Virt László
mAGYAR NEVELÉS, NÉPI GONDOLAT
Adalék a huszadik századi magyar szellemtörténet egy fejezetéhez (3)

 

 

Totális rendszerek között: a nemzetközi szocializmus, a marxizmus ellen

Mivel a 20. századi európai szociális válságra a marxizmus is megadta a maga totalitárius válaszát, a tanulságok alapján azt is állíthatjuk, hogy a szociális válságra nem jó válasz a nemzetközi szocializmus sem. Négy fő forrásunk közül Karácsony Sándor nem kerülhetett abba a helyzetbe, hogy az államszocializmusra érdemben reagáljon. 1945-ben, mint sok más kiváló magyar, üdvözölte a nácizmus alól történő felszabadulást, az akkor induló koalíciós kormányzás idején a demokratikus kibontakozásban bízott. Ekkor írta A magyar demokrácia című könyvét. 1945 előtt - 1919 óta folyamatosan katedrán is állva - a magyar népi gondolattól ihletve pedagógiaelmélettel foglalkozott. 1945-ben a debreceni egyetemi tanárság mellett az Országos Köznevelési Tanács középiskolai szakosztályának elnöke és az iskolán kívüli népművelést irányító Országos Szabadművelődési Tanács elnöke lett. 1946-ban Debrecenben Lükő Gáborral létrehozták a Magyar-Román Társaságot, amelynek román tagjai között ott volt Petru Groza, Tudor Arghezi és Dimitrie Gusti. Miután a koalíciós kormányzás 1947-től formálissá vált, Karácsony Sándort nacionalistának és idealistának minősítették, támadások érték, amelyekre nem válaszolhatott. Még nem volt nyugdíjas korú, amikor 1950-ben kényszernyugdíjazták, talán az egyetemről is kitiltották. Ezután, bizonyára éppen ezért, beteg lett (ekkor sem volt teljesen egészséges, első világháborús sebesülés mozgáskorlátozottá tette, két mankóval járt, a mozgásszegénység elhízást, talán cukorbetegséget is okozott nála), és 1952-ben a halálos ágyán közölték vele, hogy elvették a nyugdíját.¹

Az államszocialista évtizedek ideológiája sematikus antikapitalista frázisokkal reakciósnak és üldözendőnek minősítette a pluralizmusra épülő polgári gondolkodást, a többpártrendszert. Márton Áron világosan látta, hogy a kommunizmus és a klasz-szikus kapitalizmus közös tőről fakad. Márton Áron a katolikus társadalmi tanítás jó ismerője volt, a maga helyén nemcsak ismerője és megvalósítója, hanem a demokrácia, az igazságosság és a szabadságjogok alapértékei mentén alakítója is e gondolatrendszernek. Az 1891-ben megjelent Rerum novarum című enciklikában a bibliai emberképre alapozva vallotta XIII. Leó pápa, hogy az embernek vannak egyéni és kollektív vonásai is - mindemellett „az ember régebbi, mint az állam".² Az enciklika 40. évfordulójára adta ki XI. Piusz pápa a Quadragesimo anno címűt, amit Márton Áron egyetemi lelkészként akkori egyetemi hallgatókkal dolgozott fel az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolai szakosztályában, hogy a kolozsvári magyar katolikus egyetemi hallgatók látókörét szélesítse, szociális érzékenységét fejlessze.³ XI. Piusz 1931-ben, e körlevélben elődje, XIII. Leó szociális alapvetését alkalmazza a két háború közötti időszakra. A saját élettapasztalat alapján szociális érzékenységre szert tett, olvasmányai alapján szociológiailag művelt Márton Áron biztos ítélőképességével a perszonalista filozófiában, a szubszidiaritás elvében megtalálta a harmadik út lehetőségét a „primitív, vulgáris marxizmus" (kifejezés Bibó Istvántól) és az ember iránt semmi érzékenységet nem mutató klasszikus kapitalizmus között. Márton Áron 1932-ben az Erdélyi Tudósítóban A marxizmus csődje címmel írt recenziót egy könyvről. Ebben „a materializmusra felépített individualisztikus-kapitalista és a marxi kollektivista társadalmi rendszerek" csődjéről beszél, nem téve köztük lényegi különbséget.⁴ A családi élet válságának okait keresve kitette az egyenlőségjelet: „A szabadelvű irányzat mesterkedései és a bolsevizmus nyers propagandája itt egy vonalon haladtak és egymásnak segítettek."⁵ Az emberi elidegenedés okait keresve is ott látta egymás mellett az egymással látszólagos ellentétben lévő két materialista ideológiát, és a válságból, „a két hatalmas irányú, kapitalista és bolsevista anyagel-vűség fojtó szorításából, az embernek egyeddé lefokozott szolgasorsából, a gépnek, energiának, rendszereknek keresztelt anyag ellenséges nyomása alól" a kereszténység mint az isteni erőnek az emberre szabott formája ad szabadulást.⁶ A kétféle materializmus közös gyökereit látva írta: „A bolsevizmus édes gyermeke a liberalizmusnak."⁷ Márton Áron nem elégedett meg a marxizmus kritikájával. Kolozsvári egyetemi lelkészként a harmincas években azoknak az ifjaknak a szellemi-erkölcsi nevelésén dolgozott, akik még az első világháború idején kezdtek el iskolába járni, Trianon után pedig kisebbségi helyzetbe kerültek. A generációs keretben megfogalmazott valláskritika szellemi lépésváltást sürgetett. „Nem tudom, de merek kételkedni benne, hogy a mostani hatvanévesek ezelőtt negyven esztendővel a Rerum Novarum-ot ismerték-e? A mai húszévesek ismerik, s az a Quadragesimo anno-val együtt szemükben az új történelem korszakát megnyitó esemény."⁸ Ismertem egykori kolozsvári joghallgatót, aki vallotta, hogy ha a harmincas években Márton Áron nem lett volna Kolozsváron, ő a marxizmusnál kötött volna ki. Márton Áron nem „nyájaskodott" a rábízott növendékekkel, hanem kerülve minden tekintélyelvűséget, szolidaritást vállalt a nála tizenöt-húsz évvel fiatalabbakkal (ő is még csak a harmincas éveit „taposta"), értette gondolkodásukat, problémáikat, beszélte a nyelvüket. Utóbbi nem csupán anyanyelvi kérdés, hanem az azonosulás művészete, ami nélkül - Karácsony Sándortól tudjuk ezt - nincs ható pedagógia. Élő, modern katolicizmusával, ami talán az akkori francia újkatolicizmus törekvéseihez hasonlítható, sokakat megmentett a szélsőjobboldali ideológiáktól és a marxizmustól is. Márton Áron írja: „A múlt századból áthozott szerencsétlen liberalizmus pogány könnyelműsége, a szovjet révén világhatalommá robbant marxi szocializmus kíméletlen egyoldalúsága, szemében ma alig többek tartalmatlan, vagy szenvedély keltegetésére alkalmazott jelszavaknál. Azt ismeri el tekintélynek, s az előtt hajlik meg, amelyik tartalommal, saját belső súllyal jelenik meg előtte."⁹ A marxizmus alibije a munkásosztály volt. A társadalmi ellentétek mesterséges kiélezését a társadalomtudósok konfliktuselméletnek nevezik. A konfliktusok kiélezésével XIII. Leó pápa (a tőke és a munka egymást megsemmisíteni akaró osztályharcát látva, hogy az egymásnak feszülő ellentétek helyett harmóniát szorgalmazzon, maga is megmarad a kétosztatú szemléletnél) már 1891-ben szembeszállt a Rerum novarumban: „Alapvető hibát követnek el a társadalmi kérdés tárgyalásában azok is, akik a két társadalmi osztályt eleve egymás ellenségének tartják. [...] Hiszen teljes mértékben egymásra vannak utalva: sem a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül nem lehet meg."¹⁰Amit a második világháború utáni nyugat-európai világban megvalósítottak, az a tőke és a munka békéje. Márton Áron társadalomfelfogása a harmóniaelmélet eredménye. Ahol konfliktus van, bármilyen dimenzióban, ott mindig a kiszolgáltatottak oldalán áll, mert soha nem tudta őt megigézni a hatalom. A munka világában a munkát végző ember értékeit hangsúlyozza. „A dolgozó ember különös mértékben hasonlóvá lesz Istenhez ... bizonyos értelemben a teremtő és örökké tevékeny Isten működésében vesz részt."¹¹ Isten a Teremtő, ember a teremtmény, aki nem istenítheti önmagát, munkaadóként, tulajdonosként nem gyűrheti maga alá embertársát, a munkavállalót, a másik teremtményt. „Az Egyház hirdette meg először, hogy az emberi munka nem árucikk. Az emberi munkának belső értéke van. S a munka ezen belső értéke és az emberi személy méltóságának jogán követeli a munkás számára az igazságos bért, mely az ő és a családja tisztességes megélhetéséhez elégséges legyen, követeli annak a lehetőségnek a biztosítását, hogy a munkás is magántulajdont szerezhessen és tehetségesebb fiainak kiképzést szerezhessen."¹² Márton Áron azzal, hogy a magántulajdon szerzésének jogát és a kizárólag tehetségtől és szorgalomtól függő továbbtanulás jogát követelte, az előjogokat nem képező társadalmi mobilitást, a nyitott polgári társadalmat készítette elő. A társadalmi harmóniához tartozik az is, hogy „ha a társadalmi osztályok között fennálló feszültséget szerencsésen akarjuk megoldani, akkor is a munka és az ember keresztény értékeléséből kell kiindulni. Isten az embert nem társadalmi állása, hanem a hivatásában tanúsított hűség szerint értékeli. Más mértéket az ember sem állíthat fel embertársával szemben."¹³ Mivel Márton Áron társadalmi integrációban, a hátrányos helyzetű rétegek felzárkózásában gondolkodott, egyformán elítélt minden előítéletet, mely beszűkült részérdekek szerint látva a világot, a társadalmi szeparációt erősítette. A második bécsi döntés után, amikor a Romániánál maradt dél-erdélyi területen egy maroknyi, és a menekülések miatt csökkenő lélekszámú, páriasorsban élő magyarság maradt, Márton Áron - székhelye, Gyulafehérvár 1940 és 1944 között is Romániához tartozott - tudatosan döntött a maradás mellett. Lett volna indoka arra, hogy az 1940-ben Magyarországhoz visszakerülő Észak-Erdélybe költözzön, hiszen híveinek legalább négyötöde ott élt. Ő azonban tudatosan vállalta a sorsközösséget a leginkább kiszolgáltatottakkal. Az akkori, Romániában maradt kicsi magyar sajtó segítségével volt lehetősége arra, hogy e páriaközösségen belül is az ő értékeiket hangsúlyozva a legnehezebb helyzetben lévőkkel, a munkásokkal, bányászokkal kifejezze a szolidaritását. A második bécsi döntés után nemcsak kevés magyar lakos és kicsi magyar nyelvű sajtó maradt román területen, de a magyar iskolák, a felekezeti iskolák is nagyon kis részarányt képeztek az akkori román iskolarendszeren belül. Ezt a magyar felekezeti iskolahálózatot 1941-ben politikai nyomás érte, hogy az egyházak adják át azt a Romániai Magyar Népközösségnek, ami gyakorlatilag államosítást jelentett volna. Ekkor a romániai német egyházi vezetők, Wilhelm Staedel nagyszebeni evangélikus püspök és Augustin Pacha temesvári katolikus püspök átadták a német tannyelvű felekezeti iskolákat a Romániai Német Népcsoportnak, mely a hitleri szellemet képviselte. Ez nyomást jelentett Márton Áronra. Jakabffy Elemér a Lugoson általa alapított és 1922-től az 1942-es betiltásáig szerkesztett, nagyon magas színvonalat képviselő Magyar Kisebbség című kisebbségpolitikai és jogi folyóiratban az 1937-es Vásárhelyi Találkozó állásfoglalására hivatkozva vitát „provokált", hogy csökkentse a Márton Áronra nehezedő terhet.¹⁴ A sajtóvita, melyhez olyan ismert romániai magyar írók is hozzászóltak, mint Szemlér Ferenc, Kacsó Sándor, egyértelműen kiállt amellett, hogy a dél-erdélyi magyar felekezeti oktatást megőrizzék. A magyar felekezeti iskolák, kizárólag a katolikus és protestáns felekezetek hívő közösségének nagyon nehezen előteremthető anyagi támogatásával, vegetálva ugyan, de tovább éltek. Két évvel később, 1943-ban Nagy József balázsfalvi református lelkész, a dél-erdélyi egyházkerület által 1940-ben létrehozott és 1944-ig működő nagyenyedi református teológia tanára, a temesvári Déli Hírlapban cikksorozatot közölt a dél-erdélyi, romániai magyar felekezeti iskolahálózatról. Ebből a katolikus iskolahelyzet ismertetése sem maradt ki. Megkereste Márton Áron püspököt is, aki egész oldalas, terjedelmes interjút adott Nagy Józsefnek. Márton Áron ismertette a dél-erdélyi katolikus iskolarendszer számszerű adatait. Nagy József, a református teológiai professzor írja: „Iskola-utam alatt milyen örömmel tapasztaltam . hogy az erdélyi magyar felekezetek között milyen békesség, még ennél is több együttműködés van. ... az evangélikusok éppen úgy, mint a bánsági reformátusok, valamint az unitáriusok részéről elhangzott szavak és vallomások is mind kiemelik, hogy Márton Áron személye milyen biztosítékot nyújt arra, hogy ez az együttműködés tartós lesz." Márton Áron kiemeli a helyükön maradt tanítók és tanárok áldozatvállalását, rátérve az iskolafenntartás gondjaira: „A munkásság példaadása ebben a tekintetben egyenesen felemelő. ... Amikor iskoláink anyagi alapjainak előteremtésén fáradoztunk, talán legelőször a városok, bánya- és ipartelepek munkássága - s itt elsősorban gondolok a jiul/zsilvölgyi munkásságra - értette meg legelőször a kérdés fontosságát. ... legnagyobb mértékben ez a munkásság biztosította folyamatosan, és biztosítja ma is az egyházi intézmények és iskolák szükséges anyagi fedezetét vonakodás nélkül és körülményei között dicséretes áldozatkészséggel."¹⁵

Az interjú nem maradt hatás nélkül. A Déli Hírlap másnapi számában Kakassy Endre (korábban a Brassói Lapok főmunkatársa, 1945 után műfordító, irodalomtörténész) az interjúra alapozva vezércikket ír. Márton Áron szavaihoz, ami szerint a legnehezebb sorsú emberek vállalják a legnagyobb áldozatot, a következőket fűzi hozzá: „Bizony, sokan önvádat érezhetnek e megállapítások hallatára, tudván balítéleteikről, elfogult rátartiságukról s nézeteiknek arról az elavult halmazáról, mely útját állta és állja még ma is a szabad széttekintésnek. . Hányan vannak miközöttünk, akik tunya ábrándozások közepette elméletben sziklákat mozgatnak, ám a maguk cselekvési területén arra sem képesek, hogy akár egyetlen téglával is hozzájáruljanak templom, vagy iskola emeléséhez, fenntartásához" - majd kifejezve, hogy „az örvendetes hír ajándékát láthatjuk Áron püspök nyilatkozatában", állítja, hogy a példamutatás alulról jön.¹⁶

Az interjú híre eljutott Budapestre is, a Magyarország című kormánylap néhány napon belül reagált rá. Előbb a lap reggeli kiadása, a Reggeli Magyarország közölt rövid, aláírás nélküli szerkesztőségi cikket 1943. szeptember 26-án. Hivatkoznak Márton Áronnak a munkásságot elismerő és példának állító szavaira, majd a Kakassy-vezércikkre.¹⁷ Féja Géza, a magyar népi szociográfia klasszikusa ekkor a Magyarország főmunkatársa volt. A másnapi számban cikket írt Márton Áronról mint a munkások püspökéről. Ennek egy része azonos a Reggeli Magyarország név nélküli, szerkesztőségi cikkével, így feltehetően azt is ő írta. A Magyarország által közölt, Féja által jegyzett cikkben írja: „Az erdélyi püspök nyilatkozatát tapasztalataik alapján aláírják mindazok, akik életük egy részét kisebbségi sorsban töltötték." Hivatkozik a városokba, elsősorban Brassóba tóduló székely szegénységre, akik ott segédmunkásként tengették életüket, de gyermekeiket magyar iskolába küldték, és fillérjeikből anyagilag is támogatták a magyar iskolákat. Hivatkozik a felvidéki példára (odavaló volt), mert ott nem lehetett olyan politikai-világnézeti elv, ami felülmúlhatta volna a kisebbségi helyzet által meghatározott magyarságot. Majd így folytatja: „Az erdélyi püspök nyilatkozata bizonyítja, hogy a magyar munkásság hűsége nem ideig-óráig tartó magatartás, hanem töretlen és sziklaszilárd hűség. . a magyar munkás hűsége ezerszeres értékű, mert mélyből fakadó, tiszta, önzetlen és áldozatos emberi vallomás. ... Ezért bízhatunk munkásságunkban éppen úgy, mint a föld népében., értelmiségünk alig törődött a munkássággal, mert botor tévhit alapján »nemzetközi« szellemű tömegnek tartotta. A munkásság mégis hű maradt magyarságához, s nem akkor tett vallomást róla, midőn a színvallás nem került semmibe, hanem akkor, midőn áldozatot jelent."¹⁸

Shvoy Lajos írja emlékirataiban, hogy 1956-ban a csepeli munkásság azonnal kezdeményezte, hogy folytassák a Csepelszabótelepi templom építését, amit a rendőrség 1949-ben hatóságilag megakadályozott. Megjegyzi, hogy a csepeli bencés gimnáziumot azért alapította meg a háború után, mert a csepeli munkások, látva a Shvoy által kezdeményezett csepeli katolikus szabadegyetemen végzett bencés munkálkodást, kérték azt. Arról is szót ejt, hogy 1956-ban a dunapentelei (sztálinvárosi) munkásság azonnal visszakérte a rendőrök által onnan elűzött hittanárokat. Azt is tudom, hogy Bardon Alfréd, aki apám rajztanára volt a műegyetem építészkarán, 1956 utolsó napjaiban Csepelre látogatott, ahonnan azzal tért vissza, hogy a csepeli munkások kérik az egyetemi lelkészség visszaállítását. És ezek után, és még a rendszerváltozás után is hallottam „kereszténynemzeti" úriembereket „vörös-csepelezni", pedig ezek az úriemberek kivették a maguk hasznát a Kádár-rendszerből.

Márton Áron, aki ugyanazon lélegzetvétellel volt antináci és antikommunista, tudta, hogy sorsközösség vállalásával lehet társadalmi integrációt elérni és ezzel kommunistákat elszigetelni. Márton Áron - a budapesti kormánylap által - hatást gyakorolt a korabeli, 1943-as magyarországi társadalomra is. Ekkor a rendőrségi körözések személyleírásai gyakran kezdődtek ezzel a szóval: „munkáskülsejű". Márton Áron hatást gyakorolt Féja Gézára is, aki bizony antiklerikális volt, mert a magyar nagybirtokrendszert a népi szociográfia klasszikusaként vizsgálva döntenie kellett: vagy odáig süllyed, hogy ő is „úriember" lesz, vagy antiklerikális utat választ. Jézus Krisztus nagyobb dicsőségére nem lett belőle „úriember" (voltak földjeik Léva környékén, eljátszhatta volna ezt a szerepet), inkább antiklerikális lett. Ezt nagyon szűk látókörrel egyházellenességnek szokták gondolni, pedig az antiklerikalizmus a korszerű egyháziasság egyik megnyilvánulása. Vannak Márton Áronnak szövegei, melyekben a klerikalizmussal mint az életidegen papi uralommal való leszámolást sürgeti. II. János Pál pápa Christifideles laici (Krisztushívő világiak) című enciklikájában is találunk antiklerikális, tehát a klerikalizmussal leszámoló szövegeket.

Lássuk, Kodály szerint mi lett volna „az 1945. évi változás értelme" (kifejezés Bibó Istvántól), és hogyan látta azt, ami utána következett. Egy előadásában arról beszélt 1946-ban, hogy „a néphagyomány stílusformáló ereje velünk még nem merült ki. Annál inkább, mert a magyar szegény ember csak most fog bevonulni a kultúrába, nemcsak mint adó, ösztönző, hanem mint fogyasztó is. A fölszabadult nép még csak ezentúl jut hozzá a magasabb zenéhez".¹⁹ A „fölszabadult nép" kifejezés irritálhatja a diktatúrát megélt ember fülét. De ha nem vagyunk „rátartiak", szalonban magyarkodók, egy téglát meg nem moz-dítók (kifejezés Kakassy Endrétől), akkor tudjuk, hogy itt nem a szovjet hadsereg által okozott fölszabadúlásról van szó, hanem a földosztás által megvalósult népi gondolatra, a paraszti polgárosodásra érez rá Kodály. Még az 1947-es békeszerződés előtti, gyarmatosítástól idegenkedő, szabadságra vágyó politikai légkör érződik: „A francia forradalom óta egyre általánosabban elismerik minden ember méltóságát és jogát az életre, hisszük, hogy előbb-utóbb érvényesül ez az emberi közösségre is, hogy elismerik a legkisebb nemzet jogát, s meghagyják neki mindazt, ami nélkül nem élheti teljes életét, nem teljesítheti kulturális funkcióját."²⁰ Teljes életünkhöz „újjá kell születnünk mindenben, ha magyarul akarunk élni továbbra is".²¹

A népdalgyűjtő, a népzenére világszerte elismert műzenét komponáló Kodály, Márton Áronhoz hasonlóan, a nép fogalmát nem szűkítette le a parasztságra, a munkásságot is a nép szerves részének tekintette. Nem a szegény, kiszolgáltatott állapotban rögzített proletárt látta a munkásokban, hanem a polgárosodott embert remélte bennük nálunk is, amihez zenei példát is hoz a nyugati világból. Többször hivatkozik az angol munkáskórusokra: „Angliában láttam, hogy ott a gyári munkások daloskörei Bach h-moll miséjéig is eljutnak, az egész énekkar-irodalom legnagyobb szabású és legnehezebb remekéig."²² 1947-ben pedig arról beszél, hogy „a hollandiai munkás dalosszövetség 30 éves fennállását a IX. szimfóniával és a Budavári Te Deummal ünnepelte. ... Ausztriában a Psalmus Hungaricus első előadását 1927-ben a bécsi nyomdászok dalköre énekelte."²³ Ugyanebben a beszédében mondja: „Kezdtem növendékeimet biztatni, hogy foglalkozzanak munkáskarokkal. Odáig ritkaság volt képzettebb zenészt látni munkásdalkar élén."²⁴ Ismertem Barsi Ernőt, aki előbb református teológiát végzett Sárospatakon, lelkészi képesítést szerzett, majd még eközben beiratkozott a Zeneakadémiára, ahol hegedűtanárrá képezték. Kodály is tanította, és amikor Barsi Ernő 1947-ben Győrbe költözött, őt is biztatta arra, hogy zeneileg képezze a győri gyári munkásokat. Ismerem a győri Richards Textilgyárnak egy egykori, most 90 éves szövőnőjét, aki a gyári énekkarban énekelt. Elmondta, hogy az ötvenes évek elején Barsi Ernő járt hozzájuk a gyárba éneket tanítani. 1952 körül Barsi Ernőtől népdalokat tanultak.

Kodály a tanítványai által a kommunizmus idején is kifejtette a hatását. Nagyüzemi munkáskórus számára magyar népdalokat tanítani 1952-ben, akár még a fennálló rendszer elleni tiltakozás is lehetett. Kodály Zoltán évtizedeken keresztül papírcetlikre, villamosjegyekre, koncertmeghívók szélére, naptárakba, postai szállítólevelekre, újságlapok szélére vagy bárhová írta a feljegyzéseit, melyekből esetleg később levelek, publikált tanulmányok vagy beszédek lettek. Ezeket a feljegyzéseket eltette, és Vargyas Lajos 1989-re sajtó alá rendezte. Arról, hogy Kodálynak mi volt a véleménye a „létező szocializmus valóságáról", e feljegyzésekből áttételek nélküli képet kapunk, főleg azokból, amelyekből nem lett beszéd vagy publikált tanulmány, mert a javából természetesen a kommunizmus idején nem vihetett semmit a nyilvánosság elé. Többek között ezek is mutatják a zeneköltő egészséges, nagyon jó gondolkodását.

„Mi volt előbb? G.P.U. (a szovjet politikai rendőrség korábbi, még a Gestapo előtti neve - V.L.), vagy a GeStaPó? Ki irtott ki több embert?" (Sokszorosított szöveg eltépett részlete, mely a SzKP XXI. kongresszusára hívja fel az akadémiai intézetek figyelmét; 1959.)²⁵

„Itthon a tehetségek üldözöttek: Gulyás, Ádám, Járdányi, Fasang." (A Magyar Nyelvtudományi Társaság meghívóján; 1965) ²⁶. 1981-ben előadást szerveztem Lükő Gábor számára a Népművészeti Baráti Körben. Más szervező id. Fasang Árpádot hozta el, akit itt Kodály az üldözöttek között sorol fel. A szintén karanténban tartott Lükő és Fasang Árpád itt azonnal egymásra talált, láthatóan egy nyelven beszélt. A nyelvezet nem pusztán anyanyelvi kérdés, hanem inkább egymásra hangoltság, akár közös tapasztalat.

„Nemzeti dal: index? Párt maga alatt vágja a fát." (Az Oxford Music Bulletin margójára; 1964.)²⁷ „Hogy a magyarság megszeresse a szocializmust, előbb a szocializmusnak kell jobban megszeretni a magyarságot." Majd alább: „Urbánus francia: francia tőből fakad. Idegen elem nélkül. Urbánus magyar - idegen." (BBC Diary 1949. V. 22-28. és V. 29. - VI. 2. lapjának hátán.)²⁸ „A magyar nép még alig meri elhinni, hogy felszabadult, a láncot érzi a kezén. Ezt nem lehet pár rossz dallal letörölni." (Kecskeméti Lapok, 1949. március 30.)²⁹ „Nem hülyék országa, feketét fehérnek elhitetni. Csináltak koldusból gazdát, de ugyanannyi, vagy még több koldust." (1952. január 25-re szóló akadémiai meghívó nyomtatott sorain keresztbe írva.)³⁰

„Ártatlanok üldözése, oktalan bosszúhadjárat, justizmord. ... 2 pártküldött nekikészül felforgatni a főiskolát. ... Ülnek a fellegvárban, nem tudják, mit érez, mit gondol a nép, melynek nevében uralkodnak. ... Népet kormányozni nem lehet néppszichológiai ismeretek nélkül." (Egy zsebkönyv lapján, 1957.)³¹

„Az igazoló bizottságok egyenesen kvártély csináló bizottságok módjára működnek maguk és barátaik számára. Aggállyal nézik ezt a demokrácia igaz hívei. ... Mennél több abszurd ítélet hangzik el, annál jobban aláássa az egész igazoló eljárás hitelét". (Feljegyzés egy noteszben, melyben annak a beszédnek a vázlatát írta le, amit az Igazoló Bizottság előtt elmondott. 1945. május.)³²

„Párthülyék. Származásom kérdezték." (Egy 1953. május 31-re szóló meghívó hátulján.)³³ „Egyházi zene csak illegálisan? 1/ lebontott templom 2/ bencés gimnázium megszűnt. Tanulói versenyen legjobbak. Szentgyörgyi miért ment el?" (Angol követségre szóló meghívóra feljegyezve; 1964.)³⁴

„Az igazságtalanul üldözöttek védelmét ma csakúgy kötelességemnek érzem, mint akkor, az igazolóbizottság túlkapásai ellen felszólalni éppoly kötelesség, mint volt a ..." (A mondat nincs befejezve - V.L.) Majd ezután újságcímekkel űz szójátékot: „Szabad Nép a Magyar nemzet? Szabad Szó a Népszava? Ludas a Matyi? (Rákosi keresztneve; V.L.) Haladás a Demokrácia?" Majd alább: „Magyarország: pusztulás." (El nem küldött levelek vázlatai egy noteszben, évszám nélkül.)³⁵

„Szenvedés: együtt az egész néppel." Majd alább: „Gát a Párt, mert Gát a párt. Énektanításunkban Gát a párt, ezért a párt a Gát." „Csak egyről nem késünk le halálunk órájáig: hogy jobb emberek legyünk." (Naptári bejegyzések 1949-es naptár hátlapján és a sorokon keresztül írva is.)³⁶ A kurzívval szedett két mondat álljon itt annak tanúságául, hogy Kodály felülemelkedett azon a sötét koron, melyről az idézett feljegyzések szólnak. Lelkisége: sorsvállalás és a megtérés folytonos szükségessége.

„5 éve: néppel való szolidaritás üres szó, a népdal és népköltés ismerete nélkül. Mert abban él a nép lelke, ... Annak ismerete nélkül nem lehet a népet megérteni. . Eddig narodnik. Az új szó mögé bújtak régi ellenségei: a városi gyökértelenek, akik sohasem éltek falun, s semmi közük a néphez, nem ismerik és nem szeretik." (1949-es naptárlapon és a hátoldalán.)³⁷ Jegyezzük meg: nem is régen, már a 21. század első éveit írtuk, amikor egy felvilágosítási kényszerképzettől terhelt, budapesti illetőségű ember arról beszélt, hogy a falu középkori csökevény, szerinte Nyugaton nincs is falu. E budapesti illetőségű ember szerint az államnak az a feladata, hogy ösztönözze az embereket, főleg a falusiakat lakóhelyük elhagyására, amire a „racionalizálás", az iskolák, posták, orvosi rendelők bezárása jó megoldás.³⁸ (Racionalizálásról beszélt egy bizonyos kondukátor, „népvezető" is a falurombolási terveiben.)

Németh László, a minőség forradalma és a minőségszocializmus elkötelezettje, meg volt győződve arról, hogy az „államszocializmus", ami a szovjet-rendszerrel jelent meg a földgolyón, embertelen. „Tudjuk, hogy a rend, melyben a bőségtől csak az éhség lesz nagyobb, s a termelőeszközök tökéletesedésével csak a bitangjára hagyott lelkek száma nő: halálra ítélt." Németh Lászlóban benne élt az előző évszázadok tapasztalata a munka és az élet kölcsönhatásáról, mert tudja, hogy „az ép ember más időkben mégse volt a munka és szenvedély kétéltűje. A munka is szenvedély volt, vagy legalább lehetett, s a személyiség nem húzódott vissza a munkás nappalból a munkátlan estébe; ... Az erőket kihasználó tizenkilencedik század felhasználta a munkát, és visszautasította az egyéniséget".³⁹

„Mikor a vagyon öncélú, s az emberek millióit rekeszti ki az emberi életből, ellensége vagyok a zűrzavar szentségének, a magántulajdonnak. Elismerem, hogy szükség van az elosztás reformjára . De nem hiszem, hogy az elosztás (államosítás - V.L.) meggyógyítja az élet mély baját. Az igazságosabban elosztott javak, még ha bőségesek is, létminimumot jelen-tenek".⁴⁰ Felismerjük Németh László egyszeri ismerősének, Márton Áronnak az idézett gondolatait. Németh László meg volt győződve arról, hogy a bolsevizmusnak, a szovjet-rendszernek semmi köze a Nyugathoz. 1936-ban írja: „Míg a Nyugat nagy hajlamai egyre súlyosabban gúzsban vergődnek, a kultúrskizma másik oldalán ott áll új Nagy Konstantinként: Sztálin. Míg Bizánccal foglalkoztam, semmi sem lepett meg annyira, mint a szocializmus, különösen a keleti szocializmus és Bizánc mély rokonsága. A bizánci állam sokkal közelebb áll a Szovjethez, mint bármi, amit a Nyugat alkotott. Az állami beavatkozás és irányítás ilyen fokát egyetlen nyugati birodalom sem ismerte".⁴¹

 

Jegyzetek

1 Lükő Gábor szóbeli közlése a szerző számára.

2 . XIII. Leó pápa Rerum Novarum című enciklikája, 6. pont. In: Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Szerkesztette: Tomka Miklós és Goják János. Szent István Társulat - Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója. Budapest, é. n., 32.

3 Erdélyi Tudósító, 1933. május 1. A számot szerkesztette: Márton Áron. Mozgalmaink c. rovat.

4 Márton Áron: A marxizmus csődje. Erdélyi Tudósító, 1932. évf., 823-825. In: Dr. Marton József - Nemes István (szerk.): Márton Áron írásai és beszédei. Gyulafehérvár 1996, 25.

5 Márton Áron: Az iskolán kívüli népnevelés feladatai. Erdélyi Tudósító, 1935. évf. 310-316. In: uo. 41.

6 Márton Áron: Pro domo. Erdélyi Tudósító, 1932. évf. 357-359. In: uo. 46.

7 Márton Áron: Világnézet és nevelés. Erdélyi Iskola, 1933/34. évf. 5-6. sz. In: Ozsváth: i. m. 98. old.

8 Márton Áron: Apák és fiúk. Erdélyi Tudósító. 1932. évf. 26-29. In: Marton József-Nemes István (szerk.): Márton Áron írásai és beszédei. Gyulafehérvár, 1996, 50.

9 Uo.

10 XIII. Leó pápa Rerum Novarum című enciklikája, 15. pont. In: Tomka Miklós-Goják János (szerk.): Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, 36.

11 Márton Áron: Beszéd Krisztus Király ünnepén. Kolozsvár, 1945. október 28. In: Márton Áron a lelkiismeret apostola. Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Virt László. Ecclesia, 1988, 141.

12 Uo., 142.

13 Uo.

14 A lugosi Magyar Kisebbség című folyóiratnak a főszerkesztő Jakabffy Elemér által 1941-ben kezdeményezett sajtóvitáját a Márton Áron a lelkiismeret apostola című könyv függelékében újraközöltem - V. L.

15 Iskoláink színe előtt - Az erdélyi római katolikus iskolákról, tanárokról, tanítókról s a hívek áldozatkészségéről beszél Márton Áron püspök. Nagy József cikksorozata. Déli Hírlap (Temesvár), 1943. szeptember 19.

16 Kakassy Endre: Áron püspök nyilatkozata. Déli Hírlap (Temesvár), 1943. szeptember 20., vezércikk.

17 Márton Áron a délerdélyi munkásság önfeláldozásáról. Reggeli Magyarország, 1943. szeptember 26. (Aláírás nélküli szerkesztőségi cikk; Főszerkesztő: Szvatkó Pál.)

18 Féja Géza: Márton Áron és a magyar munkások. Magyarország, 1943. szeptember 27. (Főszerkesztő: Szvatkó Pál) In. Féja Géza: Erdély emlékezete. Éghajlat Könyvkiadó, Budapest 2011, 256-257.

19 Kodály Zoltán: Visszatekintés, 187.

20 Uo., 189.

21 U.o., 201.

22 U.o., 51.

23 Uo., 203.

24 Uo.

25 Kodály Zoltán: Közélet, 114.

26 Uo., 115.

27 Uo.

28 Uo., 33.

29 Uo., 42.

30 Uo.

31 U.o., 43.

32 Uo., 109.

33 Uo., 110.

34 Uo., 111-112.

35 Uo., 162.

36 Uo., 165.

37 Uo., 167.

38 Faluvég. Kerekasztal-beszélgetés az állam gazdasági szerepvállalásáról. Mihályi Péter hozzászólása. Magyar Nemzet, 2006. május 20., Hétvégi Magazin. (Riporter: Balavány György)

39 Németh László:A minőség forradalma. Tanú, 1933. január, 137. In:. Németh László: Életmű szilánkokban I. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989. 248.

40 Uo., Tanú, 138; Életmű szilánkokban I., 250.

41 Németh László: Nyugat és Bizánc. Válasz, 1936. január. In: uo., 457.