Dániel Károly
kÉT SOR, AMIÉRT ÉRDEMES ÉLNI ÉS OLVASNI
A napokban írtam: mindenkinek jut legalább egyszer életében egy csillagóra. Ha nem óra, akkor perc. Aztán csendesen kihúztam azt, hogy mindenkinek, fölé írtam: sokaknak. Olyan rendkívüli, annyira szokatlan, olyan valószínűtlen az égi kegyeknek ez az átsuhanása, hogy a mindennapok embere nem tud/tudna mihez kezdeni vele, és mert szégyelli is, hogy ilyen szivárványok, ilyen égi tünemények játszanak vele idelenn, az izzadt mezőkön, inkább azt mondja: álmodtam. Mert álmában - ugye? - mindenkinek jogában áll elrugaszkodni a földi élettől és felülemelkedni a köznapon. Kis emberkénk nem is sejti, hogy ajándékba kapta percekre a betekintés jogát Árkádiába, oda, ahol született (mert mindannyian Árkádiában születtünk), csak kiűzettünk belőle.
Ez a perc egyszeri, egyedülálló, egyedi, meg nem ismételhető. Fellebbenése a titkok fátylának, felkerülése oda, ahonnan jöttünk és ahova távozni fogunk. Ajándékperc, amivel nem tud mit kezdeni. Álom.
Végigkísér egy emlék. Felejthetetlen két sor egy csendes bölcs művéből, aki sokan, méltánytalanul elfeledtek, akit Anatole France-nak hívnak. A könyvek között felnőtt fehérszakállas, nagy tiszteletnek örvendő francia, későbbi Nobel-díjas (1921), az őt jellemző finom iróniával mesél egy könyvtárosról (meglehet édesapjáról), aki a csillogó szemű gyermekét vezérli a hatalmas könyvtárpolcok tövében, és mutatva magyarázza neki: Ezek, fiacskám, azok a könyvek, amelyek mondanak, a szembeni oldalon pedig azok, amelyek mindezeknek ellentmondanak. Aki ír vagy gondolkodik, vagy aki ír és gondolkodik, az mind szofista, mind a gondolattal játszik. Reggeltől délig ezer érvvel tud támadni egy tézist, majd déltől estig képes megvédeni ugyanazt. Mert az emberi elme úgy van megalkotva, hogy mindenre találjon magyarázatot, és csak a hite dönti el, melyiket tartja igaznak. De hogy valóban melyik igaz az igazságok között, azt földinek tudni nem adatott meg.
Felködlik bennem ennek az Anatole France-nak egy írása: Le jongleur de Notre Dame, amit én úgy fordítanék: Miasszonyunk bűvésze. Ebben van két sor, amit olvasva az értő felsóhajthat: ma nem éltem hiába.
Volt egyszer egy bűvész, kezdődik a történet, mert minden mese úgy kezdődik, hogy volt egyszer.. A bűvész vásárokon, templomszentelőkön, minden olyan eseményen, amikor sok a nép és sok a szájtáti, kiteregette pokrócait, hanyatt feküdt, lábaira, kezeire színes karikákat tett és forgatta, pergette azokat a nézők gyönyörködtetésére, majd tányérozott alamizsnát, garasokat, amivel tengesse szűkös kis életét. De őszre mindig tél következik, amikor az emberek nem állnak meg bámészkodni, és gémberedett ujjakkal nem nyúlnak a garasokért a zsebükbe. Sanyarú idők a vándorbűvész számára. Kopogtat hát, és a kopogtatásra megnyílik az ajtó. Befogadják egy kolostorba, ahol fahasogatással, mosogatással szolgálja meg a tányér meleg levesét, amit mindezért kap. Szomorúan látja, hogy minden szerzetes a maga módján dicséri az Urat. Ki zsoltárokat ír, ki Bibliát másol, ki iniciálékat fest ezekhez a szent könyvekhez. Csak ő nem tesz semmit. Egy nap azonban, amikor egyik szerzetes belép a templomba, megrökönyödve látja, hogy a bűvész ott fekszik a hátán, és égre nyújtott karján és lábán pörögnek a színes karikák. Isten együgyű szolgája éppen szentségtörést akar kiáltani, amikor torkára fagy a szó, mert (és most következik az ominózus két sor) íme: Isten anyja kilép a csillogó ablakból és ajkán megbocsátó mosollyal egyenest a szemvesztőhöz lépdel, hogy azúrkék palástja szegélyével letörölje bűvésze homlokáról az őérte gyöngyöző verítékcseppeket.
A bűvész tehát az ő bűvésze, aki a tőle telhetőt teszi, mert minden tett az Urat dicséri, azt, aki a megpróbáltatást is rámérte. Mert a nehéz órák elkerülhetetlenül szükségesek, hogy megnyilvánulhassanak az összefüggések: cselekedeteink sosem hiábavalóak és az imáink mindenkor meghallgatásra találnak.
