Benyik György
aZ ÖRÖM RÖVID KULTÚRTÖRTÉNETE

 

 

Amikor az örömről beszélünk, a legtöbb művelt európai embernek az Örömóda jut eszébe, amely eredetileg Friedrich Schiller német költő 1785-ben írott költeménye volt, s amelyet valójában Ludwig van Beethoven IX. szimfóniája tett világszerte ismertté: ennek záró tételében hangzik fel szólisták, kórus és zenekar egymással való versengése közben ez az ének. Azért is jut ez eszünkbe, hiszen az Európa Tanács, igaz, szöveg nélkül, a dallamot tette meg Európa himnuszává 1972-ben, Herbert von Karajan hivatalos zenekari átiratában. Ugyan az eredeti költemény a szabadságról szólt volna, de a német Freiheit-ot Freude-ra változtató sorok így váltak meghatározó és vágykeltő dallammá: „Testvér lészen minden ember, merre lengnek szárnyaid". Meg kell mondanom, a Schiller eredetijében szereplő sor, melyet Beethoven átírt, csöppet sem hangzik profetikusab-ban: „a koldusok testvérei lesznek a hercegeknek" - legalább annyira messiási időkre utaló kívánság, mint a nagy zeneszerző átirata.

Az öröm iránti vágy minden emberben megvan, az örömtelen kultúrák és közösségek halálra ítéltek. Az öröm megjelenésének formái, tartalma és kultikus keretei azonban igen változóak. Az alábbiakban ezekből mutatunk be néhány kiragadott példát, nagyjából történeti sorrendben.

Hogyan látják a bibliai szerzők az örömet?

Elsősorban nem emberi teljesítményt látnak benne, az ember az igazi öröm alapját Istenben keresi. A Zsoltárok könyvében található öröm-idézetek mindegyike kapcsolatban áll Istennel, Isten valamilyen nagy tettével. „Több örömöt öntöttél szívembe, mint amikor a búza és a bor bőven terem (Zsolt 4,8). Az ünnepek és a liturgia is alkalmat kínál ezen örömök kifejezésére. „És bemegyek Isten oltárához, ujjongásom örömének Istenéhez, és lantszóval dicsérlek téged, Isten, én Istenem" (Zsolt 43,4). Isten legnagyobb szabadító tettére, az Ószövetség főcsodájára való emlékezés mindig óriási örömet jelentett a vallásos zsidók számára. „Szárazfölddé változtatta a tengert, gyalog keltek át a folyóvízen; örvendeztünk akkor benne" (Zsolt 66,6). A zsidó ünnepeket az antikvitásban az öröm hatotta át és nem az Isten haragjától való rettegés. „Majd csendre intették a leviták az egész népet, ezekkel a szavakkal: Hallgassatok el, szent nap ez, ne szomorkodjatok!" (Neh 8,10) Ez az öröm zárja Lukács evangéliumát is, amikor Jézus mennybemenetelével zárul az evangélium. „Leborulva imádták, azután nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe" (Lk 24,52). Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a Bibliában a pozitív öröm mindig Istennel áll kapcsolatban.

Görög filozófia - hedonizmus és jó démon

Arisztotelész (Kr. e. 384-322) a Nikomakhoszi etikában foglalkozik az örömmel, a boldogsággal összefüggésben: „Egyesek ugyanis úgy vélik, hogy a boldogság erény, mások, hogy okosság, ismét mások azt tartják, hogy valamiféle bölcsesség, némelyek szerint pedig ezek, vagy ezek közül valamelyik a gyönyörrel együtt, vagy legalábbis nem gyönyör nélkül, alkotják a boldogságot, sőt vannak olyanok is, akik még a külső javak bőségét is beleértik meghatározásukba" (Arisztotelész: Nikomakhoszi etika, 22.). Amikor pedig a boldogságról beszél, két különböző megközelítésben teszi azt. Amikor a boldogság érzéséről szól, a „hedonia" görög szót használja, amely érzést, állapotot jelent, mint a kielégültség öröme, a gyönyör öröme, amely nélkülözi a vele ellentétes érzést, a fájdalmat. A másik kifejezés már közelebb áll a bibliai szemlélethez, ez pedig az, „eudaimonia", amely inkább egyfajta örömet okozó cselekvést jelent. Ez ugyanis kapcsolatban van a görög mitológiákban az égi szférákban működő isteni hatásokkal, „daimonok"-kal, melyek isteni adományaikkal segítik az embert eljutni az örömteli állapotba. Nem meglepő, hogy Arisztotelész úgy véli, „a boldogság - a léleknek a tökéletes erény szerinti megnyilvánulása".

Az erények tekintetében Arisztotelész kétfélét különböztet meg, az észbeli erényeket, mint az okosság, bölcsesség, melyeket tanítható erényeknek gondol, míg a másik csoportba tartoznak az úgynevezett erkölcsi erények, mint a mértékletesség, nemeslelkűség, amelyek véleménye szerint a szokás alapján teremthetőek meg az emberben, de alapvetően nem taníthatóak (Nik. 33.). Nem véletlen, hogy Szent Pál a Galata levélben az örömet a lélek gyümölcsei között szerepelteti: „A Lélek gyümölcse pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás" (Gal 5,22). Ezen listával szemben állnak a bűnök: „A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók" (Gal 5,19-22). Eszerint az örömszerzésre az erények szolgálnak, a test cselekedetei pedig bűnös dolgok, amelyekről azt gondolhatnánk, nem okoznak örömet. Ezzel a felosztással az öröm egy görög filozófiára jellemző antropológiai megosztásba kerül, a test-lélek embernek vannak testi és lelki örömei, amelyek közül a későbbiekben csak a lelki örömet fogják pozitívnak tekinteni.

A testi örömök fokozása

A testi örömökre épülő és azokat fokozni kívánó hellén kultúrával szemben állt a kereszténység lelki örömökre való koncentrálása. Arisztotelész egyik tanítványa, Kürénéi Arisztipposz (Kr. e. 435-370), Szókratész (Kr. e. 469-399) tanainak csak az egyik oldalát hangsúlyozta, mégpedig azt, hogy a boldogság az erkölcsi cselekedetek egyik vége, és hogy az öröm a legfőbb jó; tehát a hedonisztikus világnézetet propagálta nem minden következmény nélkül, amiben a testi örömök intenzívebbek, mint a lelki, szellemi örömök. Ezért ez az iskola előnyben részesítette az azonnali kielégülést a hosszú távon elérthez képest; az önmegtagadást a boldogtalanság okának és az öröm elutasításának tekintette.

Ennél visszafogottabb álláspontot képviselt Epikurosz (Kr. e. 341-270), aki a mérsékelt örömökben található állapotot ajánlotta, a nyugalmat, a félelemtől mentes állapotot, barátsággal és erényes, mérséklettel élt életet, és arra figyelmeztetett, hogy szükséges az egyén vágyai határainak megismerése. Az epikureusok tehát az egyszerű örömök élvezetét állították a figyelem középpontjába, a szextől és a vágytól mentes életet, amely közel állt az aszkétikus szemléletmódhoz. Elegendő csak néhány mondatot idézni tőle: „Amikor azt mondjuk, hogy ... az öröm a végső cél, nem a bőkezű vagy érzéki örömökre gondolunk, ahogy azt néhány tudatlan, elfogult vagy önfejű félremagyarázás alapján teszi. Örömön a testi fájdalomnak és a lélek gondjainak hiányát értjük. Nem az ivászatoknak és mulatságoknak töretlen sorozata, nem a szexuális vágy, és nem is a hal és egyéb luxus terítéken lévő ételek élvezete hoz kellemes életet..." Talán nem is szükséges hangsúlyoznom, hogy a keleti szerzetességben Epikurosz tanai jobban hatottak, mint a hedonista elképzelések, sőt ezek túlhajtásait a zsinatok is elítélték.

A hit öröme legyőzi a fájdalmat

A mártírakták jó része a keresztény propagandairodalomhoz sorolható, de a legrégebbiek hitelesek, és arról tanúskodnak, hogy a testi gyötrelmet, a félelmet és a fájdalmat legyőzi a Krisztusért vállalt szenvedés öröme. Érdemes idézni Szent Polükarposz (69?-155) aktájából: „A kormányzó megint így beszélt hozzá: „Ha a vadállatokat megveted, tűzzel foglak felemészteni, ha jobb belátásra nem térsz. Polükarposz így válaszolt: Ideig-óráig égő és rövid idő után kialvó tűzzel fenyegetsz. Nem ismered ugyanis a jövendő ítéletet." (11,1). Ez a szemléletmód olvasható ki Római Kelemen (kb. 35-97?) leveléből is: „Mily boldogítóak, és milyen csodálatosak Isten ajándékai, szeretteim! Halhatatlanságban való élet, igazságosságban való ragyogás, szabadságban való igazság, bizalomban való hit, megszenteltségben való önfegyelem, és mindez értelmünk alá tartozik! (1Kor 35,1)."

A remeték öröme

Amikor Ferenc pápa Nápolyban a következőket mondta: „Fontos, hogy a papok időt szakítsanak a szentségimádás-ra, a Jézussal való találkozásra. Ekkor jövünk rá arra, hogy nyitott »csatornák« vagyunk-e, akiken keresztül áramlik az Úr szeretete és kegyelme", igazából a pápa a szerzetesek és remeték örömtapasztalatát ajánlja a papoknak. Remete Szent Antal (251-356) levele igen szemléletesen írja le a testi és a lelki örömök összekapcsolódását, sőt egymás elleni küzdelmét: „Úgy vélem, háromféle testi indulat létezik. Van a testben egy természetes indulat. Ez azonban semmit nem tesz, nem hajt végre a lélek akarata nélkül, csak ha az a testben jóváhagy valamit. Létezik egy másik indulat is, amely akkor keletkezik, ha a test sok ételt és italt fogyaszt, amelyek felhevítik a vért, és így a lakmározás következtében felgerjedt test a táplálék révén hatalmába keríti az egész lelket. Ezért mondja az Apostol: Ne részegedjetek le bortól, mert abból erkölcstelenség fakad (Ef 5,18). Az Úr is ezért mondja tanítványainak az evangéliumban: vigyázzatok, nehogy elnehezedjék a szívetek az evés-ivásban (Lk 21,34) vagy az élvezetekben.. Sanyargatom a testem, és szolgaságra fogom, akik a megszentelődés fokára törekszenek" (Heidl György fordítása).

A szerzetesek a hellén hedonista testi örömökkel szemben igyekeztek visszatérni a szellemi, lelki örömökhöz, ezt az önmegtartóztatásban, a bűnös gondolatoktól és vágyaktól való megszabadulásban vélték megtalálni. Ezzel a bibliai öröm-szemlélethez térnek vissza, melyről Péter levelében ezt olvashatjuk: minden gondunkat (aggodalmunkat, aggályunkat) vessük az Úrra (1 Pét 5,7). Pál arra buzdít, hogy „semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni a szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban" (Fil 4,6-7). Ehhez járult a szerzetesek esetében a tanulásból és a meditációból származó öröm. A nyugati szerzetességben elsősorban Szent Benedek (480?-543/547) nyomán a tevékenységből adódó öröm is társult ehhez a meditációhoz, ebből született meg a híres mondás: „Ora et labora", vagyis „Imádkozzál és dolgozzál".

Aszkézis és a bűnös örömök

Már Jézus Sirák Fia könyve, amely az Ószövetségi bölcses-ségi irodalomnak egy keresztények által is kedvelt olvasmánya volt, azt írja: „Sokan vétkeztek már a pénz miatt, nincsen részvét abban, aki gazdagodni akar. Mint a karó szilárdan áll a kövek között, az adás és vétel közé beékelődik a bűn. Aki nem ragaszkodik az Úr félelméhez, annak hamarosan összedől a háza" (Sir 27,1-3). A keresztény aszkézis, mely elnevezés a görög aszkeó, vagyis „gyakorol" igéből származik, az emberi természet alacsonyabb rendűnek tekintett erőinek, vágyainak módszeres megfékezésére irányult, ezek visszaszorítása által akarta elérni a lélek és az emberi személy tökéletesedését. Az aszkézis nem a keresztény remeték találmánya, az ókori görögöknél is megjelenik, azokat az erkölcsi és értelmi erőfeszítéseket jelenti, amelyek egyrészt a bölcsesség, másrészt az erények elsajátítására irányultak. Elegendő csupán Iszokratész (Kr. e. 436-338), Démoszthenész (Kr. e. 384-322) erkölcsi tanításaira gondolni, vagy a szofisták, cinikusok, sztoikusok iskoláiban meghonosodott gyakorlatokra utalni. Az aszkézis szó, amely a sporttal is kapcsolatban áll, leginkább Alexandriai Philón (Kr. e. 25/20-Kr. u. 41/45) írásaiban nyeri el egyértelműen a „vallásgyakorlat" jelentését.¹ Az újszövetségi írásokban csak egy alkalommal találkozunk vele (ApCsel 24,16), rokon fogalmai a böjt, az önmegtagadás és a virrasztás.² A keresztény teológiában végül is a Kr. u. 3. században Alexandriai Kelemen (150 körül-215/220) és Órigenész (180-240), Tertullianus (160-220 u.), Karthágói Szent Ciprián (190/200 körül-258) honosította meg a használatát.³ A fő cél azonban az volt, hogy a hívő képes legyen ezáltal Krisztus követésére, és mindez a cél háttérbe szorította az örömök keresését. Számos szerzetesi regula dolgozza ki ennek az aszkézisre nevelésnek a gyakorlatát. Ezek a regulák azt szerették volna elérni, hogy a szerzetes korlátozza vágyait, egyfajta apátiát gyakoroljon, vagyis vágytól mentes állapotba jusson. A devotio moderna,⁴ vagyis az új vallásosság iskolája nemcsak a misztikának, de az aszketikának is nagy lendületet adott, amikor pontos szabályokkal írta le a belső élet fejlesztésének gyakorlatát. J. Ruysbroek (1293/1294-1381) a misztikus egyesülés feltételeként szabja meg a teljes lemondást.⁵ Idetartoznak Kempis Tamás Krisztus követése című könyve és J. Gerson (1363-1429) írásai is.⁶ Ezek a lelki kézikönyvek igen hasznos olvasmányoknak tekinthetők és egyfajta mennyei derű állapotára szeretnék eljuttatni a hívőt, azonban alapvetően gyanakszanak az emberi, evilági örömökre. Elegendő csak Kempis munkájának első könyvéből az egyik fejezet címét idézni: „Hiúságok hiúsága és minden csak hiúság" (Préd 1,2), kivéve Istent szeretni és egyedül neki szolgálni.

A reneszánsz, a hellén korszakhoz hasonlóan, komplex humanista mozgalom volt, amelyben az emberi örömök megélése központi szerepet játszott. A szerelem, a bor, az étkezés és a gazdagság örömei megélésének és kiélésének egyfajta kultusza született meg ekkor, amely erőteljesen küzdött az aszketikus szemlélet ellen. Az olasz reneszánszban Francesco Petrarca (1304-1374) nemcsak az embert, az önálló döntés és gondolkodás képességét és racionális képességeit dicsőítette, hanem az általa elindított humanizmus Daloskönyve központi gondolatának számít, melyben a Laurához fűződő szerelme fontos szerepet játszik.⁷ Ettől kezdve a szerelem, amely lehet vágyakozó vagy kielégült testi szerelem, az örömök megélésének egyik legfontosabb életállapota lesz.

Petrarca tanítványa, Giovanni Boccaccio (1313-1375), a firenzei aranyifjú, mindezt gyakorlattá is változtatta, amikor huszonévesen egy gazdag kereskedő feleségének a szeretője lett. A szeretők és férjek harcát a humanizmus egyik bibliájának tekintette, és 100 novellát tartalmazó Dekamero⁸ című művében nagy hatású irodalmi alkotássá változtatta.

Magyarországon Mátyás király a legismertebb reneszánsz király, de felesége, Aragóniai Beatrix (1476-tól) a királyi udvarban igyekezett a humanista örömcentrikus életvitelt meghonosítani, melynek következtében az udvarban a művészetek pártolása és az élet élvezetének gyakorlata is megvalósul. Mátyás udvarában azonban nem csak a szerelmi kultúra virágzott ki, hanem a tudomány és a művészet művelése, az öltözködési, a zene- és a tánckultúra megteremtése egyaránt az öröm és a derű megteremtésére szolgált.

Janus Pannonius (1434-1472), Vitéz János unokaöccse, a Dráva menti (azóta eltűnt) Csezmice községben született Csezmiczei János néven.⁹ Nem véletlen, hogy az Itáliában nevelkedett Janus Pannonius későbbi pécsi püspök irodalmi hagyatékában a pajzán görög mitológiába ágyazott utalásokkal a szerelmi életöröm központi szerepet kap.¹⁰ Számára azért a hírnév és a műveltség is igazi örömet jelentett. Érdemes idézni a Pannónia dicséretéről szóló versét:

„Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek, S most Pannónia is ontja a szép dalokat. Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám, Szellemem egyre dicsőbb, s általa híres e föld!" A reneszánszban kezdődik, de később a felvilágosodás honosította meg azt a sémát, hogy az aszkézis a sötét középkor emberellenes gyakorlata, a felvilágosodás és az életöröm képviselője az öröm- és racionalitáscentrikus érzelmi kiteljesedésre törekvő reneszánsz humanizmus. A romantikában a szerelem a művészet minden területét az öröm ünneplését céljának tekintő életfelfogás uralja.

A mennyei örömök a misztikusoknál

A reneszánsz testi orientációjú életörömével szemben a misztikusok is a mennyei örömök felsőbbrendűségét hirdették. Az égi-földi szerelem kettősségének a vitáját követhetjük nyomon az irodalomban, a művészetben és a keresztény jámborságban is.

A világi örömök követésének széles körű elterjedésével szemben csak a misztikusok mennyei örömet hirdető költeményeit és elmélkedéseit lehet hatékonyan szembeállítani. Szent Ferenc (1182-1226) a középkori örömtelen vallásossággal szembeállítja az örömteli derűs vallásosságot, melyhez a természet, az ember és állat szeretetének öröme társul.¹¹ Jól rögzíti szemléletét a legenda, miszerint Cannarióban, mielőtt prédikálni kezdett volna, megparancsolta a fecskéknek, hogy hallgassanak, míg el nem mondja beszédét. Majd amikor azok figyelmesen hallgatták, akkor az emberektől a madarakhoz fordult prédikációjával, melyet így jelentett be: „Várjatok meg itt, amíg prédikálok húgocskáimnak, a madaraknak." Elegendő talán ennek a prédikációnak néhány sorát idézni, hogy menynyire átjárja ezt az égi-földi szeretet és öröm: „Húgocskáim, madarak! Ti igen sokkal tartoztok a Teremtőnek, azért mindig és mindenütt kötelesek vagytok dicsérni őt. Mert kétszeres, sőt háromszoros ruházattal látott el benneteket; szabadságot adott nektek, oda röpülhettek, ahová akartok; Noé bárkájában megőrizte fajotokat, hogy ki ne vesszetek. Hálával tartoztok a levegőért, amelynek uraivá tett. Azután gondoljátok meg, hogy se nem vettek, se nem arattok, Isten mégis gondoskodik rólatok.

Inni ad a folyókból és forrásokból, menedéket nyújt a hegyekben és völgyekben, helyet biztosít a fészekrakáshoz a fák lombos ágain. Azután még fonni és szőni sem tudtok, Isten ruház föl benneteket és fiókáitokat. Jótéteményeiből, amelyekkel elhalmozott, láthatjátok, mennyire szeret Teremtőtök. Őrizkedjetek tehát húgocskáim, a hálátlanság bűnétől, s azon legyetek, hogy szüntelenül áldjátok Istent." A beszéd nem csak bibliai utalásokkal teli, hanem alapvetően a bibliai öröm transzcendentális vonatkozásait eleveníti fel. Ennek a szemléletnek a csúcsa a nagy hatású Naphimnusz Ferenc költészetében.¹²

Sziénai Katalin (1347-1380) misztikus írásai esztétikai csodáknak is tekinthetők. Maga is megtapasztalta egyháza képmutatását és a papok által hirdetett örömnélküli vallásosságot. Elegendő egyetlen példát hozni ennek bizonyítására: „Isten előtt nincs utálatosabb, mint azok a virágok, amik az egyház misztikus testéből hajtanak ki, és édes illatok helyett bűnök rothadó szagát árasztják."

A reformáció korának különös misztikusa, Angelus Silesius (1624-1677), főleg a Kerubi vándor¹³ című munkájában mennyei örömcentrikus vallásosságot hirdetett meg, amely felülírja a dogmákat is. „Istenhez hasonlóképp teszem. / Magán túl szeret Isten, én is Őt ekképpen / Annyit adok ezzel, amennyit Ő ad éppen."

A városi polgárság megerősödésével a templomi közösségi élménynek és a liturgia teremtette élménycsomagnak új riválisa teremtődött meg a koncert- és színháztermekben, majd később a báltermekben. A városokban korábban a nagyszámú közönséget befogó terek egyértelműen a templomok voltak. Azonban az észak-itáliai városokban, a német városokban, Párizsban új közösségi termek épültek, a koncerttermek, majd a színházak, végül pedig a báltermek, létrehozva ezáltal a közösségi érzelmek átélésének új terét.¹⁵ Figyelemre méltó, hogy Rómában Liszt Ferenc (1811-1886) huzamosabb működéséig nem voltak koncerttermek, a hangversenyeket a templomokban tartották, igaz, a Sixtusi-kápolna liturgiájának zenéjét leszámítva az olasz egyházzene nagyon opera-, operettstílusú volt.

Az életöröm megjelenésének módjai a liturgiában

A középkor Európáját, de a reneszánsz kort is az egyházi intézmények túlsúlya jellemezte, az életet az egyházi ünnepek periodizálták. Nem véletlen, hogy az életöröm megnyilvánulási formáit könnyen megtalálhatjuk a nagy ünnepekhez fűződő eseményekben. A karácsony elsősorban a Szent Ferenc és a ferences rend által elterjesztett betlehemes játékokon keresztül jelenítette meg az életörömöt és a szegénységben is megjelenő idillt, az egészet Jézus születéséhez kapcsolva. Különösen az öreg és a fiatal pásztorok párbeszédébe a kötelező humort is a paraliturgia részévé tette. Hasonló történt a középkor egyetlen fikciós drámájával, a passiótörténettel is. Ott a szenvedéstörténetbe iktatott piaci jelenet, amikor az asszonyok olajat vásárolnak az árusoktól, jó alkalmat szolgáltatott a népi humor és az életöröm kifejezésére. A pünkösd ünnepéhez egész sor játék kapcsolódott, amelyekben vissza lehetett csempészni az ünnep keretébe a testi örömöket, a humort és a játékot is.

Az ünnepeket kísérő zene, kórus, sőt hangszeres zene már a romantika korszaka előtt felemelő zenei élménnyé tette a liturgiát. A vasárnapi misében be is indult a pap és a kántor, illetve a kórus vetélkedése.¹⁴ Az egyházi retorika és a zene vetélkedése, amelyben gyakorta az utóbbi győzött, nagyobb örömet nyújtott a miselátogatóknak, mint a pap beszéde.

A zenészek kapcsán elegendő illusztrációként említeni néhány nevet, akiket kissé önkényesen az örömről prédikáló zenészeknek nevezek: Ludwig van Beethoven (17701827), Liszt Ferenc (1811-1886), Richard Wagner (1813-1883), Giuseppe Verdi (1813-1901), Gustav Mahler (1860-1911). Érdemes reflektálni rá, hogy közülük Richard Wagnerre nem jellemző, hogy koncertmisét írt volna. Beethoven ugyan írt misét, például a C-dúr misét, de jellemzően a szimfóniákban fejezte ki zenei elképzeléseit. Giuseppe Verdi szívesen írt miséket, de ezeket hallgatva könnyen érezhetjük magunkat színházban. Viszont színházi darabjai között számos bibliai témájú van, ezek érzelmi konfliktusai, örömkoncepciói meglehetősen világiasak. Gustav Mahler szintén inkább a szimfóniában jeleskedett, de finom érzelmeket felvonultató zenéjében számos formája jelenik meg az örömnek. Liszt Ferenc számos misét írt, de talán legnagyobb hatású műve, a Krisztus-oratórium az egyházzenét viszi be a koncertterembe, zenéje az öröm bemutatása szinte soha nem mentes a transzcendentális örömök bemutatásától. Nem véletlen, hogy ő zenésítette meg a Szent Ferenc prédikál a madaraknak fenséges transzcendentális örömöt bemutató harmóniáit. Richard Wagner a germán mitológiából írt kultikus zenét, kultikus színháza inkább dicsőíti Nietzsche elveit, inkább Zarathusztra evangéliumának lesz a prédikátora, mint a keresztény evangéliumoknak. Az öröm az Isten elleni lázadásban és a szerelemben jelenik meg.

A szerelem és az öröm

A szerelem és az öröm összekapcsolódása ősi téma, megjelenik az Éneke éneke bibliai könyvben és az óegyiptomi szerelmi líra csúcsának számító Gyönyörűség dalainak kezdete című versciklusban. A középkor alapvetően fiatal társadalmában a szerelem és a halál összekapcsolódik, az előbbi lesz az öröm megélésének életállapota, a másik a fájdalomnak a forrása, mert elveszi az evilági örömök átélhetésének lehetőségét. Lassacskán a szerelem lesz az öröm megélésének egyetlen igazi kerete az európai irodalomban, az egyetlen eufória és jó démon, amely a boldogság élményével ajándékozza meg az embert. A szerelem eufóriájában felfedezett öröm lesz, amelyben az ember átlépi saját határait, a megtisztító szerelem lerombolja a társadalmi korlátokat, önmagában lesz transzcendentális élmény, amiért minden megengedett, még az ármány, esetenként a gyilkosság is. Ezt csak a gyermekszületés öröme múlja felül. A romantika korában örömforrás lesz a hazaszeretet, a szülőszeretet is. Ez főleg Verdi zenéjében követhető nyomon.

Az eufória, a bélpróféták és a sport

Nietzsche alapvetően az öröm megrontásával vádolta meg a zsidóságot és a kereszténységet, mivel a szerinte derűs görög, valójában hellenista életideált megfertőzték a bűntudat erősítésével és ezzel elvették az emberek örömét. A felvilágosodástól kezdve a kereszténység elleni lázadásnak az egyik leggyakorlatiasabb szlogenje volt, hogy fel kell szabadítani az embert a bűntudattól, hogy szabadon megélhesse vágyait és örömét. A szexualitás egész embert meghatározó jellegének nagy prófétája, Sigmund Freud (1856-1939) mindent egy lapra tesz fel: a mély tudat felszabadítása, az elnyomott érzelmek feloldása az egyetlen helyes út a boldogság elérésére. Hatására a pszichoterapeuták új vallást hirdettek, a lelki felszabadítást és a gátlások felszabadítását a fesztelen öröm érdekében. Freud, tudománytörténeti hatásán túl, a huszadik századi nyugati ember önmagáról alkotott képét és a lélekről, a tudatról alkotott elképzelését átalakította. Sokáig csak szűk rajongói rétege volt, a dekadencia táplálkozott belőle, amely nem az öröm megtagadását tanulta meg, hanem az öröm elutasításának mélypszichológiai okait kereste. Az Érosz (az élvezet mint életösztön) megfigyelésével Freud szembeállította a Tanatoszt (a halálösztönt). Freud az emberi történelmet eme két princípium (alapelv) folyamatos harcának eredményeként fogja fel. Az első világháború után szélesebb körben terjedt el tanítása, a fejlett országokban átvették a pszichoanalízis eredményeit. A második világháború után a hétköznapi életbe is beépültek a gondolatai, az 1950-60-as években már tömegfilmek alapja is lett, ilyen Alfred Hitchcock Psycho című filmje.

A vágyak kielégítésére egész ipar épült, az étkezéssel kapcsolatos örömök fokozására szolgálnak az ízfokozók, az új programzene az úgynevezett örömzene lesz. Az I. világháborútól kezdve, de főleg a II. világháború után a kémiai eufórikus szerek használata széles körben elterjed, a drogélvezők eufóriahajszolását, úgy tűnik, nem lehet megállítani. Az extrém teljesítmények örömét, a hosszú, egészséges élet ígéretét hirdető sport- és táplálkozási terapeuták, akiket előszeretettel neveznek izom- és „bél-prófétáknak", szinte elárasztják a nyugati társadalmat.

Az eufórikus extázisba vivő hangos zene tömeges élvezete a fesztiválok kötelező tartozéka, az új koncerttermek inkább a szabadtéri arénák. Az örömtelen, elfásult embereket gyorsan kell az extázis örömén keresztül boldogsághoz, boldogságpótlékhoz juttatni. Egész iparág épül rá ennek az extatikus örömnek a tömeges kielégítésére, sőt az igény fenntartására. Az öröm nem más, mint a magasabb adrenalinszint az emberi szervezetben.

Ugyanezt szolgálja a film is, az új virtuális világ, amely határok nélkül tudja az egzotikum és a fantázia világába repíteni a nézőt, a képeket a zenével kombinálva. A filmek világában és a zene világában szinte egyszerre jelenik meg a perverz örömök erőteljes bemutatása: a pusztítás sátáni örömének, a gyötrelem és a szadizmus perverz örömének a bemutatása.

A 20. század vége és a 21. század eleje új testi örömforrást fedez fel, a sportot és az egészségmániát. A megváltozott, mozgásszegény életmód ellensúlyozására született meg a tömegsport, amely tulajdonképpen az egészséges életmód egyik kellékének is tekinthető, de ettől különbözik a professzionális verseny és üzlet generálta sport, amely gyakorta idő előtt használja el a szervezetet, őrli fel a személyiséget. Az előbbi tényleg önfegyelemre tanít és a testre-lélekre egyaránt jó hatással van, segít a konfliktusok feldolgozásában, a harmonikus örömteli élet kialakításában.

A profi sport ennek ellentéte. Mindkét irányzat kultikus jelleget ölt és valláspótlékként funkcionál. A legnagyobb közösségi terek immár a sportlétesítmények, az egészségipar a legnagyobb bevételre tesz szert.¹⁶ A szlogen: jól érezni magadat a bőrödben. Ami azt jelenti: az embernek az örömet a bőre által határolt világban kell keresnie. Persze meg kell jegyeznünk, hogy ennek egyik táptalaja az örömtelen kereszténység, a tan-és kötelességcentrikus vallásosság. Ezekkel szemben csak a derűs kereszténység és a hit örömét megélő, életigenlő, konfliktust és fájdalmat felülmúló, megélt kereszténység lehet hatásos, amelynek programjából nem hiányozhat az öröm. De hogy ki milyen örömre fogékony, személyisége fejlettségétől is függ.

Zárlat

Az Örömóda az Európai Unió informális himnusza lett ugyan, de csak a zenében - a szöveg lekopott róla, talán azért, mert a mai hallgatóhoz már hűtlenek lettek a szavak. Az Unió gyakorlatában ugyanis nem állt be fordulat az öröm egészséges megélése tekintetében, hanem ma is egymással szemben állnak a különböző örömfelfogások, a vallási örömöket, a transzcendentális örömöket gyanúsaknak tekintik, azokat az elnyomandó vagy legalábbis a nyilvánosság előtt nem megélhető örömök kategóriájába szorította a média és a politika. Az öröm összetett kulturális vonatkozásait nem tanácsos a nyilvánosság elé tárni. A templomok kiürülnek Európában, a hagyományos programot bemutató színház- és a koncerttermek a csőd szélén állnak. Csak a kulturális és vallási hátteret megjeleníteni nem akaró sportarénák szaporodnak. Ezek az öröm kultúrájának csak egyetlen vonatkozását mutatják be. Talán azért, mert nem igazán akarnak testvérei lenni „a koldusoknak a hercegek". A sport tömegeket mozgató világszervezetei nagy pénzeket kaszálnak és nem tűrik a riválisokat. A harácsolás öröméből élő vezetők érdeke a tömegekben a transzcendens vagy etikus örömök helyett inkább egy eufória-függőséget kialakítani, hogy ezzel etessék és irányítsák a tömegeket.

Általános tapasztalat, hogy az egyéneket és a csoportokat legmélyebben a közösen megélt öröm kapcsolja egybe. Nem mindegy tehát, hogy milyen jellegű az öröm, amely az emberi kapcsolatokat koordinálja. A testet és lelket felemelő katartikus öröm megteremtésének intézményei a kulturális és vallási kapcsolatok felelevenítése nélkül elképzelhetetlenek. De ennek széles körül felismerésére, úgy tűnik, még várni kell.

 

Jegyzetek

1 Ld. Adorjáni Zoltán: A terapeutákkontemplatívkegyessége (disszertáció). Kolozsvár, 2004.

2 Peter Nagel: Die Motivierung der Askese in der alten Kirche und der Ursprung des Mönchtums. Berlin 1966, 7-11.

3 Ld. bővebben: Johannes Leipoldt: Griechische Philosophie und frühchristliche Askese. Berlin 1961, 53 sköv.

4 A devotio moderna keresztény lelkiségi irányzat a 14-15. században, amely az egyház lelki és erkölcsi megújulását tűzte ki célul. A flamand misztikus Geert de Groote által alapított Közös Élet Testvérei körében terjedt „a mindennapok misztikája" gondolat, amely az érzelmi azonosulást Krisztussal, a Szentírás szeretetét, a fizikai munka megbecsülését, az ifjúság nevelését, a rendszeres imaéletet, a szegénység, valamint az erények gyakorlását, az állapotbeli kötelességek teljesítését tűzte ki célul. Legismertebb műve Kempis Tamás Krisztus követése (De imitatione Christi), amely nagy hatással volt a 16. századi katolikus megújulásra. A művet először Pázmány Péter fordította magyarra. Ld. bővebben Elias H. Füllenbach: Devotio Moderna (I. Christianity), in: Encyclopedia of the Bible and Its Reception (EBR), Bd. 6 (2013), 716-717.

5 The Seven Steps of the Ladder of Spiritual Love. Angol fordítás F. Sherwood Taylor, bevezető Joseph Bolland SJ. Dacre Press, London 1944.

6 Legjelentősebb műve angolul: The Consolation of Theology = De consolatione theologiae, kiadó és fordító CL Miller, Abaris Books, New York 1998.

7 Petrarca műveinek legjobb kiadása Corradinitól való, Padova 1874. Il Canzoniere, vagy egyszerűbben: Rime) Marsand kiadása, Padova 1819-20. Magyarul: Petrarca összes szerelmi szonettjei, fordította Radó Antal (Budapest 1887). Nagy emlékezetű P. F.-nek a jó és gonosz szerencsének orvoslásáról írott két könyvecskéje, jó és balszerencsék közt forgóknak vigasztalására deákból magyarra fordíttatott László Pál által (Kassa 1720); Az igaz és valóságos böltselkedésnek az emberi elmét arra mérséklő kútfejei, hogy sem a bóldogságban el ne enyész-szen, sem a nyomorúságban el ne tsüggedjen, fordíttatott egy magyar nemes által (Debrecen 1813).

8 Sokáig a tiltott könyvek jegyzékén szerepelt. A magyar irodalom néhány 16. és 17. századi históriája közvetve vagy közvetlenül Boccaccio műve hatását mutatja, például Enyedi György: Gismunda és Gisquardus, Istvánffi Pál: Volfer király históriája, Vasfay Gáspár: Vitéz Francisco históriája, Veres Gáspár: Két nemes ifjú. Magyarul először: Válogatott elbeszélések a Dekameronból. Boccaccio; ford. és bev.-vel ellátta Radó Antal, Lampel, Budapest [1899]. Legismertebb magyar fordítása Jékely Zoltántól származik.

9 Janus Pannonius 13 évesen Guarino da Verona ferrarai magániskolájába került, együtt nevelkedett a korabeli itáliai ifjúság színe-javával, ott vált költővé. Nemcsak latint, de görögöt is tanult, Padovában pedig jogot. Hunyadi Mátyás uralkodásának kezdetén rokonai hazahívták és azonnal az udvarba került. A királyné kancellárja, majd királyi kancellár lett.

10 Költői műveinek legkorábbi kiadása Opera poetica. Bononiae, 1522.

11 Ferenc műveinek kiadásai kuszák, néhányat említek belőlük: Regula non bullata, a ferences rend korai szabályzata, 1221. Regula bullata, a későbbi szabályzat, 1223. Végrendelete, 1226.

12 Naphimnusz (olaszul Cantico di frate Sole, latinul Laudes Creaturarum): Assisi Szent Ferenc legismertebb írása, mely az egész teremtés Istent dicsőítő éneke. Legrégibb szövege óolasz nyelven egy Assisiben őrzött, 1250 körül írt kódexben maradt fenn.

13 Első kiadása Cherubinischer Wandersmann, Breslau 1674. Legújabb magyar fordítása Padányi Gulyás Gábortól való: Kerubi vándor, Kairosz, Budapest 2013.

14 Az egyházzene elvilágiasodása ellen küzdött a cecilianizmus, mely Szent Cecíliáról kapta a nevét. 1847: a IX. Piusz által létrehozott Accademia Santa Cecilia, az egyházzenei reformmozgalom. Ld. még F. Witt által 1868-ban alapított Allgemeiner (Deutscher) Caecilienverein (ACV), amely a trienti zsinat szellemében a bécsi klasszikától befolyásolt és a 19. században hanyatlásnak indult egyházzene új stílusának megteremtését tűzte ki céljául. E törekvés szolgálatába állt a Musica Sacra folyóirat is, valamint a F. X. Haberl által 1874-ben Regensburgban alapított egyházzenei iskola.

15 Az eltérő színházi hagyományokról ld. Peter Simhandl: Színháztörténet, Helikon Kiadó, 1998. Shakespeare színháza sok erkölcsi katarzist eredményezett, a commedia dell'arte olasz színháza a játékot, a vaskos humort helyezte előtérbe, a francia és a német színház erősen antiklerikális és egyházellenes volt. A magyar színház a nemzeti érzéseket ápolta, a népszínház az olcsó szórakoztatást szolgálta.

16 Az általános tapasztalat, hogy az egyházi gimnáziumokban alapított sporttagozatos osztályok hallgatóinak szellemi és transzcendens érdeklődése a legalacsonyabb.