(r)ÉGIZENE FESZTIVÁL CSÍKSZEREDÁBAN

 

Jelen írás az idén induló zenekritika-kurzus gyümölcse, melyet a Régizene Nyári Egyetem igazgatója, dr. Filip Ignác Csaba kezdeményezésére tartottam. A négynapos Fesztivál napi három-négy koncertjét felosztottam a három résztvevő között. A koncertekre naponta csoportosan felkészültünk, majd a hallottakat megbeszéltük; jó volt tapasztalni a fiatal kollégák (akik egyébként érett hangszeres előadók) véleményegyezését, ami a zenekritika objektivitását bizonyította. Stílusismeret, a figyelem összpontosítása a hallott előadásokra és az olvasmányos kifejezőképesség voltak idei célkitűzéseink. A főcím az első szerzőtől származik. Következzenek eredményeink.

Elena Maria Şorban

 

A cím nemcsak holmi szójáték, hanem valóban égből jövő sugallatok tettenérését és a hallgatóság égbe emelését hivatott megidézni. Mert valóban voltak az idén 35 éves Csíkszeredai Régizene Fesztiválon ilyen ihletett pillanatok.

Az olaszországi La fonte musica régizene együttes Enigma fortuna című műsora többnyire Antonio Zachara da Teramo Chantor 1400 körül működött zeneszerző műveire épült. Maga a szerző is érdekes egyéniség, aki legtöbb kompozíciójában a szerencséről énekel; a rejtélyesség a verselésében, a szó- és számjátékokban olyan tartalmak, amelyek a késő középkorra igen jellemzőek. Ezt a hajlamát jól tükrözte a koncertprogram is, mivel számos olyan mű elhangzott, ahol anagrammákkal és a szövegben kínált megoldásokkal élt.

Az együttes mostani játéka is szakavatottságát igazolta. Elsőként a stílusismeretet emelem ki, melyet lendületességgel, árnyalt dinamikával, virtuóz hangszer- és énektechnikával, valamint szép kiejtéssel ötvöztek. Koncertprogramjuk változatosnak bizonyult, amelyben lehetőségük adódott felvillantani sokrétű előadói megoldásaikat. Itt egyaránt felvonultattak virtuozitást, szépen formált dallamíveket, gyengéd hangszíneket és beszédes szüneteket. A közönség elismerése és szűnni nem akaró vastapsa kárpótolta a művészeket az - időközben elálló - esőért, hidegért és nedves levegőért.

Folytatásul a Barokk Fesztiválzenekar péntek esti hangversenyét veszem most górcső alá, mely a Concerto di concerti címet viselte. A hangverseny programja igen töményre sikeredett, amiben három szólóverseny, egy concerto grosso és egy ötösverseny szerepelt. Az előadás gerincét itt is az olasz zene jelentette, melyet két A. Vivaldi- és egy P. Locatelli-szerzemény képviselt, zárásként pedig német területekre utazhattunk a C. Ph. E. Bach és J. D. Heinichen-művekkel.

Elsőként A. Vivaldi d-moll oboaversenye (RV 454) hangzott el barokk oboán Maria Petrescu előadásában, amely által bevezést kaphattunk a Vivaldira jellemző szerkesztésmódba. Örvendetes tény, hogy országunkban is ráébredtek a barokk oboa használatának szükségszerűségére, viszont az említett koncert tükrében ki kell jelentenünk, hogy van mit még finomítani a rajta való játékmódon. Második műként P. Locatelli VIII. f-moll concerto grossója hangzott el. Tartalmas szerzemény, amely egyaránt magán viseli a késő barokk és az Empfindsamer (érzékeny) stílus jegyeit. A szép és következetes szólamvezetések, valamint a dallamimitációk a késő barokk kor tökélyre fejlesztett kompozíciós megoldásaira utalnak, a lassú tétel szép késleltetett disszonanciáival viszont már az újabb áramlatot sugallja. Ebben a darabban kiemelendő teljesítményt a continuo-játékosok nyújtottak.

Az est fénypontját A. Vivaldi c-moll furulyaversenyének (RV 441) előadása jelentette Király Dóra brilliáns tolmácsolásában. Virtuozitása, sziporkázó, rejtett többszólamúságot kidomborító játéka nemcsak egy ragyogó hangszertudású előadóról, hanem a zene minden mozzanatát értelmezni és újraalkotni tudó, okos művészről árulkodott. Ilyen hangszíngazdagságot és dinamikai sokszínűséget eddig csak Januj Anna lipcsei tanárnőjétől hallottam. Külön kiemelendő a nagyon expresszívre sikeredett furulya-cselló kettős Lázár Zsombor közreműködésével, amely a figyelem és kommunikáció magasiskoláját képviselte, fiatal korukat meghazudtoló érettségről tanúskodva. A negyediknek sorra kerülő C. Ph. E. Bach Á-dúr csellóversenye remek szerzemény, melynek Ciprian Câmpean barokk csellista játszotta a főszólamát. A szólistát nagyon igénybe vevő, nehéz darab interpretálását ez alkalommal igen erőltetettnek éreztem. A zenekari tagok már nincsenek ekkora erőfeszítésnek kitéve, ezért tudtak néhol olyannyira pezsgőnek, életvidámnak, máshol olyan kiegyensúlyozottnak és meditatívnak tűnni. Itt külön kiemelném a II. tételben hallott, nagyon egyöntetű, orgaszerűen hangzó brácsákat. Záródarabként a közönség számára könnyen emészthető J. D. Heinichen D-dúr versenyműve fuvolára, oboára, hegedűre, csellóra, theorbára, vonósokra és basso continuóra szólalt meg. Ulrike Titze, az együttes koncertmesterének választása azért esett erre a szerzeményre, mert ebben az est összes játékosa egyszerre szerephez juthatott, és csak egy fuvolát kellett hozzáadni. Az ötlet telitalálat, viszont a szerzemény színvonala hagy maga után kívánnivalót, amit csak tetéz az előadók fáradtsága. Ez azonban nem árnyékolta be a furulyaverseny nyújtotta élményt, boldogsággal eltelve hagyhattam el a Szent Ágoston-templom karzatát.

Meg kell említenem, hogy a Barokk Fesztiválzenekar azonos programmal a bukaresti Szent József-székesegyházban is vendégszerepelt, ezzel jó szolgálatot téve a fesztivál országos elismertségének.

A fesztivál legjobb koncertjét szombat késő este hallhatta a közönség Tóth Mónika barokk hegedűs és Giangiacomo Pinardi theorbás közös játékában, a Mikó-vár északnyugati bástyájában. A késő esti félhomályban a koncert címéhez méltó „zenei virágok" (Fiori musicali) nyiladoztak, később teljes kibontakozásukban pompáztak, majd végül szirmaikat gyengéden összezárva elszenderedtek. A szólótheorba és a közös művek váltakozása jótékonyan hatott a közönség figyelmének fenntartására. Műsoruk többnyire a kora barokk időszak itáliai zenéjébe kalauzolt, a theorbán a toccata, a ricercata és a corrento virágzását, a hegedűvel közösen előadottakon pedig a szonátáét szemlélhettük. Mindkettejük játékáról sugárzott, hogy gyakorlatilag mindent tudnak a barokk zene (mai) előadásáról. Értem ezt elsősorban a pengetéstechnikára, vonókezelésre, artikulációra, dallamvezetésre és dinamikára. Megállapíthatom: így játszik egy tudatos zenész. Stílushű, de improvizációiban mégis mai. Tóth Mónika bizonyságot tett arról, hogy a hegedű sokkal több lehet egy dallamhangszernél. Játékában egyaránt megfigyelhettünk énekesi és harmonikus hangszerre jellemző megoldásokat. Áttetsző hegedűhangot, gyönyörű pianissimókat és kimagaslóan szép zárlatokat hallhattunk. Giangiacomo Pinardi játékát a finomság, elegancia és intimitás hatotta át. A Pandolfi Mealli „La Castella" - Dario Castellónak dedikált - szonátában improvizált theorbaszólója olyan ihletett pillanatban született, amit tán még az angyalok is csodáltak az égből. Itt volt leginkább „égi zene" a régizene. A hegedűs minden rezdülésére reagált, játékukból az összeszokottság légköre áradt. Úgy vezették a dallamíveket, hogy önkéntelenül én magam is rajzoltam azt teljes felsőtestemmel. A feszült szünetekben mintha megállt volna a levegő. Előadásuk földöntúli boldog álomvilágba emelt. Az imént ecsetelt hangversenyélményt nagyon nehéz lett volna felülmúlni. A másnapi Lacertae francia együttes A prima praticától a seconda praticáig című koncertje már nem tudta beváltani ígéretét. Az együttes legnagyobb vonzereje a Franciaországban a 17. és 18. században használt, a templomi éneklés férfiszólamait erősítő szerpent, vagy más nevén kígyókürt. A Lacertae név a latin „gyík" szóból ered, ami azt sejteti, hogy a névválasztás valószínűleg a kígyó alakú hangszeren játszó együttesvezető, Patrick Wibart akaratára, és nem az együttes hüllők iránt tanúsított vonzalmára született. Volt egy basszushangszer, amin olyan magas szinten játszott Wibart, hogy az akár dallamjátszó szerepbe is léphetett, és lépett is. Műsorukon egyaránt szerepeltek itáliai területeken, spanyol és osztrák földön működő zeneszerzőktől származó alkotások. A darabok kiválasztásánál a könnyedebb hangvételt tartották fő szempontnak, feltehetően ezért is tértek vissza többször azokra a kortól független harmóniai és ritmikai klisékre, amelyek már-már a country és a rock'n roll modorát idézték. A hangszerelési önkényességeket leszámítva, valamint a sematikus, kis híján az unalmasság határát súroló darabokért ért kritikát félretéve értékelendő az együttes nem mindennapi hangszer-összeállítása. Dicséretes, hogy a koncert ráadásaként játszott Rodrigo Martinez-darabban az énekes-ütőhangszeres Raphael Mas egy személyben három feladatot is ellátott igen virtuóz módon: kézzel dobolta a ritmust, lábbal csörgőzte az ellenritmust, s közben a fődalla-mot énekelte nem mindennapi hanghordozásával. A bírálatoktól eltekintve ki kell emelnem, hogy kezdeményezésük felettébb méltányolandó, hiszen ők még nagyon fiatalok, több mint bizonyos, hogy nem elégszenek meg mostani tudásukkal, érezni a motiváltságukat, a fejlődni akarásukat.

A fesztivál külön színfoltja a zárókoncertet követően sorra kerülő, Szabó Anikó és Szutor Péter vezette reneszánsz táncház volt, ahol az addig egymástól elkülönült zenész és közönség együtt lehetett részese az örömpillanatoknak. A résztvevő ilyenkor több érzékszervén keresztül észlelheti, hogy a szinkretizmus mennyire elemi sajátossága volt annak a paradicsomi állapotnak, amikor még zene, szöveg, látvány és mozgás együtt szolgálta a szórakozást, az örömet és ezen keresztül a katarzis megélését.

Összegzésül: szükségszerű volt, hogy e fesztiválon a hallgatóságnak felmutathassák azt a stílus- és előadói gyakorlatbeli sokrétűséget, amit a régizene gyűjtőfogalma képvisel, és ami abba beletartozik. Az idei fesztivál bebizonyította, hogy méltó arra a májusban megkapott nemzetközi elismerésre, amely azt - az Európai Fesztivál Szövetség értékelése szerint - az Európa a Fesztiválokért, a Fesztiválok Európáért rendezvények sorába emelte.

Benedek Tibor Magor¹

 

Bella musica italiana Csíkszeredában

Erdély szívében, a Csíksomlyó melletti város, Csíkszereda lakói három és fél évtizede, nyaranta lelkesen várják az immár nemzetközi fesztivállá felnőtt régizenei hetet. A fesztivál hagyományos kísérője az immár nyolcadik alkalommal megszervezett Régizene Nyári Egyetem mesterkurzusa is. Az idei év az olasz reneszánsz és barokk korszak zenei világát öleli át.

A nyitónapon elsőként a németországi Santenay nemzetközi, négytagú kis együttes muzsikálása invitálta a nagyszámú közönséget. A 14-15. század zenéjét hirdetve az adott korszak hangszerei közül megszólalt a furulya és a fidula, mely a tenor szólamot hivatott kiemelni. A hangszerek zenei alappillére a lant improvizatív játékossága, valamint az organetto gyöngéd hangja híven kísérte a szoprán dallamíveit. Valóban hitelesen tolmácsolták a választott zenei tematikát, A naphoz közel, melynek eredményeként megvalósult a reneszánsz hangzásideál. A madarak vidám köszöntésével induló koncert valóban a tavaszt hirdette, megteremtve a bensőséges, meghitt hangulatot.

A késő esti, család ias hangulatú koncertfüzérek sorában pénteken Könny és öröm címmel hallhatta a közönség a Széplaki Zoltán, Palócz Réka, Csörsz Rumen István és Kovács Attila alkotta Musica Historica budapesti együttest. A cinque cento és a seicento határán az öröm és bánat érzelmei átszövik a művészeteket. E kettősség összefonódása a szoprán szóló, furulyák, lant és arciliuto hangzásában egységet teremt. A színes műsor zenei szemelvényeket válogatott a kor olasz, francia, németalföldi és angol műveiből. Az est fénypontja Giulio Caccini Amarilli, mia bella kezdetű olasz dal bensőséges előadása volt.

A szombati nap délelőttje a gyermekeket megmozgató foglalkozások sorát tömörítette. A délutáni várva várt napfényes órák kezdeteként a bástyateremben meghitt hangulatot teremtett a bukaresti Lyceum Consort Io son un pellegrin című zenei összefoglaló koncertje. A fesztiválon rendszeresen fellépő együttes négy taggal érkezett. Az Öllerer Ágnes vezette furulyák hangszeres előadása kellő zenei tartalommal örvenedeztette meg a hallgatókat. A félórára szabott műsoridő folytatásaként a nagykárolyi Carmina Renascentia, szintén rendszeresen meghívott együttes, az olasz reneszánsz dalait és hangszeres zenéit szólaltatta meg. A színpadon táncoló ifjú pár színesebbé tette előadásukat. Meglepetés a Flauto Dolce kolozsvári régizene együttes koncertje. A sokat szereplő, külföldön is rendszeresen fellépő művészek színes zenei palettával örvendeztették meg a hallgatóságot. Az eddigi megszokott csembaló kísérete helyett az orgonahangzás fenségessége töltötte be a Mikó-vár terét. J. K. Kerll német barokk zeneszerző Kakukk című, orgonára írt capricciója vidáman hirdette koncertjük mottóját: „Derűsen akarok élni!"

Szeghalmi Emese²

 

A zene és költészet örömei

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál első napját Ványolós András és Kónya István Énekkel és lanttal című produkciója zárta, mely egyben témaadó címe is a késő esti Mikó-vári koncertnek a két, e stílusban jártas régizenész előadásában. A műsor az első magyar Lantkönyvre és Reneszánszlant metodikára épült, amely 2014-ben látott napvilágot Kónya István magyarországi lantművész aláírásával. A lant a reneszánsz korában - az énekhang után - a hangszerek között a legnagyobb elismerésnek örvendett, így regina omnium instrumentorium musicorumnak, „a hangszerek királynőjének" nevezték. Ez a hangszer a többszólamú, szolisztikus játékmódra éppúgy alkalmas, mint dalok és más hangszerek kíséretére.

A több mint két évszázadot átölelő műsor magyar művekkel kezdődött, illetve zárult. Az áhítatra hangoló két kezdődarabot, amelyeknek szerzője ismeretlen, egyházi és moldvai népénekek közül válogatták. Azután színes zenei körutazásra hívták az előadók a közönséget az európai korai reneszánsz városokba. Barbireau, Spinacino, Tromboncino, Cara, Schlick, Newsidler, Dalza, Willaert, Caroso és Francesco da Milano-művek csendültek fel, amelyekben énekes- és szólólant-darabok váltakoztak. A francia, német és olasz zeneszerzők alkotásai után az angol zeneköltő, John Dowland műveibe kóstolhattunk bele, ahol az énekes nagyon meggyőzően és expresz-szíven emelte ki a szöveg mondanivalóját. A lant improvizatív kísérete szintén ezt a célt szolgálta, a dalszöveg értelmét és hangulatát tökéletesen visszaadva és megerősítve. Az előadás Balassi-, Tinódi- és Bakfark-művekkel zárult a több mint 600 fennmaradt vers-ének és dalrepertoár válogatásából. A ráadást a közönség elismerő tapsa előzte meg, illetve zárta.

A Csíkszeredai Régizene Fesztivál második napját a nemzetközi elismertségű luxemburgi együttes, az Artemandoline nyitotta meg a református templomban. A hangverseny témaadó címe szuggesztíven az Il mandolino barocco Italiano volt. A 2001-ben alakult együttes célkitűzése az eredeti forrásokhoz való visszatérés és az egyedülálló hangszercsalád igazi tekintélyének a megalapozása; előadása pedig a „vissza az eredetekhez - egy elfelejtett repertoár újjászületése" jelmondatra épül. A nagy, kiaknázatlan eredeti mandolinrepertoár egy létfontosságú átmeneti periódusról tanúskodik. A műsor ismert és kevésbé ismert zeneszerzők művein keresztül mutatja be a kor fő stílusait és legjellegzetesebb kifejezésformáit. Így a koncert első és egyben legnagyobb részét, a dall'Abaco-, Scarlatti-, Brescianello-, Zaneboni- és Vivaldi-műveket a gáláns és érzékeny stílus (Empfindsamer Stil) jellemezte, míg az utolsó mű, Marco Uccellini La Bergamascaja a középbarokkhoz sorolható. Az előadók az alkotás és az újdonság öröme mellett hallhatóan szabadon, spontánul és egyben precízen, tudatosan zenéltek. A frissesség érzése mellett virtuóz és brilliáns játékmódjukkal nyerték meg a közönség tetszését. Háromszor tapsolták vissza a művészeket, akiknek sikerült átadniuk a nagyközönségnek a mesterművek zenei üzenetét, valamint rendkívül jól kommunikáltak a hallgatósággal.

A Mikó-vár udvara szombat délután „Vendégfogadó házzá" alakult át. A házigazda a magyarországi régizene együttes, a Musica Historica volt. Az eredetileg tervezett közös hangverseny az olaszországi Dramsam együttessel betegség miatt nem valósulhatott meg. A házigazda együttes az érdeklődőket Balassi Bálint évszázadbeli magyar és közép-európai muzsikával fogadta. A több mint 25 éves múltra visszatekintő Musica Historica tagjai a régizene mellett magyar és kelet-európai népzenével is foglalkoznak, ami döntően formálta stílusukat. Meggyőződésük, hogy a tudományos háttér nem helyettesítheti a művészi invenciót, hiszen a régizene mindenképp kísérletező, nyitott műfaj marad.

A hangverseny a 16. századi reneszánsz udvari zene magyarországi és közép-európai emlékeit, illetve a nyugat-európai világi zenei kis műfajok (táncok, dalok, variációk) helyi megfelelőit idézte fel. A reneszánsz vándordallamok több képviselője eljutott Magyarországra és a Kárpát-medence nagyobb városaiba, valamint a szomszédos lengyel udvarba is. Ebben a zenében is - amely legjobban a lant által terjedt - megfigyelhettünk olasz, német és francia hatásokat. A legnagyobb magyar reneszánsz költő, Balassi Bálint énekei hasonlóképpen nyugati hatásokról árulkodnak, mind irodalmi, mind zenei vonatkozásban, Jacob Regnart magyarra fordított német villanelláitól az olasz táncdallamokig. Balassi tanítómesterének, Bornemissza Péternek két éneke szerepelt a műsorban, a 16. század elejét pedig a törökök elleni harcokra biztató Tinódi Sebestyén és Szabadkay Mihály versei idézték.

A nagyon változatos műsor és a magas szintű művészi előadás feledhetetlen élményt nyújtott a hallgatóságnak, amely ezt vasttapssal hálálta meg. Ráadásként Balassi közismert dala, A tavaszidő dicsérete hangzott fel újra.

Különleges hangversenyre hívták meg vasárnap délre a Transylvania Barokk Együttes tagjai az érdeklődőket a csíkbánfalvi Keresztelő Szent János altízesi kápolnába. Műsoruk az Erdélyben akkoriban divatos olasz kora barokk művekre alapult. Ahogy Erich Türk orgonaművész fogalmazott, a különlegesség egy igazi kuriózumnak számító hangszernek köszönhető, ami a templomkarzaton elhelyezkedő kétregiszteres (4 és 2 lábas) kis orgona. Valószínűleg a 17. századból származik, és bár nincsen konkrét bizonyíték a Kájoni Jánossal való összefüggésre, a kutatások azt bizonyítják, hogy az orgona stilisztikailag tökéletesen egyeztethető a Kájoni-kódex zenéjével. Az is elképzelhető, hogy maga Kájoni János is játszott ezen a hangszeren, sőt lehetséges, hogy ő is építette. Az viszont tény, hogy a kódex számos korai olasz barokk művet tartalmaz, és az említett hangszer típusai megtalálhatók Olaszország múzeumaiban is. Az orgona érdekességei közé tartozik a tört oktáv - a basszus oldalon az utolsó oktáv billentyűinek eltérő funkcionális elhelyezése -, valamint az, hogy egy oktávval magasabban szól a mai referenciához képest (4 láb 8 helyett).

A Transylvania Barokk Együttesnek sikerült kiemelnie ezt a különleges hangszert egy olyan műsor keretében, mely az adott kor életteli és ellentmondásos hangulatát idézi. A Castello-, Degli Antonii-, Frescobaldi-, Vitali-, Uccellini-művek közül mint érdekességet emelem ki Heinrich Ignaz von Biber 1669-ben komponált Sonata representativa a violino solo e basso című szerzeményét. Ha az 1600-as évek elején Olaszországban a reprezentációs zene az emberi érzelmeket volt hivatott átadni, főleg a vokális zenében, Bibernél ez illusztratív zenében nyilvánult meg. Ilyen értelemben a szólóhegedű és a basszus (barokk cselló) élethűen utánozta a különböző állatokat, mint a pacsirta, a kakukk, a béka, a tyúk, a kakas, a fürj vagy a macska.

Az eszmei értéket képviselő csíkbánfalvi hangszerrel való megismerkedés mellett számomra még két aspektus igen fontos. Először is az a tény, hogy a katolikus templomban tartott délelőtti mise után a hívek nagy számban ott maradtak, megtisztelvén a művészeket jelenlétükkel. Másodjára pedig, hogy az első efféle kiszállás olyanok számára közvetítette a régizene értékeit, akik különben kimaradtak volna ebből.

Garai Zsolt³

 

 

Jegyzetek

1 PhD, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Zene Intézetének tanársegéde.

2 Nagyváradi egyházzenész, orgonista és csembalista, a Mária Rádió önkéntes munkatársa.

3 PhD, a nagyváradi Emanuel Egyetem adjunktusa, zeneszerző, egyházzenész, orgonista, csembalista, az Il Pastor Fido barokkzene együttes tagja.