Zamfir Korinna
mEGÉRTENI MINDENKIT ÉS MINDENT, AMI AZ EMBERBEN VAN
Roger testvér életútja

 

 

A 2015-ös év többszörös évforduló Taizében. Száz évvel ezelőtt született Roger testvér. Hetvenöt évvel ezelőtt, a háború alatt telepedett le Taizében, a szegény franciaországi faluban az alig 25 éves Roger Schutz, azzal a szándékkal, hogy életével a kiengesztelődés jelévé legyen. Tíz év telt el megrendítő halála óta. Taizében és a világ számos helyén e hónapokban megemlékeznek a közösség alapítójáról. E sorokkal ebbe a megemlékezéssorozatba szeretnék bekapcsolódni.

Roger testvér a bizalom zarándoka és Istenre rácsodálkozó misztikus volt. Sokakat megihlető lelkisége sajátos életútban öltött testet, amelynek alapeszméje a kiengesztelődés és a keresztény egység volt. A következőkben három témát szeretnék röviden körüljárni: a közösség mint a kiengesztelődés példázata, Taizé és a keresztények egysége, illetve Roger testvér kapcsolata a katolikus egyházzal.

A kiengesztelődés példázata

Roger Schutz életét a kiengesztelődés vágya vezette. Ebben bizonyos szempontból anyai nagyanyja útját követte, azét az asszonyét, aki az első világháború idején a szerencsétlenné vált embereken segítve a gyűlöletet próbálta ellensúlyozni, és aki a felekezetek közötti kiengesztelődés jeléül reformátusként elkezdett egy katolikus templomot látogatni, anélkül, hogy saját hitét feladta volna. Roger a maga módján hasonlót tett, úgy, hogy közben életműve túllépte az egyéni élet jelszerűségét. Fiatalon, teológiai hallgatóként született meg benne az elhatározás, hogy a kiengesztelődés útját és a közösségi életet kell keresnie. Maga a közösség végső soron egyetemi hallgatók és fiatal értelmiségiek kezdeményezéséből nőtt ki.¹

Amikor Roger meghozta az életre szóló döntést, éppen kitört a második világháború. Az Európát szétszakító gyűlölet és bizalmatlanság közepette a keresztények közötti ellentétek, a megfellebbezhetetlen ítélkezés oka foglalkoztatta. Így született meg benne az elhatározás, hogy életével ő maga a megértés, a kiengesztelődés megvalósítója lesz: „Egy olyan napon, amelynek időpontjára ma is emlékszem, egy olyan helyen, amelyet ma is le tudok írni [...] megszületett bennem a döntés.

Így szóltam magamhoz: ha létezik ez az út, lépj rá saját magad, igyekezz megérteni mindenkit és mindent, ami az emberben van. Ezen a napon bizonyossá vált számomra, hogy döntésem életre-halálra szól. [...] inkább arra törekszem, hogy mindent megértsek, mint arra, hogy engem értsenek meg mások."² Ez a törekvés, ez a vágy kísérte végig életét. Megérteni a szenvedő, a megsebzett embert, a más felekezetű, a más vallású, a kereső embert, a fiatalokat, felfedezni mindenkiben azt az értéket, amit Isten beléhelyezett, és soha nem mondani ítéletet.

Roger Schutz olyan közösséget álmodott meg, amely az első keresztények életformáját valósítja meg, amelyet a nyolc boldogság szelleme, az öröm, az irgalmasság és az egyszerűség hat át. Olyan közösséget, amelynek tagjai egész életüket arra szánják, hogy a kölcsönös megértésre és kiengesztelő-désre törekedjenek, ahol a szív jósága és az egyszerűség áll a középpontban.³

Az első hét testvér, aki 1949-ben letette a szerzetesi fogadalmakat, protestáns volt (katolikusok csak a zsinat után csatlakozhattak a közösséghez). A lépés a szerzetesi életforma felújítását jelentette a protestantizmusban, és ilyen szempontból újszerű volt, de nem előzmény nélküli.⁴ A kezdeményezés beépült abba a nagyobb lelkiségi és liturgikus, ökumenikus vonzatú megújulási mozgalomba, amely a húszas-harmincas években a francia nyelvű protestáns egyházakban a lelki élet megújítására, az evangélium közös, elkötelezett megélésére, egy bensőségesebb, eleven liturgikus életre és mély spiritualitásra törekedett. Három kezdeményezés befolyásolta valamilyen módon Schutzot vagy kapcsolódik valamilyen formában Taizéhez.

A francia református lelkész, Wilfred Monod, és fia, Theodor által alapított Virrasztók Harmadrendje (Tiers-ordre des Veilleurs, 1923) Szent Ferenc lelkiségéből, szegénység-ideáljából merített, és a világban, a társadalmi elköteleződésben akarta megélni az evangéliumot. A tagok nem éltek közösségben, de mindennapjaikat a szabályzat irányította. Lelkiségük középpontjában a nyolc boldogság áll(t). Az egyház egységét az imában gyökerező lelki egységtől remélték.⁵

A harmincas években a vaudi kantonban a Richard Paquier lelkész vezetésével alakult Église et Liturgie liturgikus mozgalom a protestáns istentisztelet és lelkiség megújítását szorgalmazta az ősegyház liturgiája alapján. A mozgalom megújította az istentiszteletet, az úrvacsora ünneplésébe bevezette az eukarisztikus imát, a gyülekezetekben meghonosította az officiumot, és ébren tartotta az egység iránti elköteleződést.⁶

Szintén Svájchoz kötődik a Grandchamp közösség. A harmincas évektől nők egy csoportja (Marguerite de Beaumont, Marguerite Bossert, Irène Burnat, később Geneviève Micheli, a közösség leendő elöljárója) újra felfedezte a lelkigyakorlatok, a csendes ima és az imaórák jelentőségét. Az alapítók már korán kapcsolatba kerültek Roger Schutzzal. Az első nővérek 1952-ben kötelezték el magukat a közösségi, monasztikus életformára, és 1953-ban átvették a taizéi regulát és officiumot.⁷ Az ökumenikus közösség a keresztény egységet szeretné szolgálni ma is.

E rövid áttekintésből látható, hogy a reformáció egyházaiban több keresztényben született meg a vágy az ima, a liturgia, a monasztikus életforma és a keresztény egység iránt. Ilyen spirituális kontextusban érlelődött meg a fiatal Rogerben is a monasztikus hivatás és a közösség alapításának szándéka.

A taizéi közösség alapvető hivatása, hogy a kommunió parabolája, példázata, a kiengesztelődés jele legyen: „Ki vagy te, kicsiny közösség? Valamiféle hatékony eszköz? Nem, soha, bármennyire szép lenne is. Vagy talán férfiak csoportosulása avégett, hogy együtt erősebbek lévén megvalósíthassák saját terveiket? Éppoly kevéssé. [...] Boldognak lenni együtt? Persze, de csak életünk odaáldozása árán. Ki vagy te, a világ különféle tájain szétszóródott kicsiny közösség? A közösség parabolája vagy, szerény visszfénye annak az egyedülálló közösségnek, amely Krisztus Teste, az ő egyháza. Ily módon kovász is vagy az emberiség családjában. Mi a hivatásod? Közösségi életünkben csak akkor haladhatunk előre, ha mindig újra fölfedezzük a szeretet csodáját a naponkénti megbocsátásban, a szív bizalmában, abban a békés pillantásban, amellyel a ránk bízottakra teki ntünk."⁸

A keresztények egysége lehetséges

A hatvanas-hetvenes évek ökumenikus lelkesedését a kilencvenes évek végétől felváltotta a szkepticizmus és a megosztottságba való beletörődés. Az egyházak képviselői közül ma többen úgy gondolják, hogy a keresztények egysége megvalósíthatatlan, az ökumenizmus pedig idejétmúlt. Roger testvér életútja és Taizé példája az ellenkezőjét bizonyítja.

Roger testvér szenvedélyes szeretettel szerette az egyházat, azt az egyedülálló, egyetemes közösséget, amely az egész emberiség szenvedését és reményét képes hordozni, amely nem a kiváltságosok, a hitbeli elit helye, hanem nyitott minden ember, különösen a szegények előtt.⁹ Az egyházban elsősorban szeretetközösséget látott. Az egyház hivatása, hogy az osztozás egyetemes közössége legyen.¹⁰ Az egyháznak mint testnek megvannak a körvonalai, de elveszti jelentőségét, ha tagjai nem testvérei minden embernek, a nem hívőket is beleértve.¹¹ A különböző származású és hitű személyekkel, hívőkkel és keresőkkel, keresztényekkel és nem keresztényekkel való számos találkozásban, a más földrészek legszegényebbjeivel vállalt szolidaritás révén Roger testvér egyházvíziója egyetemessé tágult. Nem véletlen, hogy éppen ilyen tapasztalatok során fogalmazódik meg benne, hogy Isten szívében Krisztus teste olyan tágas, mint az emberiség.¹² A Jézus Kistestvérei között Hong-Kongban, a kalkuttainál is nagyobb nyomor közepette eltöltött idő alatt írja: „Nem hívőktől körülvéve minden azt mondja nekünk: mindenütt, ahol egy emberi lény van, Isten jelen van. Az egyház sokkal tágasabb, mint azt az emberi elme elképzelhetné. Isten szívében olyan tágas, mint az emberiség."¹³ Ezt egyes teológusok és egyházi vezetők relativizmusnak minősíthetnék. De aki ismeri Roger testvér mély szeretetét az egyház iránt és hihetetlen jóságát és nyitottságát minden ember, különösen a szenvedők iránt, megérti, hogy itt nem az egyház dogmatikai vagy kánonjogi meghatározásáról van szó, hanem olyan misztikus megérzésről, amely ezeken a szempontokon felülemelkedve megsejt valamit Isten végtelen jóságából.

„A keresztények egysége kétségtelenül Taizé priorjának egyik legmélyebb vágya volt", mondja Walter Kasper bíboros. „A keresztények megosztottsága számára valóságos fájdalom és bánat forrása volt. Roger testvér a közösség embere volt, aki nehezen viselte a személyek és közösségek közötti mindenféle antagonizmust. [...] Az egység keresése a mindennapi legkonkrétabb döntései vezérfonala volt: örömmel fogadni minden lépést, amely közelebb vihetné egymáshoz a különböző felekezetű keresztényeket, kerülni minden olyan szót vagy gesztust, amely elodázhatná kiengesztelődésüket."¹⁴

Schutz már 1941-ben az egység víziójáról írt Paul Couturier abbénak taizéi látogatása után: „a hívők egysége egyetlen testben még távoli perspektíva ugyan, de egy olyan találkozás, mint a taizéi, felkelti annak a látomását, hogy milyen lehetne és lesz a hívők népének egysége. Ámbár különböző felekezetekhez tartozunk, mekkora odaadással osztoztunk az egy Üdvözítőbe vetett közös hitben, mind a szentmise ünneplése, mind pedig, szavaival élve, a mi meditációink alatt".¹⁵ A kommunió alapja az egy Krisztusba vetett hit, megvalósulása a felekezeti különbségeken felülemelkedő lelki közösség.

„Meg volt győződve arról" - mondja ismét Kasper -, „hogy csak egy olyan ökumenizmus egyesítheti a keresztényeket a Jézus akarta egységben, amelyet Isten igéje és az eukarisztia ünneplése éltet. E lelki ökumenizmus szférájában helyezkedik el Roger testvér és a taizéi közösség fontos hozzájárulása."¹⁶ A lelki ökumenizmus azonban nem jelentett beletörődést a felekezeti határok megmerevedésébe. Az egységet nem utalta az eszkatonba, hanem annak konkrét, látható megvalósulásáért élt; nem tartotta elfogadhatónak a sokszor hit nélkül is fennálló felekezetieskedést, a védekező állást, a felekezetek merő békés egymás mellett élését.¹⁷

Az egyház küldetésének és hitelének alapja a konkrét, azonnali kiengesztelődés. Az elkülönült egyházak kiengesztelődése nem jelentheti az egyik fél győzelmét és a másik megalázását. Nem jelentheti azok megtagadását, akik átadták nekünk a Krisztusba vetett hitet. Csak a mások által kapott ajándékok felfedezésében, az ajándékok cseréjében valósulhat meg. Ha mindegyik azt állítja, hogy az ajándékok teljessége a birtokában van, és mindent csak adni akar, anélkül, hogy bármit is elfogadna, a kiengesztelődés soha nem fog megvalósulni.¹⁸ Röviddel a zsinat megnyitása után ezt írja: „Tudjuk, hogy a katolikus egyház azt vallja, egyedül ő őrizte meg a Krisztus akarta egységet. A párbeszéd azonban megszűnik akkor, ha a katolikus egyház az összes keresztény egységét csak a többiek »visszatérésével« tudja elképzelni. Nem lehetne olyan kifejezéseket használni, amelyek az »előrehaladásra« vagy a »beteljesedésre« utalnának? Ha ez lehetetlen, akkor aligha reménykedhetünk valódi dialógusban . A protestantizmusnak szüksége van az olyan kijelentésekre, amilyeneket a pápa ismételten tesz: »Nem indíthatunk történelmi pert, nem kereshetjük, hogy kinek volt igaza és kinek nem. Mindnyájunknak osztoznunk kell a felelősségben. Egyszerűen csak azt mondhatjuk: egyesüljünk, vessünk véget a széthúzásnak.«"¹⁹

A taizéi közösség arról tanúskodik, hogy a különböző felekezetű és nemzetiségű keresztények kommuniója megvalósulhat, anélkül, hogy a tagok megtagadnák eredetüket és feladnák identitásukat. A közösség a keresztény felekezetek legsajátosabb értékeit éli meg a mindennapokban: a protestáns egyházakra jellemző figyelmet Isten szavára, a katolikus egyház eukarisztiáját, a szerzetesi életeszményt, az imaórák liturgiáját és a gyónás értékelését, az ortodoxia misztika iránti érzékét, liturgiája elemeit, az ikonokat és azok teológiáját.²⁰ A közösség egyben az egyházak találkozásának és párbeszédének fóruma.

Sokan tanácstalanul állnak Taizé előtt. Egyes katolikusok azt róják fel neki, hogy nem elég katolikus. Egyes protestánsok a reformáció alapelveinek megtagadását látják benne. Tradicio-nalista katolikus körök szeretnék kisajátítani. A taizéi közösség azonban megmarad annak, aminek alapítója akarta, a kien-gesztelődés jelének. Puszta létével folyamatosan azt a kérdést intézi a keresztény egyházakhoz: miként hivatkozhatunk a szeretet Istenére, az egy Krisztusra, amikor egymással vitatkozunk, amikor súlyos ellentétek osztanak meg minket?²¹

Roger testvér meggyőződése volt, hogy az egyházak kiengesztelődése nem tűr halogatást, mert a halogatásban, a párhuzamos utak kiépítésében a megbocsátás erői elhasználód-nak.²² Lehet, hogy igaza volt, amikor úgy értékelte, hogy a világ elutasította XXIII. János prófétai küldetését, és elszalasztotta a kiengesztelődés reális esélyét. Az egyházak elmulasztották a rég esedékes konkrét lépéseket az egység felé.²³ A közösség így is, tíz évvel alapítója halála után az a forrás, ahol, II. János Pál pápa szavaival, az utas megáll, hogy az imádságban és a csendben, Krisztussal találkozva felfrissüljön, hogy aztán továbbmenve a kiengesztelődést szolgálja.²⁴

Roger testvér kapcsolata a katolikus egyházzal

A közösség küldetését Roger testvér két nagy szerzetesi tradíció, a bencés Cluny és a ciszterci Cíteaux szellemiségével hozta összefüggésbe. A monasztikus életforma a katolikus hagyomány egyik értékének felújítása volt. Ebben nagy szerepe volt a Port-Royal apátság szellemi kisugárzásáról szóló családi olvasmányainak, és teológiai tanulmányai is ebbe az irányba mutattak.²⁵

Roger testvér és a taizéi közösség kezdettől pártfogókra és barátokra talált a katolikus egyházban. Ez a negyvenes-ötvenes években korántsem volt magától értetődő, mert a zsinatot megelőzően a katolikus egyház meglehetős gyanakvással kezelte az ökumenikus kezdeményezéseket. Kezdettől barátai voltak a lyoni Paul Couturier abbé, az ökumenizmus egyik legjelentősebb katolikus alakja, valamint Pierre Gerlier bíboros, lyoni érsek, aki a Rómával való kapcsolatokat egyengette, és élete végéig támogatta a közösséget. Maurice Dutroncy abbé megengedte, hogy a közösség használja a falu templomát, de a korban a kérdés nem volt magától értetődő, és Angelo Giuseppe Roncalli párizsi nuncius, a leendő XXIII. János pápa közbelépése kellett ahhoz, hogy a kérdés véglegesen rendeződjön.

A közösség útját döntő módon befolyásolta Roger és Max testvérek többszöri találkozása XXIII. János pápával, aki pápasága kezdetétől nagy bizalommal és örömmel fogadta a taizéi kezdeményezést („Taizé, ez a kis tavasz", mondta).²⁶ „Nagyon egyszerű, nyitott emberre találtunk benne, teli örömmel és természetességgel", írta róla Schutz.²⁷ Roger és Max testvér megfigyelőként végig jelen volt a II. vatikáni zsinaton. Itt számos katolikus teológussal és püspökkel jött létre vagy mélyült el a baráti kapcsolat (Yves Congarral, Karol Wojtylaval, a leendő II. János Pál pápával, dom Hélder Cámarával, Recife és Olinda érsekével). Giovanni Montinit, a leendő VI. Pál pápát már XII. Piusz idejéből ismerték.

Zsinati naplójában Yves Congar így emlékezik meg találkozásaikról: „Egy kis rajongó és szentimentális alak, de még inkább egy sugárzó ember, Isten embere. Annyira nyilvánvaló, hogy Isten kegyelme velük van! Létezik egyfajta »taizéi ember«, egy mélységesen pneumatikus taizéi antropológia."²⁸ Később: „Ma este, ima és vacsora a taizéi testvérekkel. Újból megtapasztalom ennek az alapításnak a csodáját. Úgy látom, hogy Taizé ragyogó példája az emberek várakozására adott evangéliumi, mondanám papi válasznak. Istent közvetítik, megélik Istent, ennyi az egész. És ez elég is. Azért keresik fel őket, mert náluk megtapasztalják, mit jelent Isten jelenlétében lenni. De Schutzban a misztikus adottság a konkrét iránti meglehetősen rendkívüli érzékkel párosul, azzal a képességgel, hogy a misztikus igényt konkrétan gyakorlatba ültesse. Arra törekszik, hogy azonnal megragadja a hívást, és konkrét választ adjon rá. Sok fiatal jön hozzájuk: ők elsősorban Isten jelenlétébe helyezik, elvárásaival szembesítik őket, majd egyszerű, azonnali, konkrét elköteleződést ajánlanak nekik, nem elméleteket."²⁹

A katolikus egyházzal való kapcsolatot Roger testvér Róma püspökével való kommunióként határozta meg. VI. Pál pápához 1975-ben, a kihallgatás előtt ezt írja: „Hogy kilépjünk az ökumenizmus zsákutcájából, több éve szükségesnek láttuk, hogy a több évszázados elkülönülés ellenére a szeretet és bizalom kommuniójában éljünk a pápával, Róma püspökével. Ami Róma püspökének szolgálatát illeti, az évek során megadatott nekem, hogy a következő módon foglaljam össze sokak elvárását: az egyetemes pásztortól elsősorban azt várják, hogy figyeljen az igazságosságra az emberek között és az egyházban. Következésképpen sodorja magával nemcsak a katolikus egyházat, hanem a nem katolikus egyházakat is az eszközök nagy egyszerűsége felé, oda, hogy útjuk során ne támaszkodjanak a gazdasági és a politikai hatalomra. Másodszor, Róma püspökétől azt is elvárják, tegyen meg mindent, hogy megvalósuljon a keresztények kiengesztelődése, anélkül, hogy a nem katolikusoktól azt kérnék, hogy ehhez megtagadják eredeti családjukat. A tagadás a szeretet ellen van, még akkor is, ha az egyetemesebb, ökumenikusabb közösségre irányul. Az emberek, lelkiismeretben, a nagyobb szeretetre való tekintettel sem sebezhetik meg az azok iránti szeretetet, akik révén a hitre születtek. Azok között, akik a hitre vezették, gyakran ott van egy apa vagy egy anya. Megnyitja-e hát Róma püspöke az eukarisz-tiát minden megkeresztelt előtt, aki hisz Krisztus testének és vérének valóságos jelenlétében, és aki szenvedélyesen keresi a hitbeli egységet, anélkül, hogy tagadást követelne tőle?"³⁰

Már néhány évvel korábban Róma püspökének egyetemes hivatását a hit forrásainak kifejtésében, a szociális igazságosság szorgalmazásában és valamennyi egyház kommuniójának előmozdításában látta. A pápának prófétai hivatása van. „Mit kérhetünk ettől a pásztortól, aki arra kapott hivatást, hogy egy szegény püspök legyen, ha nem azt, hogy kifejtse minden nemzedéknek a hit forrásait, és kevés szóval meghívja a keresztényeket és számos embert az egyház határain túl, hogy küzdjenek az elnyomás és az igazságtalanság ellen. [...] Ma arra hivatott, hogy kiszabadítsa magát a helyi nyomás alól és a lehető legegyetemesebb legyen, hogy szabaddá váljon hirdetni prófétai intuícióit, hogy szabaddá legyen egy ökumenikus pasztorációt gyakorolni, előmozdítva valamennyi egyház kommunióját, megszólítva azokat is, amelyek elutasítják szolgálatát. Vajon »Isten szolgái szolgájának« nem az a felelőssége, nemcsak a katolikusokkal, hanem a nem katolikusokkal szemben is, hogy megerősítse testvéreit, hogy egy hitben, egy szándékban éljenek?"³¹

Látható, hogy e vízióban a Róma püspökével való kommunió nem szünteti meg az egyházak identitását, de előmozdítja azok reális közösségét és közös elköteleződését. Katolikus és evangélikus teológusok hasonló elképzelést fogalmaztak meg a nyolcvanas és kilencvenes években a péteri szolgálattal kapcsolatban. Karl Rahner és Heinrich Fries az egység lehetőségéről szóló tézisekben (Einigung der Kirchen - reale Möglichkeit, 1983) úgy látta, hogy egyfelől a részegyházaknak el kell ismerniük a péteri szolgálat értelmét és létjogosultságát mint az igazságban és szeretetben való egység biztosítékát, másrészt a pápának köteleznie kell magát arra, hogy tiszteletben tartja az egyesült egyházak ezzel összeegyeztethető önállóságát. Őrsy László hasonlóképpen vetette fel a kérdést: „fejlődhet-e olyan módon a pápaság, hogy ne csupán az egység elve, hanem a sokféleség előmozdítója legyen?"³² Wolfhart Pannenberg szerint amennyiben a pápa az egység biztosítéka, legfőbb feladata az egyház egységének előmozdítása; ezért minden megnyilatkozásában és döntésében tekintettel kellene lennie valamennyi keresztény szükségére és hozzájárulására; fel kellene vállalnia a Krisztussal közösségben levő valamennyi keresztény ügyét, és láthatóvá kellene tennie ezek összetartozását.³³ Ezek az elvárások visszhangra találtak abban a felhívásban, amelyet 1995-ben II. János Pál pápa intézett a teológusokhoz és a nem katolikus egyházakhoz, hogy segítsenek megtalálni e hivatal gyakorlásának olyan módját, amely minden keresztény számára a szeretet szolgálata lenne.³⁴

A zsinat utáni ökumenikus közeledés jele volt, hogy 1972-ben az autuni püspök, Armand Le Bourgeois engedélyezte az eukarisztikus kommunió megnyitását Roger testvérnek. A kommunió feltétele a Credóban megvallott, a keresztényeket összekapcsoló közös hit volt (Fr. Alois). Ez a lehetőség a későbbiekben állandósult a közösségben, ahol minden vasárnap eukarisztikus ünneplés van.

Az autuni püspök engedélye, illetve amiatt, hogy Ratzinger bíboros II. János Pál pápa temetési miséjén megáldoztatta Roger testvért, Yves Chiron tradicionalista katolikus újságíró arra a következtetésre jutott, hogy Roger testvér titokban katolizált. A feltételezés azonban nem állja meg a helyét. Az eukarisztikus kommunió engedménye a zsinat utáni ökumenikus nyitás jele volt. Az 1967-es Ökumenikus Direktórium lehetővé tette bizonyos rendkívüli körülmények között nem katolikusok szentségekhez járulását, és a helyi püspökökre, illetve püspökkari konferenciákra bízta a tételesen megnevezett eseteken kívül azon körülmények megállapítását, amikor nem katolikusok a szentségekben részesíthetők.³⁵ Ezt követően több püspök és püspökkari konferencia élt ezzel a lehetőséggel.³⁶ A franciaországi rendelkezések megnyitották az eukarisztikus vendégséget a vegyes házasságban élőknek és a tartós ökumenikus csoportok tagjainak.³⁷

Mind Alois testvér (2006), mind Walter Kasper bíboros (2008) megcáfolta az állítást, miszerint Roger testvér katolizált volna.³⁸ Mindketten felidézték Roger testvér kijelentését, amelyet 1980-ban, Rómában, egy ifjúsági találkozó alkalmával, a Szent Péter bazilikában tett, II. János Pál pápa jelenlétében: „saját keresztény identitásomat azáltal találtam meg, hogy saját magamban kiengeszteltem eredetem hitét a katolikus hit misztériumával, anélkül, hogy bárkivel megszakítottam volna a kommuniót".

Roger testvér számos szállal kötődött „eredete [ősei] hitéhez", a református hithez és egyházhoz. Családi kötelékein, teológiai tanulmányain és lelkésszé avatásán túl, Kasper a katekézis, lelkiség, teológia és keresztény tanúságtétel szép ötvözetéről beszél, amelyet a református hagyományban kapott, amelyben minden protestáns testvérével és nővérével osztozott, akikhez mindig nagyon közelállónak érezte magát. Hite és lelki élete azonban más keresztény hagyományok által gazdagodott, és ezzel átlépett bizonyos felekezeti határokat. Ezt tanúsította már a monasztikus hivatás, az a szándéka, hogy református fiatalokkal együtt szerzetesközösséget alapítson, valamint a katolikus hit olyan elemeivel való gazdagodás, mint Krisztus valóságos jelenléte az eukarisztiában és az egyház apostoli szolgálata, beleértve Róma püspökének egységszolgálatát. A katolikus egyház erre válaszolt, amikor megnyitotta előtte az eukarisztikus kommuniót.

Roger testvér egység iránti vágyánál és ökumenikus hivatásánál fogva nem akart soha senkivel szakítani. Ezért a katolikus egyházzal való kommunió leírására nem alkalmazható a terhelt „áttérés" fogalom, amely szakítást feltételez az egyén gyökereivel, sem a „formális csatlakozás"; Roger testvér lelkiismeretében úgy értékelte, hogy úgy jutott el a katolikus hit misztériumához, hogy nem kellett „elhagynia" vagy „szakítania" azzal, amit korábban kapott és megélt. Hitbeli útja iránti tiszteletből tartózkodni kellene az olyan kategóriáktól, amelyeket ő maga nem tartott alkalmasnak tapasztalata leírására, és amelyeket a katolikus egyház soha nem akart rákényszeríteni, hanem meg kellene elégednünk Roger testvér szavaival (Kasper).

Sokak számára az identitás exkluzív jellegű; mások identitásjegyeinek elutasítására, illetve ellenségképére épül. Ha így határozzuk meg a keresztény, a katolikus vagy protestáns identitást, nehéz megérteni Roger testvért, aki arra törekedett, hogy mindenkit megértsen, és mindenkiben, illetve mindenben meglássa a jót, Isten arcának megmutatkozását, Isten ajándékát. Émile testvér találóan jegyezte meg, hogy Roger testvér soha nem ragasztott címkét az emberek homlokára. Ő mindenkit a maga egyediségében látott, minden emberhez személyes útja iránti teljes nyitottsággal és tisztelettel közeledett. Erre ő maga is jogosult. Életútját nem kellene beskatulyázni vagy felcímkézni.

Úgy gondolom, hogy miközben minden áttérésre vonatkozó egyéni döntés legitim, ha Roger testvér áttért volna, megszűnt volna jel lenni. Roger testvér útja és Taizé ökumenikus hivatása sajátos, bizonyos szempontból egyedülálló, és nem kellene kisajátítani, elutasítani vagy kimagyarázni. A közösség ma is, akárcsak a kezdeteikor, a kiengesztelődés parabolája - példabeszéd, jel, amely minden keresztényt megszólít. Kihívást és meghívást intéz az egyházakhoz az intézményesülő bizalmatlanság és szkepticizmus közepette, hogy vegyék komolyan: Krisztus egy.

Záró gondolatok. Roger testvér lelkisége néhány szóban

Roger testvér írásaiban gyakran ismétlődik néhány fogalom, néhány gondolat, amely élete és lelkisége összefoglalása is lehetne. A megértés. A kiengesztelődés. Az áttetszőség. Az egyszerűség. Az eszközök szegénysége. A teremtés szépsége. A szeretet ámulata. Az imádság és a csend. A maradandó igen. A kockázat vállalása Istenért. És talán leggyakrabban a bizalom, a szív bizalma. A bizalom nem passzivitás, hanem elköteleződést teremt.³⁹ Az a belső magatartás, amely befogad, amely nem teremt magának alibit a menekülésre, amikor a konkrét realitások a testvériség megélését követelik.⁴⁰ Mindannyian Krisztus szegényei vagyunk, mondta sokszor, és úgy is élt.

Írásaiban soha nem szerepel a „kell". Együttgondolkodásra hív. Meghív. Isten mai napjában élni. Követni Krisztust törékenységünk ellenére. Meghallgatni másokat. Felfedezni mindenkiben az Istentől kapott adományt. Szavai békét és reményt ébresztenek. A hit Istenbe vetett egészen egyszerű bizalom. Isten szeretete a kétségektől átjárt szívben is kiteljesedhet. Krisztus akkor is elkísér, amikor megfeledkezünk róla. Mígnem egy napon a sötétben felvirrad a hajnalcsillag, virágba borulnak a szív sivatagjai, felfakad bennünk az élő víz forrása.

Roger testvér útja a törekvés minden ember megértésére, a mindenki iránti részvét. A háború alatt zsidókat mentett, a háború után a német hadifoglyokon segített. A gyermekek megérezték a belőle sugárzó szelídséget és jóságot. Roger testvér egészen egyszerűen jó volt. A szemlélődésből merítette a derűs ráhagyatkozást Istenre és az emberek szenvedése iránti együttérzést. E szelídség és együttérzés nem maradt az érzelmek szintjén, hanem mindig konkrét lépésekben, azonnali cselekvésben mutatkozott meg.

Walter Kasper nagyon találóan jellemezte őt: „Szelídségével és alázatával, minden nagyzoló gesztus elutasításával, elszántságával, hogy senkiről ne mondjon rosszat, vágyával, hogy szívében hordozza az emberiség fájdalmait és reményeit, Roger testvér egész életében a Bárány útját követte. Korunk kevés embere testesítette meg akkora áttetszőséggel Jézus Krisztus szelíd és alázatos arcát."

 

Jegyzetek

1 Roger Schutz a lausanne-i, Max Thurian a genfi teológia hallgatója volt, Pierre Souvairan a zürichi műszaki egyetemen tanult agrártudományt. Daniel de Montmollin szintén a lausanne-i teológián végzett. Utóbb csatlakozott Robert Giscard, aki orvostudományt tanult Párizsban, Axel Lochen, aki teológiát tanult Párizsban és Genfben, valamint Albert Lacour. Schutzot 1939-ben a svájci egyetemisták keresztény szövetsége elnökévé választotta. A kezdeményezésére létrejött, egyetemi hallgatókból álló „Nagy Közösség" (1942) lelkigyakorlatok és kollokviumok révén akarta segíteni az egyetemistákat és az értelmiségieket abban, hogy a szegényekkel szolidaritást vállalva éljék meg az evangéliumi életeszményt.

2 Étonnement d'un amour. Taizé, 1979, 9-10; vö. Kathryn Spink: Roger tesvér, Taizé alapítója. Bp. 1989, 43; Frère Roger: Források. Bécs 1984, 103. (1974. szept. 4.)

3 Dieu ne peut qu'aimer. Taizé 2001, 40.

4 A Reuilly-i Diakonisszák közössége 1841 -ben jött létre azzal a céllal, hogy az egység jele legyen az egyházban. Hivatásuk a karitatív munka, a közösségi, monasztikus élet, az élő liturgikus ünneplés, a lelkigyakorlatok szervezése (http://www.diaconesses-reuilly.fr).

5 Silvia Scatena: Taizé: le origini della comunità e l'attesa del Concilio. Berlin 2011, 46-47.

6 André Bardet: Le mouvement liturgique dans l'Église réformée du Pays de Vaud, in: Bruno Bürki-Martin Klockener: Liturgie in Bewegung. Fribourg 2000, 140-159; Scatena, 85.

7 Minke De Vries: La vie liturgique de la Communauté de Grand-champ, in Bürki et al.: Liturgie, 160-175.

8 Szeretetének tüze. Bp. 1990, 90-91.

9 Étonnement, 110-111. {Források, 114-115)

10 Étonnement, 31.

11 Étonnement, 111.

12 Étonnement, 13-14 (a szekularizált világtól való elkülönülés kapcsán).

13 Fleurissent les déserts du cœur: journal 1977-1979. Paris 1982, 64, vö. 61-63.

14 Sandro Magister, Roger Schutz, il monaco simbolo dell'ecumenismo (interjú Walter Kasperrel), L'Osservatore Romano 2008. aug. 15., http:// www.vatican.va/news_services/or/or_quo/interviste/2008/191q07a1.html.

15 Schutz Couturier-hez, annak taizéi látogatása után, 1941. aug. 2., Scatena, 77.

16 Roger Schutz, il monaco simbolo dell'ecumenismo. L'Osservatore Romano 2008. aug. 15.

17 Dynamique du provisoire, Taizé 1965, 12-14, 106.

18 Étonnement, 112. (Források, 116).

19 Idézi Spink, 93. Schutz itt a pápa 1959. jan. 29-én a római papok előtt, a passzionista kolostorban tett látogatása alatt mondott beszédére hivatkozik. Ld. még R. Laurentin: L'enjeu du concile I. Paris 1962, 98.; vö. Lutte et contemplation, 103.

20 Vö. Étonnement, 112-116 (Források, 117-119); Fleurissent tes déserts. Paris 1987, 90-91 (Források, 150).

21 Étonnement, 112; Szeretetének tüze, 81.

22 Amour de tout amour. Les sources de Taizé. Taizé 1990, 34.

23 Lutte et contemplation, 103.

24 Amour de tout amour, 107.

25 Az 1943-ban megvédett teológiai záródolgozata témája a szerzetesi eszmény Szent Benedekig (L'idéal monacal jusqu'à saint Benoît et sa conformité avec l'Évangile).

26 Spink, 103. A pápa halálakor Roger testvér így ír: „Úgy éreztem, hálát kell adnom Istennek az ő életéért, és szólnom kell azokhoz, akik velünk voltak a templomban, de nem találtam szavakat. Mintha megnyílt volna a föld a lábam alatt arra a gondolatra, hogy nem létezik többé az a mérhetetlen bizalom, amely az egyház szívében minket körülvett." I. m., 105.

27 Spink, 91-92.

28 Yves Congar: Mon journal du Concil II. Paris 2002, 185. (1964. okt. 8.) [ford. Z. K.]

29 Congar, 209. (1964. okt. 18.) [ford. Z. K., kiemelés az eredetiben). Hasonló elismeréssel szól Roger Schutzról és Max Thurianról Dom Hélder Câmara: Vigilia 77.9 (2012) 703-708. (704-705)

30 Étonnement, 98-100. (ford. Z. K.).

31 Lutte et contemplation, 104-105.

32 Őrsy László: Az egyházak megtérése az egység feltétele. Mérleg 3 (1993) 262-263.

33 Wolfhart Pannenberg: Einheit der Kirche als Glaubenswirklichkeit und als ökumenisches Ziel. Una Sancta 30 (1975) 216-222, vö. Ethik und Ekklesiologie: Gesammelte Aufsätze I, Göttingen, 2011, 200-210. (208)

34 „Meg vagyok róla győződve, hogy ebben a tekintetben különös felelősségem van, mindenekelőtt a keresztény közösségek többsége ökumenikus törekvésének észrevételében, továbbá hogy meghalljam a felém irányuló kérést: találjam meg a primátus gyakorlásának olyan formáját, mely - küldetésének egyetlen lényeges mozzanatáról sem mondva le - kitárul az új helyzet felé. [...] A Szentlélek adja nekünk világosságát, és világosítsa meg egyházaink minden lelkipásztorát és teológusát, hogy természetesen közösen meg tudjuk találni azokat a formulákat, melyekben ez a szolgálat úgy tudjon megvalósulni, hogy mindkét fél a szeretet szolgálatát lássa benne. [...] Vajon a valós, jóllehet tökéletlen közösség, mely már létezik közöttünk, nem vezethetné-e az egyházak felelős vezetőit és teológusait arra, hogy e témáról türelmes, testvéri dialógust kezdjenek velem; a terméketlen viták után meghallgathatnánk egymást, egyedül Krisztus egyházára vonatkozó akaratát tartva szem előtt [...]?" (UUS, 95-96)

35 ÖD (1967), 55 (vö. UR 8) megfelelő okokból az egyház a szentségekhez engedhet egy különvált testvért, halálveszély vagy sürgető szükség esetén (üldözések, börtön), ha nem éri el saját egyháza szolgáját, szabadon kéri, megvallja, hogy e szentségekkel kapcsolatos hite megegyezik a katolikus egyház hitével, és megfelelően felkészült. Más esetekben a súlyos szükség megállapítója a megyéspüspök vagy a püspökkari konferencia. Vö. CIC (1983) 844.4; ÖD (1993), 129-130; II. János Pál, UUS 46.

36 Centre d'études oecuméniques (Strasbourg) - Institut für Ökumenische Forschung (Tübingen) - Konfessionskundliches Institut (Bensheim): Abendmahlsgemeinschaft ist möglich. Thesen zur eucharistischen Gastfreundschaft. Frankfurt 2003, 24-34: a holland püspöki kar (1968); Elchinger strasbourgi püspök (1972); a bázeli szinó-dus (1972); a würzburgi szinódus (1971-1975); a francia püspöki kar (1983); Anglia, Wales, Skócia és Írország püspöki konferenciája (1998).

37 Léon A. Elchinger strasbourgi püspök útmutatása (1972) négy követelményt említ: az eukarisztiára vonatkozó katolikus hit, a katolikus egyház életével való szoros kapcsolat (a házastárs vagy a gyermekek révén, az elmélyült reflexió, illetve a katolikusokkal közösen vállalt elköteleződés); az igazi lelki szükség, illetve a vágy arra, hogy házastársával együtt áldozva kifejezze és megerősítse családja egységét a Krisztussal való közösségben. Ld. még a francia püspöki konferencia 1983-as rendelkezését, L'hospitalité eucharistique avec les chrétiens des Églises issues de la Réforme en France. Note de la Commission épiscopale pour l'unité des chrétiens aux prêtres et aux fidèles catholiques (1983) 2.2: az igazi szükség, a mély lelki vágy, a katolikusokkal való mély és tartós kapcsolat (pl. vegyes házasságban vagy állandó ökumenikus csoportokban), az eukarisztiára vonatkozó katolikus hit (áldozati jelleg, valóságos jelenlét, az eukarisztikus és egyházi kommunió közötti kapcsolat), és az elköteleződés az egység ügyéért; http://www.affmic.org/actu/pdf/recommandation-mariage-1983.pdf.

38 J.-M. Guenois interjúja Alois testvérrel, La Croix (2006), a Taizéi Közösség honlapján, ill. Magister interjúja Kasperrel, L'Osservatore Romano, 2008. aug. 15. Ld. még H. Lindell, Quand Le Monde „convertit" frère Roger, Témoins 21.09.2006 (idézi Gérard Daucourt Nanterre-i püspök, a Keresztény Egységet Előmozdító Pápai Tanács tagjának nyilatkozatát).

39 Étonnement, 24-25.

40 Frère Roger, Qu'est ce que la confiance du cœur; https://www.youtube.com/watch?v=PpOF_m9dXsU.

 

---