Demeter Zsuzsa
pEREMRE SZORULTAK?
A fogyatékosság megítélése régen és ma
Left out in the Periphery. Judging (Human) Disability Now and in the Past
The author - using some examples of positive social judgment of disabled people during the historical ages - asks and searches answers for the question: Who is in danger of marginalization? The people with disabilities or the people who is closed in his own preconceptions and prejudices?
A szerző gyógypedagógus, a Gyulafehérvári Caritas fogyatékkal élőket segítő programjainak koordinátora. Munkája során a különböző programok szervezése, tervezése mellett főként a fogyatékkal élőket gondozó családokkal foglalkozik, támogató csoportokat vezet.
Szinte naponta hallunk egy-egy felhívást, amiben arra buzdítanak bennünket, hogy segítsünk a peremre szorultaknak. Mert a peremre szorultak segítése társadalmi, emberi kötelességünk. Ezzel így, általánosságban egyet is értek, de szinte automatikusan jön a gondolat: hol van az a perem, ahová azok szorultak, akiken segíteni kellene? Ki határozza meg a peremet? Vajon változott-e ez a perem a történelem során? Hogyan segíthetek? Megannyi kérdés, amire több szempontból kereshetjük a választ. Végül pedig: miért van az, hogy a 21. században a fogyatékkal élőket is gyakran a peremre sodródástól féltjük?
A fogyatékosság léte a társadalomban nem új keletű dolog. A bibliai időkig visszamenve találunk feljegyzéseket. Az ószövetségi Saulról, Izrael első királyáról tudjuk, hogy a kor átlagától eltérő volt a viselkedése, és gyógyulását hárfamu-zsikával segítették. Ma azt mondanánk, hogy zeneterápiában részesült, hogy könnyebben beilleszkedjék (1Sám 16,14-16). A beteget nem szakították ki a környezetéből, nem fosztották meg a munkájától, inkább eszközt adtak a kezébe, hogy az átlagostól eltérő volta ne akadályozza a mindennapi életben.
A mezopotámiaiak ékírásos szövegeiben is meglepő sorokat olvashatunk: „A város utcáin lehet találkozni a legkülönfélébb testi vagy értelmi fogyatékossággal élő emberekkel. (...) Ha egy városban a némák számosak, ez azt jelenti, hogy a városnak jó lesz" (Cuneiform Texts from Babylonian Tablets of the British Museum, London, Kőszeghy Miklós - Parragh Szabolcs után).
Úgy tűnik, a mezopotámiai társadalom ezekre az emberekre különálló csoport tagjaiként tekintett, és jelenlétüknek pozitív jelentést tulajdonított. A szöveg tanúsága szerint a fogyatékkal élők jelenléte jelzi, hogy a városnak jó sora lesz. Az okát nem tudjuk, de azt a következtetést leszűrhetjük, hogy a fogyatékosság nem jelentette a társadalomból való kizárást, marginalizációt.
Régi társadalmak leírásait böngészve arról is olvashatunk, hogy a III. uri dinasztia korában (Kr. e. 21. század) a templomgazdaságok munkaereje jórészt beteg, fogyatékkal élő emberekből került ki (Gelb, A. 1972: Revue Assyrologique, 66, 10-11, Parragh Szabolcs után). Ebben szerepet játszhatott a gazdasági érdek is, hisz valószínűleg olcsó munkaerőnek számítottak, de ugyanakkor megjelenik a gondoskodás eszméje is, ugyanis a hátrányos helyzetben levők megélhetést találtak. Nem peremre sodródtak fogyatékosságuk miatt, hanem a közösség megtalálta a megoldást.
Hérodotosz szerint Szamosz türannusza együtt lakott gyen-geelméjű testvérével, akit egy vétség miatt még börtönbüntetéssel is sújtottak. Fogyatékossága ellenére egyforma elbírálásban részesült a közösség többi tagjaival. De megemlíthetjük Hépha-isztoszt, a görög mitológia tűzistenét, aki bizony sánta volt. Ettől függetlenül még az ókori görögök istenként tisztelték.
A szegregáció, a társadalomból való kirekesztés, elkülönítés valamikor a napóleoni idők táján jelent meg. És bár tudjuk, hogy azokban az időkben a speciális intézmények létrehozása segítette a fogyatékkal élők nevelését, annak is tudatában kell lennünk, hogy a 21. században ideje lenne kinőnünk a szegregáció elavult nézőpontjait. Lépten-nyomon használjuk a „másság" szót, hol pozitív, hol negatív értelemben, de elgondolkodtunk-e már azon, hogy ha van másság, akkor milyen az „ilyenség"? És ki határozza meg azt, hogy meddig tart az ilyenség, és mikor kezdődik a másság?
Segíteni kell, mindenképpen, azoknak, akik valamilyen okból hátrányos helyzetűek. Ez keresztény kötelességünk. Segítenünk kell úgy, hogy cselekedetünk szereteten alapuljon, legyen benne a személyes ráfigyelés, törődés. Segítenünk kell, hogy környezetünkben ne legyen senki, akinek a bethesdai beteghez hasonlóan éveket kellene várnia a segítő kézre (Ján 5,2-14). Segítenünk kell, hogy a közösségünket, társadalmunkat úgy alakítsuk, hogy ne legyenek benne „peremek", ahova bárki is kisodródhatna. Mindenekfelett pedig tudnunk kell, hogy a változást magunkkal kell kezdenünk. Az elfogadás, befogadás nem valahonnan, számunkra ismeretlen helyről jön, hanem a mi érzéseinkből, amelyekért felelősek vagyunk.
Nick Vujicic, a kéz és láb nélkül született életfilozófus mondta: „Sokszor kérdezik tőlem: Nick, boldog lennél, ha lenne kezed és lábad? Én azt felelem nekik: Nem hiszem, hogy a boldogság a végtagokban lenne. Ha így lenne, mindenki, akinek keze és lába van, boldog lenne. A boldogság forrása benned van. Abban, hogy ki vagy. És nem abban, hogy mit tudsz megtenni és mit nem."
Súlyos táplálékintoleranciával küzdő lány arra a kérdésre, hogy vágyna-e betegsége eltűnésére, azt felelte, hogy ő megtanult betegségével együtt élni. Ha lehetne, azt kívánná, hogy a környezete is tanuljon meg együtt élni azzal a tudattal, hogy ő más, neki másképp kell élnie. Feltehetjük a kérdést: ki él a peremen, előítéleteibe bezárva?
