Balogh Gyöngyi
jÉZUS ÉS A KÁNAÁNI ASSZONY
Kívülállók és bennfentesek

 

A Kárpát-medence térségében december 5. körül minden évben a hitüket gyakorló református asszonyok összegyűlnek Isten igéje köré hitüket megvallani, erősíteni, imádkozni. Különös dolog, hogy pontosan egy olyan pogány, idegen, mondhatnánk egy nem zsidó - vagy nem keresztyén -, nem a házon, egyházon belüli (egy nem magyar asszony) történetén keresztül valljuk most meg hitünket, aki Jézust úrnak vallja a Mt 15,21-28 leírása szerint. Nemcsak abban lehet példa a mi számunkra, hogy miképpen kell és lehet kitartóan, állhatatosan imádkozni, hanem abban is segítségünkre lehet, hogyan tekintsünk a rajtunk kívül állókra, hogyan viszonyuljunk hozzájuk, ha segítségért fordulnak hozzánk.

Nemrég a kórházban egy fiatal katolikus hölgy, aki református családba ment férjhez, kérdezte tőlem: miért olyan zárkózottak, elutasítóak a reformátusok? Ez a kérdés azért olyan fontos, mert szüntelenül konfrontálódunk mi, egyházon belüliek, egyházon kívüliekkel, egyik felekezethez tartozók a másik felekezethez tartozókkal, egyik nemzethez tartozók a másik nemzethez tartozókkal, európai a nem európaival, keresztyén a muzulmánnal... Szüntelenül számon kéretik rajtunk a magyar és keresztyén identitás, gyakran mi sem teszünk másként: a másikkal szemben bizalmatlanok vagyunk, előítéleteink vannak, számon kérünk és ítélkezünk. Azért is fontos ezt az elemet kiemelni, mert az idegen, akiről „nincs ellenőrzött tudásunk" (Heller Ágnes), bármilyen kultúrkörben gondolkodunk is, mindig a félelmet, a bizonytalanságot, a bizalmatlanságot, óvatosságot (nem tudom, hogy kivel állok szóba) ébreszti fel bennünk, a veszély érzését kelti. Gyermekeinket is arra neveljük, hogy idegen, ismeretlen emberekkel ne álljanak szóba, ne nyissanak ajtót nekik, ha történetesen bekopognak, ne adják oda címüket, tehát ne szolgáltassák ki magukat nekik, ne teremtsenek esélyt a visszaélésre, mert nem tudják, ki rejtőzik az idegenben. Noha az idegenség elriaszt minket, nézzük meg a kánaáni (kananeus, szíro-föníciai, görög Márk evangéliuma szerint) asszony példáján, mennyi minden közös bennünk és az idegenben.

A történet szerint Jézus idegen, pogány határvidéken jár, Tírusz és Szidon környékén, csendet keres, mert elfáradt saját népe értetlenségétől, vádjaitól, rágalmazásától. Mivel jósága, csodatettei híre arra a vidékre is eljutott, egy pogány asszony, egy Izrael népén kívüli, fordul kérésével hozzá... Az asszony kéréséből nagyon hamar kiderül, hogy nehézségben van, gyermeke súlyosan beteg, és valószínűleg emberi síkon nincs segítség. A nehézség, a baj, a szenvedés, megoldhatatlan kérdéseink az a szál, amely a mi életünket is összeköti ennek az asszonynak a történetével. Hiszen nemcsak magyarokként és magyarokkal van közös történetünk, sorsunk, hanem közös történetünk van mindenkivel, a testvérrel, az idegennel, hiszen a nehézségeink, az élet mindenféle küzdelme, a bűn vagy a betegségek lecsupaszítanak és egyenrangúvá tesznek minden emberrel. Mindenkivel, aki éhes és szomjas, aki fázik, aki beteg, aki segítségre szorul, és mindenkivel, aki Jézus nevét segítségül hívja. Ezt különösen kórházban lehet jól érzékelni - a betegség, a fájdalom, az infúzió egyforma: magyarnak, románnak, katolikusnak, reformátusnak, unitáriusnak, ortodoxnak.

A második dolog, amit a történet elénk tár: az elutasítás, a meg nem hallgatott kérések, a rangsorolás. Ez a másik szál, ami mindannyiunk életében vörös fonalként végigvonul. Számtalanszor és számtalan formában éljük át, hogy elutasítanak, de a legfájdalmasabban az érint, ha azt érezzük, maga a segítség forrása utasít el. Lehet ilyen személyes tapasztalatunk, de lehet, hogy találkoztunk olyanokkal, akik azért fordultak el Istentől, egyháztól, hívőktől, mert úgy érezték, hogy egy adott helyzetben, a szükség helyzetében zárt ajtókra találtak, megkülönböztették őket, nem kapták meg a kellő figyelmet. Az egyházban sem, ahol másképp kellene történjenek a dolgok.

A pogány asszony kétszeres kérése elutasításra talál. Vajon miért? Hiányzik valami a hitéből? - kérdezhetnénk. Hiszen helyes a megszólítás, teljes a hódolat, úgy szólítja meg Jézust, mint aki tisztában van azzal, kicsoda ő. Arról nem tehet, hogy nem izraelita. Jézus az elutasító válaszát azzal indokolja, hogy először a fiak vannak soron, Izrael házának eltévedt juhai, és nem lehet a fiakét az ebeknek vetni.

Sértő a fülnek azt hallani, hogy valaki eb, kutya, különösen rosszulesik ez Jézus szájából. Noha teljesen megszokott volt, hogy a zsidók minden nem zsidót, tehát minden pogányt kutyának neveztek. Jézus itt arról beszél, hogy azzal, amit az asszonynak tenne, megrövidítené a fiakat, a fiaktól venne el valamit. Kétszeres elutasítás, ebekhez való sorolás. Megszólalhatna az asszonyban az önérzet. De ebből az asszonyból nem az önérzet elkeseredett hangja tör fel, hanem a mégis hit lobban lángra, az a hit, hogy mégis, mindennek ellenére ott akar lenni Isten asztalánál, hiszi, hogy Isten gazdagságából neki is jut. Ez a hit átsegíti őt az elutasításon, ez a hit győzi meg Jézust is, ezért a hitért teljesül kívánsága.

Van, amikor a hit abban segít, hogy elfogadjam azt, ha nem hallgattatik meg a kérés. Segít elfogadni, hogy nem én vagyok az első, van valaki, aki velem szemben előnyt élvez. Segít elhordozni, ha úgy látom, hogy igazságtalanul osztja Isten a szőlőjében végzett munka után a napi bért, hogy van, aki az asztalnál ül, és van, aki az asztal alatt ebként morzsákra vár. Van, amikor ez a ragaszkodó, kitartó mégis hit meghallgatásra talál...

Az asszonyt nem bátortalanította el Jézus visszafogottsága, sőt elindult ezen a vonalon, belement ebbe a szójátékba: Igen, Uram, de az ebek is esznek az aláhulló morzsalékokból. Ezzel az okos, érvelő, kitartó mégis hittel találja meg a megoldást.

Elismeri, hogy a fiaké, a bennfenteseké az elsőbbség, megelégszik az ő másodlagos pozíciójával, emellett bármi áron, akár ölebként is, ott kíván lenni az asztal alatt játszó gyermekekkel. Nem azt kéri el, ami a fiaké, hanem ami a fiak megelé-gítéséből megmarad. Nem a másikéra vágyik, hanem arra, ami Isten jóságából az övé is lehet. Nem mondja végső elkeseredésében azt, hogy már Istennél sincs esély, hogy már ő sem segít. Olyan szilárd a hite Isten szeretetében, jóságában, abban, hogy nála mindenki számára van hely, hogy ezzel meggyőzi Jézust. Legyőzi a Jézus lelkében levő konfliktust a segítést illetően. Mert nem az asszony származása, mássága, idegen volta tartja vissza Jézust, hanem az Isten iránti végső engedelmesség és a választott néphez való hűség.

A harmadik kérdés, amely jelen van ebben az igében, hogy az előjog, a fiak, a bent levők elsődleges megelégítése kizárólagosságot jelent-e. Vajon mi, házon belül levők, hogy tekintünk magunkra és hogyan arra, aki nem tartozik közénk? Gondoljunk itt mindenekelőtt a saját élettereinkre, kis közösségeinkre egy falun belül, városon az egy tömbházban lakókra. Vajon az a privilégium, hogy fiú lehetek, a történet szerint zsidó lehetek, esetünkben keresztyén, kötelezi Istent? Vajon ez megköti Isten kezét? Vajon mindazok alapján, ami nekem csak úgy megadatott: ahol megszülettem, a lehetőségeim stb., jogot formálhatok arra, hogy a másikat, a házon kívülit, a nem magyart, az egyházon kívülit, a nem keresztyént, az Európán kívülit elutasítsam? Ha adattak nekem előjogok, kizárhatom-e a másikat, elzárkóz-hatom-e a segítségre szorulótól?

Az egész Szentíráson végigvonul az az idegen, aki hitéért bekerül Isten népe közé. Ez itt nagyon fontos: nem a rászorultságáért, nem a másságáért, hanem a hitéért hallgatja meg az asszonyt Jézus. A hit a kulcs az Isten népéhez való tartozásra, a származás nem garancia Isten kegyelmének az elnyerésében. A fiak szégyenére pontosan az idegen az, a római pogány százados, akiről azt mondja Jézus: ilyen hitet még Izraelben sem találtam. Az irgalmas szamaritánus személyében is az idegen, az elutasított, a lenézett az, aki lehajol a felebarát megsegítésére. A fiak között ott vannak azok, akik nem fogadták be őt, a sötétségbe érkező fénysugarat, akiket inteni kell a látszatmegtérés esetén, hiszen Isten még a kövekből is támaszthat fiakat Ábrahámnak, hogy eljöjjenek és letelepedjenek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal, az ország fiai pedig kivettetnek.

Vajon nem int-e mindez óvatosságra az előítéleteinkben, az elutasításunkban, az elzárkózásunkban másokat, az idegent, a másságot illetően?

Akinek megadatott a fiúság, az istengyermekség ajándéka, az örül a kapott jogoknak, de inkább a kötelezettségeire néz: hogy továbbadja mindazt, amit Isten asztaláról kapott, hogy megnyissa a szívét, a hitét, adott esetben az ajtóját, ha szükséges, a pénztárcáját. Egyszer találkoztam egy Bánffy-leszármazottal a kórházban. Megkérdeztem, a neve milyen előjogokat adott neki élete során. Azt válaszolta: a név mindig kötelez. Keresztyénnek lenni, Isten népéhez tartozni, fiakként élvezni Isten bőséges asztalát: kötelez minket. Nem lehet kevesebb a tanítvány a mesterénél, aki példát adott. Ezért vállaljuk fel a másik felé nyitás kockázatát. Ezért a Jézustól kapott szeretet legyőzi bennünk a félelmet. Akkor lesznek ilyen csodás találkozásaink, mint Jézusnak a kánaáni asszonnyal.