a VALLÁSNAK PRÓFÉTAI
SZEREPE VAN
Kolozsvári beszélgetés Paul M. Zulehner bécsi pasztorálteológussal

 

Bodó Márta: Kolozsvári előadásán arról beszélt, Ferenc pápa merre szeretné vezetni az egyházat. A kérdés csak az, hogy az egyház akar-e abba az irányba haladni?

Paul M. Zulehner: Jó kérdés! Elsősorban azt mondom erre, hogy a pápa semmi mást nem tesz, csak a II. vatikáni zsinatot váltja valóra. Ezt azonban olyan módon teszi, ahogyan azt LatinAmerikában értették és alkalmazták. Ez azt is jelenti, hogy jelen kell lenni a világban, tág perspektívában kell rátekinteni. Egyébként a zsinat nyomán a latin-amerikai egyház is sokat változott. Sok félreértés és nézeteltérés is volt a Vatikán és Latin-Amerika között. Egyik ilyen téma a felszabadítás-teológia. Ma a pápa azt mondja, hogy a szegényekhez kell elmennünk, és nem csak Latin-Amerikában, hanem mindenütt a világon. Még Európában is, mert ott is sok a menekült, a szegény, a peremre szorult. Hozzájuk el kell jutnia az egyháznak. Nem véletlen, hogy a pápa els ő , Vatikánon kívüli útja Lampedusába vezetett. Ő a hangoztatott üzenetet gyakorlatba is ültette.

Latin-Amerikában nem divat a hangzatos szólam, ott a gyakorlat a meghatározó. A pápa ezt a szemléletet hozta magával, és úgy néz körül a világban, hogy közben arra figyel, hol van szükség az egyház gyógyító szolgálatára. Ez a pápa célja: az emberek, az emberiség sebeinek gyógyítása. Semmi új nincs ebben, ez maga az evangélium, úgy, ahogy azt a II. vatikáni zsinat szorgalmazta.

B. M.: Mit gondol, Latin-Amerikán kívül elfelejtették a szegényeket?

P. M. Z.: A gazdag országokban bizony elfelejtettük őket. Olyan társadalmi berendezkedést alakítottunk ki, amelyben minden nagyon szervezetten működik, a szolidaritás is intézményesített. A helyzet azonban gyorsan változik, sok az új kihívás, az újfajta szegénység. Ott vannak például Görögországban, Olaszországban, Boszniában a fiatal munkanélküliek, de sokféle új kihívás jelentkezett Ausztriában, Németországban is. A szegénység új arcai ezek. Néhány plébánia figyel és tanul a pápától. Ausztriában egy plébánián, amelyet magam is jól ismerek, egy hároméves pasztorális folyamat indult, amelynek során a plébániához tartozók megpróbálják megélni, hogyan lehetnek az a pápa által hirdetett szegény egyház, amely a peremre szorultak oldalán áll. Meghívták a rászorulókat, néhány hete pedig 37 menekültről gondoskodott a plébánia, mindez egy olyan városban, amelynek mindössze 10 000 lakosa van, mégis felvállalta a menekültek ellátását. Befogadták őket, megpróbálják a normális életmenetbe integrálni e rászorulókat. Ez a közös erőfeszítés és odafigyelés magának a plébániaközösségnek is nagyon jót tesz! A valódi nyertesek a helybeliek. Mert igazán megélik az evangéliumot. Ezt lehet Ferenc pápától eltanulni. Ez a plébánia másokat is arra biztat, hogy próbálják meg, tegyenek hasonlóképpen, mert megéri.

B. M.: Ez egy pozitív példa, ahol nemcsak jónéven vették, de még alkalmazták is, amiről a pápa beszél. De sok helyen nem nagyon tetszik, amit Ferenc pápa mond, és ezerféle kifogást hangoztatnak, hogy a médiának beszél, hogy túl nagy a reklám, szóval ellenzik, amit mond és tesz, nem kedvelik. Aztán vannak, akik nem mondják ki nyíltan az ellenérzéseiket, csak úgy magukban fortyognak.

P. M. Z.: Sokaknak nem tetszik a nyitott egyház, nem akarnak nyitni, kinyílni. A pápa pedig kifejezetten kritizálja a magába zárkózó, önmagának és önmagáért való egyházat. És azt is mondja, hogy az az egyház, amely csak magára figyel, beteg. A pápa igyekszik az egyházat is ilyen értelemben gyógyítani, gyógyítani az egyházban levőket és nem csak a szegényeket. Fő célja gyógyítani. Természetesen azok az egyháziak, akikre ilyen értelemben érvényes az, hogy betegek s gyógyulásra szorulnak, nem örülnek. A pápa hangoztatja: változnotok kell, menjetek s tegyetek úgy, mint maga Jézus tett. Halljátok meg Jézus szavát, nem Ferenc pápát. Olvassátok újra az evangéliumot, magát az örömhírt!

B. M.: Sokan azt mondják, Ferenc pápa populista, mindezeket csak a népszerűség miatt mondja, s ezzel félre is seprik, amit mond. Vannak, akik azzal a régi meggyőződéssel és magabiztossággal teszik ezt, hogy ők jó katolikusok, jobbak, mint mások, jobbak, mint a mai bűnös világ, tehát ez nekik nem szól.

P. M. Z.: Felhívnám azoknak a figyelmét, akik a pápát populistának nevezik például arra, hogy a pápa közbenjárása nyomán az Egyesült Államok és Kuba milyen közeledést valósított meg. Ez bizony konkrét béketeremtés, nem populizmus. Amikor Lampedusába látogatott, azt sem a népszerűség miatt tette. Látogatása megváltoztatta az Európai Unió hozzáállását a menekültkérdéshez. A Mare nostrum iratot a pápa felszólalása után szerkesztették a politikusok. A pápa tehát a világpolitika menetét is megváltoztatja. Mert őt a világ jobb irányba történő alakítása is érdekli, nem csak az egyház krisztusibbá tétele foglalkoztatja.

B. M.: Valóban, az is politikai tett volt, hogy az örmény népirtást genocídiumnak nevezte.

P. M. Z.: Igen, ez is fontos tett volt. Vagy amikor Indonéziába megy, hogy békét teremtsen a tamilok és indonézek között. Boszniába is a nemzetiségek és a vallások közötti béke előremozdítása érdekében ment. Mindez nem populizmus, hanem éppen az ellenkezője. Ez valódi politika, világpolitika, béketeremtés háborúskodás helyett. Mi mást tehetne, mi mást kellene tennie? Ez tulajdonképpen Isten ügye, ezért kell ezt az egyháznak felvállalnia.

B. M.: Nemrég Csíksomlyóról, a zarándoklatról kérdeztek, s a kérdés kifejezetten arra vonatkozott, mennyiben magyar ügy az, mennyiben katolikus, azaz egyetemes. Én úgy látom, sokan pusztán magyar ügynek, a magyar összetartozás kifejezőjének tartják, pedig a vallási tartalma igen jelentős. Most, míg beszélgetünk, ez azért jutott eszembe, mert a témák, amelyeket ön említ, a pápa világpolitikai léptékkel is mérhető fontos cselekedetei. Tájainkon egyesek véleménye az, hogy a világ nagy, de van itt nekünk elég bajunk, nem foglalkozhatunk tőlünk olyan messze eső emberek bajaival.

P. M. Z.: Vegyük talán Bosznia-Hercegovina példáját. Ott többféle etnikum, felekezet és vallás él: bosnyákok, szerbek, horvátok, ortodoxok, katolikusok és muzulmánok. Sajnos jellemző az országra, hogy a vallásos beszédmód nem azt hirdeti, hogy ki-ki büszke lehet saját nemzeti hovatartozására, hanem benne vallási legitimációt kap a nacionalizmus. Ez utóbbi negatív előjelű és ellenkezik a vallás egyik lényeges aspektusával, mégpedig azzal, hogy egybefogjon, összekössön. Ez a vallás szerepe, nem az, hogy elválasszon és megosztást szüljön. Isten mindenki számára egy, és Isten akarata az egység, nem pedig a szétforgácso-lás. A pápa feladatának tekinti, hogy a különféle csoportokhoz tartozókat az összetartozás megélésére buzdítsa, arra, hogy béküljenek meg egymással, talán éppen vallásos meggyőződésük által. Különbséget kell tehát tenni egy büszke nemzeti érzés és a nacionalizmus között. A nacionalizmus mindig csapdát és zsákutcát jelentett pápáknak, politikusoknak, az egyház(ak)nak, magának a vallásnak. Európában nagyon rossz tapasztalataink vannak ebben a vonatkozásban a reformáció óta. A protestáns fejedelemségek az új hit nevében boldogan leváltak a császárságról, a nagyobb egységről, és mindehhez eszközként felhasználták a vallást, ami így tulajdonképpen politikai játszmákat szolgált. A vallás szerepe nem ez! Nem helyes, ha a politika, a politikusok a vallást saját, evangéliummal ellentétes játszmáik legitimálására használják! A vallásnak prófétai szerepe van, egyesítenie kell a nemzeteket, az igazságosságot kell szolgálnia mindenki számára. A pápa ezt hirdeti, hiszen Krisztus-követőként mást nem hirdethet. Ferenc pápa béketeremtő.

B. M.: A felszabadításteológia hangsúlyosan szerepel a pápa gondolkodásában, tapasztalatában, mert ő ezt közelről és másképp élte meg, mint az erőszakkal megteremtett kommunizmus uralta Kelet-Európából származó II. János Pál, aki a túlkapásoktól, túlságos balra hajlástól tartva el is ítélt néhány felszabadításteológiával foglalkozó papot, gondolkodót.

P. M. Z.: Inkább Ratzinger bíboros volt az, aki ezt a vonalat képviselte. Neki egy olyan csoportosulás befolyásolta a gondolkodását, amely erősen marxizmusellenes volt. Ezek attól tartottak, hogy a marxizmus jelentős befolyásra tesz szert, és ez a gazdasági érdekeiket fenyegetné. Az Egyesült Államokban is voltak körök, akik féltették a gazdasági befolyásukat, a CIA is a felszabadításteológia ellen volt. Mindezek a hatások begyűrűztek a Vatikánba és ott erős visszhangra leltek. Ez tehát inkább gazdasági, politikai szempontú elutasítás volt.

B. M.: Azért is kérdezem, mert mi itt csak arról értesültünk, II. János Pál pápa elítélte a felszabadításteológiát. Aztán egy teológiai program keretében eljutottam Leuvenbe, s az ottani Katolikus Egyetemen tantárgy volt a felszabadításteológia, az ottani dogmatikatanár lelkesen beszélt róla, erre épült a közös gondolkodás egy része is. Számomra felszabadító volt az a mód, ahogyan a teológia feladatát ennek alapján megközelítették, nagyon azonosultam vele. Most Ferenc pápa is nyíltan beszél róla, és amikor a szegények melletti elkötelezettségről, a peremre szorultak melletti kiállásról szól, ezt képviseli. De azt hiszem, pontosan a korábbi hírzárlat vagy félinformációk miatt talán nem egészen világos az ittenieknek, a kommunizmus alól felszabadult országok katolikusainak, hogyan is kell a felszabadításteológiát értékelni.

P. M. Z.: Először is azt szeretném leszögezni, hogy többes számban kell beszélnünk a felszabadításteológiáról, mert sok változata van. Ezekből egyik irányzat a marxizmusra épít, a társadalmi igazságtalanságra, azt vizsgálja a maga eszközeivel, azt szeretné kiküszöbölni. A pápa egy másik hagyományt képvisel, mégpedig az „argentin" változatot. Walter Kasper bíboros Ferenc pápáról szóló híres könyvében ezt jól bemutatja. Elmagyarázza, hogy a pápa által is képviselt irányzat a nép és a kultúra teológiájára (Theologie des Volkes und der Kultur) épül, nem Marxra. Ezt az irányzatot maga II. János Pál is elfogadta. Két irat ment ki annak idején felszabadításteológia-ügyben a Vatikánból. Ratzinger bíborosnak az első után egy enyhébb második változatot is ki kellett küldenie, amelyben a dél-amerikai püspököket dicséri a bázisközösségek létrehozásáért, azért, hogy a szegények oldalán állnak, hiszen Isten maga is ott áll. A Vatikánnak tehát át kellett gondolnia ezt az egész kérdést, most pedig testközelből tanulja, magától a pápától, hogy tulajdonképpen mit jelent ez a felszabadításteológia.

Egy másik konfliktushelyzet, amit a pápa kiválóan kezelt, az Egyesült Államokban alakult ki a szerzetesnők és a püspökök között. A szerzetesnők elöljáróinak konferenciája szembekerült egyes püspökök véleményével. A konfliktus elmérgesedett és a Vatikánig gyűrűzött. Ferenc pápa jó irányba terelte a folyamatot és jól kezelte a kialakult és tulajdonképpen megörökölt helyzetet, melyet az amerikai szerzetesnők korábban igencsak megalázónak éltek meg. Ferenc pápa új bíborost bízott meg a konfliktus orvoslásával, lassan kialakult a konszenzus, létrejött a béke. Ferenc pápa megnyilatkozásaiban folyamatosan hangoztatja, hogy meg kell hallani a nők hangját is az egyházban. Nem elég néhányuknak valamilyen funkciót adni a Vatikánban. Minden egyes helyi egyházban, egyházközségben meg kell hallgatni a nőket is. Mert ők kicsit másként gondolkodnak, mint a férfiak. Anyai szemmel tekintenek a világra. Gyógyítóan, biztatóan néznek a környezetükre. A férfiak inkább törvényekben gondolkodnak. A nők keresik azt, hogyan fonhatják tovább az élet fonalát tragédiák, háborúk után, amelyeket főként férfiak robbantanak ki. Ez a különbség. Ilyen értelemben Jézus, Isten is olyan, mint egy anya.

Az irgalom héberül azonos az anyaméh szóval. Az irgalom, Isten olyan, mint egy anya, mint az anyaméh. Az első dolog, amit Istenről állítunk, az, hogy ő az irgalom és az együttérzés Istene. Ha a zsoltárokat olvassuk, tele vannak erre vonatkozó utalásokkal, képekkel, melyek hirdetik, hogy Isten megkönyörült a népén. A jog, a törvény informál, de Krisztus gyógyítást és változást hoz. Ferenc pápa elsősorban nem a jog és a törvény, hanem Krisztus nyomában halad.

B. M.: Mit gondol azokról a pápa felfogását ellenző hangokról, amelyeket a családszinóduson, azt követően is hallhattunk? Hogyan fogja ezeket kezelni Ferenc pápa?

P. M. Z.: A pápa mint vérbeli jezsuita kíváncsi a különböző hangokra az egyházban. Ezért is hívta össze a szinódust. Nekem nehezemre esett azt hallani, hogy biztatni kénytelen a bíborosokat, beszéljenek csak nyíltan, holott ez magától értetődő kellene legyen. Arra is biztatta őket, hogy ha kell, szálljanak szembe az ő véleményével is, fogalmazzák meg azt, amit gondolnak. Aztán pedig vitassák meg és tegyék mérlegre, ahogy azt Szent Ignác is tanácsolja. Mindkét felet meg kell hallgatni, tanulnunk kell egymástól, és így keresni azt, mi Isten akarata. A megoldás nem A vagy B, hanem C. Mindkét félnek hátrább kell lépnie egy lépést. Biztos vagyok abban, hogy a szinóduson ez történt.

Azt mondhatnánk, legyünk együtt-érzők és irgalmasok az elváltakkal, hiszen minden egyes embernek meg kell adni a lehetőséget arra, hogy megélje az evangéliumot az egyházban és szentáldozáshoz járuljon. A szentáldozás azok számára van, akik nem méltók annak vételére. A pápa nem méltó, a bíborosok nem méltók és senki sem méltó a szentáldozásra, de mégis ahhoz járulnak. Mindnyájan megvalljuk: Uram, nem vagyok méltó. Ugyanakkor nagy előszeretettel mondjuk azért, hogy ők nem méltók rá, s mi magunkról feltételezzük, hogy mi azok vagyunk, mert a mi házasságunk jó. A pápa azt mondja, hogy a szentáldozás nem jutalom az érdemeinkért, hanem gyógyulásunkra szolgál. A szentatya a görög egyházatyákat idézi, tehát álláspontja egy nagyon ősi hagyományra alapoz, és felhívja a figyelmet arra, hogy a keleti hagyományból kell tanulnunk. Ugyanerre intett König bíboros is már 1963-ban a II. vatikáni zsinat idején. 1980-ban az osztrák püspöki kar egy nyilatkozatot adott ki - amely mai napig érvényben van egyházközségeinkben/plébániáinkon -, ha valaki elvált és újraházasodott, de előző házasságából született gyermekeiről gondoskodik, az evangélium ösvényén jár, engedélyezni lehet számára a szentáldozást. A mi egyházközségeinkben ez a gyakorlat. Úgy látom, ez egy járható út a megoldás felé. Szerintem a pápa egyet fog érteni az osztrák püspökök 1980 óta érvényben levő tanításával, és ne feledjük, hogy a felső-rajnai német püspökök, Kasper, Lehmann és Saier hasonlóképpen nyilatkozott 1993-ban. Fontos tudni a helyi egyházak tanításairól. Ha elolvassuk az Evangelium gaudiumot, a pápa tizennégy alkalommal is hivatkozik különféle püspöki konferenciák dokumentumaira. Az északkelet-indiai püspökök így és így nyilatkoznak, a kongói, latin-amerikai, Karib-szigeteki, az óceániai püspökök és így tovább, tizennégy alkalommal. Nem a hittani kongregációt idézi, hanem a helyi egyházi megnyilatkozásokat, ezzel a világegyház sokszínűségére mutat rá.

B. M.: De vajon a bíborosok közül hányan gondolkodnak így?

P. M. Z.: Sokan. Kasper bíboros küldött nekem egy e-mailt az első ülés után. Ebben azt írta, hogy példaértékű, milyen messzire jutottunk el Ferenc pápával két év alatt. Ha megnézzük a szavazatokat, csak nyolcvan ellenszavazat volt az elváltak és újraházasodottak kérdéskörében. Csak nyolcvan, ez nem sok. Ugyanakkor új püspökök is érkeznek a rendes szi-nódusra. Ez bizalommal tölt el. Nagyon optimista vagyok. Ha a pápa nem marad egyedül, ha vannak, akik támogatják őt, ha csak kevesen is, akkor is szabadon dönthet és taníthat, úgy, ahogy azt VI. Pál is tette, aki mellett szintén a kisebbség szavazata állt 1965-ben a vallásszabadság és a lelkiismeret kérdése kapcsán, de ő mégis kiállt mellette. A pápa megteheti, hiszen a döntés az övé. Azt gondolom, VI. Pált ezért is avatták boldoggá. Ő példa arra, hogy mit lehet megtenni. Hiszen ő a pápa, ő dönt, nem a szinódus.

B. M.: Ön tehát nagyon optimista.

P. M. Z.: Nagyon derűlátó vagyok, mivel bízom benne, hogy a Szentlélek az egyházban is működik.

B. M.: Mindig ennyire optimista volt?

P. M. Z.: Nem, az előző két pápa idején nem voltam az. Kimondom ezt őszintén és nyíltan. Volt Ratzinger professzornak egy előadása 1974-75-ben a bajor rádióban, amelyben nyíltan beszélt a II. vatikáni zsinat ellen.

B. M.: De mi történt vele? Hiszen a II. vatikáni zsinat lelkes résztvevője volt...

P. M. Z.: Amikor átkerült Tübingenből Regensburgba, megváltozott. Tübingenben tüntettek ellene az egyetemi hallgatók, kiállva a kritikusabb hangú Hans Küng mellett. Ez Ratzingert nagyon mélyen érintette. De bizonyára ezt önök is ismerik. Nemcsak lakhelyét változtatta meg, hanem a teológiáját is. Úgy gondolom, ő a '70-es évektől mélyen megváltozott, holott a zsinaton még nagyon nyitott, haladó gondolkodású teológus volt. Nagyon sok dokumentumot, szöveget ő írt.

B. M.: És arról van-e tudomása vagy bennfentes információja, hogy Ratzinger pápa hogyan látja az új pápa tevékenységét?

P. M. Z.: Láthattuk, hogy nemrég átírta egyik tanulmányát az elváltak és újrahá-zasodottak lelkipásztori kíséréséről, amit még a zsinat előtt írt, akkor, amikor még nyitottabb volt, és amikor még úgy hivatkoztak rá, mint az egyházba változást hozó teológusra. Most Regensburgban kiadták az összes művét, s ott ez a megváltoztatott régi szöveg jelent meg. Így értelemszerűen a pápa szándéka ellen szól. Erről azt nyilatkozta, ő nem Ferenc pápa ellen szól, hanem egyszerűen nem ért egyet vele ebben a témában. Így volt ez mindig az egyház történelmében: az első apostoli zsinaton, ahogy az Apostolok Cselekedetei megörökíti, Péter és Pál is vitáztak, ez normális az egyházban, ha fontos témákról van szó.

B. M.: Evezzünk itteni vizekre.. Ön nagyon jól ismeri Kelet-Európát. Mit gondol, melyek a fő sajátosságai, illetve hol látja a határvonalat Nyugat- és KeletEurópa között?

P. M. Z.: Elsősorban nagyra értékelem a kelet-európai egyházakat, mivel üldöztetést szenvedtek és harcoltak az emberek szabadságáért a kommunista időkben. Erős volt a szabadság utáni vágy minden országban, és az egyház egyfajta lobbit szervezett a szabadság érdekében, például Lengyelországban vagy Németországban. Az egyház az egyén, az ember oldalán állt, így mondhatom, hogy Keleten az emberek jobban bíztak az egyházban, mint Nyugaton. A nyugat-európai emberek ugyanabban az időben azt érezték, hogy az egyház a szabadság ellen van. Ez nagyon régi tévhit Európában, különösen a katolikus egyház vonatkozásában, kevésbé élt a protestáns egyházak esetében az a meggyőződés, hogy ellene van a modern szabadságfogalomnak, a demokráciának és a vallásszabadságnak, a szabad sajtónak stb. A kelet-európai egyházak kiinduló helyzete nagyon előnyös tehát. De mi a lényeges az itteni egyház számára? Több szimpóziumot szerveztünk kelet-európiai teológusok részére, ahol biblikus, vallásszociológiai témákról és azok pasztorális értelmezéséről volt szó. Azt mondtuk például, hogy egykor, a kommunizmus idején az egyház bezártságban élt, az oltár köré csoportosulva kényszerült élni, ezt mostan már ki kellene tágítani. Mert kizárólag az oltár körül jelen lenni bezártságot és klérusközpontú egyházat eredményez. Abban az időben ez szükségszerű volt, nem ítélem el, azonban úgy vélem, itt a helyi egyházak még mindig csak liturgiaközpontúak, bezártak és így végeredményben a társadalom ellen vagy azzal párhuzamosan dolgoznak, elzárkóznak a társadalmat érintő kihívásoktól. Ez egy befelé forduló egyház. Persze nagy megértéssel kell ránézni erre a valóságra, szem előtt tartva, mi történt az egyházzal itt az elmúlt negyven év alatt. A pasztorális teológia feladata a helyi egyházakban kiértékelni azt, ami volt, és tanulni belőle. Nem a kommunizmust kell kiértékelni, hanem abban Isten eszközét felismerni, és azt, amit ebből a tapasztalatból az egyház tanulhat. Én úgy látom, hogy abban az időben megtanulhatták, hogy nemcsak a hagyomány tart meg, hanem a döntés az, ami igazán fontos. Minden elnyomott, üldözött ember döntést kellett hozzon Jézus mellett, és ez a tapasztalat kiemelten fontos a jövő számára. Románia tagja az Európai Uniónak, kulturális pluralitásban él, egyre inkább efelé halad. Ez feltartóztathatatlanul érkezik, a romániai társadalom sem zárkózhat el az Európa többi részéből érkező hatásoktól. Itt is egy plurális társadalom-modellt kell kiépíteni. Ehhez viszont nem elég csak hagyományokkal rendelkezni, csak azokra támaszkodni. Ha kizárólag csak a hagyományra építünk, azt jelenti, hogy az emberek kész tényként kell elfogadják a hitet, csak azért, mert ez mindig is így volt. A hagyomány megköveteli, hogy alávessük magunkat neki, és azt, hogy ne gondolkodjunk. Csak alávetni magunkat, nem gondolkodni, nem próbálkozni, csak a hagyományt követni. Fő, hogy erkölcsös életet éljünk, hagyományból, erkölcsösnek lenni és semmi több, feledjük el a lelkiismeretünket, arra nincs szükség, hiszen vannak hagyományaink, van klérusunk, vannak papjaink és van püspökünk, majd ők megmondják, mi a teendő. Ez az idő lejárt. Az elkövetkező években véleményem szerint határozott fellépés kell ahhoz, hogy a hagyományból megélt vallásosságból elmozduljunk a felelős döntés irányába. Ez fordulat. Művelt és teológiában jártas emberekre van szükség ahhoz, hogy ezt az átalakulást kísérjék, másokat segítsenek a jó döntés meghozatalában, mert ők maguk tudják, miért katolikus keresztények, holott lehetnének buddhisták vagy akár baptisták is. Ma már bármit választhatok, bárhová tartozhatom, annak semmiféle negatív társadalmi hatása nem lesz. Most már szabadon dönthetek arról, milyen vallás szerint élek. Ezért nagyon fontos a tudatos választás. Miért választom az evangéliumot, miért vagyok tagja épp ennek az egyháznak, miért adok pénzt, miért adom az időmet és a szívemet ennek az egyháznak? A helyes válasz: mert Jézus követője vagyok. Ez ma a legnagyobb kihívás, hogy követőkké váljunk, és nem egy hagyomány követőivé, hanem Jézus követőivé. A hagyomány nem elég. Mi Nyugat-Európában elkövettük azt a hibát, hogy sok időt elpazaroltunk erre-arra, és nem segítettünk a híveknek ebben az átmenetben. Ennek következménye, hogy most szabad választás előtt állva sokan nem tudják, miért is válasszák az egyházat, miért fizessenek neki. Ezért aztán probléma nélkül kilépnek az egyházból, mintha mi sem történt volna. Csak távoznak. Sokan úgy döntöttek, hogy tovább már nem lesznek tagjai az egyháznak. Én azt kívánnám az embereknek, hogy azért döntsenek Krisztus mellett, mert valóban követői akarnak lenni Krisztusnak, meg-érezzék, hogy Istennek szüksége van rájuk az egyházban, akkor is, ha ezt ők soha nem tanulták meg vagy korábban így nem szembesülhettek vele.

B. M.: Azt látom, hogy itt, nálunk inkább a papot követik.

P. M. Z.: Ez nem elég.

B. M.: Általában ez történik. Így tanítanak minket, így vagyunk szocializálva. Elhangzott az előadása után egy kérdés az értelmiségiekre vonatkozóan, az értelmiségiek helyzetéről az egyházban. Nagyon kényes kérdés, hogy mit kezdjen az értelmiségi, csak a munkahelyén vagy magánéletében legyen értelmiségi, de amikor a templomba érkezik, ott nem ez az elvárás, valami homlokegyenest másféle magatartásra biztatják.

P. M. Z.: Ez lehetetlen helyzet, az egyháznak tiszteletben kell tartania a szabadságot és a döntéseinket, valamint a döntésképességünket. Ez itt teljesen új, de tény. Tudatában kell lennünk, hogy egyháztagjaink szabad emberek.

B. M.: Hogyan lehet ezt elérni?

P. M. Z.: Olvasni kell az evangéliumot. Isten a számonkéréskor engem kérdez majd személyesen, és helyettem nem a püspököt és nem is a papot. Isten engem kérdez majd. Engem hív. Nekem kell felelnem. A személyes döntés nem hiányozhat. A papokat öt-hat évig képezzük, hogy egyetlen nagy döntést meghozzanak az emberek szolgálatára. Mindenkit képeznünk kell, hogy végleges döntését meghozhassa. Akkor jól működő egyházunk lesz. A következő lépés, hogy ha egyénileg valaki elköteleződött, akkor társakat találjon, hozzájuk csatlakozzék. Kis közösségeket alkossanak, nem nagy plébániákat, mert a mai társadalomban erre van szükség, a szoros odatartozás-ra, az odafigyelésre, az összetartozás érzésére, csak így lehet ma kereszténynek megmaradni.

B. M.: Hogyan lehet ilyen kisközösségekbe szerveződni, ha mondjuk az egyházközség feje, a pap ezt nem jó szemmel nézi, ő maga nem érzi jól magát egy ilyen típusú szerveződésben?

P. M. Z.: Én ismerek jó néhány olyan plébániát, ahol maguk a plébánia tagjai szervezik a plébániai életet, pap nélkül, mert már nincs helyben pap, és mert ők megkeresztelt emberekként tudatában vannak annak, hogy Krisztus követői. Együtt vannak, közösséget alkotnak, és ha a pap együttműködésre kéri őket, mindig készek rá, és folyton imádkoznak a párbeszédkészségéért.

B. M.: Hallottam olyat is, hogy a kisközösségi csoportot kitiltották a plébániáról, mert bomlasztja a nagyközösséget.

P. M. Z.: Ilyen esetben továbbállhatnak egy másik plébániára. A lényeg az, hogy a közösség létezése nem a paptól függ. Ez nagyon fontos: nem a papnak való engedelmességtől függ az emberek kereszténysége, hanem a hivatástól, mert Isten meghívott, megszólított. Az nem vallásos erény, ha a papnak engedelmeskedünk. És nem azért mondom ezt így, mert liberális volnék. Én radikális vagyok. Ez nagy különbség. Sokan azt mondják, legyintve egyet, á, ez csak egy liberális nyugati teológus. Nyugaton az én ellenfeleim a fundamentalisták, de a mindenféle progresszív próféták is. Engem azonban nem érdekelnek a címkézések és az, hogy ki melyik oldalon áll, jobbra vagy balra, én a mélybe nézek. Ez nagyon fontos. A pápa sem liberális, hanem „csak" radikális. Amúgy ő egy nagyon konzervatív teológus, sok, magukat konzervatívnak tartóknál konzervatívabb.

B. M.: Magam is csodálkoztam sok tettén, kijelentésén, pontosan azért, mert tudom, hogy ő nem egy liberális gondolkodó.

P. M. Z.: Nagyon okosan, átgondoltan cselekszik, sokakat megtartott a funkciójukban, amikor már mindenki azt várta, hogy lecseréli őket. De ő az ellenfeleit is megtartja a rendszeren belül. És ez nagyon jó hozzáállás, hiszen nem ellenségekben, hanem ellenfelekben gondolkodik, velük nézetkülönbségei vannak, de attól ők még semmiképp sem ellenségek.

B. M.: Mivel lelkesítene egy mai fiatalt, miért érdemes neki teológiát tanulnia? Itt, Erdélyben, ahol nem biztos, hogy állása lesz, hogy jól fogják fizetni.

P. M. Z.: Kár, hogy nincs elég pénz jó teológusokat alkalmazni, nőket és férfiakat egyaránt, mert az egyháznak szüksége van értelmiségiekre, olyanokra, akik magasan képzettek és teológiában jártasak, hiszen az egyháznak a társadalommal egy szinten kell mozognia. Jobb lenne még kicsit előbbre tartani, mint a társadalom. X. Benedek pápa óta az a hagyomány az európai egyházban, hogy az egyház egyetemeket, iskolákat tart fenn, ott képezi a jövő értelmiségét. Kár, hogy ma nincs bátorságunk és/vagy pénzünk erre. És hogy miért jó teológiát tanulni? Mert jó értelmiséginek lenni, jó, ha képesek vagyunk a teológiai reflexióra, hiszen így jó partnerei lehetünk a más tudományágakat művelőknek. Ezért is tartom jónak, hogy a nagy egyetemeken belül léteznek teológia karok. Vannak az egyházban olyan hangok is, hogy a teológia fakultásokat ki kellene vonni az egyetemekről, mert így a püspök nem tudja uralni őket. Szerintem ez nem lenne jó lépés. Lehet, első látásra úgy tűnik, hogy ez a püspöknek jobb lenne, de sem a társadalomnak, sem az egyháznak nem tenne jót. A teológiának fontos szerepe van a modern országokban, a modern társadalmakban, fontos partner más tudományok számára is. Bécsben például nagyon jó a teológia kar kapcsolata a történelem, a judaisztika vagy akár az arab szakokkal. Számos vallási témával szembesülünk manapság a politika porondján. Szükség van teológusokra! Bizottságok foglalkoznak a külkapcsolatok terén az iszlám kérdéssel. Ausztriában nagyon jó az iszlámra vonatkozó törvénykezés. 1912-ben született az első ilyen törvény, amikor a monarchia Boszniát bekebelezte, s ezzel muszlim lakossága is lett az országnak. Az első iszlám fakultást is katolikusok állították fel, mégpedig a Habsburgok, Szarajevóban, a mai Bosznia-Hercegovina területén, 1912-ben. Itt volt rendszeres imám-képzés. Mindez jó alapot teremtett Ausztriában arra, hogy ma az osztrák kormány igen jó, modern törvényt hozzon a különféle vallások közti kapcsolatokat illetően, legyen az buddhizmus vagy iszlám. Az állami egyetemeken újabb iszlám tanszékeket állítottak fel, Bécsben is lesz egy iszlám teológia kar. Ez azért is nagyon fontos, mert így mozdítható elő a vallások közötti béke, amihez egy európai arcú iszlámra lesz szükség, egy olyanra, amely kompatibilis a szabadság, az igazság, az emberi jogok, a nők jogai kérdésekben, együtt halad az európai társadalommal és annak fejlődésével. Van is egy kiváló tanára az iszlám teológiának, aki európai iszlámot tanít.

B. M.: Sok szó esett a legfontosabb teológiai kihívásokról, most az emberhez szeretnék kanyarodni. Mik az ön személyes reményei? Mitől van ereje folytatni ezt a radikális diskurzust, hogyan tud annyifelé utazni, előadást tartani, tanítani?

P. M. Z.: Az a fontos, hogy az ember rátaláljon a saját hivatására. Ez egybecseng azzal, amit Viktor Frankl tanított: ha ismered a helyed, a hivatásodat, akkor értelmes életet tudsz élni. Ha tudod, mik a céljaid, miért élsz, erős és egészséges maradsz.

B. M.: Hogyan néz szembe az ellenfeleivel, azokkal, akik nem szeretik, amit tanít, akik támadják?

P. M. Z.: Meg kell küzdenem a magam harcát. Hogy egy tréfával feleljek, valaki egyszer így sóhajtott fel: nincsenek ellenségeim, vajon mit csinálok rosszul? Különben mondtam, én nem ellenségekben gondolkodom. Ha ő annak érzi magát, az az ő baja. Én csak olyanokat látok, akik szintén az igazságot keresik, de ellenkező irányba tartanak, mint én. Talán tanulnom kell valamit tőlük. Meg kell hallgatnom az érveiket, vitáznom kell velük, érdekelnek ezek az emberek, mert ők is ugyanazt az igazságot keresik, mint én. De senki nem birtokolja a teljes igazságot. Máskülönben én szeretek vitázni. Persze nekem mindig kicsit könnyebb is volt, mint sokaknak, mert egyetemi tanárként elsősorban állami alkalmazott voltam. Ez jó alap arra, hogy kritikus lehessek, kritikusan lojális az egyházamhoz. Nem függök egzisztenciálisan egy egyházi állástól, nem forog kockán a megélhetésem. Ez a függetlenség mindenképpen szabadabbá tett azoknál, akik egy egyházi intézményben dolgoznak vagy tanítanak. A teológia fejlődésének kedvez, ha szabadon lehet gondolkodni, kérdéseket feltenni. Ezért is jó, hogy állami egyetemen létezik teológia kar, ez az egyháznak is jó, és a teológiának kiváltképp, mert szabad tud maradni. Szabad a gondolkodásban, a kérdésfeltevésben, szabad az egyházért, hiszen a teológiai gondolkodás is az egyházra irányul. A teológia az egyház életének a jele. Teológia nélkül az egyház múzeum. Annak idején a II. vatikáni zsinatra minden püspök a legjobb teológusát vitte magával: Ratzinger, Congar, Rahner. Így tudott a zsinat olyan kiváló munkát végezni.

B. M.: Ez azt is jelenti, hogy a teológia nem pusztán egyfajta egyháztörténet, átismétlése az eddig történteknek, hanem valódi gondolkodás.

P. M. Z.: A teológia része kell legyen az egyház mindennapi életének. Sokat dolgoztam az európai püspökök konferenciája (CCEE) számára. Sok híres, kiváló püspököt ismertem meg, remek bíborosokat, Hume bíborost és Martini bíborost például. Sokszor írtam szövegeket számukra. Nagyon jó emberek voltak, és jó volt látni, megélni mellettük azt, hogyan tud a püspök a teológussal együtt gondolkodni, dolgozni, tenni, és hogyan tudnak tanulni egymástól. Nagyon jó helyzet volt, nagyon fontos tapasztalat. Én nem vagyok püspökellenes, nincs semmi bajom a püspökökkel, ellenkezőleg: segítem őket, ha igénylik.

---