Jitianu Liviu
a LEGHOSSZABB FORRADALOM: AZ ELVESZETT PARADICSOMTÓL VISSZA A TEREMTÉS M ÉLTÓSÁGÁHOZ

 

Juliet Mitchell 1966-ban érdekes tanulmányt jelentetett meg: A leghosz-szabb forradalom: a nő (in: New Left Review 40/1966) címmel (innen az én címválasztásom is). Az emberiség történelmének leghosszabb forradalomtörténetére utal: nőnek nem elég születni, hanem meg kell harcolni érte - állítja. Tanulmánya arra sarkallt, hogy elkezdjek keresgélni az európai kultúrtörténet és még inkább a teológia berkeiben. Érdekes, részben fájdalmas kérdésekre bukkantam.

Az ókor számos neves teológusa, köztük Tertullianus, Aranyszájú Szent János, Nüsszai Szent Gergely kétkedik a nő isteni eredetében. Quod est mulier? -hangzik el a nőt tárgyiasító kérdés (nem „Ki?", hanem „Mi?"), és a rá adott válasz tele van tűzdelve nőellenes (mysogen) megjegyzésekkel, úgymint: ők „minden barátság megrontói", „az otthon kísértői", bennük testesül meg „a rossz lényege". A nő a szükséges rossz világához tartozik. Amúgy „a természet elhibázott termékei": „tökéletlen/félresikerült férfiak" (mas occasionatus).

Nem tudom, mi lehet az ilyesfajta teológiai rangra emelt vélemény kiindulópontja: rossz tapasztalat, elfojtott szexualitás, identitászavar. Mindenképp érthetetlen, hogyan borítja a feledés fátylát a teremtésteológia antropológiai tanítására - ami isteni kinyilatkoztatás! -, és teszi egyenesen vakká a teológusokat. Mentségül számukra a patriarchális világ diktálását sem tudom felhozni. Tény viszont, hogy a kora kereszténység belső struktúráiból - annak ellenére, hogy ez nem vezethető le Jézus magatartásából, sem a korabeli zsidóságból, a görög vagy a római kultúrából - száműzik a nőket. Minél erősebb politikai uralmat tud magáénak az egyház, annál erőteljesebb a nők társadalmi háttérbe szorítása. Teljesen kitörlődik a korabeli egyház legtöbb teológusának fejéből a Mester gyöngéd, megértő, felemelő viszonya a nőkkel, a nekik adott „apostoli" küldetés. Hasonlóképpen az amnézia útvesztőjébe kerül az ősegyház gyakorlata, ahol jeles gyülekezetek, mint Jeruzsálem, Filippi, Efezus és Róma - amint ezt a Szentírás tanúsítja - női vezetői gyakorlatról is tudunk.

Az ókor nőellenes megnyilvánulásai, sajnos, átgyűrűznek a középkorba is. Giovanni Pico della Mirandola az ember méltóságáról írt munkájában (De dignitate hominis, 1486) kifejti, hogy az istenképű-ség csak Ádámnak szólt. III. Ince pápa arról beszél, hogy az emberiség nyomorúságos állapota (miseria humanae conditionis) a nőknek köszönhető. Ők a gonosz csapdái (janua diaboli). Gasparo Pallavicino arról értekezik, hogy csupán egyetlen cél legitimálja a nők létezését: a nemzés. Egyébként is, a nők alacsonyabbrendűségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy minden nő férfi szeretne lenni! Mivel nincs szakálluk (mulier barbata), tagadnunk kell azt is róluk, hogy istenképűek lennének - mondja. Egy, a lengyel anabaptisták elleni szatíra (1618) kifejti, hogy a homo a humo = termőföld szóból ered, ami semmiképp nem vonatkoztatható a nőre, aki „csak" oldalbordából lett. Ezért nem mondható róla, hogy „teljes" ember lenne. Inkább állat, rosszabb, mint maga az ördög. Hasonló kérdést vet fel egy ismeretlen német szerző is az 1595-ben írt munkájában (Disputatio nova): Ob die Weiber Menschen seyen oder nicht? És rá az irgalmatlan válasz: Mulier homines non esse!

Az, hogy Giovanni Boccaccio gúnyiratot gyártott Híres nők címmel, talán megbocsátható. Nehezen kezelhető viszont VIII. Ince pápa magatartása, aki jóváhagyja az úgynevezett boszorkány-bullát. Ebben olvasható, hogy a pápa is meg van arról győződve, hogy számos nő szövetségre lépett az ördöggel. Elrendeli ezek teljes erőből való üldözését, így születik meg mintegy szertartáskönyvként 1487-ben Jákob Spenger és Heinrich Institoris tollából a Boszorkánykalapács (Malleus Maleficarum). A könyv hosszan értekezik arról, hogyan néznek ki, mit tesznek a boszorkányok (szövetség az ördöggel, elátkoznak embert és állatot, rossz időjárást hoznak stb.), és hogyan kell eljárni a boszorkányokkal szemben (per, kínzás, kivégzés).

Nem csoda, hogy egy így megrajzolt világban nagyon sok férfinak megfordult a fejében, hogy egyáltalán érdemes-e megnősülni. Sokan inkább a házasság elutasítását választják (dissuasio nubendi), ami persze nem zárta ki a nők látogatását. Picco Mirandola a férfisors miatt aggódva tanácsolja: ne nősülj, hisz több benne a rossz, mint a jó. Bernardo Trotto megtoldja ezt egy „életbölcsességgel": úgyis csak időt, pénzt és lelket ölsz belé, hasznod semmi belőle. Giovanni Della Casa - katolikus pap - írja (Galateo): az értelmiségi nem nősül, hadd szaporodjon a pórnép. A nő inkább állati, mint a férfi. Teste és természete elviselhetetlenné teszi az együttélést. Majdnem mind csúnyák, ha egy szép van köztük, azt is hat hónap múlva megunod, lóg a melle, alakja elhervad, mindig beteg, menstruál, öregségére kihullnak a fogai. Semmi hasznuk a háborúban, csak egyvalamire jók, de éppen erre a legkevésbé mint feleségek.

Őket olvasva elborzad az ember. Egy érthetetlen világ állampolgárai ők. Vigasztaló, hogy nem volt azért ennyire egyoldalú ez a világ. Dante csodás költeménye: az Isteni színjáték óda a nőkről, a szerelemről. Galeazzo Flavio Capra 1525-ben könyvet írt a nők rendkívüliségéről és méltóságáról (Della eccelenza e dignitá della donne), Heinrich von Nettesheim A női nem nemességéről és kiteljesedéséről (1529) értekezik, míg Juan Luis Vives (De institutione feminae christianae, 1523) és Luis de León (La perfecta casada) a házasság és a tökéletes feleség dicséretét zengik.

A középkor vége a „rendezett család" benyomását kelti. A férfi és női szerepkörök tisztán körvonalazódnak: a nőnek otthon a helye, nincs társadalmi vagy politikai szerepe (kivéve a „férfiasított" nőket), feladata egészséges gyerekek nemzése (Franciaországban a nők átlagban kilenc, míg Olaszországban tíz gyereket szülnek, akikből általában kettő éri meg a felnőttkort. Minden hetedik nő belehal a szülésbe). A férfiakkal szemben alárendelt a szerepük politikai és jogi téren, létükben alacsonyabbrendűek filozófiai és teológiai szempontból. A teológusok úgy látják: a gyermek nemzésében a férfi a lelket, a nő a bűnös testet nemzi.

Nagyon lassan kezd változni a világ. Egy napjainkig eltartó forradalom indul el. Az eddig szótlanságra ítélt nők lassan, de egyre erőteljesebben szót kérnek. A férfivilág elleni első lázadó a velencei Christine de Pizan. Ő is ugyan „alig" nő, a párizsi egyetem kancellárja „férfias nő" (virilis femina) jelzővel illette. A férfi-nő vita hevében születik meg a Könyv a nők városáról (1405). Tagadhatatlan, hogy érthetetlenül hosszú időnek kellett eltelnie, míg a nők bekérezkedhettek a férfiak világába, és mint egyenlő partnerek elfogadásra találtak.

Mérföldkőnek számít ebben a történésben az emberi jogok chartájának a megfogalmazása.¹ 1791. szeptember 13-án (Olympe de Gouges megfogalmazásában) kiegészítés született a francia emberjogi táblázatban a nők jogairól: 1. a nő szabadnak születik, 2. a nemzet férfi és nő partneri egyesülésén alapszik, 3. a nők egyenlő politikai jogokra, társadalmi szerepre jogosultak. Hasonló történik Amerikában is, 1792-ben jelenik meg a Vindication of the Rights of Women című irat. Az alapjogok proklamációja azonban lassan talál termékeny talajra a politika és jog területén, amint ezt Caek Welcker A nemek közötti kapcsolat című könyvében 1838-ban kimutatta. Továbbra is küzdeni kell a férfiak felsőbbrendűségtudata ellen, sugallja John Stuart Mill a nők alávetett voltáról írt munkájában (The Subjection of Women, 1869). A nő nem a férfi „anexája", nem házi vagy házon kívüli karitatív angyal, nem férfifüggő, filantróp, együgyűen vallásos teremtmény. Egyéni, sajátos küldetésük van - hangsúlyozza Sarah Lewis (Woman's Mission 1839, tizenöt év alatt tizenhétszer adták ki!). Feltartóztathatatlan emancipáció indul útjára. A „férfiak demokráciájába" (Stein Rokkan) betörnek a nők: a 20. század küszöbén Európa 21 országában választási jogot kapnak (Amerikában ennek fő ellensége az Alkohol lobbi, akik attól tartanak, hogy a nők megtiltják az alkohol forgalmazását). Egyre több nő függetlenedik anyagilag, a munkapiaci lehetőségeknek köszönhetően. A dolgozó nők száma Franciaországban az 1880-as 40 százalékról 1921-re 52 százalékra növekszik, Németországban 38 százalékról 49 százalékra. Lassan elhalkulnak a gúny-rigmusok: Kinder-Küche-Kirche, majd Kinder-Keller-Kammer, Kleider. Nem egyenjogú a világ, de óriási előrelépéseknek vagyunk a tanúi. (Szomorúnak tartom, hogy mindezt nem a normális ész diktálja, hanem harcolni kell érte.) A nők ugyan még 1989-ben is Nagy-Britanniában a férfiak keresetének 62 százalékát kapják, Portugáliában 83 százalékát, Franciaországban 79 százalékát, NyugatNémetországban 86 százalékát, mégis a női világ megszűnik reflexív világnak lenni (=nem férfifüggő), és önállósul.

Persze naivitás lenne azt gondolni, hogy minden nehézség megoldódott.

Továbbra is azonosíthatóak „problémazónák" a kérdéssel kapcsolatban: erőszak, elnyomás, szexuális kizsákmányolás... Különösen azon társadalmi formákban, amelyek archaikus szerkezetűek. Ilyennek tartja Herbert Haag az egyházias térséget is. Diagnózist állít fel a beteg egyházról, és mint patológiás jelenséget tárja fel az egyház nőellenes magatartását. Csak aki változik, marad hű önmagához című könyvében (Pannonhalma 2006) arról ír, hogy az egyházban új alkotmányra van szükség: az evangélium szelleme ugyanis és számos szerencsétlen történelmi fejlődés konfliktusba kerültek (8. oldal). A megoldásokat nem lehet csak felemásan eszközölni, gyökeres orvoslásra van szükség (sanatio in radice) - ez a feltétele az egyház felvirágzásának (9. oldal). Jézus akaratával ellentétben, aki sem egyházat (11. skk.), sem új tanítást (10. skk.) nem akart, az egyházi struktúrák fejlődése (25. skk) - különösen a hierarchia (37. skk) - megosztotta az egyházat. Mindeddig eredménytelennek bizonyult bármilyen jellegű laikus „reakciós" megmozdulás - az egyházi népszavazás mozgalmaira utal, akik testvéri egyházat, a nők teljes egyenjogúságát, szabadon választható cölibátust, a szexualitás pozitív értékelését, örömhírt és nem fenyegető tanítást követeltek (76. oldal) -, hiába volt a világiak „új" felfedezése a zsinaton (70. skk.), igazi változás mégsem következett be. Ezt támasztja alá az 1997. november 13-án keltezett ún. „laikus-irat": A világi hívőknek a papi szolgálatban való együttműködése néhány kérdéséről, amely a nők alárendelt szerepét újonnan aláhúzza. A nők helyzete (100. skk.) nem javult az egyházban -hivatkozik Haag a kánonjogi szabályokra (CIC 1024: kizárva a szolgálatokból), sőt, meglátása szerint alapvető emberi jogok csorbulnak a katolikus egyházban (117. skk.), mint: szabad véleménynyilvánítás, férfi és női egyenjogúság, szabad vezetői választás, szexualitáshoz való jog. A jövő egyházának nagyobb szerepet kell biztosítania a helyi egyházaknak, igyekszik a klérus-laikus szembeállást megszüntetni, és végre belátja, hogy az egyház nem monarchia (121-123.), hanem demokratikus szervezet. Az önmagukat egyházi apologétáknak tartó teológusok ilyenkor blaszfémiát kiáltanak. Gyakran arra hivatkoznak, hogy a katolikus egyházban igenis megfelelően értékelik a nőket. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyháztanítók (azon teológusok, akik az igazhitű tanítást képviselték, életszentség hírében álltak, kiemelkedő tudományos - teológiai - teljesítményt tudtak magukénak, amit az egyház elismert) sorában (35 közül 27 származik Nyugatról, 8 Keletről; 18 püspök, 30 pap, 1 diakónus, 26 európai, 3 afrikai, 6 ázsiai), 3 apáca és 1 világi nő is található: Avilai Szent Teréz (1515-1582) spanyol kármelita, misztikus, Sziénai Szent Katalin (1347-1380) olasz dominikánus, misztikus, Lisieux-i Szent Teréz (18731897) francia kármelita, Bingeni Szent Hildegárd (1098-1179) német bencés. (Csak azt hallgatják el, hogy Avilai Teréz és Sziénai Katalin 1970-ben, Lisieux-i Teréz 1997-ben, Hildegárd 2012-ben kapta ezt a „címet".) II. János Pál pápa az európai földrész társvédőszentjei közé (az eddigi három: Nursiai Benedek, Cirill és Metód), három új női szentet nevezett ki: Svédországi Szent Brigittát, Sziénai Szent Katalint és Boldog Edith Steint.

Mások az egyház mariológiai tanítására utalnak, jelezve, hogy Szűz Mária alakja és a Mária-tisztelet „évszázadokon keresztül jelentősen befolyásolta a hívők nőkről alkotott képét" (Leo Scheffczyck, Mária az üdvtörténetben, 287.). A rá való hivatkozás gyakran teljességében megszabta a nők helyzetét, szerepét az egyházban és a társadalomban. Nem lehet viszont szem elől téveszteni, hogy Mária szerepe nem sajátos „női" modellek körvonalazását jelentette, hanem általános keresztény életmintaként szerepelt. Gyakran Mária üdvtörténeti szerepe (hallgatása, szolgálata, csendes jelenléte) a nők alárendelt szerepét erősítette meg. Másrészt Máriát teológusaink szinte elérhetetlen pódiumra emelték: „egyesíti és tükrözi magában a hit legfőbb titkait" (LG 65.), hitéletünk „élő katekizmusa" (VI. Pál pápa, Catechesi tradendae, 73.), az „evangélium összefoglalója" (II. János Pál pápa kolumbiai beszédében, 1986. július 3.), amivel túl sokat nem tudnak a nők kezdeni. Ebben az összefüggésben manapság egyre nehezebb feladat előtt találja magát az a teológus, aki Máriában a legteljesebb női ideált keresi, vagy benne a „nők teológiájának" kidolgozására keres kiindulópontokat. Mária nem az „egyetemes nő" prototípusa, nem is a turáni ős Nagyasszony. Legitim kérdésekre kell inkább választ keresni: miben talál Máriában önmagára a mai fiatal lány, a férjes asszony, az elvált nő, a magányos öregasszony? Elérhetetlen ideál, a hagyományos női „tökéletesség" alakja? Vagy a konkrét emberi helyzetet figyelembe nem vevő üres vigasz mindig citálható alakja? A családjának, gyereke életművének égő Mária hogyan lehet az emancipált, gyakran családját fenntartó nők életideáljává? Nem is beszélve az elvált nők helyzetéről. Biztos, hogy Mária szűkebb értelemben vett szüzessége és anyasága a megváltozott női szerepeknek kevés azonosulási ponttal szolgál. A női létforma többrétegűségé-nek csak egy bizonyos területét fedi le.

A kortárs egyházi élet nőies súlypontjait ezért én is máshol keresem. Fontos kiindulópontot látok Szent II. János Pál pápa „nőbarát" magatartásában. 1995-ben levelet írt a nőknek a Nők IV.

Világkonferenciája alkalmából (Peking). Szívélyes üdvözletét küldte a világon élő összes nőnek, és kiemelte, hogy az egyháznak is hozzá kell járulnia a nők méltóságának, szerepének és jogainak védelméhez, már csak azzal is, hogy közvetlenül szól minden nő szívéhez és értelméhez (1.). Beismeri, hogy „minden korban és mindenütt megnehezítette a nő útját", és „az egyház számos fia is követett el objektív bűnöket". Ideje, hogy „bátor emlékezéssel és a felelősség nyílt bevallásával tekintsünk az emberiség hosszú történelmére, melyhez a nők - legtöbbször sokkal kedvezőtlenebb feltételek között - oly módon járultak hozzá, ami nem marad el a férfiak mögött" (3.). A pápa „valódi jogegyenlőséget" szeretne „a szeretet civilizációjában" körvonalazódó humanizációs folyamatokban (4.). Felhívást fogalmaz meg: mindent meg kell tenni, „hogy a nők ismét megkapják a méltóságuknak és szerepüknek kijáró teljes tiszteletet" (6.). Ezzel mintegy ismét a köztudatba hozza a Teremtés könyvének üzenetét: a nő a férfi kiegészítője, mint ahogy a férfi a nő kiegészítője: férfi és nő kölcsönösen beteljesíti egymást. A nőiesség éppúgy megvalósítja az „emberit", mint a férfiasság, de másfajta, kiegészítő jelleggel (7.). A Teremtő „alapvető terve", hogy „a hivatások és elhivatottságok sokféleségében szakadatlan megnyilvánul az a - nemcsak fizikai, hanem mindenekelőtt lelki - szépség, mellyel Isten kezdettől megajándékozta az emberi teremtményt, és különösen a nőt" (12.).

Ide kívánkozik egy nemrég megjelent könyv: Ferenc pápa és a nők, mely a Sole 24 Ore olasz gazdasági napilap és az Osservatore Romano vatikáni napilap együttműködésében jelent meg. Szerzője két történész-újságíró: Lucetta Scaraffia és Giulia Galeotti, akik a nők szerepét vizsgálják az egyházban, felvetve a még megoldandó kérdéseket, különös tekintettel Bergoglio pápa szavaira. A kötetben összegyűjtik Ferenc pápa megnyilatkozásait a katolikus egyház és a nők helyzetével kapcsolatban. Arról tudósítanak, s ez a 2012-es adatokból kitűnik, hogy a katolikus szerzetesnők 702 529-en vannak a világon, míg a férfi szerzetesek száma (a papok nélkül) csupán 55 314-en. Ez azt jelenti, hogy 14 Istennek szentelt személyből 13 nő. A nők az Istennek szentelt személyek hatvan százalékát alkotják. Ebbe a társadalmi-kulturális szövegkörnyezetbe helyezik el Ferenc pápa szemléletét, aki beszédeiben többször hangsúlyozta: kész nagyobb teret adni a nőknek.

Újszerűen, őszintén és bátran beszél arról, hogy ma a nők alárendelt helyzetben vannak az egyházban, és tekintélyesebb jelenlétük igazolását sürgeti. Vallja: nem elég, ha pusztán egy ember - legyen bár maga a pápa is - nyit a nők felé, hanem el kell ismerni a nők jelentőségét az egyház életében. Szükség van tehát a változásra, amelynek mélyrehatónak és átgondoltnak kell lennie.

Az elkövetkezőkben élettapasztalati „teológiát" kínálok. Három élettapasztalatot emelek ki, amelyek életemet megpecsételték, és megtanítottak arra, hogy szeressek.

1) Vili ke fiam, milyen jó, hogy hazajöttél... - mondta nagymamám, ma meg mondja édesanyám. A nő számomra melegséget, otthont jelent. Teilhard de Chardinnal vallom: „Ami a világot léte legmélyén összetartja, az az »Örök-Nőies«" (Briefe an Frauen, szerk. G. Schiwy, Freiburg-Basel-Wien 1988, 12.). A sikeres élet titka abban rejlik, hogy valahol otthon tudunk-e lenni. Ebben az otthonban tarisznyált fel engem az élet: azzal, hogy megtanultam önmagam elfogadását és azt is, hogy létem ajándék. Megajándékozott ember vagyok, érdemeimre való tekintet nélkül. Ajándékba pedig nem egyebet, mint életet kaptam: önmagukat adták.

Az élet feltétele egy önzetlen, mondhatni nagyszívű aktus: az „én" egoista kötelékeit elhagyva önmagát odaajándékozza a másiknak. Így jön létre egy mindig megújuló kapcsolat, amelyben mindenki egyszerre önmaga és ajándék.

2) Amíg édesanyám él, van, ahol a hat testvér találkozzék... Ennek a tudata értette meg velem, hogy mai énem szerteágazó szeretetkapcsolatok gyümölcse. Ezek nélkül nincs élet. A kapcsolat, amelyben én én vagyok, mindig a rajtam kívül álló világhoz való kapcsolódást, illetve kötöttséget jelenti. Önmagam tartalmazza egy időben a másikat, a többieket is. Mintha az eksztázis állapotában élnék: önmagamból kilépek, de önmagam maradok, a másikban önmagamra találok. Az életem „egymáshoz való viszony" és „egymásban" létezés. Olyan ez, mintha az, ami „közöttünk van", határozná meg azt, „ami az emberek között történik". A lét tehát nem más, mint kapcsolat. A kapcsolatban-levés tehát azonos azzal, hogy „embernek-lenni". Azáltal és annyira ember az ember, ahogy és amennyire kapcsolatba lép valakivel. Ebben a folyamatban leszek „én"-né. Ez feltételezi, hogy elfogadjam a másik személy másságát.

Mindez gyakran kényszerhelyzetbe hoz: választanom kell két valóság között: az „Én-Te-Szó" és „Én-Ugyanaz-Szó" között. Az első dialógust, a második önmagamba zárkózást, elnémulást, a kapcsolat visszautasítását jelenti. Ha az „Én" a párbeszédből, a kapcsolatból visz-szavonul önmagába, saját „én"-jébe roskad. Ez a „csupán önmagamnak létezni" nyugodtan nevezhető „istentelen önmagamban levésnek" vagy a lét bűnének.

3) A nő - az életszeretőknek

Március, várom a tavaszt. Annyira, hogy szinte ébresztgetném: fonnék a megfagyottra életvirágot és ölelnék magamhoz minden élettelen ágat, hogy a bennem levő élet átpattanjon belé, s rügybe bújva belecsókoljon a világba, fújnék én dalt is a szomorkás tájnak, hogy nótás kedvem muzsikája szálljon ágról ágra, szél-lóra pattannék, hogy belovagolva a tájat mindenkinek a fülébe kiabáljam: megjött a tavasz. S megtorpanok. Akarnokságomnak a kacér idő vet gátat, hirtelenségemet az örök törvény zabolázza. Az előbb még a napsütéssel rám nevetett, de íme, most már hideg szél-keze a kabátomat cibálja s orcámba nehéz esőcseppet fricskáz. Cívódom a világgal, s ebben a percben rádöbbenek: a tavasz hírnöke nem én vagyok. Én csak kaput nyitok neki, s várom az élet-úr érkezését.

Keresem a nőt. Kiállok az élet-utcasarkra, s onnan forgatom figyelmesen jobbra-balra a fejem. Máris látom őt. Jön velem szemben: szépen, formásan, feszesen, kecsesen. Megkapja a szemem. De alighogy odapillantok, idős néni kap a kezem után: ráncos, háta hajlott, haja ősz, a fütyülő életet már csak sokatmondó szemei idézik. Utcasarki énem leckét kap. Máris felmondom a megtanult leckét: az egy, az igazi, a valós, a szent ott van mindenben mint egységes egész, s ez csillan vissza minden nő-szilánkban. Ha azt hiszed, hogy teljesen megfoghatod, csalóka délibábbal fogtál kezet. A nőt keresve érted meg, hogy titok az ember. Titok, amit nem tudod, mint a patakot, a forrásig visszakövetni. Életútja kezdetének a válasza fátylat borított rá. Hol vagy? - teszem fel a paradicsomi kérdést, s hallom a választ: „elrejtőztem". Ezzel a bújócskával kezdődött életútja. Titokból a titok felé. De titok azért is, mert minden emberrel valami új kezdődik el a világban, ami még sosem volt, valami rendkívüli komoly és egyedi. Olyan rendkívüli pontja a teremtésnek, ahol a világ tengernyi történése kereszteződik. S mégis most, engedve a titok vonzó kísértésének, érteni akarom. Kezdetben ugyan bizonytalanul fogalmazva mondom: a nő otthon. Az a hely, ahol kisimul a világ barázdáltsága. Otthonossága teszi élettelivé a helyet. Az otthon a dolgok arculatán szétáramló tavasz. A nő a szeretet epifániája.

 

Jegyzet

1 Susan Moller Okin: Konflikte zwischen Grundrechten: Frauenrechte und die Probleme religiöser und kultureller Unterschiede, in: S. Gosepath - G. Lohmann (szerk.): Philosophie der Menschenrechte. Frankfurt 1998, 310-342.