aZ ÉLETTÖRTÉNETEMBŐL INDUL SZOLGÁLATOM

 

Kedves Rita segítő nővér és a Caritas Ki-Út programjának szakmai vezetője. A szenvedélybeteggel és hozzátartozóikkal végzett munka számára hivatás a hivatásán belül. Lapunk 2015. novemberi számában megjelent írásán keresztül betekinthettünk küldetése szakmai részébe. Most annak személyes és szerzetesi vonatkozásairól kérdeztük.

Bereczki Silvia: Mi indított téged arra, hogy ezt a nehéz szolgálatot felvállald?

Kedves Rita: Az élettörténetemből indul ez a szolgálat. Személyesen, a családban tapasztaltam a szenvedélybetegség romboló erejét, illetve azt a tehetetlenséget és kilátástalanságot, amivel ez a helyzet együtt jár. Megéltem, ahogy az alkoholizmus előrehaladtával leépül minden, ami körülvesz, ami életet ad, s ahogy sötétség borul mindenre. Ezzel együtt járt a szégyen, a kirekesztettség és az, hogy el vagyok ítélve olyasmi miatt, amiről nem tehetek.

Így formálódott bennem egyfajta érzékenység.

Fiatalon menekülni akartam ez elől a valóság elől, és a múltam elől is: elhagytam a környezetemet, és azt hittem, ezzel letettem mindazt, ami a szenvedélybetegséggel együtt jár. Közben vallástanár lettem és szociális munkát is tanultam - de ez a specifikus szakterület még nem került előtérbe az életemben. Már a segítő nővérek közösségének tagja voltam, amikor kezdtem észrevenni, hogy a múlt „utolér". Hogy vannak dolgok, amiket a múltamból magammal hozok, s amelyeket el kell rendeznem magamban ahhoz, hogy belső szabadsággal tudjam élni az életemet, s ne a múltam árnyai kísértsenek. Így kezdődött egy belső, önismereti út, amikor „visszatértem" a múlthoz, s mindahhoz, amit a családból hozok. Fájdalmas út volt, de belső megbékélést, szabadságot, kiengesztelődést és örömet hozott.

Ahogy ez a belső folyamat zajlott bennem, úgy adódtak helyzetek, amikor lassan szakmailag is inkább a szociális munka felé orientálódtam a vallástanítás helyett, s itt már nagyon gyakran találkoztam olyan helyzetekkel, ahol szenvedélybetegség, főként az alkohol rombolása miatt szenvedtek az emberek. S bár nem kerestem kifejezetten ezt az utat - de itt találtam magam, s mai napig ámulok azon, ahogy Isten vezetett és vezet ezen az úton: nem kényszerít, hanem szelíden vezet, s megvárja, amíg megértem, s megérik bennem a válasz...

Mert a hajdani menekülésből egyre mélyebb meggyőződéssé alakult bennem az, hogy „én értem ezt a szenvedést", közel érzem magam ezekhez a szenvedő emberekhez, egy vagyok közülük. s mélyen megérintett s megérint mindig a tehetetlenség is: nagyon kevés helyen tudnak valódi segítséget kapni ezek az emberek. Aztán az évek során ez az együttérzés szakmaisággal is kiegészült, speciális szakképzést is végezhettem (addiktológus konzultáns lettem), ahol sokat tanultam a szenvedélybetegségről, s arról, ahogyan ez a betegség kialakul és rombol, illetve a felépülés folyamatáról is.

B. S.: Mit jelent neked ez személyesen?

K. R.: Ez a szolgálat az én belső utam. Ahol megtapasztalom, hogy eszköze lehetek a megbékélésnek, a gyógyulásnak... Ezáltal tudok Istenhez, önmagamhoz és embertársaimhoz is a konkrét realitás talaján kapcsolódni.

B. S.: Mi ad erőt, lendületet, kitartást neked ehhez a munkához?

K. R.: Erőt kapok minden nap Istentől. Az ő világossága segít, hogy oda tudjak figyelni azokra, akik megkeresnek, akikhez eljutok. Egyértelműen érzem, hogy bár szükséges az én figyelmem, tudásom is, de nem ez a végső szó. Kapcsolatban vagyok valakivel, aki nagyobb, akinél én is biztonságban vagyok, s akihez igazodhatunk a segítő kapcsolat folyamán is. Így minden nap új erőt kapok. Nem vagyok egyedül - ez nagyon mély, megtartó belső tapasztalat.

Kitartást meg az ad, hogy látom a környezetemben a nagy szükséget. Sokan vannak, akik a függőség sodrásában élnek, s nagyon kevés helyen kaphatnak segítséget. S ez segít, hogy ne adjam fel, mert vannak még, akik utat keresnek, s akik számára eszköz lehetek.

B. S.: Hogyan fonódik egymásba szerzetesi hivatásod és ez a sajátos küldetés?

K. R.: A személyes Isten-kapcsolat a lényege mindkettőnek. Nem is lehet elválasztani a kettőt. A szerzetesi hivatásom is válasz Isten meghívására, s az is, hogy érzem és tapasztalom: azáltal, ahogyan Isten vezetett életem során, erre a sajátos küldetésre készített fel.

B. S.: Mit jelent számodra az irgalmasság évének meghirdetése?

K. R.: Jobban tudatosítom ezáltal az irgalmasság „hétköznapi", megfogható aspektusait: a megbocsátást, elfogadást, valami mély emberi közösséget. S azt, ahogyan mi, emberek Istenhez kapcsolódunk. Így tudatosabbá válik ez a meglévő erőforrás, és bátrabban segítek másokat efelé irányulni.