Angi István
aRCKÉPEK KÖZÖTT EMLÉKEZÉSEK KÖRÚTJÁN
Látogatás Valovits László kiállításán
a kolozsvári Bánffy-palotában
A szerző zeneesztéta,
ny. egyetemi tanár.
Az arcképfestészet a dagerrotípia megjelenésével átlépte önmagát, és kezdeti feladatát, a megfestett alak azonosítását a fényképészetre bízta. Bár nem mondott le a felismerés örömét kiváltó hasonlóság igényéről, az arc karakterének megragadásáról, a megszokott testtartásról, taglejtésről, kézmozdulatról, megújult műfajában az eredeti irányt pusztán eszközként őrizte meg a célba vett kifejezés, hangulat, érzelem eléréséért. A vászonra vitt arc karaktere feloldódott az emlékezés, a harag, a megmosolygás, a szeretet érzékivé tételében. A testtartás és a taglejtés cselekvések előttjét vagy utánját sugallta, s ha jelen idejűvé tette őket, a kompozíció műfaját hozta létre. A kezek mozdulatai a lemondástól a parancsolásig, a simogatástól az ökölbeszorításig valahogyan a lírai költészet közegével kerültek beszédes kapcsolatba. És immáron igazán mindegy az eszközként megragadott motívum technikai eredete. Előkerülhet a megfestésre váró arc a lét mindennapiságából, a színpad téri közegéből, vagy éppen az őselőd, a fotó révén kerül festményközelbe. Gondoljunk például a képeslapokról ihletődött Maurice Utrillo műveire vagy a dzsungel fantasztikus világát képes kiadványokból újrateremtő Rousseau, a vámos művészetére.
Ezen az úton halad évtizedek óta Valovits László is. A közelmúltban feledésellenes visszatekintő kiállítással lepte meg nézőit s 70 éves önmagát. Megkértem, látogatásom alatt maradjon velem. Képei mindmegannyi megidézés; megidézése ember és természet szétválaszthatatlan közösségének, arcoknak és fáknak, tájaknak. Jól tudja, hogy arcokról és fákról, tájakról begyűjtött motívumai egymást kiegészítő egységében állítják elénk saját világunkat. A fák ágain-gyö-kerein az emberi kéz növényi metaforáit festi meg, amelyek hol simogatnak vagy tépnek, hol barátságosan integetnek vagy fenyegetnek, avagy éppen búcsúzkodnak.
Az emberi arc redőin, mezei barázdák metaforáin pedig szarkalábas sorsok vonulatát éri tetten intim valóságukban. Portréit fényképek nyomán készíti el. Ám teszi ezt a hegeli Aufheben jegyében, amit Szemere Samu szerencsésen megszüntetve felemel állítmányra magyarít. Mert művészünk képein a fotóeredet megszűnik, tovatűnik. Helyére az emlékezés érzelmi-gondolati jelentései emelkednek, és csábítják ráérzésekre, tovább gondolásokra a befogadó nézőt.
A tárlat elvezet az emlékezés körútján képtől képig, üzenettől üzenetig, csak „képes" legyen a körútra invitált néző a sorjázó jelentések elmélkedő befogadására. Bármiképpen, de le kell lassítania az útra készenlét kezdeti sebességét. Hiszen az úton, József Attilát parafrazálva, világokat igazgat, üveggolyókkal játszik. Át kell fognia a hasonlóságok és különbségek ívén üveggolyókban a távolságot Lucian Blaga magába tekintő revelációjától Bartók Béla világra pillantó kíváncsiságáig. És fel kell készülnie az egyik terem főfalán várakozó triásszal (Guttman Mihály, Ruha István és Antonin Ciolan) való találkozásra. Amúgy végiggondolni a Misi bácsi bajsza mögött settenkedő mosoly emléktörténetét, együttműködését a triász másik két tagjával, avagy a (nem csak) kolozsvári koncertjein mindig is felzúgó viharos tapsokról. Kicsalogatni a zenei csend áhítatát Ruha Pista szemüvege mögül, kezében a pihenés pillanataira ítélt hegedűjével.
És azt a jogosan büszke tartást, amivel Ciolan mester zenekara élén fogadta a nagyérdemű szűnni nem akaró ovációit.
A püspökök bensőséges ottléte pedig arra ihleti érdeklődő nézőjét, hogy Márton Áron és Jakab Antal kisugárzó tekintetében felidézze Erdély egyházi életének sorsát, múltját-jelenét.
Valovits László kiállítását tekinthetem-e arcképcsarnoknak? Szívesen tenném, de sajnos nem az. Mert a térbeli vagy időbeli „csarnokok" jelenléte állandó, és a távoli-közeli múlt jelen idejűvé tételében őrzik az arcokon-kezeken fennakadó emlékek, jellemvonások, gesztusok, mimikák üzenetét a szemlélő utódok felé. Valovits László visszapillantó tükörtermei kiállítást tárnak elénk a javából. Ám időleges kiállítást. Az időleges kiállítások sorsa tünékenységében rácáfol a jelen idejűvé tett megidézések állandóságára. Látogatói, így jómagam is átélem e tünékenység-sorsot. A vele való ellenkezésemben gondolataim az arcképek képzeletbeli ólomkatonáinak fegyelmezetten játékos sokaságát visszarendezi, gyermekkori élmények elevenségéhez hasonlóan, az emlékezés dobozába. És mi mást tehetnék? Akár a báránykát kereső Kisherceg, én is ábrándos örömmel veszem majd elő emlék-skatulyámból a megszeretett ólomkatonás képeket, ha újra találkozni akarok vélük.
Kolozsvár, 2015. október 19-én
