Dénes Gabriella
a HITRE NEVELÉS PSZICHOLÓGIAI SZEMPONTÚ MEGKÖZELÍTÉSE

 

 

Ha a Szentírást lapozgatjuk, a hit központi szerepére, az emberek életében betöltött gyakorlati funkciójára látunk rá. Az ószövetségi választott nép az isteni feltárulkozás fokozatosságában élte a maga hitéletét, s ennek számtalan történet szolgál tanúbizonyságául. Az újszövetségi kinyilatkoztatás új helyzetet nyit az ember Istennel való történetében, amely aztán az egyházi szerkezet, tanítás kikristályosodásával indul el a mi mai történelmi korunk irányába. A hitről, a hittel és hitből való életről Szent Pál apostol gyönyörű tanításokat fogalmazott meg, íme ezek közül néhány: „Isten igazsága nyilvánul meg benne, amelyet a hívő a hittel nyer el, ahogy írva van: Az igaz a hitből él." (Róm 1,17); „A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából." (Róm 10,17); „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka." (Ef 2,8); „.a hittel Krisztus lakjék szívetekben, s gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben." (Ef 3,17); „Verjetek benne gyökeret, épüljetek rá és erősödjetek meg a hitben, ahogy tanultátok, s bővelkedjetek a hálaadásban." (Kol 2,7); „A hitetek minden bajunkban és szenvedésünkben megvigasztalt minket, testvérek" (1Tessz 3,7); „A hit titkát őrizzék tiszta lelkiismerettel." (1Tim 3,9).

A hit hosszabb, témánkba vágó elemzése a második korintusi levélben olvasható: „Mivel Isten irgalmából ez a hivatásunk, nem veszítjük el bátorságunkat. Elutasítjuk a gyalázatos alattomosságot, nem alkalmazunk cselt, és nem hamisítjuk meg az Isten szavát, hanem az Isten jelenlétében nyíltan hirdetjük az igazságot, s rábízzuk magunkat az emberek lelkiismeretére. Ha evangéliumunk mégsem érthető világosan, csak azoknak nem érthető, akik elvesztek. Az ilyen hitetleneknek az e világ istene elvakította értelmüket, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világossága ne ragyogjon fel nekik. Mi ugyanis nem magunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, magunkat csakúgy, mint a ti szolgátokat Jézus kedvéért. Isten ugyanis, aki azt mondta: A sötétségből támadjon világosság, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán felragyogjon nekünk. Ez a kincsünk azonban cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk. Mindenfelől szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk. Üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk. Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk. Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön. Életünkben állandóan ki vagyunk téve a halálnak Jézusért, hogy majd Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön. Bennünk tehát a halál működik, de tibennetek az élet. Mivel a hitnek bennünk is ugyanaz a szelleme él, mint amiről írva van: Hittem, azért beszéltem, mi is hiszünk, s azért beszélünk." (2Kor 4,1-13)

Ez a Szent Páltól való rész az előző idézetekkel összecsen-gően nemcsak hivatásról, hitről, a hit megtartó erejéről szól, hanem arra is rávilágít, hogy ez az Istentől ajándékba kapott erény emberi életünk legfőbb segítője, sőt, az emberi létezést ez teszi igazán humánussá, ez tesz képessé a szeretetre, a kitartásra, a reményre és a folytonos újrakezdésre. Nyilvánvaló a leírásból, hogy mivel cserépedényben őrzött kincs, tehát törékeny, sérülékeny, óvni, ápolni és gondozni kell, valamint az is nyilvánvaló, hogy a hitet hirdetni, továbbadni szükséges még akkor és ott is, ahol látszólag nincs eredménye, nem talál befogadókra.

Benkő Antal jezsuita pszichológus így határozza meg a hit fogalmát: „A hit az értelmes és szabad ember felelete a magát kinyilatkoztató, magát nekünk adó és minket magához felemelő háromságos egy Istennek."¹ A hit tehát válasz Isten szeretetére és megtartó cselekedeteire: az ember lelkében ott ég ennek tudata még akkor is, ha konkrétan nem kap keresztény nevelést, tanítást, a vágy valami lelki, spirituális után ott van - ezt tapasztaljuk ma, amikor Európa egyik felén a kommunista ateizmus sötétségéből még sokan nem ébredtek fel, míg a földrész másik felén halványulni látszik a hagyományos hit. A spirituális szomjúság azonban a megtévesztett, félrevezetett emberekben is ott van: ezért keresnek olyan sokan ma mindenféle pótszert, legyen az kábító vagy valláspótló jellegű.²

Ahhoz, hogy minket, keresztényeket ne érhessen szemrehányás és vád, hogy kötelességünket elmulasztottuk, azt a hitet, amiről mi magunk meggyőződtünk, ami minket élni segít, tovább kell adnunk. Ennek legkézenfekvőbb formája a kisgyermekek hitre nevelése. Brückner Ákos a nevelés lehetőségeiről és jogáról értekezve figyelmeztet a két, egymással szemben álló véleményre: egyik szerint az embert eleve és teljesen meghatározzák veleszületett képességei, amelyeken a nevelés nem tud változtatni, a másik szerint az ember tényleges készségei a környezet hatására alakulnak, s így a gyermek a környezet alakításával tetszőlegesen formálható. E két megközelítés a két véglet, ezek között eligazodhatunk az akaratszabadság helyes felfogásával, és így a nevelhetőség kérdéséről helyesen gondolkodhatunk.³

A gyermek hitre vezetése a cél, de a feladat nagyon nagy. A hit, mint Szent Pál nyomán a bevezetőben jeleztük, ajándék, nem pusztán ismeret vagy tudás. Ezért a hitre nevelés a világ legegyszerűbb és legbonyolultabb feladata egyben. Bernolák Éva didaktikai útmutatója is csak azt tudja megállapítani, hogy „a hitre nevelés területei kiszélesedtek", s azt, hogy a pápai megnyilatkozások ezen belül a megváltozott igényeknek való megfelelésre hívják fel a figyelmet.⁴ Így fogalmaz a vatikáni nevelési dokumentumokra célozva: „A katekéta személyes munkáját sokkal fon-tosabbnak kell tartani, mint szövegek vagy segédeszközök megválasztását. Személyes tevékenységének fontossága azonban korlátozott jelentőségű."⁵ Ugyanakkor ezt a véleményt árnyalja az interneten is olvasható, tehát a mai világ egyik széles körű fórumán megtalálható írás, dr. Márkus Mihálynak a hitoktatásról szóló előadása egy magyarországi hitoktatói konferencián: „a hit Isten ajándéka, de hogy a hitünkről hogyan beszélünk, hogyan teszünk vallást, hogyan verbalizáljuk - már tanítható"⁶ - fogalmaz a szerző, s véleményéhez a jövendő hitoktató csak csatlakozni tud.

A hitre nevelés többrétű feladat, s alapja mindenképp a család: a gyermek a szüleire van elsősorban bízva, akik testi épségét őrzik, óvják, akik egészséges növekedése feltételeit biztosítják és az anyagi-szellemi hátteret megteremtik, valamint az érzelmi biztonságot megadják. Vannak ma már, akik azt gondolják, mindennek nem része a vallásos nevelés, s e gondolatukat azzal indokolják, hogy a felnövekedett gyermekük szabad választását akarják ezzel lehetővé tenni. Csakhogy a nem ismertet nem lehet szabadon választani, így valójában ez a döntés ellenkezik a hitre vezetéssel, s inkább a vallási közömbösséget teszi lehetővé. Ám a kiegyensúlyozott embernek biztos kapaszkodója kell hogy legyen, s biztos gyökerekkel kell rendelkeznie. Ezek fontos része a családból hozott biztonságérzet, de ha az csupán testi-pszichikai összetevőkből áll össze, s nincs szellemi dimenziója, nem tud kellő erőt nyújtani. Következményeit látjuk, ha csak a környezetünkben körülnézünk, ha az utcán járunk, a híreket követjük. Hiszen a morális tartás is ebből adódik. Király Ernő így fogalmaz: „az erkölcsnek nemcsak ésszerűnek kell lennie, nem elegendő az sem, bár szükséges, hogy végeredményben Isten tekintélyére támaszkodjon, hanem személyesnek is kell lennie, azaz a személyes létben kell gyökereznie", majd így folytatja: „a hívő magatartás belső természete szerint erkölcsi magatartás is".⁷ Természetesen van az erkölcsösségnek lehetősége nem hívőknél is, de egészen más morális alapmagatartást ad az, ha az erkölcsi normáknak Istentől adott súlyát is ismerjük. „Amikor az ember pozitívan válaszol Isten szavára, akkor ebben elkötelezi magát Isten és az embertársak szolgálatára."⁸ Ez azt is jelenti, hogy a hit, amely Isten történelemben való megnyilatkozására adott válasz mind egyéni, mind közösségi vonatkozásban, élővé lesz a napi életben, a gyakorlati életmegnyilvánulásokban. Ez azonban nem olyan természetesen, egyből alakul, nem is eleve adott, mint a hitre való képesség és nyitottság,⁹ hanem egy folyamat. E folyamat során egyrészt szükséges e hit tartalmát megismerni, azaz egyrészt tudásanyag, konkrét tényeket, információkat tartalmaz Isten működéséről a történelem során, másrészt egy folytonos gyakorlás eredménye. Ezért van tehát szükség a családi példára, az otthoni vallásos nevelésre, és emellett, ezt kiegészítően az iskolai, plébániai oktatásra-nevelésre, azaz a hitre vezetésre a szűk családon kívül a tágabb keresztény közösségben is, hiszen az egyén e közösség szerves részeként felebarátaival együtt halad az üdvösség útján, a maga üdvösségét a közösség kontextusában és segítségével munkálva. „A katekézis (hitoktatás) hívő keresztény életre vezető oktató-nevelő tevékenység", szögezi le a katekétika tantárgy kézikönyve.¹⁰ VI. Pál pápa az Evangelii nuntiandiban ezt így fogalmazta: „a katekézis igazi célja nem egyszerűen tudás közvetítése, hanem a keresztény életre rávezetés. Törekedni kell, hogy emlékezetünkbe és szívünkbe véssük mindazt, ami fontos az életre." (Ev. n. 44.)

A jövendő katekéta, miközben a hivatására készül, megtanulja a törzsanyagot, amit mint tényt át kell adnia a rábízot-taknak, azaz tanulmányozza az egyháztörténetet mint Isten megnyilatkozásának történetét, a bibliatudományt, a dogmatikát, hogy jól értse és értelmezze, magyarázza mindezt, bekapcsolódik a liturgiába mint Isten népének közös dicsőítésébe és megtanulja ennek pontos menetét, minden elem értelmét, szerepét és méltó éneklését stb. Arra is eligazítást kap, hogy a megszerzett ismeretanyagot hogyan, milyen formában, módszerekkel tudja az iskolai keretek között továbbadni. És tanul a gyermekek megközelítése, megértése érdekében az emberről, működéséről is. Amikor a pszichológia tudományával találkozik, azzal a kérdéssel is szembesül, hogy a pszichológia tudománya kezdetben bizony éppenséggel a vallás ellenében alakult ki, ezért nem volt egészen egyértelmű az út addig, hogy ma már a pszichológiát is használhatjuk a hitre nevelésben. Ennek az ellentmondásnak és dilemmának a jobb megértésére Magyarországon megalakult a Katolikus Pszichológusok Baráti Köre 1992-ben, ennek már erdélyi követői is vannak, s mindennek a célja az Isten jobb megismerésében való segítség. A baráti körnek nevezett szakmai konzultációt Budapesten alapították meg azok a pszichológusok, akik az éppen hazatelepült A Szív újság pszichológiai-pedagógiai családi rovatának szerkesztését elvállalták, mindennek pedig keretet biztosított a Faludi Ferenc Akadémia, a magyar jezsuiták intézménye Budapesten, amely a keresztény értelmiségi kezdeményezések támogatója. E két intézmény a témában több konferenciát szervezett, ezek nyomán több kiadványt nyújtott át segítségül az érdeklődőknek, valamint mindazoknak, akiknek szakmájában ez eligazításul szolgálhat. A harmadik kiadvány a hit témáját állítja középpontba és járja körül: az 1999-es tanulmányi napok anyagát tartalmazza, amely a teológusok és keresztény pszichológusok közös munkájának gyümölcse, közös gondolkodásuk tükre. Ez nagyon fontos kiadvány a korábbi két ilyen jellegű tanulmánykötettel együtt, mert igen fontos a teológia és pszichológia egymásra találása, párbeszéde a korábban jellemzővé vált szembenállás helyett. Mindkét tudományág ugyanis az emberrel foglalkozik, az ember szellemi-lelki egészségét célozza, vizsgálja, próbálja karban tartani, helyreállítani, ha az elveszett. Ám a pszichológia, amely mindössze százéves múltra visz-szatekintő humántudomány, kezdetben a maga önállóságát, autonómiáját azzal próbálta bizonyítani, hogy szembehelyezkedett a vallással, a teológiával. Ez részben egyes meghatározó pszichológus személyiségek saját ateizmusának következménye is volt, de rányomta bélyegét az egész tudományág fejlődésére. Nagy hangsúlyt kapott az észlelés, a kézzel fogható, kísérlettel igazolható valóság, a biológiai alapok, és eközben elhanyagolták a lelki folyamatok finommechanikáját. Részben a 20. század második felének amerikai vallásos pszichológusai kezdték újra „divatba hozni" azt a megközelítést, amely a mérhető hormonszintek, feltérképezhető idegpályák mellett a lelki folyamatokban a hit, vallásos meggyőződés, sőt a gyakorlat szempontjait ismét bevonta a vizsgálatba és a gyógyításba. Mindez a kommunista uralom alatt sínylődő kelet-európai országokba még később érkezett meg, s a vallásos pszichológusok mindmáig küzdenek kollégáik előítéleteivel, de a teológia és képviselői részéről tapasztalható fenntartásokkal is. Minderről többek között Horváth-Szabó Katalin magyarországi katolikus pszichológus beszélt a 2010-ben Kolozsváron, a BBTE Római Katolikus Teológia Karának dísztermében megrendezett első erdélyi keresztény pszichológus-konferencián.

Mindezek ismeretében mérhető fel a hitről szóló kötetnek a jelentősége, amelyből Benkő Antal jezsuitának a hitre vonatkozó megfogalmazását már idéztük, s amelynek minden tanulmánya a hit és a vallásosság témáját járja körbe, elméleti felvetések mellett gyakorlati kérdéseket is felvonultatva, s ezzel a tájékozódásra vágyó katekétát nagyban segítve. A kötet szerzőinek neve, szakmai-tudományos munkássága garancia arra, hogy a kérdést érdemben, valamint mindkét tudományág, a teológia és a pszichológia szempontjából érvényes megközelítést nyújt, s ezzel segít eligazodni a felvetett kérdés vonatkozásában: hogy a hitre nevelés kérdésében milyen kiindulópontból lehet elindulni, s melyek a teológiailag helyesen értelmezett hit elérésének pszichológiai szempontjai. A kötetben dr. Bánlaky Éva klinikai gyermek-szakpszichológus, Benkő Antal jezsuita szerzetes, pszichológus, Blanckenstein György pap, Fogassy Judit szerzetes, pedagógus, katekéta, dr. Fráter Judit klinikai pszichológus, Nemeshegyi Péter jezsuita teológus, Rosta Gergely szociológus, dr. Szalay Mária klinikai pszichológus tanulmányai foglalkoznak a hit és vallásosság több szempontú megközelítésével. A már idézett Benkő Antal A hit fejlődése pszichológiai szempontból című tanulmánya tudományos alapját nyújtja a hit pszichológiai szempontú vizsgálatának. Sok ateista tudós tartja valami gyermekes félelemből fakadó beteges megnyilvánulásnak a hitet, így e tanulmány fontos témánk szempontjából, azért, mert nem devianciaként mutatja be a vallásos meggyőződést, hanem az egészséges személyiségfejlődés esetében lehetséges kognitív magatartásként. Fowler nyomán életkor szerint csoportosítja a hitfejlődés szakaszait, bár a pszichológus Fowler hit-fogalmát nem tartja a teológiában, az egyházban használt hitfogalommal összeegyeztethetőnek. Oser és munkatársai nyomán a vallásos ítélet fejlődésének fokait mutatja be, elméletét értékeli is az egyhá-zias, vallásos hitgyakorlat szempontjából. Meissner amerikai jezsuita pszichoanalitikus felfogását azért ismerteti, mert az az Isten-kapcsolat kialakulását vizsgálva szakaszol. Szintén jezsuita pszichológus a belga Godin, akinek a pszichikai fejlődéssel összhangban levő hitfejlődésre vonatkozó nézeteit is bemutatja a szerző, ezzel a jövendő és gyakorló hitoktatónak jó fogódzót kínál. Benkő Antal beszél ugyanakkor a hitre, hitbe nevelés szempontjából igen fontos vallásos szocializáció jelentőségéről is, hiszen a hitre nevelődés egy hívő közösségbe való bekapcsolódást is jelenti, a vallásosság nem magányos cselekvés és nem is pusztán az individuális fejlődést szolgálja. Benkő tanulmánya kitér azokra a ma széles körben tapasztalható modern irányzatokra, amelyek egyfajta transzcendens hitet magukénak tudnak ugyan, de amely messze áll a teológus, az egyházában hitét gyakorló hívő ember egyházias lelkületétől.

Fráter Judit Isten-képek alakulásának vizsgálata pasztorál-pszichológiai szempontból című írása Erik Erikson nyomán az élet nyolc szakasza összefüggésében az Isten-képekről beszél, s az Isten-kép ezekben való kialakulásának, fejlődésének, elakadásának lehetőségeit vizsgálja - hiszen a hit Istenben való hitet jelent, saját Isten-képünk, Isten-kapcsolatunk kialakítását. A kötet egy másik írása, Szalay Mária Isten-képünkkel kapcsolatos problémáink rendezéséről című tanulmánya is a kialakuló Isten-képekről beszél, kiinduló kérdésfelvetése: hogyan alakul ki, mi minden befolyásolja az Isten-kapcsolatot. A gyermeki Isten-kép kialakulását, az azt befolyásoló tényezőket Grom nyomán mutatja be, majd Frielingsdorf nyomán a helytelen, torz Isten-képekkel foglalkozik. E problémák ugyanis személyiségproblémákból, zavarokból adódnak, ezek zavarják a helyes hit kialakítását, ugyanis ezeket vetíti ki az egyén Istenre. Ezzel azonban a benne levő zűrzavart jeleníti meg, amely ugyanakkor az igaz Isten képét elrejti előle, s így a helyes és valós hit elérését is nehézzé, ha nem lehetetlenné teszi. Helyesen hinni ugyanis az igaz, teremtő Istenben lehet, akit a Bibliából, a kinyilatkoztatásból, életünk tényeiből ismerhetünk meg, de ha a bennünk levő sérülések elfedik ezt a helyes képet, akár harag, lázadás is erőt vehet az emberen. Fontos ezt a pszichológiai eredetű bajt jól megérteni, s elkülöníteni például a helytelen vagy hiányos ismeretek miatt, a rossz családi minták következtében kialakuló helytelen Isten-képtől. Előbbi pszichológus, sőt pszichiáter segítségét, kezelést igényelhet, utóbbin a katekéta, a keresztény közösség, a jó lelkivezető is tud segíteni. Szalay Mária a bemutatott téves, beteg és betegítő Isten-képek (büntető, könyörtelen Isten, Halál-Isten, könyvelő-ítélkező Isten, túlkövetelő, teljesítményt elváró Isten) bemutatása mellett az ezekből való gyógyulás útját is felvillantja.

Nemeshegyi Péter írása a már megszerzett hittel kapcsolatos problémákat foglalja össze. A hit konfliktusai című tanulmánya fő érdeme, hogy az Isten-hit konfliktusairól szól, s ezt a vallásos ember szemszögéből teszi. Beszél az ősbizalom konfliktusáról, a hit tartalmából származó konfliktusokról, azokról is, amelyek a téves teológiai magyarázatok, értelmezések következményei lehetnek, de azokról is, amelyeket például a természettudományok fejlődése során született következtetések és a bibliai történetek szó szerinti olvasása okozhat, bár e téren a természettudományok és a teológia vehemens összecsapásai többnyire elültek, rendeződtek, s tisztázódtak a két tudományterület kompetenciái. Az írás érdeme, hogy bátran szól a vallásos ember kételyeiről, s nem legyint ezekre, de nem is tesz úgy, mintha a hit válsága a hit elvesztésével lenne egyenlő, vagy mintha a hit válsága nem lenne természetes folyamat, amelynek során a hit újra és újra letisztul és közelebb kerül a valódi isteni valósághoz.

Blanckenstein György A hit fejlődése a lelkivezetés során című tanulmánya elmélet és napi gyakorlat összefonódását mutatja, azt a helyzetet, amikor egy magát folyton képező lelkipásztor igyekszik a híveket a legmagasabb szakmai kritériumok szintjén, ugyanakkor empátiával hitre vezetni, hitben megtartani. A szerző a kapcsolatok szempontjából közelíti meg a kérdést: az ember mint társas lény számára kapcsolatban lenni létfontosságú, a kapcsolatokat kialakítani, ápolni, fenntartani, szükség esetén pedig gyógyítani kell. Igaz ez Isten- és emberkapcsolatokra egyaránt: ennek módjait villantja fel az írás.

Fogassy Judit Isten-kép és kisgyermekkori vallásosság című tanulmánya, amely gyakorlati tapasztalatokat sorakoztat fel, jó szempontokat kínál szülőknek, katekétáknak a hitre nevelés vonatkozásában.

Rosta Gergely A vallásosság dimenziói és típusai című tanulmánya szociológiai megközelítése a témának, a hitet gyakorlatban megmutató vallásosságot felmérések alapján vizsgálja. A vallásos elkötelezettség és hit mértékét, arányait kutató vallásszociológiai megközelítések, elméleteket és képviselőik szempontjait is bemutatja (köztük a nemrég elhunyt magyar Tomka Miklósét, aki e tudományág magyar nyelvterületen való úttörője volt). A vallás megközelítési, mérési, tipologizálási szempontjait magyarországi adatokon alkalmazni is próbálja, ezzel érdekes szempontot vet fel az egyházi szempontból a kérdés iránt érdeklődők számára. Arról nyújt képet, hogyan vall a hitéről a mai magyarországi lakosság, azaz hogyan áll a hittel a magyar ember, amennyire ezt egy szociológiai felmérés meg tudja mutatni.

A hit és hitre nevelés kérdése egy kis írás keretei közt csak felvillanthatja a téma jelentőségét, és figyelmeztetésül szolgálhat arra, hogy ezt a témát a katekéta egész életében „melegen kell tartsa", hiszen ez egyéni életében legalább akkora súllyal bír, mint szakmai működésében. Az itt hosszasabban idézett kötet megközelítései számtalan lehetőséget villantanak fel, és olyan kérdéseket fogalmaznak meg, amelyek a katekéta munkáját könnyebbé teszik, ha ezeket egyenként a tanulmányokban megadott szakirodalom fényében külön-külön végigelmélkedi.

 

Jegyzetek

1 Benkő Antal SJ: A hit fejlődése pszichológiai szempontból. In: dr. Bánlaky Éva, Karczub Gyula (szerk.): A hitről. Faludi Ferenc Akadémia-Katolikus Pszichológusok Baráti Köre, Budapest 2000, 9.

2 A nem vallásos, nem egyháziasan hívő agykutató orvos is egyetért abban, hogy a hit igénye mintegy „előrehuzalozottan" benne van az emberben, s „az emberi lélek... akkor tud hatékonyan működni, ha a hit mozgatja". Ld. Szendi Gábor: Isten az agyban. Jaffa Kiadó, Budapest 2008, 11.

3 Brückner Ákos: Pedagógia. A Hittudományi Akadémia levelező tagozata számára készült egyetemi jegyzet, Budapest é. n., 22.

4 Bernolák Éva: Didaktika. Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia Levelező Tagozat, Budapest 1992, 146.

5 I. m. 149.

6 Hitoktatás és/vagy hitre nevelés? Dr. Márkus Mihály előadása Veszprémben az Ökumenikus Hitoktatói Konferencián. http://kateteka.hu/2723-hitoktatas-esvagy-hitre-neveles (2012.02.02.)

7 Király Ernő: A keresztény élethivatás. A keresztény élet az erkölcsteológia fényében. Katolikus Teológiai Főiskolai Jegyzetek. Gyulafehérvár é. n., I. 45.

8 Uo.

9 Ld. Szendi Gábor: Isten az agyban, 11-12.

10 Rédly Elemér (szerk.): Katekétika. Pázmány Péter Hittudományi Akadémia, Budapest (2. átdolgozott kiadás) é. n., 5.

 

 

---