Kovács Sándor
iGAZSÁG, SZABADSÁG, HIT

 

Többször átolvastam Szent Pál apostol korintusiaknak írt első levele gyönyörű szeretethimnuszának örök érvényű sorait: a szeretet... örömét az igazság győzelmében leli.

A katolikus egyháznak nincsenek új útjai. Több mint két évezred óta járja azt az utat, amelyet Krisztus taposott ki. Eszközei egyszerűek, tanai világosak, kormányzata céltudatos. Az Újszövetség szerint az igazságosság gyümölcs, korona, mintegy az örök élet lényege. Mi több, Szent Pál apostol az igazi igazságosságot mint a jelenben megkapott kegyelmet határozza meg. Isten igazságossága tehát az isteni kegyelem; önmagában véve eszkatológikus, sőt apokaliptikus, de már most elővételezett a keresztény életben. Szent Pál azt is mondja, hogy Isten igazságossága alászáll a mennyből (Róm 1,17; 3,21; 10,3) és átalakítja az emberiséget. Ez olyan nagy kegyelem, amely lényegénél fogva Istenhez tartozik, de a miénk is lesz anélkül, hogy megszűnne mennyei lenni.

Emberi és papi tapasztalatom alapján elmondhatom, hogy az igazságosság ugyanakkor a bölcsesség és a jóság ötvözete. Az igazság, a szelídség és a szeretet elválaszthatatlanok. Ha szeretjük egymást, nem tévesztjük el a helyes utat. Önzetlen cselekedeteink élményszerűen tárják fel előttünk az igazságot. Az igazság végső soron nem valami, hanem valaki. Nemcsak mi keressük, hanem ő is közeledik hozzánk. A találkozás pedig megrázó erejű.

Az elfogadott igazság bontakozó élet lesz bennünk. Átjárja egész valónkat: gondolatainkat, érzéseinket, tetteinket. Az igazság mintegy birtokába vesz minket, ha mindennél fontosabbnak tartjuk. Az igazsággal szemben végső soron csak kétféle magatartás lehetséges: vagy elfogadja az ember, vagy szembeszáll vele s üldözi. Aki elfogadja, annak sorsa egybefonódik az igazságéval.

Ismerem az erdélyiek hitbeli szükségleteit és elvárásait, akik akárcsak szűkebb hazánk történelme folyamán mindig, most is krízisektől terhelt időszakot, csalódásokat élnek át, amelyek az élet valamennyi területén jelen vannak. Kérdésessé váltak az alapigazságok, az etikai értékek, elbizonytalanodott a hit. De ebben a helyzetben is számos jele van Isten keresésének. Ilyen jel mindenekelőtt az emberi sorsért való, az igazságtalanságok miatti aggodalom, a félelem az emberért, aki bizony annyi mindenért felelős. Már a régi rómaiak alapvetőnek tartották az igazságosság erényét: megadni másoknak, amivel tartozunk. Nem bántani a másét.

Emberi természetünk igényli az igazságosságot. Az emberi élet igazságosságra nyitott élet. Meggyőződésem szerint igazságos az az ember, aki megadja tartozását, akár pénzzel, akár tisztelettel tartozik valakinek; aki a közösség javát másokkal együtt szolgálja; aki nem csak arra gondol, mi jár neki, hanem mindig mérlegeli: mi jár másoknak; aki jogszerűen cselekszik, mert tudja, minden embert megillet a jogegyenlőség; aki érdeme és tehetsége alapján „követeli", ami neki jár, és ugyanakkor másoknak is érdeme és tehetsége szerint megadja azt, amire jogosultak; aki a közös terheket a többiekkel közösen vállalja, és a közösen létrehozott értékekből együtt kíván részesedni.

1963. augusztus 23-án négerek és fehérek mintegy kétszázezren békemenettel tüntettek a washingtoni Lincoln-emlékmű előtt. Érzéseiket, céljukat vezérük, Martin Luther King fogalmazta meg ott elmondott beszédében: „Van egy álmom: hogy egy napon nemzetünk felkel, és méltó lesz hitvallása igazi jelentéséhez, miszerint nyilvánvalónak tartjuk azt az alapvető igazságot, hogy minden ember egyenlőnek teremtetik." Martin Luther Kinget meggyilkolták, de álmát, az igazságosságot tovább álmodja néger és fehér egyaránt. Aki megismerte az ő életét, tudja: akkor értelmes az emberi élet, ha csodálatos álmait lehetőségein belül megvalósítja. Naponta. A maga és a mások életében.

Aiszóposz a Krisztus előtti 6. század elején élt. Meséiben tükröt tartott kortársai elé, hogy lássák önmagukat. Egyik meséjét idézem.

Egy utas a pusztában magányos, szemét lesütő asszonnyal találkozott:

Ki vagy? - kérdezte tőle.

Atlétheia, az igazság istennője! - felelte az asszony.

És mi az oka annak, hogy elhagytad a várost, és a pusztában élsz?

Az - válaszolta az igazság istennője -, hogy régen a hazugság csak néhány emberben volt jelen, ma viszont mindenkiben ott van.

Tanulság, hogy az élet igen rossz és kegyetlen az emberek számára, ha a hazugságot többre becsülik az igazságnál!

Vajon ma Atlétheia városainkban maradna? Félek, ma már a pusztában sem érezné jól magát. Aiszóposz korában elterjedt a hazugság, de napjainkban még ritkább az igazmondás. Napjainkban, nemzetünk sorsával kapcsolatban is, saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy sokan félreismerve Isten igazságosságát, a keresztényeknek ajándékul adott kegyelmet, mások kárára próbálják megalapozni a maguk igazságosságát.

Többek között állandó etnikumközi vitát vált ki a magyar nyelvű feliratok kérdése. Mindenki tisztában van azzal, hogy a helységnévtábla magyar nyelvű felirata azt jelzi, hogy ott magyar közösség is lakik. A műemlékek magyar felirata viszont kettős jelentéssel bír. Jelzi azokat az értékeket, amelyek létrehozásához köze volt a magyarságnak, másfelől azt mutatja, hogy ezek jelenleg is a magyar kulturális örökség részét képezik. Olyan tények ezek, amelyeket sem megkerülni, sem véka alá rejteni nem lehet. Bár a kisebbségekre vonatkozó jogszabályok alkalmazása akadozik, ez nem bátortalaníthat el minket. Azt is tapasztaltuk már számtalanszor, hogy kétnyelvű helységnévtáblát arra való hivatkozással nem függesztettek ki, miszerint a törvény csak 20 százalék fölötti számarányú kisebbségi közösség esetében teszi azt kötelezővé. Azonban kisebb létszám esetén sem tiltja, csak akarat és jóindulat kell hozzá. De hát nálunk így szokás értelmezni a törvényeket... A műemlék-feliratozás nincs ilyen meghatározott százalékhoz kötve, ugyanakkor a megyei, illetve helyi tanács is kérheti a kisebbségek nyelvén való feliratozást. A műemlék-feliratozást szabályozó miniszteri rendelet tulajdonképpen szavatolja, illetve bizonyos körülmények között kötelezővé teszi ezt az európai gyakorlatot az épített örökségre vonatkozóan. Kolozsváron a szerény kivitelezésű, kisméretű ötnyelvű felirat mellett ugyanennyi nyelven rövid leírás is olvasható az illető műemlékről, ha a látogatók telefonjuk használatával többet szeretnének megtudni róla. Szatmárnémetiben a törvény által az akkoriban előírt román, angol és francia mellé került fel a magyar és a német felirat és műemlékleírás.

Ha jól belegondolunk, a többnyelvűség természetes kellene legyen nálunk. Bizonyos mértékben ez működik Temesváron, Nagyszebenben vagy Brassóban. De az még mindig csak a helyi önkormányzat jóindulatának eredménye, és nem érvényesül minden tekintetben. Székelyföldön teljesen természetes, hogy mindenütt látunk magyar feliratot, de Marosvásárhelyen például a polgármestert rosszullét környékezi a kétnyelvű utcanévtáblák láttán.

A kommunizmus idején nem nagyon foglalkoztak nálunk azzal, hogy az elkobzott javaknak mi az értéke, jelentősége. Egyszerűen csak elvették. Ezeket maradéktalanul vissza kellene szolgáltatni azoknak, akiket megfosztottak tőlük. Ez társadalmi kötelesség, a jogállamiság alaptétele. Sajnos nem vagyunk mentesek a mindenféle nem éppen szalonképes véleménytől. Ezek cinikusan azt hangoztatják, hogy a római katolikus egyház „impériumot" épít a saját jogos tulajdonából, ezzel megkérdőjelezve, hogy az államnak vissza kell-e szolgáltatnia olyan muzeális értékeket vagy műtárgyakat, amelyek soha nem voltak az övéi. Ilyen körülmények között ez a populizmus lelassíthatja a visszaszolgáltatást. De a tények akkor is tények maradnak. Ahogy az is tény, hogy 2014-ig a visszaszolgáltatással foglalkozó bizottság 1100 ingatlant adott vissza a kisebbségi közösségek egyházainak. Ez a szám az összes elkobzott ingatlan 60 százalékát jelenti.

Sajnos mostanáig Romániában országos szinten a vissza-gényelt egyházi tulajdonok valamivel több mint fele került vissza eredeti jogos tulajdonosához. A legtöbb ingatlant a romániai zsidó közösség (többnyire erdélyi) kapta vissza, míg a magyar történelmi egyházaink körülbelül 55 százalékot. Úgy tűnik, hiába jogszerű a romániai magyar közösség - a mindenkori magyar kormány által támogatott - követelése a kommunizmus alatt elkobzott közösségi vagyonok visszaszerzését illetően. A folyamat leállt azóta, hogy meghurcolták az illetékes köztisztviselőket, akiknek egyetlen feladata a törvény alkalmazása volt. A tulajdonjog kétségbevonásával a jogállamiság alapvető értékei is veszélybe kerülnek. Ezt nem felejthetjük el soha, amikor ebben a témában bármilyen álláspontot kialakítunk.

Egyik erdélyi publicista így írja: „mi, románok és magyarok - nem idegenkedem a szótól - gyönyörűen együtt élhetnénk egymással. Csupán a történelmi rögeszméktől, de korántsem a történelemtől kéne megszabadulnunk. Aki a román értelmiség egy jelentős részének intellektuális mutációit nyomon követi, tudja, hogy ez a remény korántsem esélytelen." Emil Constantinescu, Románia mindmáig köztiszteletben álló volt államelnöke mondta: „Úgy látom, hiányzik a közös nagy cél a román-magyar viszonyból, amelyik újra egymás mellé állíthatná a románokat és a magyarokat." Elgondolkodtató vélemények. Ne higgyünk a híg beszédű szónokoknak, hagyatkozzunk a Példabeszédek tanítására, tegyünk bizonyságot arról, hogy áthat minket a szabadságnak, az igazságnak, a szeretetnek és az egymás iránt érzett felelősségnek a fénye. A szabadság létének feltétele az erkölcsi értékek megléte. Nincs erkölcsi érték szabadság nélkül, mint ahogy szabadság sincs erkölcsi érték nélkül. Nem létezik szeretet igazság, igazságosság nélkül. Legyünk szabadok az erkölcsi értékek igazságának érvényre juttatása által, legyünk szabadok, hogy felelősek is lehessünk.

A mostani romániai politikai rendszer sokszor használja a szabadság jelszavát, de esetenként hiányzik a lényeg. A szabadság nem azt jelenti, hogy független vagyok és elszakadok az emberektől, hanem azt, hogy szabadon élek felebarátomért és elkötelezem magam a rászorulók védelmében. Igazán szabaddá csak Isten tehet minket.

Valljuk, hogy magyarként akarunk dolgozni a Kárpát-medencében, Erdélyben és Kolozsváron, mert ez a mi otthonunk. Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Gábor Áron, Márton Áron népének egységesnek és kitartónak kell lennie, mert egy egységes és kitartó népet nagyon nehéz megállítani az útján.

Tisztességesek a céljaink, hiteles szabadságot, egyenlőséget, testvériséget akarunk magunknak és más nemzetnek is. Történelmünk folyamán megtanultuk, hogy a szabadságért meg is kell küzdeni minden nap, hogy vívmányainkat becsülettel adhassuk át utódainknak. Kitartó, elkötelezett, céltudatos munkára van szükség. Itt az idő, hogy mi, magyarok, végre együtt dolgozzunk nemzeti ügyeink sikeréért, a jövőért.

Az akkori szóhasználattal kérdezhetnénk: mit kíván napjainkban az erdélyi magyarság? Igazságosságot, a történelmi kisebbségek jogainak tiszteletben tartását, nemzeti jelképeink szabad használatát, önálló állami magyar felsőoktatást, a magyar kisebbség és történelmi egyházaink számára is elfogadható tanügyi rendszert, nyelvi, vallási és etnikai toleranciát. Ma az erdélyi magyarság - nem fegyverrel ugyan - kénytelen tovább vívni szabadságharcát, mert ma is vannak, akik meg akarják fosztani a nemzeti azonosság alapjaitól.

Minden embernek, minden közösségnek, minden nemzetnek szüksége volt és van a szabadságra és igazságosságra ahhoz, hogy teljes életet élhessen. Egyes magas beosztású román tisztségviselők úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy a szabadságból nem kevesebb, hanem több lesz, ha azt megosztják másokkal. Ők azok, akik 25 évvel a kommunista diktatúra bukása után méltó utódai lehetnek a letűnt elnyomó rendszer ideológiai „kiötlőinek". Szeretnének minket megfosztani az anyanyelv használatától, a zászlótól, a himnusztól, nemzeti szimbólumainktól, iskoláinktól. Ha csak tőlük függne, megfosztanának kultúránktól és mindattól, ami egy ember, egy közösség, egy nemzet életében a legfontosabb - a nemzeti identitástól. Ezért kell folytatnia az erdélyi magyarságnak a 21. században is az imádsággal felvértezett küzdelmét az igazságért és szabadságért. Meg kell értetnünk mind a romániai, mind a nemzetközi közvéleménnyel, hogy az erdélyi magyarok és székelyek nem szakadárok, nem terroristák. A nagyhatalmaknak nem azoknak a kisebbségeknek a követeléseit kellene elismerni, akik erőszakhoz folyamodnak, hanem a jogaikért demokratikus eszközökkel küzdő közösségeket kellene támogatni.

Sokan vannak köztünk, akikben az „igazság, igazságosság és szabadság" megvalósításáért való küzdelmünk folyamán fel kell ébreszteni az evangéliumi kincsek utáni vágyat is, szilárd alapokra kell helyezni a hitet, amelyet bátran és nyíltan meg kell vallanunk. Nekünk, keresztény magyaroknak kötelességünk, hogy mindazoknak - beleértve a velünk együtt élő többségieket -, akikben kételyek élnek vagy távol állnak a hit világától, mutassuk meg a megvilágosodás útját. Csak így fogunk tudni egyre tudatosabban és következetesebben előbbre lépni, misz-sziós küldetéssel, az igazság leggazdagabb letéteményének tudatában. A keresztények elfogadják, hogy az egyik ember a másikhoz tartozik, mintha egy közös test részei lennének, hogy a kegyelem által képesek ellenállni a bűnnek, amely a társadalmat mérgezi Erdélyben is a becsületsértés, a rosszakarat, hazugság által.

Minden ember titok, akit tisztelni kell. Türelmesen és nagylelkűen kell embertársaink felé fordulni, hogy bizalmat kelthessünk. Jószándékkal és figyelmesen kell beszélnünk arról, amit a másik éppen átél. Az igazmondás saját magunkban való hit is. Maradéktalanul tudatosítanunk kell, hogy mindegyikünk arra hivatott, hogy keresse, elsajátítsa és gyakorolja az igazságot. Ennek érdekében minden magyar tannyelvű iskolában meg kell értetnünk a fiatalokkal, hogy a szabadság az igazságért van, ellenáll az ösztönöknek és a társadalom ellentétes nyomásának. Amikor pedig arról van szó, hogy tanúságot kell tennünk fontos igazságokról - például az Istenbe vetett hitről -, ki kellene tartanunk akár a vértanúságig. Már marosvásárhelyi középiskolás koromban, majd gyulafehérvári kispapként, s aztán még inkább több mint negyvenéves lelkészi, plébánosi és főesperesi szolgálatom során meggyőződtem arról, ha valaki másokkal az igazságról és a szeretetről beszélget, olyan kapcsolatot teremt, amely őt hitelesíti és emberségében, személyiségében felemeli. Isten szolgája Márton Áron, Erdély „emberkatedrális"-aként jellemzett püspöke papi szolgálatának kezdetétől fogva lelkipásztorként és hitszónokként egyaránt alakító hatást gyakorolt a katolikus értelmiség friss évjárataira. Eszmei világa annyira megnyerte az egyetemisták tetszését, hogy elhatározták: kérik az Egyházmegyei Hatóságtól kolozsvári kinevezésével kapcsolatban.

Márton Áron tisztánlátására vall fiatal publicistaként az Erdélyi Iskola lapjain A katolikus pedagógia feladata címmel 1933-ban kifejtett, ma is érvényes álláspontja: „A katolikus pedagógiának feladata, hogy rendet teremtsen. Tegye a hangsúlyt a nevelésre. Ébressze fel a gyermekben az összes képességeket, s fejlessze azokat. Kezében a tudás is legyen az Isten gondolatainak megmutatása, az ismeretközlés pedig rávezetés a természetben és a történelemben működő Isten nyomaira."

Akár nemzetiségi hitvallásunknak is tekinthetjük másik szellemi útmutatónk, Tamási Áron szavait: „Bizony, nem egyedülvalók vagyunk, hanem valamiféle szerves egységhez tartozunk: egy családhoz, melynek a nyelvén szólunk. Ennek a családnak országföldje van, s ha most kevesebb is, mint nagy bűnök előtt, annál édesebb ez a föld. Történelme van, mely gyakran szerencsétlen volt is, de hősi volt és önzetlenségében költők tollára méltó. Irodalma van, mely nyelvi társtalanságában a mesék pazar színeiben lüktet. Halottai vannak, kiknek a neve nem számadat, hanem csillagok a föld alatti égen. Élő népe van, mely munkával és az erkölcsi érzék örökségével keresi a boldogulás útját: és álmai vannak, amelyek nem a zsiványo-ké, hanem a jövendőé." Boldogemlékű főpásztorunk, Márton Áron az ifjúsághoz intézett beszédében 1947. március 25-én

Kolozsváron mondta: „Keresztény felfogás szerint a szabadság mértéke az igazság. »Veritas liberabit vos; Az igazság fog titeket megszabadítani«. Éspedig mindenek fölött az az alapvető igazság, hogy az ember nem sui iuris, nem a maga törvényhozója, nem a maga istene, hanem teremtménye az Istennek. (...) A szabadság az értelmes lény egyik legnagyobb java és joga, de az értelem mértéke szerint, az ember nem űzhet ezzel a szent joggal nemtelen játékot. Nem szabadít fel egyformán jóra és rosszra, igazságra és hamisságra, erkölcsre és erkölcstelenségre, építésre és rombolásra."

Henri Boulad Kairóban középiskolái végeztével beiratkozott a jezsuitákhoz. Két idősebb unokafivére ezt nagyon ellenezte. Azt mondták, még igen fiatal, meg fogja bánni. Boulad azt válaszolta: lehet, hogy fiatal vagyok, lehet, hogy megbánom, de előttem van egy csillag és azt követem.

A szabadság fogalma olyan kivételes találkozási pontnak tűnik, ahol a modern kultúra összefonódik a kereszténységgel. Ez utóbbi tulajdonképpen a szabadság, a szabadítás üzeneteként áll elénk; elég fellapozni az Újszövetséget, ahol a „szabad", „szabadság", „felszabadít" szavak igen sűrűn fordulnak elő. „Az igazság szabaddá tesz benneteket" - mondja Jézus Szent János evangéliumában. Szent Pál megerősíti: „Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság"; vagy másutt: „A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket". Szent Jakab pedig „a szabadság törvényének" nevezi a kereszténység törvényét.

Korunk kultúrájára, az utóbbi századokra rányomta bélyegét a szabadság utáni forró vágy. Mindazonáltal a szó többértelmű tartalmak hordozójává vált, ami végül iszonyatos visszaélésekhez is vezetett, több millió ember halálát okozva. A 20. század tanúskodik erről. A szabadságvágy azonban továbbra is csillapíthatatlanul jelen van a társadalom, a politika, a gazdaság, a pszichológia területén egyaránt. Kétségkívül éppen azért jelentkezik ilyen erővel, mert az elért „eredmények" dacára mégis kielégítetlen igény maradt. Az emberi lét szintén hordozza ezt a fajta szomjúságot a szabadságra, mivel legfőbb törekvése a boldogságra irányul, s mert homályosan érzi, hogy boldogság nem létezhet szeretet nélkül, szeretet szabadság nélkül. Az ember szeretetből, szeretetre lett teremtve, boldogságát csakis a szeretet gyakorlásán és elfogadásán keresztül találhatja meg. Sziénai Szent Katalin mondja: az ember nem tud szeretet nélkül élni. A baj abból származik, hogy ez a szeretet gyakran eltorzul; egoista önszeretetbe csap át, s az ember végül becsapottnak érzi magát, hiszen egyedül a valódi szeretet képes betölteni a lelkét. Ami a belső szabadságunk megélését illeti, ennek egyik legfontosabb feltétele, hogy a jelen pillanatban éljünk. Első megállapításként azt mondhatjuk, hogy szabadságunkat kizárólag a jelen pillanatban élhetjük meg. Nincs hatalmunk a múlt felett, egy jottányit sem változtathatunk rajta. Hiába is írunk képzeletben forgatókönyvet múltbeli eseményekről, amelyeken sajnálkozunk, amelyekre kudarcként tekintünk, nem élhetjük át őket újra, az idő kerekét nem lehet visszafordítani. Az egyetlen dolog, amit múltunkkal szabadon megtehetünk, az, hogy Istenben bízunk.

A jövő felett is kevés a hatalmunk. Bármennyire is előrelátók vagyunk, bármilyen terveink, biztosítékaink vannak, elég egy kis változás, és minden másként történik. Az életet valójában nem lehet előre beprogramozni, csupán annyit tehetünk, hogy mindig elfogadjuk az adott pillanatot. Az egyetlen dolog, ami a miénk, a jelen pillanata, amikor cselekedeteinkben valóban szabadok vagyunk. A jelen pillanat elsősorban Isten jelenlétét jelenti: „És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig". Ha a hit, remény és szeretet perspektívájába helyezkedünk, akkor a jelen pillanat hatalmas kegyelem és vigasz tárházaként tárul fel előttünk. Ezt kell okosan, felelősségtudattal kiaknáznunk. A keresztény értelemben vett igazság nem a lét mérhetetlen birodalma, amelyet gondolati erőfeszítéssel kellene megszereznünk, hanem az evangélium igazsága, az Atyának Jézus Krisztusban jelen való, a Szentlélektől megvilágosító kinyilatkoztató szava, amelyet hittel kell fogadnunk, hogy átalakítsa életünket. Az igazság Krisztus személyében ragyog fel számunkra, aki egyszerre a kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége.

 

 

---