Réti Tamás
dE BEATITUDO ET FELICITAS
Gondolat-menüett szabadon, Aquinói Tamás örömről vallott nézeteiről

 

 

Talán közhelyessé vált kijelentés, hogy az ember önmagában arra kárhoztatott, hogy az életét boldogságban, örömben élje le. Nincs olyan ember, aki életét arra tenné fel, hogy szenvedjen, s ha mégis van, aki a szenvedést választja, az ezzel szerez magának örömet, elvégre a mártíromság is egyfajta boldogság. Így már a legelején leszögezhetjük, hogy az ember mint élőlény saját örömét keresi a világban. De mi maga az öröm és boldogság, hogyan és miként lehet azt elérni és hosszan megtartani? A fogalom maga is megragadhatatlan. Talán a testünk által felszabadított endorfin kémiai reakciója játszik agyunkkal, szinapszisok végtelen idegi impulzusai mentén a biokémiai folyamatainkat az ember kommunikatív szervével „örömnek" címkézte. Ugyanakkor fragmentált világunkban közös örömforrást és receptet találni a boldogságra önmagában szinte képtelenség, mivel minden egyén saját módon keresi a boldogságot. S talán ennél is érdekesebb retorikai kérdés: tud-e választ adni kérdéseinkre az Angyali Doktor a középkorból?

Rövid esszénk célja nem egy veretes dogmatikai vagy morálteológiai fejtegetés, sem pedig valamely filozófia- vagy teológiatörténeti munka megírása, hanem egyfajta bemutatása annak, hogyan láttatja a nyugati teológia egyik alappilléreként ismert középkori teológus a boldogság/öröm fogalompárost és annak megvalósíthatóságát az emberi életben. Talán nem hiábavaló a keresztény ember számára, hogy néha vizsgáló szemét az elmúlt századok keresztény gondolkodóira irányítsa. Remek példa erre a keleti egyházak törekvése, hogy a jelenkor kihívásaira az atyák tanításából merít. Azonban látni kell a kort és a gondolkodásmódot is, amelyben eleink alkottak és éltek.

Nemegyszer követjük el azt a hibát, hogy amikor kezünkbe vesszük Aquinói munkáit, hideg, merev teológiai vagy filozófiai eszmefuttatást látunk bennük. Külön megérdemelne egy tanulmányt a Summa theologiae lelkiségi vagy spiritualitás-történeti vizsgálata. Tamás célja a keresztény tanítás foglalatának megalkotása, nem csak elméleti síkon. Az már szinte közhellyé vált kijelentés, hogy amit hiszünk, visszatükröződik a mindennapi életünkben is. A keresztény tanítás soha nem lehet agyszagú, életidegen gondolat, ugyanis a teológia önmagában hordozza a keresztény praxist vagy az elmélet megvalósíthatóságát a mindennapi életben. Így Aquinói műveiben nemcsak a klasszikus dogmatikai kérdések fordulnak elő, hanem már áthajlik az etika területeinek vizsgálatára is. Nem utolsósorban jó észben tartani, hogy a korban a két teológiai tudományág nem különült még el egymástól élesen. Így amikor Tamás az örömről beszél, az valamelyest a keresztény élet szerves velejárójának filozófiai megragadását célozza.

Aqunói örömről alkotott nézeteit két jelentős munkájában fedezhetjük fel, elsősorban a Summa theologiaeban, valamint a Summa contra Gentilesben. Mindkét munkájában az etika tárgykörén belül tárgyal részletesen, a skolasztika jól bevált módszereit alkalmazva az örömről. Tamás tulajdonképpen ötvözi Arisztotelész és a neoplatonikus Szent Ágoston örömről vallott nézeteit.

Az arisztotelészi öröm, boldogság fogalom elsősorban az erények gyakorlásában nyilvánul meg. A Nikomakoszi etikában az öröm, boldogság (eudaimonia) meghatározásaként a lélek azon aktív működését tekinti, amely összhangban van az erényekkel. Így az eudaimonia felöleli az ember egész életét, ami nemcsak pillanatnyi örömforrás, hanem a pillanatok teljes megélését tartja egységben az erények gyakorlásával. Ugyanakkor Arisztotelész nem tagadja meg, hogy a teljes élethez szükséges a javak megléte az élet során (egészség, vagyon, barátok, bölcsesség stb.). Így a kisebb javak elérése azonnali örömforrást kínál, míg a nagyobb és hosszabb kifutással rendelkező javak, tulajdonságok megszerzése áldozatokat kíván, ennek elérése pedig a jó állandó megtételével érhető el. Az arisztotelészi gondolatmenet tehát arra a következtetésre jut, hogy a boldogság, öröm forrása az erények gyakorlatában áll, nem a pillanatnyi örömökben. A boldogság az emberi élet végcélja és nem egy pillanatnyi állapot.

Az ágostoni öröm, boldogság elsősorban a vágyak kielégülésében mutatkozik meg, viszont Ágoston világosan látja, hogy ez csak pillanatnyi örömforrás, mivel a vágy teljesülésével megjelenik a félelem is, hogy az elért jót elveszítjük. A kérdés nyitott marad: mi az, ami maradandó örömforrásként határozható meg? Erről szól Szent Ágoston De beata vita című dialógusa. A frissen megtért Ágoston társaival való párbeszéde folyamán górcső alá veszi a klasszikus erényeken alapuló kielégülés tanát, és úgy véli, a vágy megszűnésével, valamint annak elérésével megjelenő félelem az embert boldogtalanná teszi. Így elfogadva a vágyat, a boldog élet titkát abban láttatja, hogy Isten szeretete és az Isten utáni vágyódás hozza el az ember számára az örök boldogságot. Ugyanis Isten birtoklása a földön nem valósulhat meg, így örökös tenni akarást von maga után, hajazva kissé a páli gondolatmenetre: „Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér" (1Kor 13,9-10). Így az Isten utáni vágy örökös marad és az ember számára csak az Istennel való teljes találkozásban érhető el. Így Ágoston, bár nem tagadja, hogy az ember mint létező alapjáraton az örömre irányul, mégis látja a buktatót, hogy mindazokból, akiknek vágyai nem teljesülnek, hiányzik a derű és az öröm. Ezt alátámasztja a De doctrina Christiana című munkájában is, ahol a teológiai erények gyakorlása lesz az, ami által az ember eléri a boldog élet titkát. Az erényes élet az Isten és felebarát iránt érzett szeretet megnyilvánulása, a hit az Isten és embertárs ismeretében nyilvánul meg, míg a remény a lelkiismeret azon ténykedése, amely arra ösztönzi az embert, hogy tökéletesedjék az Isten és a felebarát szeretetében.

A tamási gondolatmenet tulajdonképpen a kettő övezetét képezi. Egyrészt világosan látja, hogy az embernek szüksége van a vágyak kielégülésére és a földi élet során az ember képes örülni és boldognak lenni (felicitas), ugyanakkor az ágostoni tanításra támaszkodva állítja, az ember a teljes boldogságot csak az Istenben való létben, az Istennel való találkozásban éri el (beatitudo). A Summa contra Gentilesben az Ágoston által körvonalazott boldogságot mutatja be, komolyan véve a 1Kor 13,12-at: „Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek", így maga a boldogság is csak a misztikusan megfogható örök életben lesz teljessé. Ugyanakkor a földi életben az ész által megtapasztalhatóak az öröm forrásai is. Ez a tökéletes örömtől még messze áll, de mivel az ember az igazság keresésére irányozott, töredékesen megtapasztalhatja az igazság után való vágyódás által az örömet. Ezek megtapasztalhatósága már az arisztotelészi filozófiát ötvözi, ugyanis ez a sarkalatos erények gyakorlásával érhető el, nem utolsósorban pedig az isteni kinyilatkoztatásban megismert teológiai erények által.

A Summa theologiaeben az öröm forrását az Istenről szerzett tudásban véli felfedezni, a 102. zsoltárra hivatkozva: „Életed eltölti javakkal". Így az ész által hangsúlyozottabbá válik az, ami az emberben ösztönszerűen benne van, éspedig hogy tökéletessé váljon, ez a tökéletesség pedig Isten maga - „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!" (Mt 5,48). Aquinói azonban elismeri és különbséget tesz a földi öröm és gyönyör közt. Ezek rövid távúak, és még ha az ember meg is tapasztalja bennük az örömforrást, mégis megmarad benne a vágy és a boldogtalanság érzése. A gyönyörök és élvezetek által indukált öröm csak múló állapot, hosszantartó boldogságot az emberben nem idéz. Érvelése: amikor a lélek megtapasztalja a gyönyört, felébred a vágy benne, hogy többet és tökéletesebbet érjen el a világban, s nem találva meg ezt, szenvedést és fájdalmat okoz az emberben. Szent Tamás, akárcsak Ágoston, nem tagadja, hogy létezik az emberi élet során megtapasztalt öröm és boldogság, viszont arra is utal, hogy ez múló életérzés. Az igaz boldogság (beatitudo) csak az Istennel való találkozásban érhető el, ugyanakkor az élet folyamán megtapasztalható az öröm és a gyönyör (felicitas). Tulajdonképpen mindkét boldogság elérhető a sarkalatos vagy emberi (okosság, lelkierősség stb.) és isteni erények (hit, remény, szeretet) gyakorlása által. Ugyanakkor a tökéletesség felé való elmozdulás az, ami elhozza az ember számára az örök boldogságot.

Mindaz, amit az említett gondolkodók leírtak, az ember alapvető tapasztalata. Mindhárom gondolkodó egyetért abban, s ezzel mi is így vagyunk: az ember alapvetően az örömre, boldogságra törekszik. Semmit nem teszünk anélkül, hogy valami örömforrást ne fedeznénk fel benne. Viszont ahogy Aquinói is mutatja, mindez az állapot mulandó. Általános emberi tapasztalat, hogy az öröm és boldogság tartós. Elvégre senki sincs beoltva a problémák, fájdalmak ellen. Boldog az az ember, aki a bajok elleni antitestekkel született, s ha lenne is ilyen ember, jó kérdés, boldog lenne-e. Modern nyelvezetre lefordítva, kissé kiszakítva a kontextusból és a vallásos miliőből, ma azt mondhatnánk, a boldog és örömmel teli élet titka a kiegyensúlyozott élet megélése, azaz amikor örülni kell, örüljünk, amikor a hullámok összecsapnak a fejünk fölött, érdemes kialakítani olyan „coping" (megküzdési) mechanizmusokat, amelyek segíthetnek abban, hogy tovább tudjunk lépni. Talán ezek lennének a sarkalatos és isteni erények, amelyekről Ágoston és Tamás is beszél.

Messzire kalandoztunk okfejtésünkkel. De talán érdemes néha fellapozni elődeink gondolatait, és néhány pozitív gondolatot tőlük megragadni, körbejárni.

 

Felhasznált irodalom

Aquinói Tamás: Summa contra gentiles. Toronto 1934. Aquinói Tamás: Summa theologiae. Westmister 1981. Arisztotelész: Nikomachean ethics. Cambridge 2000. Aurelius Augustinus: De beata vita. Bonn 1931. Aurelius Augustinus: A keresztény tanításról - De doctrina christiana. Budapest 2001.