Mile Lajos
kOMOLYSÁG ÉS DERŰ

 

Számomra sokatmondó és szimbolikus erejű, hogy ennek a rendezvénysorozatnak két meghatározó tartalmi eleme, gondolati pillére van. Nevezetesen a megemlékezés és a kultúra. Fontos kiemelni, hogy nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező, erősítő fogalmakról, emberi cselekvésekről van szó.

Az emberi szenvedés mértéke beláthatatlan, mértékegysége nincs. Minden méricskélés, hasonlítgatás kegyeletsértő, és embertelen félreértésekhez vezet. Fejem fölött a csillagok jeges tüzet kavarnak. Az ég alatt, az irgalmatlan ég alatt hanyatt dőlök a falnak. A költő Pilinszky János így jeleníti meg a már-már kozmikus emberi kiszolgáltatottság létállapotát. A vészkorszak idején elhurcoltak, az elpusztítottak, a testileg-lelkileg megnyomorítottak gyötrődéseinek felidézésére szinte nincsenek is szavak. A világ árvái voltak ők, kilátástalan magányban, szemben a kegyetlenséggel, a pusztítás gépies precizitással kidolgozott borzalmaival. Mert ami történt, világbotrány. Gépies precizitást említettem, ám ez nem jelent semmilyen felmentést a személyes felelősség, az elkövetett bűn alól. Nem valamilyen mitikus, emberektől független ördögi gépezet működött, hanem azt a gépezetet emberek hozták létre, emberek működtették. Végzetes következményei lehetnek tehát, ha a nehézségek megoldását kizárólag személytelenített intézmények nagyszerűségétől várjuk, és még végzetesebb következményei vannak, ha az elkövetett bűnökkel való szembesüléskor intézményekre mutogatunk, mintegy onnan várjuk a magyarázatot. Mintha ezáltal lenne felmentés. Mintha lenne felmentés.

Az egyetlen helyes mozdulat a szembenézés, az önvizsgálat. Megdöbbentő, sokatmondó adat, hogy a Kolozsvárról elhurcolt zsidók aránya a korabeli kolozsvári népességben megközelítőleg azonos a ma itt élő magyarok arányával. És a párhuzam nem csak az adatokban érhető tetten. Az innen induló transzportokkal magyar azonosságtudattal bíró zsidó embereket kényszerítettek a végzetes útra. Valamikori társainkat a mindennapokban, a kolozsvári kultúra, a szellemi élet tevékeny szereplőit, formálóit, válogatás nélkül férfiakat, nőket, gyerekeket. Tették ezt magyar tisztviselők, hivatalnokok, magyar csendőrök. Mi követtük el, mi magyarok. Ami történt, idegenekkel szemben is jóvátehetetlen. Ám nekünk azt a gyalázatot is be kell ismerni, hogy a velünk együtt örülőket és aggódókat, életünk, sorsunk társait küldtük a pusztulásba.

Gyalázatos kísérlet tehát kényszerekre, intézményekre, parancsokra hivatkozni, másokra, esetleg más nemzetekre mutogatni, vagy egyszerűen elhazudni a letagadhatatlant. Mint ahogy erre is volt példa a romániai holokauszt utóéletében, szánalmas és gátlástalan magyarázataiban. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy most a romániai vészkorszakra való megemlékezés ideje van, a kolozsvári tragédiára májusban emlékezünk. Nem értettem semmit félre. Az egyéni felelősség vállalása alól ugyanis nincs felmentés. Meggyőződésem szerint ez nemzetekre, nemzeti közösségekre is igaz. A megközelítés erkölcsi bátorsága cáfol minden olcsó vádaskodást, miszerint nemzetgyalázást követ el az, aki vállalja a szembenézést. Éppen az szereti hitelesen nemzetét, aki nem akar valamiféle kíméletből olcsó kibúvókat keresni vagy a feledésbe menekülni. Mert a feledés nem mentsvára a lelkiismeretnek. Igen, a múltat be kell vallani! Amíg ennek felismeréséig és vállalásáig nem jutunk el, nincs igaz pillanata az életünknek, hamis a jelenünk és álságos a jövőnk.

Kötelességünk tehát elevenen tartani az emlékezetet, nagyon vigyázni, odafigyelni a túlélőkre, akik még közöttünk vannak, és folyamatosan tájékoztatni, oktatni a felnövő nemzedékeket, ugyanis ez az egyik legfontosabb záloga annak, hogy ilyen szörnyűség soha, de soha többé ne fordulhasson elő.

A legfontosabb itt, e földi létben

Embernek lenni mindig, minden körülményben - írta Arany János. Voltak, akik a rémségek közepette, az embertelenség tobzódása idején sem felejtették ezt el. Járosi Andor evangélikus lelkész közéjük tartozott. Az igazak közé. A fülsiketítő lármában, a rajongó és rémítő üvöltés közepette sem vesztette el a hallását. Odafigyelt a leglényegesebb dologra, az emberség megfellebbezhetetlen parancsára. El nem múló hála illeti őt, és mindazokat, akik hozzá hasonló módon cselekedtek. Nem csak a bajbajutottakon igyekeztek segíteni, hanem jótetteik máig hatnak, nekünk is segítenek megerősödni a hitben, hogy az ember akkor is, mégis képes a jóra. Kegyelet az áldozatoknak, meg nem alkuvó szembenézés a múltunkkal és hála az igazaknak. Ilyenkor helyes, ha az ember lehajtja a fejét.

Ám a következő mozdulat a tekintet felemelése, és megadatik a rádöbbenés az élet nagyszerűségére; tényleg csoda, hogy élünk. A rendezvénysorozat keretein belül koncerteket, zenét, éneket hallhatunk, fiatalok érkeznek hozzánk, akik kíváncsiak a hagyományokra, egyházainkra, szertartásainkra. Ez az a másik szellemi pillér, amit a szöveg elején említettem. Mert a kultúra nem csupán a szokásrendszer milyenségét, az élet minőségét, az alkotó és befogadó elme viszonyulásait jelenti, hanem esetünkben, mindezek mellett, az élni akarás csodálatos elszántságát. A tudatunk alatt hordozott életösztönt. Ottlik Géza Iskola a határon című regényéből kell most idéznem, a főhős Bébé-Ottlik így írja le Medve Gábor fiatal édesanyját. „De az orra egy kicsit pisze volt; s ha szokott mozdulatával kihúzta a nyakát és felvetette a fejét, szépségének lányosan hetyke megfellebbez-hetetlensége azt mondta akaratlanul és némán, azt hirdette diadalmasan, hogy fütyül mindenre, csinálhatnak, amit akarnak, a világ mégis sokkal különb hely, az élet mégis nagyszerűbb dolog, mint amilyennek józan emberi ésszel látszik."

Csupa jókedv - világ és zene, ez a címe az egyik rendezvénynek. Ez így teljes, így szívet melengető. Úgy alakult az életünk, hogy egyszerre van jelen a lelkünkben, tudatunkban a gyász és az életöröm. A létezés teljességének ígéretétől fosztanánk meg magunkat, ha valamelyiket nem vennénk komolyan. Itt is kell egy apró megjegyzést tennem, nevezetesen, hogy a komolyság és a derű egyáltalán nem ellentétes fogalmak. És ha már a kultúránál tartunk, nem indokolatlan itt sem megemlíteni, hogy az egyetemes magyar kultúrtörténetben milyen jelentős szerepet játszott a zsidóság. Gondoljunk csak a magyar polgárosodás folyamatára, Budapest és Kolozsvár fejlődésére, vagy arra, hogy milyen csodálatos és maradandó értékeket teremtve szervesült a magyar művészetben a zsidó alkotóerő, hogyan gazdagította, gazdagítja szellemi örökségünket, közös kincseink halmazát. És ez az értékteremtő folyamat tartalmaz ugyan rengeteg tudatos elemet, átfogóan mégsem tervezhető. Termékeny paradoxonnal van dolgunk, T. S. Eliot ezt így fogalmazza meg: „A kultúra sohasem teljesen tudatos - mindig több van benne, mint ami bennünk tudatosul; megtervezni pedig már csak azért sem lehet, mert minden tervezésünknek tudat alatti háttere a kultúra."

A szombat esti programnak pedig ez a címe: Önfeledt zsidó-zás, revüvel. Szenzációs ötlet! Ha bárki megrökönyödne, azonnal kezdjen Karinthyt vagy Rejtő Jenőt olvasni. Sajnálnivalóan szegényes az az életszemlélet, amelyikből hiányzik a humor. Igen, telitalálat a szervezők részéről, hiszen a humor, legyen az bármilyen darabos, akár ordenáré vagy kifinomult és decens, a humor hozzásegít ahhoz is, hogy minél árnyaltabb képünk legyen a világról, hogy tudjuk szeretni a világot, azaz egymást. És abban is segít, hogy a saját esetlenségeinkkel, maflasága-inkkal, ne adj' Isten rosszmájúságainkkal, az esendőségünkkel is tudjunk mit kezdeni. Azaz elfogadáshoz és önismerethez vezethet bennünket. Csak hagyni kell magunkat. És ha még mindig felmerül valakiben, mégis hogy kerül ez ide, annak nagy szeretettel ajánlom figyelmébe Bohumil Hrabal idevágó gondolatát, miszerint: „Akinek van humora, abban él a részvét".

Emlékezés az áldozatokra, önvizsgálat, méltatása mindazoknak, akik emberek tudtak maradni az embertelenségben, belefeledkezés a kultúra nagyszerűségeibe és éltető humor. Igen, ez így együtt és egyszerre helyes. Ha végiggondoljuk mindezt, akkor eljuthatunk a felismerésig, hogy sorsközösségben élünk. Azt kívánom, hogy viselkedjünk úgy, bánjunk oly módon egymással, hogy ez a felismerés egyre jobban tudatosuljon bennünk és a cselekvéseink meghatározója legyen. „Változtasd meg élted!" - írta Rilke. Higgyék el, sikerülhet. Csak ne feledjék, csak ne feledjük: komolyság és derű!

 

 

---