsa, a halálban mindkettő éltető lehelete elszáll (3,19). Az ember útja kérlelhetetlenül a halál felé tart.

A szerző kritikus abban az értelemben is, hogy a hagyományos bölcsességi tanítást elégtelennek tartja. Átlátja, hogy az életben sokszor nem érvényesül a derűlátó összefüggés az ember életvitele és sorsa között. Nem mindig igaz, hogy a bölcs, igaz ember részesül jutalomban, jó sorsban; sokszor a bűnös sikeres és köztiszteletnek örvend (7,15; 8,10.14). Ezért még a bölcsesség is fuvallat (1,17; 2,15; 6,8-9), az sem biztosítja a sikert, bár a bölcsesség értékesebb a balgaságnál, mert az embert látóvá, értővé teszi (2,13-14; 7,11).

Mindez megerősíteni látszik a könyv pesszimizmusáról alkotott nézetet. Azonban a hebel-kijelentés és a mulandóság hangsúlyozása nem a földi lét értéktelenségét állítja. Ellenkezőleg, a szerző azzal folytatja reflexióját, hogy az olvasót örömre szólítja fel.

A könyvben három kulcsfogalom ismétlődik ezzel kapcsolatban: a jó, az öröm és az osztályrész. A héberben nem találunk olyan elvont fogalmat, mint a boldogság. A szemita gondolkodás konkrét. A boldogság helyett két konkrét fogalom, a „jó" és az „öröm" szerepel (2,24.26; 3,12-13.22; 5,17; 7,14.18; 8,15; 9,2; 9,7; 11,7). Miután a mulandósággal szembesítette, a szerző ismételten az örvendezésre hívja fel az olvasót. A jó és az öröm azonban nem önerőből, az ember törekvése révén érhető el (az ilyen öröm és jó csak fuvallat), hanem Istentől kapott osztályrésze az embernek. A könyvben a boldogság lehetősége szorosan kapcsolódik az Isten-kérdéshez. Isten a Prédikátor számára radikálisan szuverén és felfoghatatlan. Gondolatait, döntéseit nem lehet kifürkészni (5,1; 7,13; 8,17). Mindent ő irányít, mindent ő határoz meg, az időt és minden eseményt (3,11). Az időről szóló költemény (3,1-8) arra figyelmeztet, hogy az ember még élete alapvető történései, a születés és a halál fölött sem rendelkezhet; mindent Isten határoz meg. És Isten az, aki szabadon, amikor jónak látja, jót és örömöt ad az embernek. A boldogságot tehát nem szerezhetjük meg önerőből, kimerítő fáradozással vagy a vagyon és az élvezetek mértéktelen halmozásával. A boldogságot Isten adja (2,24-26; 3,13; 5,18); az az ember Istentől kapott osztályrésze.

Ebben az összefüggésben kell olvasni az ismételt kijelentéseket az örömről és örvendezésről:

„Nem tehet jobbat az ember, mint hogy egyék, igyék és kedvét lelje a munkájában. Mert beláttam, hogy ez az Isten kezéből jön. Mert az öröm is, a gond is Istentől van. Igen, annak, aki kedves előtte, bölcsességet, tudást és örömet ad" (2,24-26).⁴

„Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön és élvezze az életét. Mert hiszen az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik és kedvét leli a munkájában" (3,12-13).

„Így beláttam, hogy nincs jobb az ember számára, mint hogy örömét lelje munkájában, mert ez a sorsa." (3,22)

„Nos, megállapítom: az a jó, amiben az embernek része lehet, ennyi: egyék, igyék és érezze magát jól minden fáradozás közepette, amely adódik a nap alatt, életének azon a néhány napján, amelyet Isten ad neki, mert ez az osztályrésze. Igen, ha valakinek Isten gazdagságot és vagyont adott, és megengedte, hogy élvezze, és kivegye részét belőle, és örömét találja munkájában: ez Isten ajándéka. Mert az ilyen nem sokat törődik élete napjaival, mivel Isten örömmel tölti el szívét" (5,17-19).

„Jó napon érezd jól magadat, rossz napon meg lásd be, hogy Isten ezt is jól alkotta" (7,14).

„Ezért dicsértem az örömöt. Mert nincs más java az embernek a nap alatt, mint hogy egyék, igyék és örüljön. Ez kísérje munkájában; életének napjain, amelyeket Isten adott neki a nap alatt." (8,15)

„Rajta hát, edd örömmel a kenyeredet és idd jó szívvel a borodat! Mert kezdettől fogva tetszik az Istennek, ha így teszel. Viselj mindig fehér ruhát, és a fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet a nővel, akit szeretsz, fuvallat életed minden napján, amivel Isten megajándékozott a nap alatt. Mert ez a te osztályrészed az életből, és az, amiért fáradozol a nap alatt. Ami tennivalót csak talál a kezed, azt mind tedd meg, amíg képes vagy rá. Mert az alvilágban, ahová mégy, sem dolgozni, sem tervezni nem lehet, ott nincs sem tudás, sem bölcsesség." (9,7-10).

„Örülj, ifjú ember, ifjúságod idején, légy vidám ifjú napjaidban!" (11,9)

Kevés könyvben találunk ennyi hivatkozást és felszólítást az örömre. Miután mindent mérlegre tett, miután tudatosította, hogy a törekvés és törtetés céltalan, és az élet és minden java mulandó, a szerző rávezet a boldogság, az örvendezés titkára. Ez az öröm nem az élvezetek halmozásában áll, hanem az egyszerű dolgokban. Nem a király mérhetetlen vagyonában, hanem a kenyérrel jelképezett egyszerű étkezésben. Nem a szerelmi élvezetek habzsolásában, nem a számos kebelben, a sok nő nyújtotta élvezetben (2,8),⁵ hanem a szeretett asszonnyal eltöltött életben. A mindennapok ünneppé válnak; ezt jelzi a fehér ruha, és az öröm két szimbóluma, a szívet felderítő bor és az illatos kenet (vö. Zsolt 23,5; 104,15). A mulandóság tudata nem vezet sem mértéktelen élvhajhászathoz, sem keserűséghez vagy tétlenséghez. Az ember keze munkája, fáradozása mellett részesül az öröm ajándékában, és serényen el kell végeznie mindazt, amit megtehet, addig, amíg még teheti.

A hellenisztikus korban íródott könyv szemlélete bizonyos mértékig hasonlít az epikureus életfilozófiához. A Kr. e. negyedik-harmadik század fordulóján Epikurosz tanítványait a mulandóság tudatosítása mellett az anyagi javak értékének viszonylagosságára, az egyszerű örömre és a baráti közösségre tanította.⁶ (Az epikureizmust alaptalanul vádolták gátlástalan hedonizmussal és erkölcstelenséggel.) A Menoikeusz-levélben Epikurosz ezt írja:

„Az autarkeiat [külső körülményektől való függetlenséget, megelégedettséget] is nagy jónak tartjuk, [...] azért, hogyha nincsen sok, a kevéssel is beérjük [...]. Az egyszerű ételek a drága lakomával egyforma élvezetet nyújtanak, ha egyszer a hiányérzetben rejlő fájdalom teljesen megszűnik. A kenyér és víz a legmagasabb fokú gyönyört nyújtja, amikor valaki nagy szükségben veszi magához. Az egyszerű és olcsó ételek megszokása [...] az embert az élet szükségszerű követelményeivel szemben csüggedetlenné alakítja [...]. Végül rettenthetetlenekké tesz bennünket a szerencse változásaival szemben.

Amikor tehát azt állítjuk, hogy az élet célja a gyönyör, nem a tivornyázók gyönyöreiről s nem az élvezethajhászásban rejlő gyönyörűségekről beszélünk, [. ] hanem arról, hagy testünk mentes legyen a fájdalomtól, lelkünk pedig a zavaroktól. Hisz nem az egymást érő tivornyák és vidám felvonulások, s nem az élvezethaahászás, a gyermekek és asszonyok, vagy halak és egyebek után, amiket a költséges asztal nyújt, teszik az életet kellemessé, hanem a józan gondolkodás, amely minden választásnak és elkerülésnek az okát keresi, és száműzi a hiedelmeket, amelyek miatt a legtöbb zavar éri a lelkeket."⁷

Az epikureizmus tehát paradoxális módon egyszerre hedonizmus és aszketizmus.⁸ A boldogság nem gátlástalan hedonizmus, hanem szép és erényes élet: „Nem lehet gyönyörűségesen élni anélkül, hogy értelmesen, szépen és igazságosan ne élne az ember: de értelmesen, szépen és igazságosan sem lehet élni úgy, hogy gyönyörűségesen ne élne az ember."⁹ A boldogság a test fájdalommentessége, egészsége, és a lélek nyugalma, amely a helyes vágyak követésével érhető el. Azok a vágyak helyesek, amelyek egyszerre természetesek és szükségesek:¹⁰ a test egészségét fenntartó egyszerű étel és ital, az egyszerű ruha, és a lélek egészségét, egyensúlyát biztosító zavartalan nyugalom, a barátság és az osztozás öröme. „Mindazon javak közül, melyeket a bölcsesség szerez a teljes élet boldogsága számára, a legeslegnagyobb a barátság birtoklása."¹¹ Szembetűnő, hogy a Prédikátor könyvének számos gondolata érintkezik az epikureizmussal, különösen ami a mulandóság tudatát, az egyszerű élet örömét és az isteni világ távolságát illeti. Viszont abban különbözik Epikurosztól, hogy a boldogság forrását nem a lélek zavartalan nyugalmában (ataraxia) és a külső körülményektől való függetlenségben (autarkeia) látja, nem olyan erényekben, amelyeket az ember saját törekvése által elérhet. Az örömöt és jót Isten szabad döntésére vezeti vissza. Epikurosz szemléletétől abban is különbözik, hogy Istent szuverénnek és kifürkészhetetlennek látja ugyan, de nem véli úgy, hogy Isten közömbös lenne az ember sorsával szemben. A jó és az öröm kifejezetten Isten ajándéka.

Ebből a perspektívából a javak cél helyett eszközzé válnak. Istentől kaptuk, hogy örüljünk, de nem tudjuk megragadni. Bármikor elillanhatnak, a halálban biztosan elveszítjük, ezért nincs értelme ezek után törnünk magunkat. A halál kérlelhetetlenül eljön. De addig nem tehetünk mást, mint hogy örüljünk Isten ajándékának, végezzük el serényen feladatainkat és örüljünk az életnek egy szeretetkapcsolatban (9,7-10). Kétségtelenül ebből az életfilozófiából hiányzik a feltámadás vigasztalása. De a feltámadás hite sem mentesít attól, hogy komolyan vegyük a halál kérdését, és megtanuljunk szépen élni a nap alatt, ebben az életben.

 

Felhasznált irodalom

Comte-Sponville - André, Jean Delumeau - Arlette Farge: Cea mai frumoasă istorie a fericirii (La plus belle histoire du bonheur, Paris, 2004, ford. M. Mureşanu lonescu), Bukarest 2007.

Epikurosz: Levél Menoikeuszhoz és Alapelvek, in: Simon Endre (szerk.): Filozófiatörténeti szöveggyűjtemény I. Budapest 1966.

Jakubinyi György: A Prédikátor könyve. Budapest 2008.

Köhlmoos, Melanie: Kohelet: Der Prediger Salomo. Göttingen 2015.

Long, A. A.: Hellenisztikus filozófia. Budapest 1998.

Rózsa Huba: Az Ószövetség keletkezése II. Budapest 1996, 401-412.

Schwienhorst-Schönberger, Ludger: Kohelet (HThKAT). Freiburg 2004.

Schwienhorst-Schönberger, Ludger: A Kohelet abszurd filozófiát képvisel? In: Benyik György (szerk.): Isteni Bölcsesség - Emberi Tapasztalat. Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencia 2011. szeptember 8-10. Szeged 2012, 301-309.

Wright, Addison G.: A Prédikátor könyve. In: Raymond E. Brown -Joseph A. Fitzmyer - Roland E. Murphy (szerk.): Jeromos Bibliakommentár I. Budapest 2002, 753-762.

 

Jegyzetek

1 Szó szerint habal habalim, „hiábavalóságok hiábavalósága", ami felsőfokot jelöl. Jakubinyi György: A Prédikátor könyve, 26-27.

2 Itt elsősorban Ludger Schwienhorst-Schönbergert követem, aki a könyvet a hellenisztikus filozófia boldogságkeresésének összefüggésében vizsgálja (Kohelet; „Abszurd filozófia").

3 Königsexperiment, Königstravestie (Schwienhorst-Schönberger: Kohelet, 53, 76-77, 185 passim).

4 Az idézetek a Szent István Társulat bibliafordítását követik, a kissé módosított 9,7-10 kivételével.

5 A siddah v^e siddót jelentése bizonytalan, de valószínűbb a „kebel és keblek", ami pars pro totoként számos nőt jelent (célzás Salamon háremjére). A magyar katolikus fordításokban ez elvész (a SZIT „fölösleget" és „ládákat" fordít, a KNB „kancsókat" a Szeptuaginta nyomán), de ld. Brown, Driver, Briggs: Hebrew Lexicon, s.v. sidda^h, valamint a német és francia ökumenikus fordítást, a magyar protestáns fordításokat (revideált Károli, Magyar Bibliatársulat új fordítása). A kérdésről ld. még Jakubinyi, 39-40.

6 Long: Hellenisztikus filozófia, 28-70, 85-101.

7 „Epikurosz levele Menoikeuszhoz" (ford. Sárosi Gyula), in: Filozófiatörténeti szöveggyűjtemény I, 145-148, módosítva; a fordításban önelégültség áll, de ez magyarul megtévesztő. Az autarkeia a külső körülményektől független megelégedettség.

8 André Comte-Sponville: Cea mai frumoasă istorie a fericirii, 23.

9 Alapelvek, V.

10 Alapelvek, XXVI, XXIX, XXX; Comte-Sponville, 25-27.

11 Alapelvek, XXVII.