Máshol
a ZENE NEM LUXUS, HANEM A TARTALMAS ÉLET ESZKÖZE IS

 

Szádeczky-Kardoss Géza ízig-vérig zenetanár, aki hisz abban, hogy a gyerekek a zene által gazdagodnak, fejlődnek, kibontakoznak. Az ausztriai Grazban szerzett cselló-, ének- és hittanári képesítést. Tanulmányai befejezése után hazaköltözött Magyarországra, és budapestiként most Miskolcra és Pécs környékére ingázik, egy világméretű álom miatt: A Szimfónia program keretében szociálisan hátrányos helyzetű gyerekeknek próbálnak a közösségi zenetanítás által életcélt, motivációt és sikerélményt nyújtani, kitartásra, közösségi együttműködésre és felelősségvállalásra nevelni őket.

Szádeczky-Kardoss Géza: A venezuelai El Sistema (a rendszer) kezdeményezés a projekt alapja - mesélte -. José Antonio Abreu közgazdász, politikus, aki ugyanakkor karmester és zeneszerző is volt, látva Caracas külvárosában és nyomornegyedeiben, hogy a gyerekek és fiatalok céltalanul tengetik a napjaikait, a kábítószer és bűnözés veszélyének kitéve, 1975-ben zenei központokat kezdett létrehozni, amelyekben eltölthessék délutánjaikat és sikerélményhez jussanak.

A külvárosokban létrejöttek a „nucleo"-nak (magnak) nevezett kis központok, ahol a gyerekek hamar szép eredményeket értek el, és így életük értelmet meg célt kapott, ugyanakkor kitartást tanultak, hiszen a zenében sokat kell gyakorolni. A zene katalizátorként működik, egyben cél és eszköz, megtanít rendszeresen küzdeni egy cél érdekében. A gyerekek a zenecsoportokban szerzett kompentenciákat át tudták vinni az iskolai életre is, és később a munkaerőpiacon is jobban lettek az esélyeik. A projekt nagy

sikernek örvendett és robbanásszerűen növekedett, ma már félmillióan vannak a rendszerben. A tehetségesebbek számára karriert is jelentett, mert később tanárokként működhettek a rendszerben. Igaz, valamikor feltelik az ország, de most már nemzetközi szinten is hívják a venezuelai tanárokat. A gyerekeknek, fiataloknak mindenképpen tartást ad és munkára szoktatja őket. Abreu szerint a zenekar a társadalom leképezése: hiszen vannak szólamok és szólamvezetők, ugyanakkor egy közös cél is, aminek érdekében mindenkinek be kell adnia a maga részét a közösbe. Ennek megélése később akár egy multinacionális cégbe való beilleszkedést is segítheti, hiszen a rendszer itt is piramisszerű: van a helyi mag, aztán a regionális, majd az országos zenekar.

A venezuelaiak 2003-ra jutottak oda, hogy nemzetközileg is meg merték mutatni magukat: a Gustavo Dudamel vezette Símon Bolívar Zenekar a világ számos országában koncertezett azóta, ami hozzájárult a rendszer elterjedéséhez. Venezuelában erős a missziós hangulat, így szívesen segítenek máshol is elindítani a projektet. Mára már az Egyesült Államokban például közel kétszáz ilyen projekt van, Kanadában is több mint száz. Európában jelen van a kezdeményezés Skóciában, Olaszországban, Portugáliában, Török- és Svédországban is. Gerhard Wirt, a híres Bécsi Fiúkar, a Wiener Singerknaben vezetője is volt Venezuelában képzést tartani, és amikor hazatért, a X. kerületben kezdeményezte ilyen csoportok létrehozását. Ő kórusra épít, míg Venezuelában inkább zenekarok vannak. Így jött létre az elsősorban kóruséneklésre alapozott ((SUPERAR)) project, amely most több európai országba eljutott, többek között Svájcba, Szlovéniába, Bosznia-Hercegovinába, de Erdélybe is, Brassó környékére. Bécsben két éve hangszeres együttesük is van. Azt most Bruno Campo vezeti, aki Guatemalából származik és Grazban tanul. Ő sok tanácsot adott nekem a magyarországi induláshoz.

Bereczki Silvia: Latin-Amerikában, önkéntesként kerültél kapcsolatba ezzel a kezdeményezéssel. Hogyan történt ez?

Sz-K. G.: Igen, 2010-ben, Grazban, frissen végzett csellótanárként tudtam, hogy folytatni akarom tanulmányaimat a második - gimnáziumi ének- és hittanári - diploma megszerzéséhez, de mielőtt a további három év tanulásába belevágtam volna, akartam valami egészen másat tenni, valamit önkéntesen, amivel segíthetek másokon. Kerestem, hogy mit tehetnék, amihez kicsit értek is. Nem is gondoltam volna, hogy a zenei tudásom hasznosítható szociális téren, hiszen itt, nálunk a zene inkább luxusnak számít. Meglepődtem, amikor kiderült: zenetanárként is szükség lehet rám egy szociális projektben. A grazi ferences templomban találtam egy kis folyóiratot, amelynek a címlapján egy indiai kislány volt, csellóval a kezében. Megragadta a figyelmemet, és fellapoztam a kiadványt. Így értesültem a Bolíviában, az egykori jezsuita redukciókban folyó néhány fiatal zenei kezdeményezésről. A lap szerkesztőségén keresztül és néhány köztes állomáson át sikerült kapcsolatba kerülnöm a mödlingi verbitákkal, akik a felkészülésemet segítették. Először kissé megijedtem a gondolattól, hogy Bolíviába menjek, de aztán rájöttem, hogy nagyon jól ki van taposva az út: voltak már ott önkéntesek előttem, létezik előkészítő program is, amin részt vehettem. Így aztán a 2010-11-es tanévet Bolíviában töltöttem. DélAmerikában mindenütt jelen van az El Sistema. Bolívia 2000 környékén Venezuelából kért segítséget a zeneiskolai rendszer kiépítésére, és átvette a modellt.

B. S.: Melyek voltak legfontosabb tapasztalataid ottléted alatt?

Sz-K. G.: Ennek az elképzelésnek az alfája és ómegája a zenekar, hiszen közösséget épít. Fontos kiemelni, hogy ez elsősorban szociális program, tehát a végső cél a gyerekek szociális építése, a zenekar csak eszköz. Egy szimfónia megszólaltatása nem érték itt, ha annak árán történik, hogy elvesszük a gyerek kedvét az egésztől. Továbbá a missziós szemlélet hatja át az egészet: nem ismernek lehetetlent. A körülmények gyengék és a tanárok rosszul képzettek. Akik tizenöt évvel ezelőtt kisdiákként kezdték, azok a tanárok most. Annak idején a venezuelai tanárok csak néhány hónapig voltak ott, aztán már a helyieknek kellett átvenniük a tanítást. A motiváció azonban nagyon jól ellensúlyozza a hiányokat, a gyerekek szivacsként szívják magukba a tudást, így viszonylag könnyű sikereket elérni el és hálás feladat ott tanítani. Ott, ahová én mentem, csupán két zenetanár volt, és amikor megtudták, honnan jöttem és mit tanultam, hamar átadták a vezetést, mert sokkal jobban képzett voltam. Spanyolul ugyan nem tudtam (Grazban csak egy rövid, gazdasági spanyol kurzust végeztem, ami éppen a nyelvi alapokat adta meg), de meglepő volt, milyen kevés nyelvi alap kellett a zenei részhez, egy hét alatt megtanulható volt, amire tényleg szükségem volt. Én tulajdonképpen tanulni szeretettem volna a helybéliektől és tapasztalatokat szerezni, de ők tőlem várták a szakmai tudást, így aztán nem maradt más hátra, mint hogy ellessem a módszert.

B. S.: Volt-e alkalmad a helyi tapasztalatok mellett ki is tekinteni a nagyobb egészre?

Sz-K. G.: Igen, Santa Cruzban, a milliós nagyvárosban találkoztam a hat éve ott működő Antoine Duhamel francia karmesterrel, aki előtte húsz évet dolgozott Venezuelában, Abreu mester mellett. Amikor megérkeztem oda, éppen Csajkovszkijt játszottak, meglepően jól. Miután a karmester bedobott a munkába, hiszen csellótanáruk nem is volt, hosz-szasan beszélgettünk. Szeretik a nagy kihívásokat. A kezdő csoport tagjai másfél év felzárkóztatás után máris játszanak a zenekarban. Minden kezdőt egy-egy haladó mellé osztanak be, és a mentor segít neki. Így egymást tanítják. Közösség van ott, nem versengés.

Meglátogattam Paraguayban a Soni-dos de la Tierra programot is, melyet a német jezsuiták is támogatnak. Rajtuk keresztül, amikor önkéntes helyet kerestem, lehetőségként ez a helyszín is felmerült. A kilenc ezer diákot foglalkoztató szociális zenei hálózat központi irodájában fogadtak, hosszasan beszélgettünk, sok mindent tanultam tőlük a rendszer kiépítésének mikéntjéről, például arról, hogyan kezdenek új helyszínt: ilyenkor mindig kiemelnek néhány haladót, akiket kicsit képeznek, és aztán hazaküldik tanítani. Ezt a módszert mi is átvettük részben: most, hogy a második évünket kezdjük, már befogjuk a haladókat, hogy segítsék az újakat. Ők a példaképek.

B. S.: Aztán visszatértél Grazba...

Sz-K. G.: Igen, és készültem haza, Magyarországra. Sokat foglalkoztatott, hogyan hasznosíthatom a tanultakat és tapasztaltakat az itthoni rendszerben. A magyar zeneoktatási rendszer az egyik legjobb a világon, de úgy éreztem, ezt a közösségi, a zenén túlmutató nevelési módszert érdemes lenne beépíteni. Hogyan lehet átszervezni az oktatást? -tettem fel magamnak a kérdést. Itthon az első két év alatt a gyerekek nagy része kihull a zeneiskolákból. Több közösségi élmény, motiváció és közös próba csökkenthetné a lemorzsolódást. A zeneiskolai rendszer minden tanuló számára heti kétszer fél óra egyéni oktatást ír elő. Ez úgy lenne átszervezhető - gondoltam -, hogy a második félórát ötös csoportokban, naponta kellene tartani. Erre az ötletre az egész napos iskolarendszerben még talán kereslet is akadna.

Sokaknak meséltem itthon élményeimről. Egy évvel hazatérésem után egy volt tanárom azzal keresett meg, hogy 2011-ben a Simon Bolivar zenekar Budapesten koncertezett, és azóta mások is gondolkodnak a módszer behozásán. Kupper András FIDESZ-képviselő vetette fel az ötletet, hogy európai uniós pályázattal ez talán megvalósítható lenne. Az ötlettől a megvalósulásig aztán hosszú út vezetett. 2012-ben volt az első megbeszélés a projektről, a másodikon aztán már én is részt vettem, és meséltem tapasztalataimról. 2013 tavaszán aztán Bátkai Mártonnal, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat monori romatelepén működő modellprogramjának a vezetőjével döntöttünk úgy, hogy létrehozunk egy nyári, hathetes kísérletet. Nekem akkor volt ösztöndíjam, így nem kellett nyári munkát vállalnom, és időmet ennek szentelhettem. Hangszereket a grazi egyetemtől kölcsönöztem, ugyanis a gyakorlati tanításokhoz használt gyerekhangszereket nyáron nem használják. Bár sok nehézség és kérdés felmerült, a kezdeményezés mégis sikeres volt, mert lelkesedtek és ki is tartottak a gyerekek. A felsősökkel egész komoly darabokat is megtanultunk, többek között Beethoven Örömódáját, Bach Parasztkantátáját, és még sok minden mást is. Szeptember elején pedig sikerült egy szép kis koncertet szervezni a budapesti Párbeszéd Házában.

B. S.: Kik tanítottak azon a nyáron?

Sz-K. G.: Állandó jelenlévők hárman voltunk: Márton, az édesapja és én, de voltak önkéntes segítőink is, akik néhány napra kijöttek. Összesen tizenhárom önkéntes zenetanár fordult meg a táborban.

B. S.: Hogyan alakult a nagy projekt sorsa?

Sz-K. G.: Hosszú előkészületek után, 2014 tavaszán írták ki az EU-s pályázatot, amelyet július végén a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Symphonia Alapítvány konzorciuma nyert meg. A Máltai Szeretetszolgálat munkatársaként vehettem részt az előkészületekben. Egy hónap előkészületi idő állt rendelkezésünkre, ezalatt kellett megkeresnünk a tanárokat és felkészítenünk őket. A hangszerek beszerzését a Symphonia Alapítvány, a szervezési munkákat pedig a Máltai Szeretetszolgálat vállalta. A pályázat értelmében szeptemberben tizenöt helyszínen indultunk, a dél-dunántúli és észak-magyarországi régiókban. Szeptemberben tizenöt helyszínen indultunk, Pécs és Miskolc régiókban. Minden helyszín kapott egy-egy szociális munkást, ami azonban azt is jelentette, hogy csak egy-másfél zenetanári állás jutott egy-egy helyre. Így azt a megoldást találtuk ki, hogy tanáraink több helyre jártak, és részben máshol is kellett tanítaniuk. A tanárok kicsiny száma miatt iskolánként vagy fúvós, vagy vonós csoportokat hoztunk létre. Szimfonikus zenekar építésére így iskolai szinten nem, csak régiós szinten lett lehetőség. Amikor az iskolákba bementünk és meghirdettük a programot, rájöttünk, hogy nagy a lelkesedés, majdnem minden gyerek részt szeretne venni. Szerettünk volna mindenkit bevonni, de erre nem volt kapacitásunk, így aztán a III-V. osztályosokat hívtuk meg. Elküldeni senkit sem akartunk, de csak őket hívtuk kifejezetten. Tervünk az volt, hogy utánamenjünk a gyerekeknek, és a szülőkkel is kapcsolatot építsünk ki, de erre nagyon kevés energiánk maradt. Délen kicsit egyszerűbb volt a helyzet, mert ott inkább főállású tanáraink voltak. A pécsi három vonós együtteshez volt 3-4 tanárunk. Mivel mindenki mindenütt tanított, könnyebb volt egységes programot kialakítani és találkozókat is szervezni.

Északon inkább részmunkaidős tanáraink voltak, így nehezebb volt a kommunikáció és a lelkület átadása is.

Én a program koordinátoraként ingáztam az iskolák között, és heti egy napot töltöttem a budapesti irodában. Az egészet koordinálni nem volt egyszerű számomra, mert én cselló szakos voltam, de aztán tanultam egy kevés fuvolát és trombitát is. Idén inkább tanácsadóként vagyok jelen, gyakran interneten osztva meg, hogy mit tervezek, mit tanítok, és aki úgy érzi, az használhatja, de ez inkább kínálat, mint kötelező közös tananyag.

Tavaly, lévén, hogy az volt az első év, sokat dolgoztunk a zenepedagógiai koncepción, ami lényegesen eltér a zeneiskolaitól. Itt a közösségi próbák, a zenekarépítés, a közös zenélés a fontos. Hetente van zenekari próba, ami nehezen illeszthető be az órarendbe, de alapvető a koncepcióban. Fontos elem összehozni a gyerekeket több iskolából is. Lényeges a kimozdulás, a találkozás, ez motiválja is a gyerekeket, és lehetőséget teremt nekik arra, hogy újat lássanak, tapasztaljanak.

Az első félév az alapozásról szólt: közösség kialakítása, technikai megalapozás. Február-márciusban sikerült megszervezni az első találkozókat, nagyobb zenekarokat összehozni. Tanév végére szerveztünk régiós találkozókat Pécsen és Miskolcon. Kissé nehéz szívvel fogadtuk el, hogy ezekre az alkalmakra csak egy válogatott csapatot tudtunk elvinni, hisz egyébként átláthatatlanul nagy lett volna a létszám, és annyi hangszer sem állt a rendelkezésünkre.

Az év munkájának megkoronázása a budapesti Sportarénában szeptember 26-án megtartott Nemzeti Minimum Koncerten való szereplésünk volt. Az egész napos rendezvényt mi nyitottuk meg, mintegy száztagú zenekarunkkal. Egy húszperces meseszimfóniát adtunk elő az évszakokról.

B. S.: Mennyire sikerült összehangolnotok a munkát a főállású szociális munkásokkal ?

Sz-K. G.: Jó volt az együttműködés, és több helyen a szociális munkás is beállt a zenei részbe. Egyszer egy újságcikk készítése során az újságíró nem tudta megkülönböztetni a szociális munkást a zenetanártól, annyira együtt dolgoztak.

B. S.: Milyen volt a szülők reakciója?

Sz-K. G.: A szülők távol vannak az iskolától, így kezdetben még a koncertekre sem jöttek el. Amikor azonban sikerült kapcsolatba lépnünk velük, meglátogatnunk őket, és saját otthonukban hallották a gyereküket játszani, teljesen megváltozott a hozzáállásuk, csodák történtek. A nyári foglalkozás alkalmával kiléptünk az iskola falai közül. Mivel ott nem volt órarendi keret, nekünk kellett körbejárnunk, így többet találkoztunk velük, és olykor utcai muzsikálásra is sor került, amibe szülők is beálltak.

B. S.: Mennyire kapcsolódtak be önkéntesek a munkátokba?

Sz-K. G.: Önkéntesek szervezésére és betanítására sajnos aránylag kevés kapacitásunk maradt. Alkalmi akciókra, például a regionális találkozókra jöttek önkéntesek, és a nyári programba sikerült konzisokat bekapcsolni. Egy helyen a tanárok volt növendékei közül jöttek néhányan önkénteskedni. Most Miskolcon kialakulóban van, hogy a jezsuita gimnázium diákjai szociális programjukként besegítsenek nekünk, már beszélgettünk is az egyik testvérrel erről. Most, hogy Magyarországon bevezették a gimnáziumokba a közösségi szolgálatot, ennek keretében elindulhatna valami.

B. S.: Hogyan folytatódik idén a projekt?

Sz-K. G.: November végével lejár az EU-s pályázat, így most átalakulásokon megy át a projekt. Egy lehetséges jövőkép, hogy a hagyományos zeneiskolák keretrendszerében, állami finanszírozással vigyük tovább a programot. Ebben a kihívás, hogy miként fér be ez az egészen más zenepedagógiai munka a meglévő törvényes keretek közé. Dolgozunk rajta. A másik lehetőség, hogy továbbra is pályázati úton próbáljuk fenntartani a program legalább néhány helyszínét. Mindemellett sajnos vannak helyszínek, amelyektől a program zártával el kell búcsúznunk.

Ugyanakkor elérkezett a stabilizáció időszaka, amikor a helyi kis zenekarokra kell fektetnünk a hangsúlyt. Ez azonban egyben a nagyobb akciók hiányát is jelenti. Idén is sok a kezdőnk, ami öröm és kihívás is egyben. A zenekarban ezt most úgy oldjuk meg, hogy a haladók játsszák a dallamot, a kezdők pedig egyszerű kíséretet.

B. S.: Mi az álmod a jövőre nézve?

Sz-K. G.: Bízom benne, hogy a következő években stabilizálódnak a Szimfónia program alapjai, és stabil anyagi feltételek mellett hosszabb távon tudunk majd tervezni, adott esetben lassan, megalapozottan növekedni. Ha lehetőséget kapunk rá, ahogy az évek telnek, és tanítványaink fejlődnek, 3-5 év múlva már komoly zenekari műveket is megszólaltathatunk, bebizonyítva magunknak és a világnak, hogy ezek a gyerekek nem elveszettek. Álmom, hogy mostani növendékeink hozzák majd a gyerekeiket, tudva, hogy nálunk jó helyen vannak. De leginkább kívánom, hogy mostani növendékeink közül nőjenek ki a program jövőbeli tanárai, mert ők tudják majd legjobban, honnan indultak, és hová jutottak a kezdeményezésnek köszönhetően. Ők lehetnek majd a leghitelesebb példaképek a jövő generációi számára.