öSSZEKÖTNI AZ EGET A FÖLDDEL

 

A huszonötéves Gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának igazgatójával, Ludescher Lászlóval néhány nappal születésnapi ünnepségük után beszélgettünk a peremre szorultsággal való találkozás tapasztalatáról, illetve arról, hogy szervezeti szinten miként próbálnak közvetlenül vagy közvetve segíteni a rászorulókon.

Bereczki Silvia: A társadalom peremére szorulás milyen veszélyeivel találkoztok leggyakrabban munkátok során?

Ludescher László: Már önmagában a lakóhely is jelenthet peremre szorulási veszélyt. Feltűnő vidékünkön a város és falu kontrasztja. Sok az elszigetelt falu, ahol még az egészségügyi és oktatási rendszer is hiányzik. Vidéken élni a fiatalok számára eleve hátrány, mert a lehetőségek a városra összpontosulnak. A városi lét magánya, az emberek egymás iránti közömbössége, különböző „csábítások" (például kábítószerek, játéktermek) szintén veszélyeket, peremre szorulást okozhatnak. Nagyvárosokban sokkal inkább érvényesül az atomizált lét, a befogadó, fenntartó közösség hiánya.

A veszélyeztetettségek már a fogantatástól kezdődnek. A szülésre való készülésben feltevődik a kérdés, hogy az anyának van-e pénze kifizetni az „ingyenes" ellátást, egyes városok szülészeti osztályai pedig egyenesen ellenjavaltak a körülmények vagy a szakmai hozzáállás miatt. Továbbá a 0-2 év közötti kisgyerekek anyukái gyakran egyedül maradnak, kevés közösségi lehetőséggel. Azoknak, akiknek a munkahely megtartása érdekében vagy anyagi szükség miatt vissza kell menniük dolgozni, nehézség bölcsődei, napközihelyet találni gyerekük számára. Azok az anyák pedig, akik több évet otthon töltöttek, hátránnyal indulnak a munkaerőpiacon.

Iskolás korú, vidéki gyerekek szülei gyakran azzal a problémával szembesülnek, hogy a tanerők mind városon próbálnak elhelyezkedni, így a falusi iskolák színvonala veszélybe kerül. Helyenként kérdéseket vet fel az is, hogy a helyi iskolában a tanulók többsége roma. Sok vidéki kisgyerek ilyen vagy olyan okból ingázni kényszerül. Az elhanyagoltság és a virtuális világba való menekülés vagy a rossz társaság veszélyét jelenti - egyaránt városi és vidéki - gyerekek számára az, hogy a szülők gyakran 10-12 órát dolgoznak naponta, vagy külföldön vállalnak munkát, itthon hagyva a család apraját.

Gondot jelent a pályaválasztás is: sok fiatal nem kap elegendő és megfelelő segítséget ahhoz, hogy képességeik szerint válasszon szakmát, továbbtanulási intézményt. Az életükről alkotott elképzelés hiányában még diplomával a kezükben is peremre szorulnak, mert nem tudják, mit kezdjenek vele. Sokaknak kérdés az is, hogy itthon vagy külföldön keressenek-e munkát. 2-3 millió romániai dolgozik külföldön, míg itthon hiányoznak a jó szakemberek és szakmunkások is.

Azt is tapasztaljuk, hogy kisnyugdíjas, egyedül maradt öregeinket szintén veszélyezteti a peremre sodródás.

Olykor önmagában a kisebbségi lét és a hozzá kötődő társadalmi előítéletek, hátrányos megkülönböztetések is peremre szoríthatnak. Roma családokban generációk nőnek úgy fel, hogy nem látják a szülőket munkába menni, és ehhez több tényező járul hozzá, többek között a gettósodás, a társadalmi előítélet, megkülönböztetés stb. Nagy kísértés az elzárkózás és a hárítás, pedig nyilvánvaló, hogy egyes helyeken 20-30 év múlva a roma lakosság lesz többségben.

Hosszan sorolhatnák még a veszélyeztető tényezőket: szegénység, munkanélküliség, fogyatékosság, családok szétesése... A szegénység újratermelődik, a hátrányos helyzetű családokban több a gyerek.

B. S.: Milyennek látod a környezet, a társadalom viszonyulását ezekhez a problémákhoz, az érintett emberekhez? Mit tudtok ti tenni a hozzáállás javítása érdekében?

L. L.: Úgy érzem, a peremhelyzetek kezelésére nem elég nyitott a társadalom, gyakran elutasító vagy hárító, ítélettel, megbélyegzéssel vagy szánalommal intézi el az ügyet. Sztereotíp mondatokkal lezárjuk a kérdést, a személyes szinttől a politikaiig. Ez ellen küzdenünk kell. Meg kell értenünk, hogy a betegség az betegség, a bőrszín még önmagában nem jelent dolgozni nem akarást stb.

Szükség van figyelemfelkeltő, érzékennyé tevő kampányokra, ezért ünnepeljük a különböző világnapokat is. Az iskolai prevenciós programok által próbáljuk tanítani már az egészen fiatalokat például az alkohollal való bánásra, a szexualitás helyes értékelésére. A pályaválasztás előtt állóknak útmutatást, irányadást igyekszünk nyújtani. A fogyatékkal élőket kivisszük a többiek közé, mert ha nap mint nap látjuk őket, rájövünk, hogy értékes tagjai a társadalomnak. Őrangyal-programunk is azt szolgálja, hogy a fogyatékkal élők más korukbeliekkel együtt legyenek.

Szoktunk roma napokat is szervezni a romákkal együtt, bemutatva kultúrájukat, hagyományaikat, így erősítve a nemzetiségek közötti kapcsolatokat és átjárhatóságot. Az interakció ugyanis csökkenti a negatív attitűdöt, és segít saját tapasztalatra és nem idegen forrásra alapozva valós képet alkotni a másik emberről, kapcsolatot teremteni vele.

Próbálunk rurális környezetbe is eljutni, például a korai fejlesztő programunkkal is, hogy a hasonló gondokkal küzdő anyukáknak keretet teremtsünk a találkozásra.

B. S.: Milyen alapelvek szerint dolgoztok?

L. L.: Fontos számunkra az integrált megközelítés. Ez azt jelenti, hogy például nemcsak a gyerekekkel foglalkozunk egy program keretében, hanem szüleikkel és tanáraikkal is tanácsadás szintjén.

Egyre inkább rendszerszemléletű megközelítést alkalmazunk, miszerint nem elég csak a válságos helyzetben lévő emberrel foglalkozni, hanem a környezetével is szükséges.

Igyekszünk előmozdítani az önsegítést, azaz olyan csoportokat létrehozni, amelyek felelősséget mernek vállalni. Nem mindig csak a szakembernek kell segítenie, hanem a csoporttagok is tudják erősíteni egymást. Az önszerveződés kultúráját is próbáljuk előmozdítani, hiszen az elcsökevényesedett nálunk.

A saját erőforrások használatának erősítése egy másik fontos elvünk, az önbizalom erősítése és a saját képességek felfedezése egyének, közösségek és települések szintjén egyaránt, hogy kilépjünk a fogyasztói magatartásból. Önkéntes táborunk például megpróbál egy-egy egész helységet felrázni, hiszen ott helyi önkéntesekkel együtt végezzük a munkát.

Értékes célokat, feladatokat igyekszünk felajánlani főleg a fiataloknak. A Young Caritas projekt keretében például az a célunk, hogy a tinédzserek egy jó cél érdekében társuljanak, és egy osztály vagy egy iskola együtt vállaljon fel egy munkát. Most ebben különös hangsúlyt akarunk fektetni a katolikus iskolákra, megszólítani, motiválni, bekapcsolni őket.

Az idősek aktivizálását is célunknak tekintjük. Volt már olyan akciónk, amelynek keretében idősek más rászorult személyek részére számára készítettek karácsonyra süteményt, szeretetcsomagot.

A reménytelenség, a céltalanság, a tehetetlenség állapotából kilépni és mozgásba lendülni fontos a problémák megoldásához. Mert a céltalanság csökkenti az esélyeket és növeli a peremre szorulás veszélyét, illetve nehezíti a visszacsatlakozást.

Hálózatok kiépítését is fontosnak tartjuk, ezért szervezünk képzéseket önkormányzatok és intézmények vezetőinek. Ilyenkor értelmes célokat dolgoznak ki közösen, és erőforrásokat mobilizálnak. A United Networks keretében három megyéből több száz önkormányzati vezetőt, munkatársat szeretnénk bevonni participatív fejlesztésbe.

Ugyanakkor lényegesnek tartjuk a peremre szorultakat is bevonni az őket érintő kérdések megoldásába, és nem helyettük dönteni.

A tudás, a képzettség esélyt ad egy-egy hátrányos helyzetből való kitörésre. Ezért egyre nagyobb hangsúlyt fektetünk a formális és informális képzésekre. Így képzésekkel próbáljuk segíteni a fogyatékkal élők szüleit, az ágyhoz kötött betegek hozzátartozóit, a viselkedészavarokkal küzdő tanulók tanárait stb. Ugyanakkor oklevelet biztosító képzéseink is vannak főleg a beteggondozás terén, de vannak például baby-sitter és más kurzusaink is a Caritas Iskola kínálatában. Helyi gazdáknak pedig a vidékfejlesztési ágazat ad át olyan tudást, amely segíti őket a hatékony gazdálkodásban és saját termékeik feldolgozásában (így pl. növénytermesztés, méhészkedés, sajtkészítés stb.) Mindezekben igyekszünk érvényesíteni a fenntarthatóság, a helyben termelés és fogyasztás, valamint a környezetbarát munkavégzés elveit.

Ugyanakkor fontosnak tartjuk szakmai konferenciák szervezését is, ahol szintén lehetőség van hálózatépítésre. A Segítők konferenciáján kezdettől partnerek vagyunk. Az Együtt a fogyatékkal élőkért konferenciánkon pedig idén már 230 személy, nyolcvanhat szervezet képviselője vett részt.

Figyelünk arra is, hogy ne alakítsunk ki függőségeket. Az utóbbi tizenöt évben igyekeztünk kerülni azt, hogy anyagiakkal segítsünk, inkább arra törekedtünk, hogy a rászorulókat tegyük képessé problémáik megoldására, és mi fölöslegessé váljunk. Ez természetesen nem minden élethelyzetben lehetséges.

Tanuló szervezet vagyunk, mi magunk is fejlődésen mentünk és megyünk át, kudarcainkból és hibáinkból tanultunk, próbáltunk kilépni a koldus-magatartásból és minél szakmaibbá válni. Mi magunk is megéljük szervezetként a peremre szorultságot, a túlélésért küzdünk, pályázatokból, évről évre anyagi bizonytalanságban élünk, akárcsak ellátottjaink.

B. S.: Hogyan fogadják munkátokat, a felajánlott segítséget?

L. L.: Van, aki hálás, van, aki nem veszi igénybe szolgáltatásainkat, és van, aki mindig többet és mást akar. A társadalom lassan érik erre a megközelítésre, vezetői is kezdenek fantáziát látni benne. Ha nemes céljaink, tartalmas álmaink vannak, lesznek partnerek is hozzá. Mára már több mint száz önkormányzattal van együttműködési szerződésünk. Véleményem szerint az erdélyi magyarság jobban áll ezen a területen, mint a romániai lakosság átlaga. Elfogadást tapasztalunk, és az erkölcsi megbecsülés erőt ad.

Persze vannak olyanok is, akik leírják ezt az ágazatot és nem tekintik egyrangúnak a profitorientált szférával, és idealistáknak neveznek. Nehéz, amikor segíteni akarunk és visszautasítják, vagy amikor nem látszik munkánk eredménye. Ez, a magas mércével együtt, amit a társadalom és mi magunk is állítunk magunknak, magában hordozza a kiégés veszélyét.

B. S.: Mi segít a kiégés megelőzésében? Úgy tudom, van külön programotok is erre.

L. L.: Igen, van egy ilyen kezdeményezésünk. A munktársak mentálhigiénéje, reális célok megfogalmazása és ezek mérése, valamint a kisebb eredményeknek is az értékelése fontos ezen a téren. Továbbá igyekszünk legalább olyan munkafeltételeket teremteni, mint amilyenek más, hasonló szervezeteknél vannak, és olyan munkaközösség létrehozására törekszünk, amelyben helye van a lelkesedésnek és a gondok megosztásának is. Emellett spirituális műhelyeket szervezünk munkatársainknak, ahol lelki feltöltődésre van lehetőségük. Tudom, hogy megterhelő a munka, amit mindannyian végzünk, és nagyfokú autonómiára, felelősségvállalásra és mobilitásra is szükség van benne. De hiszem, hogy sokaknak ez nemcsak szakma, hanem hivatás is, és ez fontos a kiteljesedésben. Figyelünk arra, hogy teret adjunk az egyéni kezdeményezéseknek, és egyfajta szabadságot biztosítsunk a munkavégzésben.

B. S.: Mindenkin és minden helyzetben sajnos nem lehet segíteni. Hogyan állíttok prioritásokat?

L. L.: Volt egy időszak, amikor mindenre igent mondtunk. Mostanában azokra próbálunk különösen figyelni, akik a leginkább peremre szorultak, akiket mások kerülni próbálnak: szenvedélybetegekre, palleatív gondozásra szorulókra, romákra. Továbbá azokat a területeket részesítjük előnyben, ahol partnerséget, együttműködést kínálnak, ahol már van egy csíra, egy kezdeményező közösség, ott szívesen melléjük állunk. Amikor csak mi akartunk valamit, az nagyon nehezen ment. Különösen figyelünk arra, amikor maguk a peremre szorultak szólítanak meg, mert ott esély van a változásra. Sok projektünk úgy alakult ki, hogy valaki megkeresett egy ötlettel, amit meg akart valósítani, és intézményes keretre volt szüksége, vagy pedig úgy, hogy egy munkatárs jelezte, hogy neki egy célcsoporttal való foglalkozás fontos, és keretet biztosítottunk, hogy azt kiépítse. Így kezdődött el például a korai fejlesztő program és szenvedélybetegekkel való foglalkozás is.

B. S.: Nagy hangsúlyt fektettek a képzésre és továbbképzésre, a szakmai tanácsadásra, fejlesztésre. Honnan merítitek az ihletet és tudást mindehhez?

L. L.: Munkatársaink elkötelezett szakemberek, akik az évek során sok tapasztalatot is felhalmoztak, így a tapasztalaton alapuló tudást adják tovább: amit ők már csináltak, arra tanítanak másokat, tudják, miről beszélnek. Továbbá figyelünk a bel- és külföldön megjelenő új módszerekre, és próbáljuk behozni azokat a munkánkba. Ezért munkatársaink továbbképzéseken vesznek részt, és külföldi partnereket meg belföldi szakembereket is hívunk képzések, térningek tartására, illetve helyi szakembereket is felkérünk egy-egy előadás, szeminárium megtartására.

B. S.: Te első képzettséged szerint programozó vagy, mégis a szeretetszolgálatra kötelezted el magad. Mi motivál a Caritasnál végzett munkádban?

L. L.: Azt szeretem a Caritasban, hogy gyakorlatias, a hitet, a szeretetet, az elveket nagyon konkrét célokra fordítja le. Szívesen mondom, hogy összeköti az eget a földdel, a realitással, a szükséget szenvedőkkel, kézzel foghatóvá teszi a hitet és mérhetővé a szeretetet. Ugyanakkor teret ad az emberi kibontakozásra is, és értelmet a munkának. Szerencsésnek érzem magam, hogy itt dolgozhatom, részt vehetek ebben a teremtő munkában, Isten országának konkretizálásában.