Soós Károly
mEGPRÓBÁL ISTEN?
MENEKÜLTEK, KRÍZIS (2)

 

Történelmi múlt

A 15-16. század folyamán kezdődött a gyarmatosítás (kolonizáció) folyamata. Ez azt jelenti, hogy egy állam egy másik állam területét saját ellenőrzése alá vonja, és ott az általa kialakított szabályok szerint irányítja annak életét. A gyarmatok felszabadulásának folyamata az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi harcával kezdődött a 18. században. A folyamat a II. világháború után, az 1960-70-es években zárult le. A gyarmatok felszabadulása (dekolonizáció) során a gyarmati állam visszanyeri függetlenségét, területi szuverenitását, vagy a gyarmattartó állam elveszíti, lemond korábbi gyarmatáról.

Európa a gyarmattartó időszakában nagyon jelentős mértékben részesült a föld javaiból a gyarmati területeiről, amelyek által a feudalizmus kapitalista gazdasággá fejlődött. Európa a világ első számú gazdasága lett, megindult és kialakult a polgári társadalom. Mindez megalapozta annak a fejlődésnek az alapját. A II. világháború után Nyugat-Európa gyors gazdasági és társadalmi fejlődésen ment keresztül, egyfelől a szociális piacgazdaság mint a kapitalizmus emberarcú modelljének alkalmazása révén, valamint a polgárosodás organikus fejlődése következtében. Az Amerikai Egyesült Államok az első és második világháborúkban betöltött helyzete, szerepe miatt ebben az időszakban jelentős gazdasági növekedést ért el, amely lehetővé tette a gyors társadalmi változásokat, a polgári társadalom demokratikus fejlődését. Mindez a második világháború végére az Amerikai Egyesült Államokat a világ legfejlettebb országává, gazdasági és katonai vonatkozásban legerősebb országává tette. Egyben az egyik legfejlettebb társadalommá is vált. Az AEÁ-ban és az angolszász országokban az angol liberális szabad piaci kapitalizmus modellje fejlődött tovább. Ez jelentősen különbözik szemléletében és gyakorlatában a már említett európai szociális piacgazdaság konzervatív-kereszténydemokrata modelljétől, de az európai szociáldemokrata gazdasági modelltől is. A kereszténydemokrata elvekre és értékekre épülő kapitalizmusban (a személy szabadsága és emberi méltósága, a szubszidiaritás/ kisegítés, a szolidaritás és a közjó elvei) fontos az arány és mérték. Egyfajta egyensúlyra törekvés a szociális gondoskodás és a profittermelés között. A hidegháború alatt a Szovjetunióval való versengés az Amerikai Egyesült Államok helyzetét tovább erősítette. Ez a világhatalmi helyzete a kolonizáció új formáját is kialakította. A gyarmati sorból felszabadult országok elmaradt társadalmi és gazdsági fejlődésüket nem tudták behozni, így kialakult az úgynevezett harmadik világ. A gazdag és szegény országok közötti olló az elmúlt 70 esztendő során sokszorosára nyílt a gazdag országok javára. A földön hárommillió ember napi három amerikai dollárból (810 Ft - 11,34 lej) vagy még annál is kevesebből él! Ez óriási feszültséget jelent gazdasági, társadalmi, erkölcsi, szociális, biztonsági, környezetvédelmi szempontból. Hiányzik az arány és mérték! Így az emberiség milliárdos létszámban él szegényen, (szellemi, lelki, gazdasági) nyomorban. Mindez növeli a harmadik világban a feszültségeket. Igaz, a gazdag és keresztény(nek mondott) fehér nyugati világ jelentős segélyekkel segítette és segíti ma is a harmadik világot, azonban ez nem elég ahhoz, hogy ott jól működő államok, fejlődő gazdaságok és társadalmak tartósan kialakuljanak, néhány pozitív példát leszámítva. Azonban a harmadik világ országai gyors ütemben fejlődnek, nagy utat tettek meg a gyarmati sorból való felszabadulásuk óta, azonban helyzetük sok esetben még mindig instabil, így retrográd erők jelennek meg körükben. Egyre jobban sújtja őket a klímaváltozás, növekszik a népesség, terrorszervezetek szélsőségesei tartják félelemben a lakosságot (Bokoharam, al-Kaida, Iszlám Kalifátus, ISIS stb.). Ezen az okok együttese negyven esztendeje folyamatos menekülést, elvándorlást idéz elő országok, népek, társadalmak életében.

Közelebbi és távolabbi okok

Az 1990-es évekre bekövetkeztek a kelet-közép-európai országokban a politikai és gazdasági rendszerváltoztások, összeomlott a szovjet rendszer és a Szovjetunió, a világban kezdett kialakulni a globális gazdaság, amely lényegében az évszázad végére befejeződött. Ez az egész folyamat váratlanul, felkészületlenül találta Kelet-Közép-Európa népeit. A globalizáció összetett folyamatát többségében azóta sem értik a térségben. A fejlődő világban az alacsony életszínvonal, a rossz életminőség miatt kialakult társadalmi feszültségek belső konfliktusokhoz vezettek, amelyek nyomán véres polgárháborúk törtek ki és vannak ma is.

Ezeket a polgárháborúkat a gazdag világ sok esetben támogatta katonai eszközökkel, több esetben is beavatkozott saját érdekei miatt, máskor a polgárháborúk lezárása érdekében. A gazdag világgal szemben már az 1960-as évek végén megjelentek a terrorizmus, illetve marxista terrorszervezetek Olaszországban, Németországban, Latin-Amerikában. Ezeket a Szovjetunió támogatta. A 21. század elején megjelent a terrorizmus újabb formája az arab világban, amely az iszlám vallás tanítását kiforgatva szerveződött. Ez fejeződött ki 2001. szeptember 11-én az AEÁ elleni támadásban és azóta számos terrorcselekményben Franciaországban, Angliában, Spanyolországban stb. Majd e terrorizmus legújabb formája a részben az al-Kaida szervezetből kifejlődött Iszlám Állam (ISIS) és a hozzá hasonló szervezetek (Bokoharam) képében is felütötte fejét. Ezeknek a terrorista szervezeteknek a célkitűzése a gazdag keresztény világ legyőzése, iszlamizálása. Természetesen egy olyan iszlám hitre, amelyet ők képzelnek el, de amely az iszlám vallástól sok vonatkozásban távol áll. E történelmi, gazdasági, társadalmi folyamatoknak nincs vége, de napjainkra kialakult egy sajátos világhelyzet. Megtörtént az EU keleti bővítésének első része, azonban az AEÁ az egyedüli világhatalom, kialakult az úgynevezett „egypólusú" világ.

Világhatalmi átrendeződés

Napjainkban az egypólusú világ átalakul többpólusúvá. Az átrendeződés konfliktusokkal, érdekek érvényesítésével jár, és várhatóan eltart a következő másfél évtized során. A többpólusú világ lényegében a következőképpen nézhet majd ki: a Nyugat: AEÁ, Kanada, Európai Unió, kibővítve az összes balkáni állammal, valamint Ukrajna, Fehéroroszország (Belorusszia), Moldávia, Grúzia (Georgia), Örményország, Azerbajdzsán, Japán, Dél-Korea, Ausztrália, Törökország... Kérdés, hogy Oroszország idecsatlakoztatható-e? Kultúrája és ortodox keresztény múltja alapján a Nyugathoz tartozik, ugyanakkor a jelenlegi, a szovjet rendszer titkosszolgálataiból jött vezetői ebben a vonatkozásban számos kérdőjelet vetnek fel. Ez így együtt kb. egymilliárd ember. A másik pólus a felemelkedő Kína és India, később valószínűleg Brazília és Dél-Afrika. Az így kialakuló új stabilitás teremt majd új világhatalmi egyensúlyt. Ebben a „második vonalnak" is fontos szerep jut, ezek a regionális középhatalmak, amelyek egy-egy térség stabilitását és egyensúlyát közvetlenül is jelentősen meghatározzák. A Közel-Keleten ilyen Irán, Szaud-Arábia és Izrael, Törökország. Európában elsősorban Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország, Kelet-Közép-Európában ezen az úton emelkedik fel Lengyelország egyedüliként a visegrádi négyek közül. Ázsiában ilyen Pakisztán, Vietnám, Észak-Korea. A mostani menekültválság megértéséhez azért szükséges ez a kitérő, mert a válság kirobbanásának egyik oka éppen ez a világpolitikában megkezdődött átrendeződés, amely a meglévő súlyos konfliktusokra kevéssé figyel vagy éppen konfliktusokat hoz létre, azokat nem megfelelően kezelik a világhatalmi játszma résztvevői.

A világhatalmi törekvések mindig is jellemezték az emberiséget. A külpolitikában és a biztonságpolitikában mindig az egyensúlyra, a stabilitásra törekednek a résztvevők, konfliktusok ott alakulnak ki, ahol ez a stabilitás felborul, megszűnik, ennek következtében új átrendeződés indul meg, új érdekek jelennek meg. A stabilitásra törekvés a teremtett világhoz, az emberi természethez természetesen módon tartozik hozzá. Sajnos ma az emberiség nagy létszámban él általában a stabilitás hiányában, tartósan a lelki stabilitás hiányában. A Mediterráneumban is ezt tapasztaljuk most. Igazi stabilitás ott az elmúlt 40-50 évben nem igazán létezett. A stabilitást fel lehet borítani mesterséges módon, de felborulhat az adott térség társadalmainak változása következtében is. A világhatalmi versengésben is a stabilitás fenntartása, az egyensúly megőrzése a legfontosabb. Az ENSZ egy 1995-ben készült tanulmányában már figyelmeztetett, hogy a Közel-Kelet térségéhez való viszonyulás számos vonatkozásban elhibázott, a térségben jelentős népességnövekedés lesz, a klímaváltozás hatásai érvényesülnek, ezért jelentős migrációs kibocsátóvá válik hamarosan, amennyiben nem történnek megfelelő, átfogó gazdasági, társadalmi beavatkozások. A nemzetközi tanulmány szerzői komoly tudományos munkát végeztek, előrejelzésük bekövetkezett.

A menekültválság egy másik okát azok a szellemi folyamatok jelentik, amelyek az elmúlt évtizedek során - ha különböző mértékben is - a világban lejátszódtak. Egyik ilyen folyamat szintén 70 éve kezdődött, amikor a frankfurti filozófiai iskola képviselői (marxisták) átköltöztek az AEÁ-ba. A II. világháborút követően indították el a kulturális forradalomként ismert szellemi folyamatot, amelynek lényege, hogy a világforradalmat nem úgy kell véghezvinni, ahogy azt a Szovjetunióban elkezdték, hanem a kultúrában kell a fordulatot megtenni. Ha ez sikerül, akkor az ember, az emberiség felszabadítható a keresztény kultúra rabságától, mondták, és az emberek eljutnak a valódi szabadságra. A változások megtörténtek az oktatásban, jogalkotásban, médiában. Következményei ismertek a nyugati kultúra változásaiban. Ez is hozzájárult a szekularizáció felerősödéséhez. Az európai liberalizmus torzult, egy sajátos libertariánus (szabados, a szabadságot túlhangsúlyozó), önző és gyakran erőszakos szekularizmussá alakult. Ez a szekularizáció jellemző ma Európa és részben az egész Nyugat arculatára. A szekularizmusnak ez a folyamata, amely az önazonosság elvesztéséhez vezet, ma jelentős egész Európában, Nyugaton ez szellemi és lelki kiüresedéshez vezet. Ebben az értelemben gyenge Európa és részben a Nyugat is. Ha elveszíti belső szellemi önazonosságát, az felbomlást eredményez, ahogy ez a Római Birodalom, majd a Szovjetunió esetében történt. A szekularizmus folyamata az elmúlt évtizedben a politika, közélet esetében elősegítette a politikai ideológiák, eszmék háttérbe szorulását, s ezzel gyakorlatban a populista, pragmatikusnak tűnő, valójában hatalom- és erőközpontú politikai szemléletet és a nacionalizmus, olykor sovinizmus erősödését segítette elő, a nemzeti érdekek túlhangsúlyozását, a szkeptikusságot általában az eszmékkel, így az európai eszmével szemben. Szembeállította az európai eszmét és a hazafiságot. Ezek a szellemi folyamatok is hozzájárultak ahhoz, hogy hibás döntések születtek, amelyek eredménye népek közötti konfliktusokhoz, polgárháborúkhoz vezetett. E szellemi folyamatok a legtöbb ember számára láthatatlanok és felismer-hetetlenek ismeretek és információ hiányában, a médiakommunikáció manipulálása miatt - mindezek az okok vezettek a mai súlyos krízis kialakulásához.

A menekültválságnak azonban vannak közvetlenebb kiváltó okai is. Az elmúlt negyven esztendő során a Közel-Kelet súlyos szellemi, politikai, gazdasági és társadalmi helyzetbe került. Nem alakult ki a kívánatos Európa és Közel-Kelet közötti együttműködés, ehhez járultak hibás döntések a Nyugat részéről. A nagy történelmi események okai nagyon összetettek és sokfélék. A Közel-Kelet esetében is rengeteg tényezőről lehetne beszélni az iszlám civilizációs válságtól és belső problémáktól a muszlim világ megosztottságáig, az első világháború utáni békekötésekről, az arab nacionalizmusok kudarcáról, a vahhabizmusról és a globális éghajlatváltozásról, a félrecsúszott arab tavaszról. Egyes - különösen Kárpát-medencei jobboldali - körökben általánosan elfogadott leegyszerűsítő tézis, hogy mindenről az arab diktátorokat megbuktató, demokráciát exportáló, olajra szomjazó Amerika tehet. Másfajta elméletek az oroszokat teszik meg fő bűnösnek, ez hordoz elemeiben részigazságokat. Megint mások Izraelt hibáztatják, ez azonban még nagyobb leegyszerűsítés. Mindezek közül kiemelünk öt olyan konkrét lépést, amelyek ekkora katasztrófához vezettek, és amelyeknek megvannak a maguk tanulságai és felelősei.

1. Az izraeli-palesztin konfliktus

Felelősök: minden és mindenki Jasszer Arafattól Ariel Saronig. Ideje: 1948-tól máig. Részletesebben kár is belemenni, mert nyilvánvaló, hogy a hetven éve megoldatlan izraeli-palesztin konfliktus olyan szerepet játszott a Közel-Kelet modern kori fejlődéstörténetében, mint egy gennyes góc. Lehet vele élni, de lassan mérgezi a szervezetet. A palesztinoknak Izrael állam létrejöttekor megígért saját önálló államának megalakítása elmaradt, az ebből kialakuló konfliktus folyamatossá vált. Igazságot tenni ebben a kérdésben egyáltalán nem lehet, hogy ki mikor és mit rontott el, ki ütött vissza elsőként, ki mondott nemet jó vagy kevésbé jó békeajánlatokra, ma már nehéz megmondani. Mindenesetre a palesztin kérdés tartós rendezetlensége jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy az utca embere az arab országokban meggyűlölje az amerikaiakat és a nyugatiakat általában. A háborús képeket, tragédiákat a fanatikusok rendszeresen felhasználják propagandaeszközként a fiatalok radikalizálásához, őket harcra és háborúskodásra szocializálják. Az öngyilkos merénylet műfajával is a palesztin intifáda idejében kezdett el megismerkedni a világ.

2. Intervenció Afganisztánban

Felelősök: Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár, Ronald Reagan amerikai elnök. Időpontja: 1979-1989. Bizonyos értelemben minden Afganisztánban kezdődött, amikor 1978-ban a szovjetbarát helyi erők forradalmat hajtottak végre a szegény, de addig stabil közép-ázsiai országban, majd hozzáláttak a szocializmus felépítéséhez. Amikor beleütköztek a konzervatív helyi társadalom ellenállásába, segítséget kértek a Szovjetuniótól és megkezdődött a Vörös Hadsereg utolsó háborúja, a reménytelen afganisztáni intervenció, amelybe mérhetetlen ember-és anyagi áldozatok árán bele is rokkant. Az afgán háború hozta létre a világ első bukott, működésképtelen országát. Afganisztánban 1978 óta senkinek nem sikerült újra rendet tennie. A szovjetek számára ez lett „Vietnám", de ennél fontosabb, hogy a hidegháborús pszichózisban az amerikaiak számára jó ötletnek tűnt teletömni pénzzel és fegyverrel az iszlamista felkelőket, a mudzsahedeket. A szovjetek ellen felnevelt mudzsahedek szélsőséges része azután önálló életre kelt. Afganisztánban született meg az iszlamista terror modern változata, itt talált menedékre Bin Laden, innen szerveződött meg a szeptember 11-i merénylet és az al-Kaida terrorszervezet, a mudzsahedek még vérszomjasabb utódai, a tálibok pedig 1996 és 2001 között már létrehoztak egy protokalifátust, ami semmiben nem különbözött a mai Iszlám Államtól.

3. Iraki háború

Felelősök: George W. Bush, Tony Blair, az amerikai republikánusok. Időpontja: 2003. Nem minden nyugati beavatkozás vezetett katasztrófához a Közel-Keleten, és nem mindegyiket lehetett volna elkerülni. Az első öbölháború 1990-91-ben például szükséges és sikeres volt, az afganisztáni beavatkozás 2001-ben végső soron nem volt sikeres, de a szeptember 11-i merénylet után szükséges volt valamilyen válaszlépés. A 2003-as iraki háború viszont fölösleges és katasztrofális volt egyszerre. Ha egyetlen okot kellene kiemelni, amely a Közel-Keletet végleg destabilizálta, az Bush és Blair iraki kalandja. Már annak idején is elég sokan kritizálták az Irak elleni támadást, főként erkölcsi és jogi alapon, mivel a beavatkozást pártolók érvrendszere fabrikált bizonyítékokra épült, és a háború fölöslegesen követelte több ezer nyugati és több tízezer iraki katona életét. Az európai fővárosokban bő tíz éve utcára vonuló háborúellenes tüntetők sem gondolhatták azonban, hogy a beavatkozás olyan katasztrófát okoz, amelynek hullámai végül Európát is elérik. Az iraki háborúra tökéletesen ráillik a mondás: több mint bűn, hiba volt. Irak megszállása eltávolította Szaddám Husszeint, az arab világ egyik legerősebb kezű, szekuláris diktátorát, és ezzel megnyitotta az utat mindenfajta szélsőséges vallási fundamentális mozgalom előtt. A háború szétverte az első világháború után mesterségesen összerakott országot, amelyből nyolcvan éve próbáltak a vezetői nemzetet faragni. Az űrt versengő vallási-törzsietnikai identitások töltötték ki, nemsokára megkezdődött a máig tartó polgárháború, amely a közvetlen háborúnál sokkal több, sok százezer, egyes becslések szerint akár másfél millió emberéletet követelt. Irakban azóta egy percre sem lett igazi béke. Ez a háború felborította a kényes arab-perzsa, szunnita-síita erőegyensúlyt a térségben. Irán az iraki síitákra támaszkodva vazallusává tette az új Irakot, amitől a szunnita Szaúd-Arábia megrémült, és elkezdte pénzzel tömni a radikális, szunnita arab mozgalmakat. A törököket az autonóm Kurdisztán születése töltötte el hasonló rémülettel. Az Irakot alapítása óta irányító szunnita arab kisebbség hirtelen elnyomott, mellőzött helyzetbe került, mivel az amerikai megszállók nem értették az ország bonyolult belső viszonyait, és gyakorlatilag ész nélkül szélnek eresztették az egész hadsereget és a közigazgatást. A sértett szunniták és a bukott rendszer katonai-titkosszolgálati elitje megszervezte az iraki al-Kaida nevű terrorszervezetet, az Iszlám Állam egyik közvetlen elődjét. A háborút követő években menekültek milliói zúdultak rá az addig békés és stabil Szíriára, ami jelentősen hozzájárult annak későbbi összeomlásához. A baklövések sorozatát végül az amerikai hadsereg kivonulása tetőzte be 2011-ben. Addigra a közvélemény belefáradt az egyértelmű kudarcként megélt iraki kalandba, és a csapatok hazahívását követelte. Jobb híján az amerikaiak csak egy diktatórikus hajlamú, Irán-barát síita vezetőnek, Núri al-Malikinek tudták átadni a hatalmat. Három évvel később az Iszlám Állam szinte egyik napról a másikra képes volt elfoglalni az ország északi harmadát az olajmezőkkel együtt, ahol a szunniták felszabadítóként üdvözölték a bevonuló barbárokat. Azóta Irak maradékát iráni és amerikai segítséggel tartják lélegeztetőgépen.

4. Líbiai intervenció

Felelősök: Nicolas Sarkozy, David Cameron. Időpontja: 2011. Líbiáról elsősorban nem az amerikaiak tehetnek, hanem a franciák és az angolok, akik az arab tavasztól megmámorosodva azt hitték, eljött az ideje, hogy rendezzék a régi számlákat Moammer Kadhafi líbiai diktátorral, amiért az 1980-as években terrorakciókat támogatott Európában, és azt hitték, demokratikus, Nyugat-barát államot varázsolhatnak az észak-afrikai olajországból. Az amerikaiak Obama elnök vonakodása miatt inkább csak kényszerűségből csatlakoztak, amikor kiderült, hogy a kardcsörtető európai nagyhatalmaknak nincs elég erejük a konfliktus gyors lezárásához. A líbiai beavatkozás tisztább szándékokkal indult, mint az iraki. Kadhafi hadserege éppen a milliós nagyváros, Bengázi felé masírozott, hogy tömegmészárlást kövessen el, amikor megállították. A nyugat-európaiak nem küldtek szárazföldi erőket, hagyták a helyieket, hogy rendezzék dolgaikat, nem volt megszállás. Ezzel együtt Líbia ugyanolyan katasztrófa lett, mint Irak. Némi demokratikus útkeresés és téblábolás után Líbia darabokra szakadt, és 2014-ben polgárháborúzni kezdett. Azóta versengő milíciák, felkelőcsapatok, illegitim kormányok hadseregei ölik egymást, és már 200 km-es partvidéket birtokol az Iszlám Állam. Líbiában végső soron ugyanaz történt, mint Irakban: a szekuláris diktatúra megbuktatása megtörte egy mesterségesen összerakott ország nemzetépítési folyamatát, amit káosz és a lokális identitások felerősödése követett. A líbiai intervenció azonban nemcsak Észak-Afrika legfejlettebb országát tette tönkre, hanem az utat is megnyitotta Fekete-Afrika belsejéből Európa felé az elképzelhetlen nyomorból és polgárháborúk elől jobb és békésebb életre vágyó migránsok számára. Azóta áradnak a Földközi-tengeren át az új menekülők az összedőlt nyugat-és közép-afrikai országokból, pont úgy, ahogy Kadhafi elnök az élete vége felé megjósolta. „Ha egy stabil kormányzat helyett, amely garantálni tudja a biztonságot, Bin Laden milíciái veszik át a hatalmat, az afrikaiak tömegesen fognak megindulni Európa felé. A Földközi-tenger akkor a káosz tengerévé válik" - mondta a nyugati politikusok által lenézett, bolondnak tartott, megvetett líbiai diktátor. Jóslata szóról szóra beteljesülőben van.

5. A szír polgárháború kezelése

Felelősök: a szaúdi királyi ház, Erdogan török elnök, a teljes nyugati sajtó és döntéshozó elit. Időpontja: 2011-től. Irak és Líbia után a nyugatiak úgy döntöttek, többé nem avatkoznak be fegyverrel a közel-keleti országok belviszályaiba, mert az eddigi akciók semmi jóra nem vezettek. Szíriában kiderült, hogy a be nem avatkozásból is lehet akkora baj, mint az intervencióból. Amikor az arab tavasz (amely pozitív folyamatként indult, a diktátor alól való felszabadulás vágyával) hullámai elérték Szíriát, a nyugatiak lelkesen támogatni kezdték a magukat demokratikusként megnevező ellenzéki erőket. Aszad elnökre bírálatok össztüze zúdult, lemondásra szólították fel. Erre Aszad elnök kegyetlen eszközökkel válaszolt (katonai beavatkozás, vegyi fegyverek használata), így amikor elkezdődött a polgárháború, teljesen egyoldalúan minden bűnt a rezsimnek róttak fel, noha a kép kezdettől fogva nem volt fekete-fehér. A valódi demokráciát követelő felkelők mellett nagyon hamar felbukkantak a vallási fanatikusok és a gátlástalan kalandorok is. Ezen a ponton a szunnita középhatalmak, Törökország és Szaúd-Arábia beavatkoztak a konfliktusba, hogy megbuktassák az Irán-barát, síita Aszadot, és elkezdték tömni pénzzel és fegyverrel a szunnita fundamentalistákat. A nyugatiak a Szabad Szír Hadsereget támogatták, de gyakran megesett, hogy a nekik juttatott eszközök ilyen-olyan módon átvándoroltak a fundamentalistákhoz. Irán és a síita dél-libanoni Hezbollah Aszad oldalán szállt be a küzdelembe. A Nyugat tehetetlenül nézte, ahogy a konfliktus teljesen elmérgesedik és darabokra szaggatja a Közel-Kelet korábban legfejlettebb, legbékésebb országát, amely 6000 éves kultúrával rendelkezett, az európai kultúra egyik bölcsője volt! A Szabad Szír Hadsereg meggyengült, marginális helyzetbe szorult, és a konfliktusban nyugati szemmel már csak rossz és még rosszabb erők harcoltak egymással. Megszületett minden idők legborzasztóbb fundamentalista terrorszervezete, az Iszlám Állam az Alkaida iraki szárnyából, és egy-két év alatt megalapította a kalifátusát Irak és Szíria területén. A nyugatiak morális okokból és a putyini - a szovjet időket idéző - orosz nagyhatalmi törekvésekkel szemben továbbra sem akartak segíteni az egyre nehezebb helyzetbe kerülő Aszadnak, akinek rendszere lassanként kivérzett. Igaz, nem is nagyon tehették, hiszen korábban egy demokratikusabb Szíria mellett kötelezték el magukat, ahol a véres diktátornak nem lehetett már helye. Hiszen az arab tavasz és a polgárháború a szabadságért tört ki. Az is tény, hogy a polgárháború kitörése előtti években már a klímaváltozás következtében Szíria északkeleti vidékein nagy szárazság volt és a parasztoknak nem nagyon volt mit betakarítaniuk, így a városokba áramlottak, a felduzzadó lakosság azonban nehéz helyzetbe került, a munkanélküliség az elégedetlenséget növelte. Való igaz, a Közel-Kelet fejlődése érdekében egy szekuláris, szabad, stabil iszlám államra volna szüksége Szíria esetében. Az Iszlám Államot (ISIS) Obama elnök légi csapásokkal próbálta térdre kényszeríteni, ami teljesen működésképtelen stratégiának bizonyult. Az eredmény: több millió földönfutó, egy újabb bukott ország, menekültáradat Európában, felbecsülhetetlen értékű kulturális örökség elpusztulása, a szélsőséges iszlamista őrület elszabadulása. A politikai-társadalmi rendezés és az újjáépítés, a béke várat magára. A putyini Oroszország beavatkozása tovább súlyosbítja a helyzetet. Így a nagyhatalom AEÁ, részben az Európai Unió és a középhatalom Oroszország között közvetlen ütközés jöhet létre. Ráadásul egyben a NATO és Oroszország is összeütközésébe kerülhet. Szíria az orosz beavatkozással távolabb került a békétől. A világpolitikát, az erőegyensúlyt is befolyásoló, nemzetközivé szélesedő konfliktus is kialakulhat, a háború kiterjedhet a Szíriával szomszédos államokra is, amely újabb és újabb menekültek ezreit indíthatja el Európa felé.

 

Közvetlen következmények

Arab tavasznak nevezik a 2011 elején kirobbant kormányellenes tüntetéssorozatot, amely arab államokban tört ki a Közel-Keleten. A folyamatot az új média robbantotta ki (televízió, internet stb.). Az arab tavasz alapvető célkitűzése: a Közel-Keleten lévő véres diktátorok által uralt országok felszabadítása. Az arab tavasz folyamata jelentős áldozatokat követelt az arab államokban. Első lépésben úgy tűnt, az arab tavasz sikeres lesz, azonban hamar kiderült, hogy a diktátorok sokkal erősebbek, mint azt a változások kirobbantói gondolták, segítségre volt szükségük, ekkor avatkozott be Európa, majd az AEÁ. A beavatkozások sok esetben nem voltak végiggondoltak, olyasmit próbáltak meghonosítani, ami azon a társadalmi, gazdasági fejlettségi szinten, abban a kultúrában nem életképes vagy lassúbb változásokkal valósítható csak meg. Röviden tekintsük át az arab tavasz által érintett országokat és a „tavasz" eredményeit.

 

Tunézia: jázminos forradalom

A 2010-2011-es tunéziai tüntetések, a jázminos forradalom erőszakos tüntetéssorozat volt Tunéziában. A folyamat több városra átterjedt, és a 23 éve államfő Zín el-Ábidín ben Ali elnöki pozíciójáról való 2011. január 14-i lemondásához vezetett. A résztvevők elsősorban a munkanélküliség, a korrupció, a szólásszabadság hiánya, az élelmezési gondok és az alacsony életszínvonal miatt mentek az utcákra. A 2010 decemberében kezdődött tüntetésekhez hasonlóra három évtizede nem volt példa az országban. Végül győzött a forradalom, azonban azóta is folyamatosan próbálják a szélsőségesek megbuktatni.

 

Algéria

December 29-én Algéria fővárosából, Algírból is olyan hírek érkeztek, amelyek szerint a lakáshiány miatt összetűzésekre került sor a tüntetők és a rendőrök között. A jelentések szerint legalább 53 ember megsebesült, 29-et pedig letartóztattak. 2011 januárjában a tüntetés tovább folytatódott. Ekkor a rossz életkörülmények és az élelmiszerárak magas inflációja miatt erős biztonsági ellenőrzés mellett két napig tiltakoztak. A tüntetések harmadik napján három ember meghalt, többen megsebesültek. A forradalom végül is győzött.

 

Jordánia

2011. január 14-én a fővárosban, Ammánban, Maánban, Karakban, Irbid-ben és több más városban is tüntetések kezdődtek. A szakszervezetek és jobboldali aktivisták hívására a pénteki ima után gyűltek össze. A tömeg Szamir Rifai miniszterelnök és kormánya lemondását követelte. Kormányellenes jelszavakat skandáltak, Rifait gyávának nevezték. Egy kitűzőn a következő felirat szerepelt: „Jordánia nemcsak a gazdagoké. Ügyeljünk a kenyérre is. A mi mérgünkkel és éhségünkkel is foglalkozni kellene." A tömeg ezt skandálta: „Le Rifai kormányával! Fogjatok össze, vagy a kormány kiszívja a véreteket! Azért emelitek az üzemanyagok árát, hogy a zsebetek tele legyen milliókkal!" Tawfiq al-Batoush, Karak nevű város volt vezetője ezt mondta: „A kormány politikája, a magas árak, az ismételt adóztatás ellen tüntetünk. Ez az, amiből elege lett Jordánia népének." A Muszlim Testvériség és 14 szakszervezet bejelentette, hogy másnap a kormány gazdaságpolitikája elleni tiltakozásképp ülősztrájkot tartanak a parlament előtt. A tüntetések hatására a jordániai kormány visszavonta az üzemanyagok áremelését. Az Al Dzsazira televízió előrejelzése szerint az élelmiszerárak emelkedése miatt a tüntetések hetekig is eltarthatnak. A tiltakozások hatására végül II. Abdullah király menesztette a kormányt. Új kormány alakult és konszolidálódott a helyezet, lehetséges, hogy csak időlegesen.

 

Egyiptom

Carlos Latuff politikai karikatúrája: a Tunézia által elindított dominó-effektus kiüti Hoszni Mubarak egyiptomi elnököt. Hossam el-Hamalawy egyiptomi blogger szerint: „Nagy az érdeklődés. Az egyiptomi nép és a közvélemény nagy figyelemmel követi a tunéziai fejleményeket. Sokan párhuzamot vonnak az ottani és az egyiptomi állapotok között." 2011. január 16-án az egyiptomi tőzsdén sokan arra spekuláltak, hogy a zűrzavar tovább fog terjedni, emiatt estek a részvények árfolyamai. Az egyiptomi tüntetések addig fajultak, míg az egyik étterem tulajdonosa, Abdel-Moneim Jaafara felgyújtotta magát. Január 18-án Mohamed Farouk Hassan ügyvéd és egy 25 éves alexandriai munkanélküli borította magát lángba. Több felbőszült egyiptomi a facebookon olyan profilt hozott létre, amely január 25-ére az erőszak, a szegénység, a korrupció és a munkanélküliség ellen indított forradalmat szervezett. Egyiptom félig elnöki irányítás alatt álló köztársaság, az 1958. évi 162. törvény alapján jelenleg szükségállapot van a területén. Csak az 1980-as évek elején volt egy 18 hónapos szünet. A Nobel-békedíjjal kitüntetett Mohammed el-Baradei arra figyelmeztetett, hogy az országban „a tunéziaihoz hasonló robbanás" alakulhat ki. A tüntetések 846 halálos áldozatot követeltek, de végül, február 11-én Mubarak elnök lemondott tisztségéről.

 

Jemen

Január közepén az ország északi és déli részén is több helyütt az ellen tüntettek, mert a kormány módosítani akarta az alkotmányt. Az okok között szerepelt a munkanélküliség magas aránya és az éppen aktuális gazdasági állapotok. 2011. január 20-án több ezren vonultak fel Taizz utcáin. Ádenben január 18-án, 19-én és

20-án voltak jelentősebb megmozdulások. Ádenben kerékabroncsokat égettek, utakat zártak el, és ezalatt hét ember -katonák és tüntetők - sebesült meg. Két tüntető bement a Szanaai Egyetemre, transzparensükön a következőt lehetett olvasni: „Menj el, mielőtt még elküldenek". Ez a Reuters újságírói szerint „az autokrata arab vezetők, mindenekelőtt Száleh" kritikája. A Jemeni Reformkongresszus, a legnagyobb ellenzéki párt vezetői azt mondták: „Alkotmányos változtatásokat akarunk, de nem olyanokat, melyek hatására a vezető nem marad örökké hatalmon, és nem is olyat, mely alapján a hatalmat gyermekei öröklik". Március

21-én egy jemeni tábornok páncélos alakulatával együtt átállt a felkelők oldalára. Május folyamán az egyik legerősebb jemeni törzs, a Hasid is az ellenzék oldalára állt, ezért Száleh elnök katonai lépéseket foganatosított velük szemben. Emiatt a törzs fegyveresei támadást intéztek a fővárosban levő kormányzati épületek ellen. Egy, az elnöki rezidencia ellen végrehajtott támadásban az elnök is súlyosan megsebesült, egy szaúd-arábiai kórházba menekítették. Szeptember 25-én hazatért, amiért jelentős módon megnőtt a polgárháború kitörésének veszélye. Az elnök végül november végén lemondott, elhagyta az országot. Februárban megkísérelt visszatérni a politikai életbe, de az országba érkezésének hírére ismét jelentős tömegdemonstrációk kezdődtek. Ennek hatására február 27-én formálisan is átadta a hatalmat korábbi alelnökének, Abbed Rabbo Manszúr Hádinak. Jemenben azóta is súlyos polgárháború van.

 

Líbia

2011 februárjában a tunéziai és egyiptomi forradalmi eseményeket követően Líbiában tiltakozás kezdődött Moammer Kadhafi 1969 óta fennálló diktatúrája ellen. Kadhafi ritka brutalitással lépett fel a fegyvertelen tüntetők ellen: katonái és Afrika más területeiről toborzott zsoldosai vérengzésbe kezdtek, és terrorista módszerekkel igyekeztek visszaszerezni az ország feletti irányítást. Február végére a nemzetközi diplomácia komoly nyomást gyakorolt Kadhafira, hogy hagyjon fel a vérontással és távozzon a hatalomból. Egyre többen szorgalmazták a vérengzés felelőseinek nemzetközi bíróság elé állítását is. 2011. március 1-jétől a konfliktus polgárháborúvá fajult, 20-án a nyugati hatalmak az ENSZ-határozat alapján légi és tengeri intervenciót kezdtek Kadhafi hadereje ellen. A felkelők az ország nyugati felén az ún. Nefúsza-hegység nagy részét, az ország keleti részét és Miszráta városát hajtották uralmuk alá. Keleten egészen Rász Lánúf városáig sikerült előretörniük, de Kadhafi katonái innen visszaverték őket, majd a frontvonal megállapodott a Brega és Adzsdábija közötti útvonalon. Március 7-én Bengá-ziban a felkelők megalapították a Líbiai Nemzeti Tanácsot, amelyet eddig 15 ország ismert el. Hosszú harcok után először a Nefúsza-hegység berber felkelőinek sikerült kitörniük, majd nemsokára a keleti arcvonalon is változás történt. A felkelők augusztusra teljesen bekerítették Tripolit, majd augusztus 20-28. között teljesen el is foglalták. Októberre már csak két város maradt Kadhafi erőinek kezén: Bani Valíd és Szurt. Az előbbi október 17-én esett el, majd a NATO hathatós támogatásával október 20-án elesett Szurt is, melynek ostroma közben Kadhafi - tisztázatlan körülmények között - meghalt. Az ÁNT október 23-án kinyilvánította az ország felszabadulását.

Azt követően az egymással rivalizáló felek véres polgárháborút robbantottak ki, az ország szétesett és káoszba süly-lyedt, egyes részeit már az Iszlám Állam ellenőrzi. Területe terroristák és bűnöző bandák búvóhelye.

 

Szíria

Szíriában kisebb tüntetések már januárban és februárban is zajlottak. A konfliktus 2011. március 6-án fajult el, amikor a rendőrség Dara városában letartóztatott 15 gyereket, akik a rendszer és Bassár el-Aszad elnök bukását követelő graffitikkel írták tele a falakat. Tiltakozásul tüntetések kezdődtek, amelyek ellen a rendfenntartók erőszakkal léptek fel, és a tömegoszlatás során négy ember meghalt. Ezt követően elszabadultak az indulatok, több ezer fő vonult az utcára, a tömeg pedig felgyújtotta a Baasz Párt irodáit. A rendfenntartók éles lőszert is bevettek a fegyvertelen tüntetők ellen. Ezt követően a tüntetések átterjedtek több városra, így a fővárosra, Damaszkuszra is. A kormány válaszul a hadsereget is mozgósította. Március 29-én az addigi miniszterelnök lemondott, helyette al-Aszad elnök négy nappal később Ádel Szafar politikust bízta meg kormányalakítással. Ezzel nem sikerült a tüntetéseknek véget vetnie. Április 21-én az elnök feloldotta a majdnem ötven éve érvényben levő rendkívüli állapotot, amely a tüntetők fő követelése volt, lehetőséget ígért békés demonstrációk tartására is. Másnap ennek tesztelésére az ellenzék óriási méretű demonstrációt hirdetett meg, de a rendőrség az ígéret ellenére még nagyobb brutalitással támadt a tüntetőkre, éles lőszert használva összesen 103 tüntetőt ölt meg. Nem sokkal később a hadsereg páncélos alakulatok támogatásával megszállta Darát, mintegy 220 tüntetőt öltek meg, a hadsereg vesztesége 25 fő volt. A hadsereg brutális fellépése elől mintegy 5000 ember menekült át Törökországba. Novembertől a Rijád al-Aszad tábornok vezetésével megalakult SZSZH indított gerillaháborút a hadsereg ellen. A kezdetben kizárólag könnyű fegyverekkel rendelkező lázadók a szomszédos arab országok és Törökország hathatós támogatásával jelentős katonai erővé nőtték ki magukat, 2012 őszéig már az ország több települését ellenőrzésük alá vonták. A helyzetet azonban tovább bonyolította, hogy 2012 nyarán az ország északkeleti részén lakó kurdok milíciái is beavatkoztak a harcba, Aleppóig nyomulva előre. A kurd lázadók egyszerre kerültek összetűzésbe a kormányerőkkel és az SZSZH-val. Mindemellett a konfliktusnak erősen szektariánus jelleget ad az a tény is, hogy a helybéli keresztények és alaviták a többségben alavitákból álló Aszad-rezsimet támogatják, míg a lázadók többsége a szunnita lakosság soraiból kerül ki. A szélsőségesebb felkelők támadásokat hajtanak végre a keresztény és alavita közösségek ellen, míg a hadsereg és a kormányt támogató Sabiha milícia az ellenzéket támogató szíriai települések lakossága közt rendez időnként kisebb-nagyobb vérfürdőket. A konfliktus 2012 júniusának közepére olyannyira eszkalálódott, hogy az ENSZ szabályos polgárháborúnak minősítette.

 

Más arab államok

Hasonló tüntetések voltak Mauritániában is, ahol Yacoub Ould Dahoud, Mohamed Ould Abdel Aziz politikája elleni tiltakozásként felgyújtotta magát az elnöki palota közelében. Szaúd-Arábiában 2011. január 21-én egy eddig azonosítatlan 65 éves ember gyújtotta fel magát és halt meg Dzsizán Samtah falujában. Ez volt az első példa arra, hogy valaki a királyságban felgyújtotta magát. Szudánban letartóztatták a Kongresszusi Néppárt elnökét, Hasszán al-Turabit. Az volt az ok, hogy egy hasonló tüntetéssorozattal el akarta kergetni a szerinte választási csalással győzedelmeskedő vezetőket.

Az arab tavasz halálos áldozatainak száma országonként: Tunézia: 338 halott, Algéria: 8 halott, Jordánia: 3 halott, Mauritánia: 3 halott, Szudán: ~200 halott, Omán: 2-6 halott, Jemen: ~ 2000 halott, Szaúd-Arábia: 24 halott, Egyiptom: ~4300 halott, Szíria: ~160 000 halott, Marokkó: 6 halott, Irak: ~250 halott, Bahrein: 120 halott, Líbia: 25 000-30 000 halott, Dzsibuti: 2 halott, Huzesztán tartomány, Irán: 12 halott. Összesen mintegy 189 670194 702 halott (2014 augusztusáig).