Benyik György
kERESZTÉNYEK ÉS MUSZLIMOK (1)

 

 

Kis túlzással a jelenlegi világgazdasági és politikai ideológiát két közgazdász véleménye határozza meg: Yosihiro Francis Fukuyama (sz. 1952) amerikai filozófus, politikai közgazdász és író, akit a liberális gazdaságpolitika és az egypólusú világ legfőbb ideológusának tartanak,¹ aki úgy vélte, a Szovjetunió bukásával egypólusúvá alakult a világ, mindenhová lehet a demokráciát exportálni. Vele szemben áll Samuel P. Huntington (1927-2008) amerikai politikatudós, a Harvard Egyetem professzora, aki A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvével vált világszerte ismertté.² Erre a jórészt csak gazdasági szakértők által ismert műre az Európát elöntő migránshullám irányította rá a figyelmet, mert a keresztény és zsidó hagyományokkal rendelkező földrészre nagyszámú muszlim migráns érkezik, akiknek életmódja, vallási és hétköznapi életszemlélete jelentősen eltér az Európai Unió liberális gondolkodásától. Európában megcsappant a keresztény hagyományok ismerete és határozott képviselete, a keresztény identitás nyilvánosság előtti megjelenítése, vele párhuzamosan szinte semmit nem tudunk a muszlim vallási hagyományokról. Az ismereteink erről a vallásról és az általa irányított embercsoport szokásairól, logikájáról ellentmondó információkra alapoz. Egyet látunk: muszlim identitásukat a nyilvánosság előtt is erőteljesen képviselik.

A civilizáció fogalma Rotterdami Erasmus egyik írásában, a De civilitate morum pueriliumban tűnik föl 1530-ban. Az általa bevezetett fogalom jelentését legárnyaltabban a „viselkedésbeli jólneveltséggel" lehetne definiálni. A civilizáció meghatározására azóta sem született pontos definíció. A társadalomfejlődés, illetve az anyagi műveltség legmagasabb foka, amelyben a társadalmi-gazdasági alakulat igényeinek megfelelően, szelektíven és módosítva magába olvasztja a korábbi korok eredményeit, tökéletesíti és továbbfejleszti őket. Ebben a tekintetben a civilizáció sokszor a társadalom szinonimájaként is használatos.

Huntington a civilizáción a legmagasabb kulturális csoportosulás, a kulturális identitás legtágabb szintjét érti, nyolc civilizációt különböztet meg, amelyek határvonala nem mindig követi az országhatárokat:

1. kínai: két kínai vagy konfuciánus civilizáció;

2. japán: ez részben a kínaiból sarjadt ki a Kr. u. 1-3. század között, a sintoizmus jellemzi;

3. hindu vagy buddhista civilizáció, amely sok helyütt az iszlámmal vagy a kereszténységgel egybeolvadt elegyet hozott létre Koreában vagy Vietnámban, de még Japánban is;

4. iszlám: a Kr. u. 7. században keletkezett, számos változatban él;

5. ortodox: az 1054-es nagy egyházszakadás óta beszélünk nyugati és keleti kereszténységről, ez mára két külön kultúrát hozott létre annak ellenére, hogy keresztény kultúráról van szó;

6. nyugati civilizáció a Kr. u. 8-9. századtól létezik, ez az egyetlen, amelyet egy égtájjal és nem egy vallással vagy földrajzi terület nevével illetnek, alapvetően Európára jellemző;

7. a latin-amerikai civilizáció az európaiból származik, de homogén katolikus kultúra, szemben a nyugati megosztott kereszténységgel, Latin-Amerika csak annyiban megosztott, hogy az európai civilizáció része-e vagy sem;

8. az afrikai: kérdéses, hogy valóban van-e ilyen, a gyarmatosítás miatt ugyanis részben a Nyugat részének tartják.

Ebből a zsidó-keresztény kultúrával konfrontálódó muszlim-keresztény kultúra sajátosságaival és ellentéteivel ismertet meg a tanulmány. Előbb a muszlim kultúra és vallás eredetéről, néhány jelentősebb korszakáról, áramlatáról szólok, majd a muszlim paradigmaváltásokon keresztül a jelen konfliktusról is.

 

A vallásközi párbeszéd nehézségei

A keresztények és a muszlimok társadalmi kapcsolatát kezdetektől fogva a gyanakvás és igen sokszor az egymás ellen elkövetett erőszakos cselekmények jellemzik. A három monoteista vallás: a zsidóság, kereszténység és iszlám mindegyike törekszik a kizárólagosságra, híveik isteni előjogokat tulajdonítanak maguknak a másik kettővel szemben. Emiatt e három vallás között a párbeszéd igen nehéz. Ha legyőzhető lenne a köztük lévő időbeli távolság, könnyebb lenne egy asztalhoz ültetni Ábrahámot,³ Jézust⁴ és Mohamedet,⁵ mint követőiket. Mivel ezt nem tudjuk megtenni, kiindulásul a képzeletbeli megoldáshoz legközelebbit választjuk, előbb a három vallás szent könyvét vizsgáljuk párhuzamosan, majd kitérünk a közösségek történelmi konfliktusainak rövid, vázlatos áttekintésére.

A Korán és a Biblia összevetése amúgy sem problémamentes. Egyrészt mert a két vagy három szent irat kutatásának története és módszere igen eltérő. A zsidók héber nyelvű Szentírásának a keletkezése is hosszú folyamat, de Jézus és a keresztény őskor kutatói magát a szöveget igen jól ismerték, többek között ez abból is látszik, hogy közel 4000 ószövetségi idézet található a Biblia keresztény részében, amely egyértelmű bizonyítéka annak, hogy Jézus követői az új vallási közösségben, a keresztény egyházban sem fejezték be az „idősebb testvér" Bibliájának tanulmányozását. Később a keresztények a maguk szent könyve mellé kinyilatkoztatott tekintéllyel megőrizték a zsidók szent könyvét is.

 

A próféta és a Biblia vallásai

A Mohamed próféta tanítására épülő muszlim vallás esetében a próféta közvetlenül nem olvasta, csak szóbeli forrásokból ismerte mindkét vallás szent irataiban foglaltakat, legfőbb személyiségeit, igen komolyan vette a Biblia végítéletre vonatkozó tanítását.⁶ Kevésbé ismert viszont, hogy kezdetben Mohamed csak az eredeti ábrahámi vallás megújítására törekedett, ezért ugyanolyan ranggal és tekintéllyel nem őrizte meg az előző két szent könyv szövegét saját követői számára. Már kezdettől az íráshamisítás vádjával illette a zsidókat, akik Ábrahám elsőszülött fiának Izsákot nevezik meg, hiszen Iszmael született elsőnek Hágártól. De az íráshamisítás vádja a keresztényekkel szemben is megfogalmazódik többek között abban, hogy Jézust nem nevezi Isten fiának, mert Mohamed szerint nem lehetett isten az, mert evett (sic!). Vallástörténetileg nézve ezt a folyamatot, az ábrahámi vallási jelenségnek a hatástörténetéhez tartozik a kereszténység és az iszlám vallás is.

Különös jelentősége van annak, hogy Jézus is nagyra értékelte Ábrahám hitét, amely abban nyilvánult meg, hogy a maga tevékenységét Ábraháméhoz hasonlította. Máté evangéliuma Jézus családfáját éppen ezért Ábrahámtól származtatta (1,1). Jézus zsidó hallgatóit megfeddi, hogy bár Ábrahám fiainak tartják magukat, mégsem azt teszik, mint amit az ősatya tett (Jn 8,39). Vallási értelemben saját magát az ábrahámi jelenség hiteles képviselőjének definiálta (Jn 8,58).

Nem meglepő tehát, hogy Mohamed a saját vallási reformját elsősorban az ábrahámi vallás és hitvilág helyreállításaként értelmezte. A muszlimokat Izmael miatt (Ter 16.f.) Ábrahám leszármazottainak tartotta, ezen az alapon meglepően sikeresen teremtette meg az arab törzsek vallási egységét, a muszlim testvériség gondolatával máig ható szolidaritást hatékonyan működtetett az arab törzsek között. Később a történelem folyamán a muszlim vallási közösséghez különböző etnikai csoportok csatlakoztak, de ez a vallási alapú szolidaritás továbbra is megmaradt.

A zsidóság nem térítő vallás, ritkán folytatott másokat megnyerni szándékozó vallási propagandát. A muszlim és a keresztény vallás viszont térítő közösség, amely nézeteit az egész világon terjeszti, tagjait sajátos vallási közösségbe szervezi. A vallási misszió gyakorta társult politikai, gazdasági és katonai akciókhoz. A múltban a keresztény egyházak részéről nem ritkán a vallási missziót politikai misszió követte, számos esetben az utóbbi háttérbe szorította az előbbit. Mindezt elmondhatjuk a muszlim vallásról is, annál is inkább, mivel a muszlim világban mindmáig nem beszélhetünk a vallás és az állam szétválasztásáról, ezzel szemben a felvilágosodás korától az európai keresztény egyházak és profán államok esetében ez a szétválasztás egyre radikálisabban megtörtént (Magyarországon 1894-ben a polgári házasság bevezetésével kezdődött). A muszlim állam tulajdonképpen a vallási közösségre épül, míg a keresztény állameszmény régen is elég jól elkülönítette a vallási közösséget az államtól, a szétválasztás után pedig a profán vallási közösség jelöli ki a vallási közösség mozgásterét, amelyet Európában egyre inkább a magánélet területére szorítanak vissza. A muszlim vallási vezetőknek ritkán van közvetlen politikai hatalmuk, de mivel az állam alapvetően vallási közösség, mindig nagyon nagy a politikai befolyásuk a közösség életére, bel- és külpolitikájára. Az európai keresztény vallási vezetők inkább csak a múltra vonatkozóan mondhatják el ezt, a jelenben a középkori és a reneszánsz korhoz hasonlítható befolyásról egyáltalán nem beszélhetünk. Azonban mindkét esetben megállapítható, hogy a vallás nevében elkövetett erőszakos cselekedetet nem kíséri a vallási vezető fórumok egyetértése.

 

Mohamed viszonyulása a bibliai személyekhez

Zsidó vallási személyiségek

Ádámra⁷ számos utalás található a Koránban, tehát valamilyen forrásból Mohamed ismerte a zsidó őstörténetet a bűnbeeséssel és Éva⁸ teremtésével együtt. A Bábel-torony történetére van utalás a Koránban (Szúra 16,26). Noé és a vízözön történetének egy változatát is megtaláljuk a Koránban.⁹ A legrangosabb zsidó vallási személyiség a Koránban Ábrahám, Ibráhím néven, aki „nem volt sem zsidó, sem keresztény, hanem hanif volt, alávetette magát (Allahnak) és nem tartozott a pogányok közé" (Szúra 3,67). Ugyanebben a szúrában (3,65-78) hosszasan fejtegeti az „Írás birtokosai" eltévelyedéseit. E helyen a kifejezés úgy tűnik, egyaránt vonatkozik a zsidókra és a keresztényekre.

Mohamed Ábrahám példaértékű prófétai személyiségét hangsúlyozza. Jézus Ábrahámról mint vallási példaképről gondolkodott, nem pusztán törzsi nemzetségi ősről, amikor vitába keveredett a farizeusokkal. „Erre közbevágtak: A mi atyánk Ábrahám! Jézus így folytatta: Ha Ábrahám fiai vagytok, azt tegyétek, amit Ábrahám tett (Jn 8,39). Mohamed Ábrahámot az egyetlen Istent tisztelő jámbornak nevezi (Szúra 3,65.67.) Értékeli, hogy saját apjával is szembeszállt a bálványistenek tisztelete miatt (Szúra 6,74), mivel Ábrahám kijelentette: „nem vagyok pogány a pogányok között" (Szúra 6,79). A Koránban visszatérő kritika, hogy a zsidók és a keresztények (az írás birtokosai) félreértették őt. Ábrahám vallási példaképként való kezelése tekintetében rokon szemléletű a Galata-levél, amelyben Pál apostol kijelenti: „Ábrahám hitt Istennek és ez megigazulására szolgált. Értsétek meg, hogy aki hisz, az Ábrahám fia. Mivel pedig az Írás előre látta, hogy Isten a hit által teszi megigazultakká a pogányokat, előre hirdette Ábrahámnak: „Benned részesül áldásban minden nemzet" (Gal 3,7-8).

Ábrahám történetét a Korán viszonylag jól ismeri, azonban jelentős eltérés található az Izmaelre vonatkozó hagyományokban, őt az iszlám az arabok ősatyjának nevezi.¹⁰ Párhuzam állapítható meg a Ter 18,1-19 a három vendég (angyal) látogatása Ábrahámnál és a Szúra 51, 25-30, valamint Szúra 11,69-73, sőt a Szúra 15,51-55 között is. Az elbeszélés irodalmi értelemben a bibliai történet parafrázisának tekinthető. Az Izsákkal kapcsolatos próbatétel történetéről (Ter 22,1-18) szintén ezt mondhatjuk, a Szúra 37,99-113 hasonlóan értelmezhető (a szövegkörnyezetből adódóan a muszlim kommentárok Izmaelre gondolnak). Mintha ez az elbeszélés olyan hallgatóságnak íródna, akik ismerik a bibliai verziót, ezért inkább csak a muszlim értelmezését adja a történetnek. Az egyiptomi József története is szerepel a Koránban (Szúra 112, vö. még Szúra 6,84; 40,34). Külön említi Benjamint (Szúra 12,58-90). Találkozhatunk Illés próféta nevével is, főleg a Kármel-hegyi istenítélet ragadta meg Mohamedet (Szúra 37,123-132).

Mózessel szintén sokat foglalkozik a Korán,¹¹ az egyik leghosszabb szakasz a Szúra 28,1-42, ez a Kivonulás könyve elbeszélés (2,1-10) parafrázisának értelmezhető. „És fölszedte őt a Fáraó családja, hogy ellenségük és bánatuk legyen" (Szúra 28,8). Ismeri Mózes ítéletét a két veszekedő zsidó felett (Kiv 2,11-14), sőt Mózes menekülését Midiánban (Kiv 2,15-22), és vitáját a fáraóval is (vö. Szúra 28,15-42). Közli a saját verzióját a fáraó előtti beszédről (Szúra 6,103-162), Korach lázadását is ismeri a Korán (Szúra 28,76-84), a csipkebokor-jelenetet (Szúra 19,51-28,29), sőt azt állítja Mózesről, hogy nemcsak próféta volt, hanem csodát is tett (Szúra 19,23). Mózes életében¹² legfontosabbnak azt tartja, hogy a fáraó előtt védelmezte az igaz Isten hitét (Szúra 28,38; 79,24). Mohamed szerint Mózes a feltámadásról is beszélt (20,49-55; 26,23-29). Ismeri az egyiptomi csapások elbeszélését a Korán (Szúra 7,13-135), utalásokat találhatunk a Pészach ünnepére (Szúra 10,87). Egyszóval Mózes Mohamed számára példakép volt. Számos helyen említi a Korán Áront, Mózes fivérét is.¹³

Olvashatunk a Koránban Dávid¹⁴ királyról (Dáúd), Salamonról (Szulejmá) mint bölcsről és prófétáról,¹⁵ Jónásról¹⁶ mint a halas emberről, Nagy Sándorról is mint „kétszarvú"-ról (bár ez erősen vitatott a muszlim teológusok körében). A legmeglepőbb, hogy a Tórán kívül Jób történetét¹⁷ is ismerte Mohamed, Ajjúb néven említi (Szúra 4,163; 6,84). Az is igaz, hogy ebben a vonatkozásban a bibliai verzió is a Keleten elterjedt Jób-történet egy feldolgozása. Jóbra még két rövid utalást találhatunk (Szúra 21,83-84; 38,41-44). Talán mégis a bibliai verziót ismerte Mohamed, mivel a Szúra 21,83-ban ezt olvashatjuk. „És Jóbot! (Emlékezz arra) amikor Urához kiáltott: Balsors sújtott engem! Ám te vagy a legkönyörületesebb a könyörületesek között!"

A keresztény Biblia főszereplői a Koránban

Mint keresztény kutatót különösen érdekel, mit mond a Korán Jézusról, mindez alapvetően határozza meg a két vallás kapcsolatát.¹⁸ Anélkül, hogy részletes elemzésbe bocsátkoznánk, a legjelentősebb helyeket vizsgáljuk meg a Koránban, igyekszünk azokat összevetni a keresztény Biblia szövegével, meghatározni a viszonyt a két elbeszélés között.

A katolikusok által igen tisztelt Máriát,¹⁹ Jézus anyját a Korán igaz asszonynak nevezi (Szúra 5, 75). „A Messiás, Mária fia csupán egy küldött. ...Az ő anyja az igazak közül való." Talán a szíriai keresztények körében meglevő Mária-tisztelet Jézus anyját istennőnek mutatta Mohamednek, azért teszi hozzá a szövegben, az emberségüket hangsúlyozva: „Mindketten (a közönséges halandókhoz hasonlóan) enni szoktak." Máriát prófétai személyiségként Ábrahám leányának tekinti és Áron húgának nevezi (Szúra 19,28) a Korán. A leghosszabban a 19.

szúra beszél erről, amely a Mária nevet kapta. A Korán említi, hogy Mária Jézust férfi közbejötte nélkül szülte: Szúra 3,47 -»Uram!« - mondta (Mária) - »Honnan lesz nekem fiam, holott nem illetett engem ember?« »Ekképpen lesz« - mondta. Allah azt teremt, amit akar. Ha egy dolgot elhatározott, akkor csupán azt mondja annak »Legyél!« - és az van." Amikor pedig a templomban Máriát bűnös viszonnyal vádolják, akkor nem szólal meg, hanem gyermekére mutat, hogy vele beszéljenek, ekkor megszólal a pólyában lévő gyermek Jézus és kijelenti: „Allah szolgája vagyok! Odaadta nékem az Írást, és prófétává tett." (Szúra 28-30). Az elbeszélés nem annyira a bibliai gyermekségtörténethez hasonlít (Mt 1,18-25// Lk 2,1-38),inkább a Jakab protoevangélium gyermekségtörténetének hatása tükröződik benne (Szúra 3,42-48. 19,16-21).

A Korán részben elbeszéli Keresztelő János és Zakariás történetét is.²⁰ A bibliai elbeszéléssel egyezik, hogy az isteni üzenetet Gábriel angyal közvetíti Máriának (Szúra 3,42-45). További értelmezésre szorul a keresztény teológiában, hogy Jézust Isten teremtő szava hozza létre, mint Ádámot (Szúra 3,59). „Jézus olyan Allah előtt, mint Ádám. Porból teremtette őt, majd azt mondta néki: »Legyél!« - és lett." Mária a Koránban hangsúlyozottan az ember Jézus anyja, Jézusnak nincs isteni természete. Mária Jézust egy távoli helyen szülte meg (Szúra 19,22). „És a szülési fájdalmak arra késztették, hogy a pálmafa tövébe menjen." Ez a motívum emlékeztet Hágár szülésére és menekülésére (Szúra 19,23 sköv.). Jézus születése után pedig patak fakad a pálmafa alatt. Ezek a szimbolikus képek a Biblia szerint is újabb kinyilatkoztatásnak értelmezhetőek. „.és mivel hitetlenek és Máriát szörnyű gyalázkodással illették, és mivel azt mondták »Megöltük Jézust, a Messiást, Mária fiát, Allah küldöttét«.." (Szúra 4,156-7).

Az említett verseket hosszasan elemezhetnénk, hiszen a Jézusba vetett feltámadáshitnek a Koránban található reflexiója olvasható ki belőle. A legkülönösebb kijelentés Jézus haláláról a Szúra 4,157. versben olvasható „Bizonyosan nem ölték meg őt, ellenkezőleg, Allah magához emelte őt. Allah hatalmas és bölcs." Egy későbbi keresztény-muszlim párbeszédben ennek a versnek a teológiai mondandójára vissza kell térni.

Jézus életéből ismeri a Korán az apostolok kiválasztását: „Miután Jézus észrevette hitetlenségüket, azt mondta: »Kik az én segítőim az Allahoz vezető úton?« Az apostolok azt mondták: »Mi vagyunk Allah segítői. Hiszünk Allahban. Tanúsítsd, hogy (néki) vetjük alá magunkat!« (Szúra 3,52 sköv.). Nem világos, hogy az utolsó vacsora a keresztény eucharisztiára való muszlim utalásnak tekinthető-e a Szúra 5,112-115 szövege. „Ó Jézus, Mária fia! Vajon a te Urad képes arra, hogy leküldjön nekünk egy asztalt az égből?" De ebben a szúrában található az az utalás is, hogy Jézus és Mária istenként való tiszteletét elítéli a Korán. „Jézus, Mária Fia! Mondtad-e vajon te az embereknek azt, hogy: „Vegyetek engem és anyámat Allah mellé két istennek?" Jézus pedig azt mondta: „Magasztaltassál! Hogy jönnék én ahhoz, hogy olyasmit mondjak, amihez nincsen jogom. Ha én valóban ezt mondtam volna, akkor te tudnád azt. Te tudod azt, amin én elrejtek magamban, de én nem tudom, mit rejtesz el te magadban. Bizony egyedül te vagy az, aki tudván tudod a rejtett dolgokat." - A Korán Jézus istenségének és Mária istenanyaságának tanát, amely talán az „Istenszülő" fogalom félreértéséből adódhatott, nem Jézus és nem Mária, nem a keresztény Biblia, hanem a keresztények tévedésének tartja.

Jézus János evangéliumában található búcsúbeszédéhez hasonlít a szúra 3,55 szövege: „Jézus! Magamhoz szólítalak (immár), magamhoz emellek (az égbe) és megtisztítalak téged a hitetlenektől. Azokat, akik követnek téged, a hitetlenek fölé helyeztem - egészen a feltámadás napjáig." Említi a csodáit: „Jézus, Mária fia! Emlékezz a kegyelemre, amelyet irántad és szülőanyád iránt tanúsítottam (akkor) amikor megerősítettelek téged a Szentlélekkel, úgy, ahogy (mint gyermek) a bölcsőben szóltál az emberekhez, és később mint felnőtt..." (Szúra 5,110). Kereszthalálát nem fogadja el. „Megöltük Jézust, a Messiást, Mária fiát, Allah küldöttét - holott (valójában) nem ölték meg őt és nem feszítették keresztre, (hanem valaki mást) tétetett nekik (Jézushoz) hasonlóvá (és azt ölték meg). Akik (Jézust) illetően összekülönböztek, azok kétségben vannak felőle. Nincs tudomásunk róla, csupán vélekedésünket követik. Biztosan nem ölték meg őt, ellenkezőleg, Allah magához emelte őt. Allah hatalmas és bölcs." (Szúra 4,157-8)

Jézus a Korán szerint az égben él, „Allah magához emelte őt" (Szúra 4,158b) és egyszer eljön, az utolsó ítélet tanúja lesz. „A feltámadás napján (Jézus) tanú lesz ellenük" (Szúra 4,159b). Jézus az egyetlen Istenben hitt, imát és alamizsnálkodást parancsolt: „Allah szolgája vagyok! Odaadta nékem az Írást, és prófétává tett. És áldottá tett engem, legyek bárhol is, és elrendelte nekem az imádkozást és az alamizsnálkodást, ameddig csak élek és hogy anyám iránt is jámbor legyek. És nem tett engem hatalmaskodóvá és szerencsétlenné." (Szúra 19,30-32). Jézusnak és Máriának az értékelése olvasható ki a 3. szúrából: „Emlékezzetek arra, mikor Allah így szólt: „Jézus! Magamhoz szólítalak (immár), magamhoz emellek (az égbe) és megtisztítalak téged a hitetlenektől. Azokat, akik követnek téged, a hitetlenek fölé helyezem - egészen a feltámadás napjáig. Aztán (mindannyian) hozzám fogtok visszatérni és ítélni fogok köztetek abban, amiben különböztetek (Szúra 3,55).

A Korán ismeri Jézus születésének történetét, de eltérő formában, mint azt a kánoni evangéliumokban találjuk.²¹ Jézus a Koránban Íszá néven 25-ször fordul elő. A keresztény Biblia számára fontos teológiai fogalom, a Messiás, a Koránban al Meszíh-ként 11-szer található meg. Különösen meglepő az a tisztelet, amellyel a Korán Mária felé fordul, aki a Koránban Marjam néven szerepel, 28-szor fordul elő, ebből 12-szer Jézussal együtt említik.²² Látható, hogy Mohamed és a Korán nagyra tartotta Jézust, születésének körülményeit Izmael születéséhez hasonlítja, a muszlimok által tisztelt ősatyával, Izmaellel állítja párhuzamba mint kiválasztott prófétát. Az Isten-fia cím elismerése Jézussal kapcsolatban Mohamed monoteizmusa és sajátos gondolkodása,²³ valamint a korabeli keresztény közösségek szentháromságtana miatt a Korán és a próféta számára elképzelhetetlen.

Mohamed próféta missziója

Mohamednek vélhetőleg valós vallási víziós élményei voltak, ennek ellenére életének van egy Jézus nyilvános működésétől alaposan eltérő szakasza. Kezdetben követőit vallási-politikai közösségbe szervezte, ehhez a prófécián és a vallási buzdításon kívül már a korai időben kereskedelmi, politikai és katonai eszközöket is igénybe vett, míg Jézus közösségében ilyen soha fel sem merült. Az ún. 70 ember közösségét, amely 612-ben jött létre, még összevethetjük Jézus és apostolainak közösségével vagy a tágabb tanítványi közösséggel, bár a közösség jellegében már ekkor is némi különbséget fedezhetünk fel. Ebből az időszakból származik a próféta vallásilag toleráns kijelentése: „Mondd (Ó Muhammad): Ó Írás birtokosai! Jöjjetek egyenlő szóra köztünk és köztetek, hogy nem imádunk mást csak Allahot, s nem társítunk mellé senkit, s egyikünk sem teszi a másikat urának Allahon kívül! Ám ha elfordulnak, akkor mondjátok: Tanúsítsátok azt, hogy mi muszlimok vagyunk!" (Korán 3,64) A Koránban jelentős szemléleti különbség van a mekkai és a medinai szúrák között, az előbbiek vallási tartalma domináns, az utóbbiak politikai orientáltsága, törvénykezési szokásai erőszakosabbak. A nehézséget az okozza, hogy ezek időrendben nem különülnek el a Koránban, hanem vegyesen szerepelnek, hol mekkai, hol medinai szúra követi egymást. Ugyanis azt követően, hogy Mohamed

Medinában megalapította az első muszlim közösséget, és a poli-teista arabok rájöttek, hogy békés eszközzel lehetetlen megállítani az iszlám terjedését, háborúzni kezdtek egymás ellen. Legfontosabb ütközetek: Bard 624, Uhud 625 és az ún. árokháború 627-ben. Ezek a harcok Mohamed próféta politikai győzelmével végződtek.

Jézusnak nincs ilyen kezdeményezése, minden erőszakos fellépést elutasított, nem ő pusztítja el ellenségeit, hanem ő hal meg ellenségei üdvösségéért.

A Korán szövegének rögzülése sokkal rövidebb folyamat, mint a héber Biblia vagy a keresztény Újszövetség szövegkönyvének kialakulása, bár nem minden probléma nélküli. Az ortodox koráni hagyományok szerint az eredeti Korán „jól őrzött táblán található" (Szúra 85,21-22) a mennyben, és a szóbeli kinyilatkoztatást, amelyet Mohamed próféta kapott, azonnal rögzítették írásban. Ez nem pontosan így történt, hanem a próféta halála után igen hamar szükségét érezték a pálmaleveleken, különböző kisebb feljegyzéseken őrzött és részben hivatalos írnokok által rögzített szövegek könyvbe rendezését. A rögzítés Abu Bark (632-634) kalifasága idején a szöveg összegyűjtésével indult el, a mássalhangzós szöveget Oszmán uralkodása idején (644-656) rögzítették, hamarosan kialakult a két kanonikus olvasat is. A próféta ugyanis egyesek szerint nem tudott írni, bár teljes írástudatlansága kétséges, mert a kereskedők valamilyen szintű írás- és olvasási készséggel rendelkeztek e korban. A kérdés vitája az „an-nabi al-ummi" (Szúra 7,157) kifejezés értelmezése körül alakult ki. Az európai nyelveken írt Korán-fordítások általában írástudatlan prófétának fordítják. Az ummi kifejezés többször is előfordul a Koránban (Szúra 2,78. 3,20. 62,2), azonban nem mindig jelent írástudatlant, inkább csak azt, hogy személyesen nem ismerte az „írás népének" (zsidóságnak) a kinyilatkoztatását. Az arabok kezdetben feltehetően a nabateus írást használták, amely az arámi nyelv írása volt, az arámi nyelv hatását az arabokra jelzi a számvetés napjának megnevezése is: yawm al-hiszáb.

A kései mekkai és a korai medinai korszak szúrái, amikor írásról beszélnek (pl. Kitáb Allah - Allah Írása), a próféták írásait (Szúra 2,213), vagyis Ábrahám fiainak (Szúra 29,27; 57,25-6), Izrael fiainak (Szúra 40,53; 45,16) írásaira gondolnak, valamint a Mózesnek (Szúra 2,53, 87; 6,154) adott írásokra. Jelenti a Keresztelő Jánosnak adott írást (Szúra 19,12), a Jézusnak adott írásokat is (Szúra 19,30). Ebben a szóhasználatban akkor történik változás, amikor Mohamed próféta szakít a zsidókkal, vagyis a 623-24 előtti időben, ezt követően az Írás szó egyre inkább csak a Koránra utal, nem jelenti sem a Tórát, sem az evangéliumokat, hanem világossá teszi a próféta, hogy a zsidók és keresztények csak egy részt (naszíb) kaptak az Írásból. Nem Mohamed próféta állította tehát össze a Koránt, szövegelrendezésének végleges formája homályban marad. Annyit tudunk, hogy az Abu Bakr által kinevezett bizottság elnöke, Zaid b. Thábit húzódozott ettől a feladattól: „Hogyan merészelnék valami olyat tenni, amit a Próféta nem tett meg". Ebből következik az, hogy a kései medinai korszakban merült fel a próféta tanításának írásba foglalása, de akkor még nem könyv formájában.

A Korán szövegének megszületése

Az Al-Korán félhivatalos szövegét Abu Bakr (634) első kalifa,²⁴ valamint Mohamed apósa és utóda, Omar b. határozta meg. Ez a kodifikálás 632-644 közé tehető. Ezt a szöveget ettől kezdve a hivatalos Korán-recitátorok előénekelték. Ez a szöveg képezte az Oszmán-féle revízió alapját. 633-ban a Musaylima elleni ütközetben számos Korán-recitátor halt meg, ezért felvetődött a pontos írásos rögzítés szükségessége. Omar b. al-Khattáb,²⁵ aki Abu Bakr utóda lett (ur. 634-644), azt tanácsolta, hogy a végső szöveget állítsák elő. A kodifikációs bizottság vezetője, Zaid b. Thábit a próféta korábbi írnoka lett, aki szírül és héberül is tudott, és a próféta idegen nyelvű levelezését bonyolította le. Ő úgy vélekedett a megbízásáról, hogy könnyebb egy hegyet elmozdítani, mintsem ezt a feladatot elvégezni.

Egyesek szerint az apró, szétszórt feljegyzéseket Omar már lapokra írta, de meghalt, mielőtt ezt a munkát elvégezte volna. Annak ellenére, hogy ezt a munkát tekintélyes személyek végezték, más kódexek is elterjedtek a birodalomban: Abu Muszá b. Qaysz al-As'arié Baszrában, Ubaiy b. Ka'bé Damaszkuszban, Abd Allah b. Maszúdé Kufában és Miqdád b. Amr-é Himszben (Szíria). Ezeket a kódexeket kellett egységesíteni. Az is lehet, hogy a népszerűtlen Oszmánt akarták a Korán alapszövegével kapcsolatba hozni. A bizottság szétszórt lapok és részben a szemtanúk emlékezete alapján dolgozott. A munkába bevonták Aisát (613-678), Mohamed utolsó feleségét is, de tudunk arról is, hogy Omar leánya, Hafsza értékes lapokat őrzött, amelyeket átadott Oszmánnak.

Amikor Hudzajfa b. al-Jamán 651-ben Kúfában hadjáratra készült, vita támadt, hogy Damaszkuszban, Kufában vagy Baszrában van a hivatalos Korán-szöveg. Ekkor újabb bizottság jött létre, vezetője ismét Zaid b. Thábit volt, aki több segítővel (Abd Allah b. az-Zubair, Szaid b. al-Asz és Abdur-Rahmán, al-Hárit) állította össze a Korán szövegét. A Qurays szövege volt a mérvadó a vitás olvasatok esetére. Ezt az egységesített szöveget másolták három példányban, ezt küldték el Kúfrába, Basrába és Damaszkuszba, mások szerint Mekkába is, azzal a paranccsal, hogy a korábbi Korán-szövegeket meg kell semmisíteni. Ibn Maszúd (653) szerepéről keveset beszélnek, pedig ő is a próféta tanítványa volt, a Zaid-féle verzió szövegétől az ő kódexe különbözött leginkább, az ő szövegében a 113-114. szúra nem szerepelt.

Újabb kérdés, hogy ez a gyűjtemény mikor érte el a szent tekintélyt és azt a jellegét, hogy államirányítási és törvénykezési kézikönyvként is használták, vagyis ebből a szempontból is fontos megtudni, mikor, hogyan született a Korán hivatalos és végleges szövege. A rögzítéssel együtt járt a fejezetekre, szúrákra osztás, amely a végleges változatban a szövegek időbeli keletkezésére nem volt tekintettel, hanem a 114 szúrából a leghosszabb szúra került előre, a legrövidebb a végére. A szúra a héber bibliai könyvek szokásához hasonlóan az első szavairól kapta a nevét. Ezek nem minden esetben tükrözik a bennük található anyagot. A Korán kritikai szövegét az európai kutatók az 1930-as években szerették volna megalkotni, de ez lehetetlennek tűnt. Szerintük a mai szöveg több száz éves fejlődés eredménye, hét fő olvasata van. Az ortodox álláspont szerint a Korán ma olvasható szövege a Codex Osmanicustól semmiben sem különbözik, a kiegészítő jelek (rövid magánhangzók, recitálási szabályok jele) csupán kiegészítik. Tehát a Korán szövegének végleges rögzítését jelentős muszlim politikusok és katonák rendelték el, hogy az legyen az általuk katonai és politikai eszközökkel épített birodalom vallási és politikai kézikönyve.

Ezzel szemben a Biblia zsidó (Kr. e. 10-5. sz.) és keresztény része²⁶ akkor rögzült, amikor a zsidók már nem voltak politikai közösség, identitásuk megőrzésének vallási jellege fontosabb volt, mint valamely politikai formáció igazolása. Az újszövetségi szentírás rögzítése nem keresztény politikai vezető rendeletére történt, hanem vallási vezetők és politikai hatalommal nem rendelkező teológusok rögzítették, másolták.

 

Jegyzetek

1 Máig leghíresebb műve az 1992-ben megjelent A történelem vége és az utolsó ember könyve (fordította Somogyi Pál László), a The End of History and the Last Man eredeti 1989-ben látott napvilágot. Ld. még: Fehér Zoltán: Fukuyama folytatja a történelmet. Kommentár, 2012/2. Online: http://kommentar.info.hu/iras/2012_3/fukuyama_folytatja_a_tortenetet_

Orbán Balázs: Erősebb államot. Recenzió Fukuyama Political Order and Political Decay című művéről. I. rész. HVG, 2014. dec. 6. szám. Vélemények rovat. Schüttler Tamás: Mit bír el az emberi természet? Recenzió Fukuyama Poszthumán jövendőnk című művéről. Online: http://www.ofi.hu/tudastar/mit-bir-el-emberi

2 The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order (1996), magyarul A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása címen az Európa Könyvkiadó adta ki 1998-ban.

3 Ábrahám valós történeti személy Ter 17,1-8 szerint azon félnomádok közül való, akik Kr. e. 2000-1700 között vándoroltak ki a szír arab sivatagból és Mezopotámiából Kánaánba. Egyik hagyomány szerint Háránból (Ter 12,4 24,7 sköv. Józs 24,2), a másik hagyomány szerint a káldeai Úrból (Ter 11,28. 31 15,7); ez utóbbi hagyomány Terach fiaként ismeri (Ter 11,27), akinek testvérei Náhór és Hárán. Kánaánba vallási indítékból vándorolt (Jud 5,9). De mindenképpen isteni indíttatásra (Ter 12,11 sköv.), vö. Noth, M.: Die Israelitischen Personennamen in Rahmen der gemeinsemtischen Namengebung. Hildesheim 1966. 145. Az ugariti felfedezések igazolták, hogy nem humanizált Isten-névvel állunk szemben. Albright, BASOR 83 (1941) 34. 88 (1942) 35 JBL LIV 1935) Albright Izrael története (ford. Domján János), Bp. 1977. 93-96.

4 Ez a fölvetés csak a történeti Jézus-kutatások alapján képzelhető el. A tanulmányban Mohamed és Jézus életének összevetésénél eltekintünk attól, hogy Jézust a második isteni személynek tartjuk mi keresztények. Jézus életéről az ókorban és a középkorban elsődleges történeti forrásként az evangéliumok szóltak. Gerson (1363-1429) Com-mentariorum in unum ex quatuor, s. Ammonii Alexandrini Monotessaron aut Evangelicam Concordiam libri [quatuor] / Zacharias, Episcopus Chrysopolitanus, l.sec.alios, Monachos Laudunensis S. Martini (1429) a szóbeli kinyilatkoztatást képviselte. Ld. Migne P.J. PG 6,804-888.

5 Al-sTra al-Nabawiyya (Próféta életrajza), STrat Rasul Allah (Isten hírnöknek élete) címen jelentek meg a legkorábbi Muhammad-életrajzok, amelyek a különböző hagyományokat igyekeztek szintetizálni, amit a Koránhoz kötött Quran és Hadith, ezek tartalmazzák a legtöbb információt a próféta életéről muszlim szempontból. Korai életrajzai teremtették meg a legendáit, a modern életrajzok meglehetősen kritikusak. Ld. Armstrong, Karen: Muhammad: A Biography of the Prophet. Harpercollins 1992. Korai életrajzai teremtették meg a legendáit, a modern életrajzok meglehetősen kritikusak.

6 A téma egyik legjobb összefoglalója Gnilka, J.: Biblia és Korán. Ami összeköt és ami szétválasztja őket. (ford. Sasvári Györgyné). Bp. 2007. A kötetben megtalálható a legfontosabb irodalomjegyzék is. Igen érdekes, bár az egész iszlám és kereszténység kapcsolatát tárgyaló tágabb összefoglaló Küng, Hans: DerIslam. Piper, Zürich 2006. Igen figyelemreméltó Jeruzsálem anglikán püspöki helynökének a munkája erről a témáról. Cragg, K. A.: Muhammad and the Christian. London 1984; Cragg, K. A.: Jesus and the Muslim: An Exploration. London 1985.

7 Ádám (Adam) Allah utódja a nevek tudója 2,30-33. Luciferen kívül minden angyal leborul előtte 3,34 7,11 15,28-31. Ádám bűnbeesése és kiűzése a paradicsomból 2,35-39 7,19-25 20,115-122. Ádám utódai 7,172. Két ismeretlen nevű fia 5,27-31. Ádám megnevezett fiai 7,2627.31.35. 17,70 36,60. Az első ember teremtése 6,98 7,189-193. 15,28-29. 39,6

8 Számos esetben a név említése nélkül utal rá Szúra 2,35 7,19-23 20,117-121. 39,6.

9 Noé (Nuh) mint próféta szerepel a Koránban Id. Szúra 7,59-64. 10,71 -73. 11,25-34 23,23-30 26,105-120 37,75-82. 71,1 -28. stb.

10 Izmael-utalások a Koránban Szúra 2,133,136,140. 3,84 4,163 6,86 14,39 19,54 21,85 38,48. Közös utalás Ábrahámmal Mekkában 2,125127. Erről a kérdésről ld. Leimgruber előadását a kötetben.

11 Mózesre (Músa) vonatkozó Korán-helyek. Gyerekkora Szúra 20,3440 28,2-21. Midiánban 28,22-8. Meghívása Szúra 14,5-14 19,51-3. 20,9-23 25,35 26,10-17 27,7-14 28,30-35 79,15-19. Küldetése a Fáraóhoz Szúra 7,103-136. 10,75-89 20,576 23,45-48. 26,18-51. 28,3643. 40,23-50. 43,46-56. 51,38-40 79,20-25. A kivonulás eseményei Szúra 7,137-141. 10,90. 20,77-82. 26,52-68. A Sínai-hegyi törvényadás Szúra 7,142-146.154-157. Az írások megkapása Szúra 2,53. 6,91.154. 46,12 53,36 87,19. Az aranyborjú történet Szúra 2,51-56. 7,148-153. 20,83-98. Mózes kiválasztja a 70 prófétát Szúra 7,155-157. A zsidók kivonulásának előkészítése Szúra 5,20-26. A tehénáldozat Szúra 2,67-71. Különös szakaszok a Koránban Mózes és a szolga beszélgetései Szúra 18,60-82. ezen kívül ld. még Szúra 2,87.92.108.136.246. 3,84 4,153. 6,84. 7,159. 11,17.96.110. 17,101 21,48. 22,44. 23,49. 28,48 29,39 32,23 33,7,69 40,53. 41,45 46,30 61,5.

12 Mózes és a Fáraó 7,103-137. 10,75-92. 17,100-103 20,24-30.4279. 23,45-48 26,10-66. 28,3-6.32-42. 40,23-31. 43,46-57. 51,38-40 79,15-25 Hámán szakaszok 28,38. 40,36-37 Fáraó népére vonatkozó szakaszok 2,49 3,11 7,141 8,52. 54. 14,6 20,45 44,17-29 54,41-42.

13 Áron (Hárún) Szúra 7,142 1075.87 20,29.32.70.90.92 21,48. 23,45 25,35 26,13.48 28,34-35. 37,114-120. Áron prófétai szerepben is előfordul a Koránban 4,163. 6,84 19,63.

14 Dávid (Dáúd) Szúra 2,251 5,79 6,84 12,38 17,55 21,78 27,15-16 34,10.13 38,17.21.30.

15 Salamon (Szulejmán) szúra 2,102 21,78-82. 27,15-45. 34,12-14. 38,36-40.

16 Jónás Dzun-Nun néven, vagyis a halas emberként szerepel a Koránban Szúra 21,87. 68,48.

17 Jób (Ajjúb) szenvedései Szúra 21,83-84 38,41-44. Jób a próféták között szerepel Szúra 4,162 6,84.

18 Jézus (Íszá) mint próféta szerepel Szúra 2,87.253. 3,48-51 5,46.110. 43,63-66 57,27 61,6. Mint Allah küldöttét említi a Korán 4,471. A próféták közé sorolja 2,136 3,84 4,162 6,85 33,7.42. Az angyali üdvözlet leírása és a születés elbeszélés parafrázisa 3,45-47 1 9,16-33, az apostolaira történő utalások 3,52 5,111 61,14. A tőle származó lélekre való utalás 4,171, mennybemenetelére való utalás 3,55 4,158. Hangsúlyozza, hogy Jézus teremtett lény 3,59. Azt állítja, hogy nem ölték meg a zsidók 4,157-159. Azt állítja, hogy nem Isten fia, vagy inkább azt, hogy nem Isten 4,71 9,30 19,34-36. 43,58. Valamint egy bizonyos „asztal" megjövendölése 5,112-125. Bővebben ld. Reisenen, H.: Das koranische Jeusbild. Helsinki 1971.

19 Mária (Marjam) születéséről és neveltetéséről, amelyet az apokrifokban találunk, ld. Szúra 3,35-44. Az angyali üdvözlet és Jézus születése 3,45-47 19,16-33. Mária erényeinek és hitének dicsérete Szúra 66,12. Vele szemben a zsidók gyalázkodása ld. Szúra 4,156.

20 Zakariás, (Zakarijja) Keresztelő János apja Szúra 3,38-41 19,2-11 21,89-90. Érdekes módon neki is Mária a gondviselője Szúra 3,37.

21 Sokak véleménye szerint nem a kanonikus irodalom, hanem az apokrifok voltak a közvetítői az evangéliumi igehirdetésnek Mohamed próféta számára. Vö. Drijvers, H. J. W.: Christians, Jews, and Muslims in Northern Mesopotamian in early Islamic times: The Gospel of the Twelve Apostles and related texts in: P. Canivet and J. P. Rey-Coquais (ed.): La siriy de Byzance a l'Islam VII-VIII siecles. Damascus 1992. 67-74.

22 Igen érdekes tanulmány a témához Cunningham, M.: The meeting^ of the old and the new: the typology of Mary the Theotokos in Byzantine Homilies and Hymns, 2004. 52-62. Daniélou, J.: Études d'exegése judeo-chritien (Les Testikonia) (Theolgoie Hitorique 5) Paris 1966.

23 Horner, G.: The Coptic Version of the New Testament in the Northern Dialect otherwise called Memphitic and Bohairic, with Introduction, Critical Apparatus, and Literal English Translation vol. II. The Gospel of S. Luke - S. John (ed.): From Ms. Huntigton 17in the Bodleian Liberary. Osnabrück, 1969.

24 Abu Bakr (573 k. - 634.) az iszlám első kalifája (ur. 632-634). Mohamed próféta egyik apósa volt, nevéhez fűződik a szíriai és mezopotámiai hódítás megkezdése, valamint a próféta halála után felkelt beduin törzsek lázadásainak leverése. A síita hagyományban puccsistaként jelenik meg, aki elragadta a trónt annak jogos örökösétől. Szunit vélemény szerint Mohaed szövegek gyűjtését rendeli el, melyet Hafszánál, Omár egyik lányánál őriznek, ebből készült az oszmáni végleges Korán-redakció.

25 I. Omár vagy Umar ibn al-Hattáb (581 k. - 644) az iszlám második kalifája. Mohamed próféta egyik apósa és társa (szahába), Abu Bakr alatt pedig a kalifátus legfontosabb támasza volt. Szíria, Mezopotámia és Egyiptom meghódítója, az Arab Birodalom igazgatási alapjainak és az iszlám időszámítás meghatározása. A síita hagyomány viszont durva, műveletlen és gyáva puccsistának tartja, aki kétszer is elragadta a trónt a jogos örököstől, Alitól: először Abu Bakr, majd saját maga számára.

26 A Codex Vaticanus (Vatikáni kódex) a Biblia legértékesebb görög kézirata a 4. század elejéről.