Angi István
aZ ÖRÖMFOSZTÁS BALLADÁJA

 

Az örömkeltés bölcsője a remény. A biztató várakozás. Sírja: a vesztett remény, a lemondás. Az öröm maga a felkeltett remény valóra válása. A valóra vált remény örömét meg is ünnepeljük. Jaj annak, aki nem tud ünnepelni, figyelmeztet a Siralmak könyve, jaj neki, mert örülni sem tud, mert képtelen a várakozásra. Élni él, vesztett reménnyel, örömtelenül. Ám élet-e a reményfosztott, örömtelen élet? Inkább az élet negatív másának bizonyul és mint ellen-élet létezik. Csak jelene van, múltba vágyó jelene, a jövő távlatai nélkül. Éppen távlatnélküliségében zsugorodik percről percre, óráról órára, néha évekről évekre jelenébe sorvadt élettelen életté.

Ilyen életet él Rejtő Jenő Csontbrigádja Szudánban a Pokoltetőn. Regényében félelmetes sejtéssel vetíti előre a rövidesen életre keltett haláltáborok embertelen borzalmakkal teli történetét.

A jóra-szépre, örömre való emlékezés pszichikai védelmezője a felejtés; a fájdalmak felejtése homályba vonja a múlt rossz emlékeit. A rejtőzködő rossz emlékek mégis jelen ide-jűekké válnak, különösen azért, hogy mégse felejtsük őket. Mert El-Nem-Felejtésük, a Nagy Mementó arról és azért szól küszködve, hogy többé elő ne forduljanak.

A Nagy Mementókat a műalkotások gyakran megelőlegezik.

Ilyen megelőlegezés Rejtő Jenő Csontbrigá¹ regényében a haláltáborok prototípusa, a Pokoltető és a rajta kényszermunkát végző halálraítélt Csontbrigád. Sirone, a légió kaptánya inspiciá-ló tiszttársa kérdésére, mit tud a Csontbrigádról? - így válaszol:

„- Semmit. És ez a tiszta igazság. Nyolc év előtt egy század légionárius elindult, hogy a Baghar fennsíkon elfoglalja a szabad Baghar-mozlimek földjét Szudán északi részén. Itt fenn. - kimutatott az ablakon - táboroztak már egy hónapja. A rabokkal együtt vágták a sziklát, hogy utat készítsenek a hegyláncon át, a lapos fennsíkon, ahol nem terem meg se fű, se fa. Nincs árnyék. Irtózatos gránittönk. Azután robbanás történt. Állítólag merénylet volt. A munkahelyen tartózkodó tiszteket eltemette az explózió. A katonák nekivágtak a sivatagnak. Talán az ártatlanok is elszöktek, hiszen szárazon egy sem vihette el. Két hét múlva láncra verve visszahozták őket. Vezetőjük, egy tűzmester, azt vallotta, hogy parancsuk volt az indulásra, mert valami váratlan hírt kaptak a tisztek. Ez természetesen ostobaság. Felvezették valamennyit egy sziklába vájt lépcsőn a Pokoltetőre. Így nevezték a fennsíkot. Ez a keskeny feljáró volt az egyetlen összeköttetésük a külvilággal.. Amikor mind fenn volt, Murier ezredes parancsot adott lent, hogy a lépcsőt felrobbantsák mögöttük." (40) Miben áll az életük, hogy élnek a Hiénák? Mert a Csontbrigádban Hiénák szolgálnak.

„Aki meghal, azt elrejtik az üregbe, és betakarják kövekkel. Az üregben laknak a legrégibb rabok. A Kor. Ezek még az áruló brigádból valók, és egy ajtót őriznek itt. Az Ajtó, Amelyik Nem Nyílik Sehová. Ez a neve. A foglyok elvégzik a halott munkáját, de elfogyasztják az élelmiszer- és vízadagját. Ez bizony kegyetlen szívósság, amivel az élet és a halál szövetséget köt, hogy fennmaradjon az ember. A levegő dögletes, elviselhetetlen, de több étel és egy korty víz az adagon felül az élet célja, tartalma, öröme!" (74)

Rejtő Jenő a haláltáborok előszelében saját sorsát is megérezve írja meg minden idők legnagyobb szenvedésének paraboláját. Ráláttat a nagy igazságra, hogy sorsunkat szenvedve harcunk minden szenvedőé, ám szabadulásaink vágya a szenvedés halálhorizontján is túl minden egyén külön elszámolásával jár, illetve kellene hogy járjon. Így vagy úgy, ám mindig egyedül. Simon de Beauvoir megjegyzése szovjetunióbeli látogatása kapcsán arról, hogy az emberek itt is egyedül halnak meg, az egyéni elszámolás non plus ultrája.

A Csontbrigád végtelen szenvedésében leteszi a garast minden eljövendő szenvedések helyett is. Már-már szinte a kierkegaard-i teljes rezignáció visszhangjaként.

Fécamp, a halálok halálára ítélt egykori légionista, a magányos hős szabadságától megfosztottan még szenvedése igazságtalanságának lelki elégtételét is elveszíti. Az amerikai párbaj szabályai szerint lefolytatott tragikus sorsjátékáról - fej vagy írás - utóbb, a Pokoltetőn kiderül, csalás volt. A sorsdöntő garas, a pénzverde egyedül álló selejtje, mindkét oldalán teljesen egyforma volt. Fej vagy írás helyett csupán fej és fej. A kockára tett Sors tragikomédiája. A döntés képtelensége. Az alternatíva - vagy-vagy - felcserélése az idem per idemmel. A tét: egy alávaló gazság elkövetésének felvállalása Fécamp és bajtársa, Carew között. Aki veszít, arra halálos ítélet vár. Aki nyer, feljelenti bajtársát, amaz vállalja a gaztett elkövetését, ő pedig szabadul a légió poklából. A feldobott garas titkát Fécamp nem ismerte, Carew viszont pontosan tudta, és a garas leesté-ben kiáltotta: fej! Persze hogy nyert. Fécamp, megkésve, kényszermunkája során tudja meg egykori bajtársaitól azt, ahogyan Carew akkoron becsapta. Meg azt is csak ottlétében deríti ki, hogy a gyilkos gazember is maga Carew volt.

Íme, amikor azt is elveszik tőled, amiről csak hitted, hogy a tiéd: a szenvedésed tragikumát. Nem a sorsod tette veled azt, amivé lettél. Hanem egy alantas beugratás. A tragikus döntés lényeget cserélt egy abszurd beugratással. Ott, a Pokoltetőn tudod meg, hogy kockára tett becsületed vélt magasztosságát is elveszítetted.

Fécamp és a Csontbrigád viszonya a magány közösségének paradoxonjára alapozódik. Ebben a látszatközösségben a reménykeltés és a reményvesztés mágikus konfliktusa összekeveredik az örömélmény semmivé foszlásával. Az öröm vágya s vele együtt az élni akarás ösztöne a primitív léten is túli világgá fokozódik le. Mindez nehezen összeálló pars pro totók képsora: szilánkok, forgácsok, felvillanások, kialvások összevetődései-ben. Lényegcserék tanúi vagyunk.

Az idézett regényrészletekből a megfosztott öröm bonctana áll össze, amely az örömkereső reményvesztettség abszurdumát részről részre tárja fel.

Fécamp, aki az események során a Csontbrigád purifikátorává válik, egyik beszélgetése során Sirone kapitánynyal felidézi a Csontbrigád „szervezeti szabályzatát:

1. Élni azt jelenti, mint örülni, bármi áron.

2. Nem rossz más, csak ami nekem fáj.

3. A Gyenge Hiéna nem kell!

4. Ott van A Nincs.

5. Tűznézés és jajgatás. A Csontbrigád Hiéna-kórusa összeül este. És szenved." (99-100)

A kapcsolódó előzmények és következmények körülírják e szervezeti szabályzat keserű igazságát. A Pokoltetőn rákényszerül az emberi létre az állati lét csupasz lényege: élni, élni, mindenáron élni. A nyelvi közlés leépülésében és a birtoklás kicsinyes vágyában különböződik el a semmi a valamitől, akkor, amikor már a birtokolt valami is semmivé vált, ám mágikusan - a látszatok illúziójában - még fenntartja magát.

„- Neked jó - mondta Dugó, és rövid, sikolyszerű hörgéssel, mintha csodálkozna, gyorsan beszívta a levegőt. - Van kendőd. - És Fécamp nyakvédőjére mutatott.

- Nem mindegy?

- Ez fontos! - nézett rá ijedten Dugó. - Ez nagyon fontos!. Itt más az, hogy igaz, és más az, ami nincs úgy. Itt minden fontos, ami van valakinek. Mert akinek nincs semmije, az maga is. semmi. Én senki vagyok! Nincs semmim, ami csak az enyém. Én vagyok A Dugó, Akinek Nincs Semmije. Nézd: itt A Vak, Akinek Lámpája Van. Ha nem lenne lámpája, ő is senki lenne.

- Nem világít a lámpája.

- De van Valamije. Fontos, hogy mindenkinek legyen valamije. Ha nem világít, akkor is jó!" (80)

A primitív mágia varázsa - a valóság birtoklásának felcserélése a valóság vélt birtoklásával - az, ami a Csontbrigád életében még úgy-ahogy rendet teremt.

„A nedves barlangban még néhány felszerelési tárgy megmaradt a múltból, amikor katonák voltak. Egy asztal volt itt, két padféle és egy ajtó a szikla hátsó falának támasztva. Ezt úgy hívták, hogy: Az Ajtó, Amelyik Nem Nyílik Sehová. Bálványsze-rűen tisztelték, és olykor félve megsimogatták a rozsdás kilincsét. Egy deszkaház bejárata lehetett valaha. A megfoghatatlan hit és az illúzió bálványa lett, mint a szíj, a karabély és minden, ami az elsüllyedt civilizáció jelképe. Ha nincs is célja, haszna: tisztelni azért lehet. És tisztelni jó. Egy közönséges használati tárgy is csodálatos és misztikus, ha gyakorlati céljától megfosztja a környezet. Egy harisnyakötő a lábon jelentéktelen holmi. Helyezd egy pagoda közepére, és mítosz lesz belőle, áldozatot mutatnak be neki, mert leprát gyógyít." (86)

Az éjszakai tűznézés és jajgatás nélkülözhetetlen elemét alkotta a feledésbe merülő múlt bár nagyon halvány, de mégiscsak megélt felidézésével. „A sziklák egy halomba roskadt része jelezte, hogy kilenc év előtt az árulók hol robbantották fel az átjárót. Most tűz lobogott azon a helyen. És keskeny sziluettek guggoltak körötte. Átfogták egymás vállát, ütemesen himbálóztak jobbra-balra, és makogtak. A füstnél soványabb árnyak a láng ritmusára imbolyogtak. Miért gyújtanak tüzet? [.] Ami Volt, az A Völgyben maradt, de tudni kell!. Ez a Tűznézés. Reggel üvöltés van, hogy tudjuk, mi A Hang, mert jaj annak, aki elfelejti." (68)

„Táncol a láng!

A Csontbrigád körülkuporogja a máglyát. Tűznézés van. ülnek, és pattanásig tágult szemükben táncol a láng tükörképe. És az egyik azt mondja halkan:

- Jaj.

Mint egy csendes megállapítást, úgy közli szárazon: „Jaj."

Recseg a tűz, táncol a fény.

- Mi van A Völgyben?

Guggolnak, néznek, nem tudják. Valaki felkiált rekedten.

- Töltőtoll.

Nagy zúgás! Kitűnő!

- Töltőtoll! Ez jó!.

- A töltőtoll nagyon jó. - közlik egymással fürge fejmozgások közben buzgón. Csillog a szemük, és a pár centiméteres lángot nézik. Ott most töltőtolltáncot jár a tűz." (77)

A Csontbrigádot védő Fécamp a mágiába rejtett tételt, Ott van A Nincs, így egészíti ki: „Főként ott van. Virág, fű, fa, forrás nem létezik. Csak társadalom. A puszta társadalom. És ahol társadalom van, ott törvény kell, és ahol törvény van, ott feltámad az igazság. És ahol az igazság van, ott megszületik az igazságtalanság is." (99)

Az igazság és az igazságtalanság feszültségében születik meg az újra emberré válás imperatívusza, szabadulni a hiéna létből, és az a felismerés is, hogy a legnagyobb bűn „a kételkedés az ártatlanságban".

Aztán a kiásott táskából előkerül az Írás Ami Nincs, s kiderül belőle, hogy a Csontbrigád ártatlan. „A pokolgépet rosszul állították be, vagy a tiszt tévedett. Annyi bizonyos, hogy előbb robbant, és eltemette a küldöncöt is! És eltemette sok-sok ember szabadságát.

- Ártatlanok voltatok! - kiáltja a 63-as. - A Tűzmester, Aki Mindent Tud, jól sejtette!

- Mi van?. - kérdezte Dugó.

- Szabadság! Akarjátok?!

Az őrvezető, Akinek Szíja Van, elgondolkozva felelt:

- Inkább a táskát.

Fécamp lecsapott a sziklára, és szerette volna tán, ha a Föld úgy széthasad a csákányfej alatt, hogy kétfelé esik az űrben, mint egy rothadt dió." (89)

„A Csontbrigád ártatlan - szólt valaki a sötétben, és kavicsok zörrentek.

- Nem! - vágott végig egy éles tagadással Fécamp, szinte valósággal a húsukra.

- Láttad Az írást. Ami Nincs! Ártatlan!

És odaállt eléje Volpi, Aki Már Nem Dorong.

- Miben bűnös a Brigád?! Mi?

- Abban, hogy nem tudta az igazságát! Hogy kételkedett a hazugságban! - És élesen kiáltott. Aki nem hiszi, hogy ártatlan, annak nincs igaza!" (86)

*

Fécamp elvezérli a haláltábor hőseit az öröm reneszánszához. Felfegyverzi a Csontbrigádot, és harcba viszi megvédeni a Pokoltetőt, szenvedéseik helyét, s egyben kiszabadítani halálos csapdába ejtett bajtársaikat - Győzelemre vezeti őket a szürrealizmus világában, amely mégis világ, miként a Borges madarának röpte is az, bár „visszafelé röpül". És eljuttat az öröm apoteózisához.

*

A csapdából szabadulni akaró zászlóalj katonái futnak. „Iszonyúan záporoz rájuk a golyó. De a többség eléri a dombot! És a két géppuskaállás elnémíthatatlan.

- No, ez nem tart soká - mondja az őrvezető.

- Legalább nem késől el a pokolban. Fiúk, akinél van dohány, az szíjon nyugodtan. Én már nem sokat mérgelődök veletek...

Gyászos kedvében felkavarja a laza homokot egy kis hirtelen jött szél.

- Hej, sergent! Oda nézzen! - rikoltja egy rekedt, mély hang.

A tüzelés is elnémul, olyan döbbenetes.

Az alkonyodó sivatag ibolyaszínű porfátylain keresztül látszott, hogy jön valami. Ott közeleg a végveszély.

A jelzett portyázók! A sok veszett bagara elébük nyargal. A szél zúg és zörög, portölcséreket vonszolva, a rőtszínű, dagadt nap utolsó lobbanásával szétterül a homokhalmokon.

Azután elül a szél, a porfüggöny lehull a közeledők elől, amikor már csak kétszáz lépésre vannak.

Rémült kiáltással hátrálnak a bennszülöttek. De a katonák is eltakarják az arcukat.

Uram, ne hagyj el!

Szabályszerűen beöltözött és felfegyverzett hullák elképzelhetetlen látványa.

A Csontbrigád...

Lázalomszerű! A sírból érkező halott gránátosok, egyetlen, előírásszerű menetoszlopban. Hamisan, recsegve rivalg a kürt. Puszta szemgödörrel néző koponyák arcvonala.

Most villan egy kard. Gyerekes, artikulátlan vonítás:

En joue!

Szabályszerű súlyba.

És sortűz!. És még egy!

Azután erőtlen, de hallható recsegéssel „rohamra" fúj a trombita, és szuronyt szegezve fut a Csontbrigád.

Rémületes látvány. Szinte sikoltva, egyetlen lövés nélkül elrohan a tájról mind a bennszülött.

Mire feljön az este, vége a harcnak. A Csontbrigád győzött. Amikor az őrmester elindult feléjük, sikoltó, rekedt hang kiáltott rá:

- Ne jöjjön ide senki!.

És nem is ment oda senki.

A katonák dermedten, babonás, szorongó döbbenetben nézték, amint száz lépésre tőlük tábortüzet gyújt a Csontbrigád.

Oszlásnak indult, régi tetemek ültek némán a tűz körül, de nem néztek, nem láttak és nem álmodtak többé semmit a táncoló láng szuggesztiójában." (129-130)

*

Az öröm vesszőfutásának regénye rátalálásában az igazságra pozitív kicsengéssel zárul. A reményvesztettségbe száműzött öröm visszanyeri előjogait, és Vörös Rébék pallóján² át a távolban sejlő boldogság felé int, figyelmeztetve e távolság messzeségére, ahogyan Bretter György mondaná, arra, hogy „a hegyen túl is hegy van".³

*

A Csontbrigád a győztes csata után szabadul, becsületrenddel tüntetik ki.

Szemben a Marsallal ott áll a Csontbrigád. „Az ősz katona nyelt, és lehunyta a szemét egy másodpercre. De azután odalépett Az Őrvezetőhöz, Akinek Rangja Lett, és feltűzte a Becsületrendet.

- Katonák! A köztársasági elnök úr elrendelte, hogy rehabilitáljanak benneteket, és előterjesztettem a Csontbrigádot a Becsületrendre!

Megszólalt a kürt, lendült a trikolór, és a Csontbrigád mozdulatlanul állt. Fáztak. Megszokták a 60 fokos meleget.

- Hol akartok letelepedni? - kérdezte a marsall. - Az állam segítségetekre lesz. - Összenéztek.

- Nekünk itt jó. - szólt Volpi, Aki a Dorong Volt. - Itt van a mi szenvedésünk". (133) Örömük szenvedésük emlékének

birtokbavételével válik megélt örömmé.

*

Fécamp is szabadul; öröme a visszanyert párbaj elégtétele: leleplezi Carew bűntettét.

*

Búcsúzik a regény írója is: „A történetben most mindenkiről elmúlt a szenvedés, azonban A Térben vándorló fény, ha átsiet valahol, azért nem szűnik meg. Emlékeznek rá, félnek tőle, és tudják, hogy mindig áthalad, de örökké visszatér.

A titok itt van előttünk, és a forró évszak villamos feszültsége percenként rajzolja fenyegető grafikonjait a Szudán fölötti sötétre.

És senki sem érti.

De aki látja, hogy az ég, mintha maga is imádkozna, ájtato-san leborul a sivatag szegélyén, az hisz és remél, és alázattal várja az ítéletét." (139)

Mintha az írásunk elején felsejlő kierkegaard-i gondolat visszhangja csengene ki ebből a búcsúzásból: „A végtelen rezignáció az utolsó stádium, amely a hitet oly módon előzi meg, hogy senki sem lehet a hit birtokában, aki nem tette meg ezt az utat; mert csak a végtelen rezignációban ébredek rá örök érvényességemre, és csak itt válik lehetővé, hogy a hit révén az ittlétet megragadhassam."⁴

Kolozsvár, 2015. július 15-én

 

Jegyzetek

1 Rejtő Jenő: Légiós regények. Videopont Kft., Budapest 1955 (Az idézetek végén feltüntetett lapszámok erre a kiadásra utalnak.)

2 Arany János: Vörös Rébék. Ballada. „Vörös Rébék általment a / Keskeny pallón s elrepült -": e két sor népmondai töredék (Arany János jegyzete). Jegyzetével, úgy véljük, hogy a népművészet szürrealista elemeire utal, s azoknak tudatos átvételét igazolja.

3 Bretter György Sütő Andrásról szóló tanulmányának a címe: A hegyen túl is hegy van; in: Bretter György: Itt és mást, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1979, 472.

4 Kierkegaard: Félelem és rettegés. A rezignáció lovagja In: Sören Kierkegaard írásaiból. Gondolat Kiadó, Budapest 1969, 294-295.