Józsa Zsuzsanna
iRGALMASAN BÁNJATOK EGYMÁSSAL! (ZAK 7,9)

 

Amikor megkaptam a felkérést, hogy keressem meg az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővéreit Árkoson és a Szeretet Misszionáriusait, azaz Teréz anya leányait az Őrkőn, örültem a felkérésnek, de ugyanakkor ott motoszkált bennem: hogyan is fogom teljesíteni a feladatot? Mert ismervén a nővérek életét, akik észrevétlenül, természetesen élik és gyakorolják naponta az irgalmasságot, tudtam, hogy elsősorban nagyon elfoglaltak. Hogyan lehet mégis írni olyan cselekedetekről, amelyekről nem könnyű beszélni sem? Ám ezúttal is segítségünkre sietett az irgalmas Isten, aki megmutatta, hogy mindent lehet, csak akarni kell. Először az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei vallanak munkájukról, életükről.

Az irgalmasság Isten legnagyobb ajándéka számunkra

Jó nekünk, hogy Isten irgalmas. Ahhoz, hogy mi is gyakorolni tudjuk az irgalmasságot, meg kell tapasztalnunk kicsinységünket, elesettségünket, ami néha nehéz és megalázó, de csak így tudunk együtt érezni azokkal, akik irgal-masságra szorulnak.

Néhány évvel ezelőtt rákos beteg voltam, és a gyógyulásom érdekében minden vele járó kezelésben részem volt. Ez sok megaláztatással és fájdalommal járt együtt, de igazából főleg a halál közelsége érintett meg nagyon. Hogyan állok majd Isten színe előtt és hogyan számolok el azzal az élettel, amellyel

Isten megajándékozott? Arra a következtetésre jutottam, hogy Isten nagyon jó volt hozzám, időt adva nekem arra, hogy elgondolkodjam azon: mi fontos és mi nem fontos az életemben? Elkezdtem sorra venni a kapcsolataimat, és kértem Istent, hogy tegyen szabaddá a szeretetre és a megbocsátásra; úgy gondolom, hogy ekkor engedtem teret magamban Isten gyógyító kezének, és a gyógyulásom bekövetkezett. Hála és dicsőség Istennek mindazért, amit bennem művelt: meggyógyította nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is, irgalmasságot gyakorolt velem. Ma, ha találkozom rákos betegekkel, tudom, hogy mit éreznek és mitől félnek, együtt tudok velük érezni és imádkozom értük, hogy elinduljanak a megbocsátás útján, Isten kezét fogva. Néha saját magunknak nem tudunk megbocsátani rossz döntéseket. De kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk magunk fölött?

Ma a munkám részéhez tartozik az irgalmasság gyakorlása. Az árkosi Irgalmasság Anyja Kismamaotthonba áldott állapotban lévő anyukákat fogadunk be. Egy fárasztó nap után, amikor egész nap az anyukákkal és babájukkal voltam, este örültem, hogy lefeküdhetek. Az ajtó be volt zárva, de egyszer csak kintről kiabálás hallatszott. Kimentem, és egy fiatal nő öt gyerekkel állt az ajtó előtt. Beengedtem őket a házba és úgy éreztem, hogy most természetfölötti erőre van szükségem ahhoz, hogy szeretettel tudjak viselkedni. Isten segítségemre jött, és meghallgatván az anyát, befogadtuk őket a házunkba, de ez azzal járt, hogy a testi tisztálkodással együtt a hajukban lévő tetvekkel is kellett foglalkozni, mivel mind a hatan tele voltak serkével. Amikor lefeküdtem, boldog voltam, mert igent tudtam mondani a szegény asszonyban lévő Jézusra.

Egy alkalommal valaki azt mondta nekem, hogy „amikor másnak segítek, arra gondolok: lehet, hogy holnap én leszek ugyanabban a helyzetben". Ez számomra elgondolkodtató volt és segített abban, hogy kilépjek önzésem kalitkájából, és Isten iránti szeretetből cselekedni tudjak. Irgalmasnak lenni csak Isten erejéből lehetséges, és ezt a kegyelmet kérnünk kell mindannyiunk számára ebben az évben, mert csak így válunk alkalmassá arra, hogy Isten keze és lába lehessünk ebben a világban. Csak a szeretet által leszünk képessé arra, hogy boldogabbá tegyük azokat, akik velünk találkoznak, és ez nem más, mint irgalom és együttérzés, azzal szemben, aki nem más, mint Jézus.

M. Regina nővér

 

Legyetek irgalmasok!

„Az Úr a következő módon mutatta meg nekem, Ferenc testvérnek, hogyan kezdjem el a bűnbánattartást: míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása. És maga az Úr vezérelt közéjük, és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tőlük, az, ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére. Utána egy kevés ideig még vártam, azután elhagytam a világot" (Assisi Szent Ferenc: Végrendelet, részlet). Szent Ferenc leírja Végrendeletében, hogy amikor odalépett a beteg emberhez, vagyis segített neki, irgalmasságot cselekedett, az ő lelke is édessé változott. Sokszor adott erőt számomra szolgálataim során, ahogyan Szent Ferenc megfogalmazta az irgalmas cselekedet édességét.

Amikor betegápoló nővérként a kórházban ápoltam a betegeket, sokszor megtapasztaltam, milyen sokat jelent a beteg számára egy kedves szó, egy érintés, egy mosoly, minden olyan gesztus, ami kifejezi, hogy ő fontos, értékes emberi méltóságában. A beteg ember nagyon érzékeny, hiszen kiszolgáltatott helyzetben van. Egy-egy tekintetből kiolvashattam, hogy megérkezett a szeretet hozzájuk, de az én szívem is eltelt édességgel. „...én irgalmasságot cselekedtem velük, (...) és ami keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére."

Az irgalmas szeretet gyakorlása során számtalanszor azt tapasztaltam, hogy a jó Isten engem is betölt békével, örömmel. Sok szép emlékem van kórházi betegápolói szolgálatomból. Én is azt éltem meg, hogy „maga az Úr vezérelt közéjük". A betegben igazából minden alkalommal Krisztussal találkozhattam.

Jelenlegi szolgálatom a kismamaotthonban van: többnyire várandós nők vagy csecsemővel, gyermekekkel érkező anyák kerülnek be az otthonba. Zilált, nehéz körülmények közül érkeznek, csalódottság, félelem van bennük, magányosak, kiszolgáltatottak. A szeretetteljes befogadás nagyon sok erőt ad számukra, hogy meg tudjanak erősödni. Hálás vagyok mindazoknak a jótevőinknek, akik a gondviselő Isten kezei számunkra, akik segítik szolgálatunkat, hiszen sok esetben akkor érkezik adomány, amikor épp szükség van rá.

Karácsony szent estéje nagyon maradandó élmény számomra: a szerzetes nővérekkel és az otthon lakóival együtt készültünk a szent estére, amikor megszólalt a telefon. Egy anya remegő hangon kért szállást a héthónapos csecsemőjével nálunk. Hosszú útról érkezett, fáradtan, szomorúan. Nagyon meghatódtam, hogy a kisded Jézus most nálunk keres szállást. Örömmel fogadtuk be. Mindnyájunk szíve eltelt az Úr édességével. Elgondolkodtam azon, hogy mennyire fontos nyitottnak, készségesnek lenni, amikor valaki nehéz helyzetben van, kész lenni akkor segíteni, amikor erre épp szükség van. Vannak olyan konkrét helyzetek, amiket nem lehet elnapolni. „Amit a legkisebbek közül eggyel is tettetek, velem tettétek." (Mt 25,40)

Francesca nővér

 

Az irgalmasság gyakorlása átalakít

A Szeretet Misszionáriusai, azaz Teréz anya leányai az Őrkőn nem akartak nyilvánosságot. Zárkózottak és végzik a munkájukat. Mégis Ifrita főnővér és Marie Christopher nővér vállalták, hogy megosztanak élettöredékeket a munkájukról. Amíg beszélgettünk, a rövid óra alatt is kétszer mentek ki, hogy valami ügyes-bajos dolgot elintézzenek a hozzájuk forduló szegény romáknak, megoldják a kisebb problémákat. Az angolul beszélő nővérek, akik már a magyar nyelvet is elég jól beszélik, nagy-nagy szeretettel és odaadással, türelemmel végzik azt a munkát a város legszegényebbjei között, ami egy csepp a tengerben, de ami enyhülést hoz a testnek és léleknek....

Minden szentmise előtt imádkoz-zuk az irgalmasság rózsafüzért az őrkői emberekkel. Tanítgatjuk őket, foglalkozunk a gyermekek hitéletével. A gyerekek azt látják otthonról, hogy sok a veszekedés, néha a verekedés is, és ezt hozzák be akkor is, amikor velünk vannak. Ilyenkor mondjuk, hogy itt mindjárt bocsánatot kell kérni. Ha lenézik egymást, próbáljuk magyarázni, hogy nem szabad. Kicsi gyermekek sokszor elégetik a kezüketlábukat a forró kályhával, azzal először mindig ide hozzánk futnak, mi elsősegélyt nyújtunk nekik. Kedden, szerdán, csütörtökön naponta húszan-huszonöten jönnek kezelésre. Mi megpróbálunk segíteni nekik, meghallgatjuk őket, megpróbáljuk élni az irgalmasságot. Ha nem tudunk segíteni, akkor imádkozunk értük, kérjük a jó Isten segítségét.

Pénteken a felnőttek jönnek, háromszor találkozunk azokkal, akik szentségi házasságot szeretnének kötni, hogy méltósággal tudják felvenni a szentséget. Karácsony előtt volt két esküvő, mi készítettük fel őket a házasságra. Az egyik pár nyolc, a másik tíz éve van együtt, három és két gyermekkel, összesen tizenkilencen jelentek meg a szertartáson. Mi segítünk azoknak, akik lelkileg Isten útjára akarnak térni. Van, akivel a mindennapi kenyeret osztjuk meg. Ismerjük a családokat, mert sokat megyünk kettesével és a Szűzanya szobrával családlátogatni. Az irgalmasság a legnagyobb a szeretet közül.

És most elmeséljük egy személynek és családjának történetét, akit nagyon átalakított - és rajta keresztül minket is megérintett - a jó Isten:

Autóbalesetet szenvedett egy ember, és egy éve teljesen lebénult. Még a kórházban volt, amikor mosolyogva azt mondta:

- Nővér, akarom, hogy feleségem legyen.

- És a kórházban megesküdtek a feleségével. Másnap ezt mondta:

- Nővér, nekem most van feleségem. Akarom, hogy a gyermekeim velem legyenek a mennyországban...

- És megkeresztelték a három gyermekét. Azóta ragyog az arca, békesség van benne. Pedig csak alig tudja mozgatni az ujjait, fizikailag nagyon rossz állapotban van, felfekvéses sebei is vannak. Rendszeresen gyónik, és így szokott imádkozni, nagyon egyszerűen: „Jézusom, menj mindenkihez, segíts mindenkin és nekem is, rajtam is, utolsónak..." Imádkoztunk az ágyánál. Hívta a hat-hét éves lányát is, és együtt imádkoztuk: „Jézus fájdalmas szenvedéséért irgalmazz nekünk és az egész világnak."

Soha nem panaszkodik. Amikor Istenről beszélünk neki, mind többet és többet akar hallani. Bibliát is kért. Nem fél meghalni, pedig lassan haldoklik. Így beszélt:

Megyek egy másik országba. Amikor oda megyek, többet nem akarok szenvedni. Tiszta szívvel akarok ott lenni...

Emlékszem, hogy amikor egészséges életet élt, akkor teljesen más volt. Mentünk ketten az úton, és vittük szokásunk szerint a Szűzanyát. Akkor szembetalálkoztunk vele és a nagynénjével, agresszív viselkedésnek voltunk tanúi. Az asszony nagyon haragudott reánk valamiért, és pofon ütötte a Szűzanya szobrot, minket meg bottal meg akart verni. Később elmondta, hogy nagyon fájt a feje, nem tudtunk fájdalomcsillapítót adni, és ezért haragudott ránk. Az ember kivédte és elkérte a szobrot, hogy megpuszilja ott, ahol megütötték. Majd eljött az az idő is, amikor otthon, a betegágyán ápoltuk az embert, masszíroztuk a beteg lábát. Nézte-nézte a nagynénje, ahogyan ápoljuk a rokonát, és valami megfordult benne. Letérdelt, és bocsánatot kért az akkori viselkedéséért. A Szűzanya közbenjárására ez az ember és családja találkozott Istennel, és megváltozott az élete... Úgy vagyunk most már vele, hogy nem mi segítünk neki, hanem mi kapunk bátorságot tőle a mindennapi életünkhöz.