aZ Ő SEBEI ÁLTAL GYÓGYULTATOK MEG (1PT 2,24)

 

Nagy Enikő Zelma szociális testvér tizennégy éve a csíkszeredai kórházban lévő betegeknek szenteli napjait. Az irgalmasság évének kapcsán beteg-pasztorációs szolgálatáról kérdeztük.

Bereczki Silvia sa: Mit jelent számodra szerzetesként az Irgalmasság évének meghirdetése?

Nagy Enikő Zelma SSS: December 8-án, amikor Ferenc pápa az Irgalmasság szentévét megnyitotta, visszaemlékeztem a 2000-ben meghirdetett jubileumi szentévre, amely az Atya irgalmas, megbo-csátó-megújító szeretetét nyilvánította ki. Akkor ez mély nyomott hagyott életemben, mert éppen nagy ínségben, keresésben voltam. Krisztus irgalmát akkor tapasztalhatom meg leginkább, amikor valami hiány, szükséghelyzet van az életemben, majd pedig irgalmasságban részesülve tudok én is őszinte szívvel irgalmasságot cselekedni mások felé. Az Úrtól kaptam a kiválasztást, meghívást, küldetést egy olyan helyre, ahol az életem-szolgálatom minden percében az irgalmasság testi-lelki cselekedetét adhatom tovább.

Isten kegyelméből tizennégy éve lelki szolgálatot végzek a csíkszeredai kórházakban. Dr. Darvas Kozma József plébános jóvoltából, a Szent Kereszt plébánia keretén belül, pasztorális asszisztensként teljesítek szolgálatot dr. Bakó Hajnalkával és György Imre kórházlelkésszel együtt.

A szentévben Ferenc pápa buzdítása, bullája felráz, lelkesít, felébreszti bennem a szolgálatom felelősségét, tudatosságra serkent, hogy még inkább fedezzem fel Isten jelenlétét és atyai gyengédségét a mindennapokban, a betegek szolgálatában. Legyek önmagamhoz és másokhoz is irgalmasabb, elfogadóbb, befogadóbb. „Vannak pillanatok, amikor még sürgetőbb meghívást kapunk arra, hogy tekintetünket az irgalmasságra szegezzük, annak érdekében, hogy mi magunk is az Atya cselekvésének hatékony jeleivé váljunk. Isten vár ránk, hogy megölelhessen, megsimogasson..." (Ferenc pápa)

B. S.: Miként ismerted fel hivatásodon belüli hivatásodat, miként kaptad jelenlegi küldetésedet?

N. E. Z.: Miután „megtaláltam, akit szeret a lelkem" (Énekek Éneke 3,4) és igennel válaszoltam hívó szavára, az Úr olyan örömmel töltött el, hogy éreztem, nem hallgathatok arról, amit kaptam: kint a világban, az emberek között szolgálva kell megélnem küldetésemet. De nem csak tenni, hanem „lenni" is kell az Úr színe előtt szüntelen, csendben és imában.

Már kezdetben az Úr vágyként szívembe ültette a lelkek mentését, de évek teltek el, amíg körvonalazódott, hogy a betegek szolgálatában tud ez igazán megvalósulni. Isten útjai kifürkészhetetlenek, hogy mikor mit használ fel az ő terve, akarata megvalósítására. Így használta fel a vakbélműtétemet, amikor még Kolozsváron dolgoztam. Akkor egy jó példát láttam: a kórházban meglátogatott a református lelkésznő. Imádkoztam, beszélgettem vele, és ez mély nyomot hagyott a lelkemben. E tapasztalat indította el bennem a vágyat a kórházi szolgálatra, s hálát adok Istennek, hogy meghívott engem arra, amire vágytam. Izaiás szavai gyakran visszhangzanak a lelkemben: „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, és meggyógyítsam a megtört szívűeket." (Iz 61,1-2)

Isten áldását érzem minden találkozásban, beszélgetésben, az ő szeretete sürget, tesz együtt érzővé és fogékonnyá a szenvedők iránt. Isten ügye lett az én ügyem is. Vigasztalódva akarok vigasztalni, az igazságosság és a béke eszköze lenni. Isten országát építeni a lelkekben, szociális érzékenységgel a mások javát keresni - ez a mi szerzetesi karizmánk egyik lényeges pillére, s mindez megegyezik az én belső vágyammal. Evangelizációs lelkülettel jel lenni, Isten jóságát, örömét közvetíteni gyarlóságommal, kicsiségemmel, de átadottan, mindig az újrakezdés kegyelmével. A célom Istent megszerettetni másokkal. Küldetésemben segít a bencés lelkiségünk, a szentlelkes élet, a Szentlélekben való öröm.

B. S.: Miben áll konkrétan a kórház-pasztorációs küldetésed?

N. E. Z.: Minden nap délután kezdődik a szolgálatom, amikor az orvosi vizsgálatok lejártak és a betegek elcsendesedtek. A gyógykezelés mellé felkínáljuk a lélek erősítésének a gyógyszerét is. Van egy szobánk, ahová félrevonulhatunk, mégis a kórtermekben vagyok leginkább. Sajnos kápolnánk nincsen, ennek létrejöttéért még imádkozni kell, de rendelkezésünkre áll az ebédlő és a könyvtár. A személyes beszélgetések mellett közös programokat is szervezek a betegeknek: hetente van egy imaóra, vasárnap este szentmise. Ünneplésre is van lehetőség: névnap, születésnap, betegek világnapja, egyházi ünnepek. Ilyenkor a plébániai ifjúsági csoporttal igyekszünk megörvendeztetni a betegeket. Adventben az adventi koszorú gyertyáinak meggyújtása, majd a Mikulás és angyaljárás nagy élményt-örömet jelent nem csak a gyermekeknek, a betegeknek, de a személyzetnek is. Már előre szokták kérdezni, hogy lesz-e mikuláso-zás? Itt ismertem fel, hogy milyen fontos a felnőtteknek is az a kis gesztus, amivel közeledünk feléjük. A házszentelést is nagyon várják a kórházi dolgozók. Ha eljön a Szent Kereszt plébánia énekkara, hogy énekeljen, még felemelőbbé, örömtelivé lesz az ünnep. Mindezek az események nagyon emlékezetesek maradnak a betegek számára, évek múltán is örömmel emlegetik, ha vissza kell térniük a kórházba. Közösségformáló erejük van az imaóráknak, az igeliturgiának. Ezek az alkalmak mind-mind lehetőségek a hitben való elmélyülésre, tanúságtételre.

A műtétre készülőket közös imában helyezzük Isten oltalmába, ugyanakkor imádkozunk az orvosokért, ápolókért is. Az együttérzés, az ima, a szentségvétel teljes megnyugvást, reményt ad. A félelem, a szorongás közepette el szoktuk imádkozni az Életem ott van Isten tenyerén imát, amit kis kártyán a betegnek adok. Ezáltal mély ráhagyatkozás-önátadás történik, a beteg hittel Isten rendelkezésére bocsátja magát. Isten szeretete, világossága tölti be, megérin-tődik. Sok visszajelzést kaptam e kis ima kapcsán, sokaknak istenélményben van részük általa. Valahogy mindenkihez szól, kortól, felekezeti különbségtől függetlenül. Könnybe lábadt szemekkel mondjuk közösen, és a remény, a szabadság kegyelmében részesülnek, a félelem eloszlik. Biztatom, hogy nemcsak a műtőasztalon és az orvos kezében lesznek majd, hanem az Isten tenyerén is. Másnap nagy elégtétellel, sokszor gyermeki tekintettel újságolják: nem féltem, ott voltam Isten tenyerén. Igekártyákat is szoktam ajándékozni, ami által az Úr megérinti a betegeket, és gyógyító, szabadító, reményt adó kegyelmekben részesülnek. Bátorítom, buzdítom, hogy nézzenek utána a Szentírásban. Van olyan eset, hogy a beszélgetés végén adom a kártyát, többféléből tetszés szerint húzhat egyet, mégis választ kap pont az aktuális élethelyzetére. Az Úr csodásan működik, jó pedagógiája van.

A sajtóapostolkodást is fontosnak találom, ezáltal is tud az Úr szólni, üzenni a kereső embernek. Könyveket, újságokat szoktam olvasásra adni. Van egy önkéntes segítőm, aki keresztény újságokat, imafüzeteket, képeket árul, bár most nagyon kicsi az igény a vásárlásra. Ha messziről jöttek be a kórházba és megkérnek, hogy valami kegytárgyat szeretnének, megveszem nekik.

Van, akit a nagy találkozásra való készületben segíthetek, az elengedésben, hogy az Úrra várakozva készséges átadottsággal léphesse át a halál küszöbét. Olyan eset is van, hogy a kómában lévő beteg mintha várva-várta volna, mert amint megkapta a betegek szentségét, átköltözött az Úrhoz. Ezt mindig nagy ajándéknak, örömmel élem meg, hogy megadatott neki a jó halál kegyelme. Fájdalom tölt el, ha a szentségek vétele nélkül hal meg valaki. A beteg örök üdvösségéért szeretnék mindent megtenni, ami tőlem telik, ezért a kórházlelkész felé közvetítem a különböző helyzeteket. Hamvas Béla írja: „Az élet nem önmagáért adatott, hanem hogy az ember életével üdvét megszerezze. Persze nem csak a magáét. Az egyéni és a közös üdv nincs külön."

Az Úr azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben legyen. „Mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelke kárt szenved?" (Mt 16,26) Ez az ige már hivatásom kezdetén megérintett, nagy jelentőséget kapott életemben; amikor nagy fájdalomban voltam, reményt, eligazítást adott, hogy az egy szükségesre figyeljek, és az Úrral való egységben éljem meg a nehézséget. Ez indított a lelkek mentésének szolgálatára. Tevékenységem célja, hogy az örök üdvösség reményét továbbadjam minden szenvedő embernek. Lehajló empátiával, segítő szándékkal. Ezért mindenki felé nyitottan, bizalommal közeledem, nem teszek különbséget faji, nemzeti, vallási alapon. A peremre szorítottakhoz meg azokhoz, akiknek nincs senkijük, még inkább odafigyelek, s ha szükséges, segítek. Az egyetemességet, az egységet próbálom szolgálni. Egy baptista cigány nővel is imádkozva nagy egységet éltem meg. Kapcsolatban vagyok más felekezetű lelkészekkel, és szükség esetén értesítem őket.

A kórházi ágyon az emberek lelke érzékenyebb és nyitottabb Isten jelenlétére. A beteg a kórházban megérzi emberi korlátait, esendőségét, Istenhez való viszonyát, hogy segítségére és kegyelmére van utalva. Élete ott van Isten tenyerén, és az Úrnak van hatalma meggyógyítani őt. Egészségessé teheti a beteget, de szándéka is van a betegséggel, ebből valami jót akar kihozni. Új utat mutat, belső gazdagság felé vezet, amint számos szent életében látjuk ezt. Avilai Szent Teréz kolostorokat alapított betegen, Szent Kamill kórházakat létesített. Anzelm Grün OSB írja: „A betegség krízis, amelybe azért kerülünk, hogy az életünk új, szilárdabb alapokat nyerjen. Felráz bennünket, hogy aztán újból összerakjon, hogy egészen Isten embereivé váljunk, akiken átragyog Isten világossága." A betegség rákényszerít minket, hogy ne egészségünk határozza meg életünket, hanem Isten. Valódi értékünk az, hogy Isten gyermekei vagyunk, hogy ő szeret minket úgy, ahogy vagyunk, feltétel nélkül, ingyenesen.

Azt is tapasztaltam, hogy a betegség a legtöbb embernek segít számot vetni és tisztázni önmagához, embertársaihoz és Istenhez való viszonyát. Sokaknak sikerül szembenézniük árnyoldalaikkal, és a változtatás akarása van bennük. Különféle betegségben szenvedő emberek másmás módon élik meg a szenvedést, ezért sajátos módon kell feléjük fordulnom. Sok beteget egyfajta értékvesztés, frusztráció nyomasztja. Jézusba vetett hit nélkül minden más, olyan, mint az intravénás táplálkozás. A bűnbánat, a megbocsátás által gyógyulnak a testi panaszok is. Már tudományosan is kimutatták, milyen szerepe van a sejtek osztódásában, ha öröm, szomorúság vagy harag van az emberben. Nagyon kedvelem Szent II. János Pál buzdítását, szoktam idézni, mert sokat jelentenek ezek a szavak, ha a kellő időben hangzanak el: „Beteg testvéreim! Ti különösen kedvesek vagytok szívemnek. Tinektek kiváltságos helyetek van az egyházban. Ti vagytok a szenvedő egyház nagy közösségének legnagyobb kincse. Emberi szemszögből nézve súlyos, gyakran tragikus talán a helyzetetek. De a hit perspektívájából nézve, szenvedésével a beteg ember különös módon Krisztushoz tartozik. Lélekben és testben szenvedő testvéreim! Ne engedjetek annak a kísértő gondolatnak, hogy a fájdalom csupán negatív tapasztalat, s ne kételkedjetek Isten jóságában. A szenvedő Krisztusban minden beteg meglelheti a maga szenvedésének értelmét. A szenvedés és a betegség hozzátartozik a születéstől fogva bűnnel megsebzett, törékeny és korlátolt emberi léthez. A kereszthalált szenvedett és feltámadt Krisztusban azonban az emberiség felfedezheti a szenvedés új dimenzióját: ahelyett, hogy kudarcnak tekintené, alkalmat láthat benne a hit és a szeretet tanúságtételére. Ti, akik a szenvedés terhét hordozzátok, az első helyen vagytok azok között, akiket szeret az Isten, azokhoz hasonlóan, akikkel a palesztinai utakon is találkozott. Jézus gyengéden tekint rátok, és szeretete sohasem fog csökkenni irántatok."

Ha beteg a lelkünk, beteg a testünk is. A test és a lélek összhangja nagyon fontos, az egyik hat a másikra: testünk a lelkünkre, lelkünk a testünkre. De a lelki hozzáállásommal, a gondolkodásommal a testemet fel is emelhetem, le is húzhatom. Amikor a lélek valahol megsebződik, leterhelődik, valami bűn, harag, veszteség, gyász éri, és sorolhatnám, ezek mint testi tünetek jelennek meg, pszichoszomatikus tünetek, s ezekkel szemben az orvos kissé tehetetlen. Egyszer, amikor sokféle vizsgálat után a belgyógyász orvos mondta azt mondta egy betegnek, hogy minden eredménye negatív, a beteg nagy fájdalommal panaszkodott nekem zavarában, szégyenében: „lehet, hogy azt hiszi az orvos: én hazudok". Meghallgattam, elbeszélgettünk kissé és megkönnyebbült. Nem is olyan könnyű a lelki terheltségekről beszélni, azokat felvállalni. Gyökössy Endre írja: „a lelki bajok nem mindig szalonképesek, de a testi bajok igen".

A germán gyógytudomány szerint, melyet dr. Ryke Geerd Hamer fedezett fel, a gyógyítás három szinten történik: agy, szerv, lélek, és fontos együtt kezelni, figyelembe venni mindegyiket. Szoktam erről beszélni. Tudományosan kimutatták, hogy az érzelmi megrázkódtatásaink képesek betegséget létrehozni a szervezetünkben. „Nagyon egyszerűen fogalmazva: attól betegszünk meg, amit megeszünk és amin gondolkodunk, s csak akkor fogunk meggyógyulni, ha másként táplálkozunk és másként gondolkodunk" (Dr. Buda László). Minden, ami a lélek épülését szolgálja, segít a testi gyógyu I ásban is, mert a pozitív hozzáállás nagyon fontos tényező a gyógyulás folyamatában. Anzelm Grün bencés szerzetes szerint „az egészség lelki feladat". A rohanó világban keveset figyelünk a lelkünkre, legbensőnk szükségleteire, sokszor a testünkre is. Van, akinek a kórházba utalás lehetőség arra, hogy elgondolkodjék, önmagával szembesüljön. „Jelzőtáblaként" is szolgál, hogy most megállást kér tőlem Isten, és lehet, hogy más irányt kellene vennem, változtatásra, más életmódra késztet. Kurt Tepperwein írja: „A betegség jó barát és segítőtárs".

A személyes beszélgetések segíthetnek abban, hogy a beteg ráeszméljen az igazi valóságára, értékességére, közelebb kerülhessen önmagához és Istenhez, szenvedésének értelmet találjon a jelenlegi helyzetében és a jövőre tekintve. A beszélgetés segítheti, hogy közreműködni tudjon az orvossal, részt vállaljon a gyógyításban, akarjon meggyógyulni.

B. S.: Hogyan fogadnak a betegek?

N. E. Z.: Az esetek többségében nyitottsággal, közvetlenséggel találkozom. Szakács Lajos egykori kórházlelkész mondta: „itt mindenki kicsi helyre szorul", akármilyen beosztásban élő személy legyen. Az egyházi köszöntéssel lépek a kórterembe, és erre már felcsillan a szemük. Figyelek arra is, hogy a más feleke-zetűekhez is, a más anyanyelvűekhez is megfelelően szóljak. Örömmel tapasztalom, hogy igénylik jelenlétemet, várnak, mondják: „már egy hete itt vagyok, és nem jött be"! Sok esetben a visszatérő betegekkel való találkozás kölcsönösen szeretetteljes. Az odafigyelésre mindenki vágyakozik. Nagyon hálásak is minden kis gesztusért. Vannak, akik csak a meghallgatást igénylik. Nagyon ritka az a beteg, aki elzárkózik. Mindenkinek más és más az igénye - ezt tiszteletben tartom. Próbálok figyelni a beteg testi-lelki szükségleteire. Az irgalmasság testi cselekedeteire kevésbé van lehetőségem, de azt a keveset, amit észreveszek, teszem. A mozgáskorlátozottakat, akik még inni sem tudnak, megkérdezem, kérnek-e vizet. Csak néhány kanál vizet adok, de azt nagy tapintattal, tudatossággal, hogy ezt Jézusnak adom. Felcsillan a hálás tekintet, szemükben ott van Jézus Krisztus. Amikor áldoztatjuk is, nagyon száraz a szájuk, akkor is jólesik a víz. Ez az, ami az evangéliumban elhangzik Jézustól: „aki csak egy pohár vizet is ad." Volt, akinek az tett jót, hogy január 6-án vásároltam egy fagylaltot, mást nem tudott enni, csak azt kívánta. Szegényebb betegnek, ha ruhára van szüksége, beszerzem. A gyermekeknek egy kis játékot adok. Van, akinek egy mosoly, egy kis személyes ráfigyelés, megszólítás, köszöntés elég, hiszen sok megfáradt, kereső lélek van, szomjasan vágyakoznak a bol-dogságra-egészségre, és ez a hely jó lehetőség az örömhírt vinni, felkínálva a Krisztussal való egyesülést. Van, akinek a betegek szentségét ajánlom mint lelki perfúziót, mert minden más olyan, mint az intravénás táplálkozás. Ezáltal az Úr irgalmát, szeretetét, jóságát érezhetik meg a szenvedésben. Így a kórház a megbocsátás, a lecsendesedés, a számvetés színhelye is. A szenvedésben a magány a legnagyobb probléma. A beteg nincs, akivel megossza a szenvedését, nincs, aki megértse, ha fizikailag mellette is vannak rokonai. Csakis Jézussal egyesülve tud békét találni, hiszen Jézus velünk együtt szenvedett és szenved most is. A beszélgetés, a meghallgatás által segítséget kapnak, elgondolkodnak az élet értelmén, azon, hogy min kellene változatni, új elhatározásokra jutnak, ami a több életre vezet. Lehetőség nyílik az újrakezdésre, újratervezésre, kibékülésre önmagával, embertársával, egyházzal, Istennel. Misz-sziós terület a kórház, ahol evangelizálni lehet, mert az emberek nyitottabbak, mint máshol. Ezért tartom fontosnak a segítségnyújtást: legyünk készek, hogy az Úr csatornái lehessünk mindenki számára, aki csak igényli, hogy Krisztus irgalmas szeretetével találkozhassék a szenvedésben, a fájdalomban. Jézus Krisztus kifejezetten mondta, hogy a betegekért jött, nem az egészségesekért.

Visszatekintve a szolgálatom kezdeteire, sokkal nagyobb igényt tapasztaltam akkor, mint most. Érződik az elvilágiasodás, a közöny. Nagyobb volt a szomjúság a lelkiekre, kérték a „kicsi szép imát", szentképet, alig győztem másolni az imákat. Most már vannak imakönyvek, nagyobb a választék is. Aztán szabad döntése van mindenkinek, hogy ki mennyire él az adott lehetőségekkel. Most a Mária Rádió is nagy ajándék. Van, amikor jó közösségi szellem van, a betegek egymást is buzdítják. Szakács Lajos plébános mondogatta, amikor a kórteremben szentségekhez járultak a betegek, hogy „egymástól megkívánják" a szentség vételét, főleg a férfiak. Ha van egy bátor férfi, másokat is vonz a jóra. Hála Istennek, a betegek szentségének régi rémhíre („utolsó kenet"), félelme már kezdett változni. Ma már sokan kérik, mert megtapasztalták a kegyelmi hatását. Itt jó irányba haladunk.

A kórházlelkésszel egymást kiegészítjük a szolgálatban, mert van, amikor segít, ha előbb elbeszélgetek egy nehezebb természetű beteggel, akinek nehézségei, sebei vannak. A beszélgetéssel, imával egy kicsit oldódik, és akkor már jöhet a pap is. Ilyen esetem volt a héten: a feleség mondta, hogy a férje nagy beteg, valahogy vegyem rá a szentségekhez járulásra, ő ugyanis fél erről beszélni vele. Istennek hála, befogadta Jézust. A szentség-kiszolgáltatásban kapott kegyelmeket semmi és senki nem tudja helyettesíteni. Általa ma is csodák történnek. A kórházlelkész szerepe felmérhetetlen a lelkek üdvössége szempontjából.

Munkám során gyakran találkozom problémás élethelyzetekkel, olyan életmóddal, ami magát a betegséget is előidézte. A családtagoknak is szoktam segíteni, próbáljuk együtt keresni a megoldást egy-egy problémára bent az intézetben, vagy amikor a beteg már hazakerült. Nehéz és rendezetlen házassági helyzetekkel is találkozom időnként, igyekszem segíteni őket házasságuk rendezésében.

B. S.: Hogyan készülsz fel a betegekkel való találkozásra?

N. Z.: Elsősorban a reggeli imáimban az Úr elé viszem azokat, akikkel aznap fogok találkozni. A Szentlélek vezetését, bölcsességét kérem, hogy irányítson azokhoz a betegekhez, akik a legrászorultabbak. Mindig a „főnököm", a Szentlélek irányít, mikor hová, melyik osztályra menjek. Nagy nyitottságra van szükségem, hogy a Lélek halk fuvallatait meghalljam, és indításait magamévá tegyem, tettekre váltsam. Van, amikor konkrétan sugallja, hogy most a 33-as kórterembe menjek be, és akkor az Úr eszköze, „kinyújtott keze" lehetek azzal, hogy oda mentem. Használ az Úr egy lélek megmentésében, mert épp súlyos beteg volt és papot igényelt, vagy magányában vigaszt kapott, kicsit mintha átvettem volna a keresztjéből. Mondják is örömmel: „az Úr küldte Zelmát hozzám, pont most".

Aztán várom, hogy találkozhassam. A találkozásnak nagy jelentősége van az életemben. Tudatosan élem meg, hogy a találkozások által a saját életem és a mások élete formálódik. Kölcsönös ajándékozást jelent. Mária és Erzsébet találkozásán elmélkedve valami többet sejtettem meg, kérem is a kegyelmet, hogy a betegekkel való találkozás örömteli, építő, kibontakoztató, életet formáló legyen. Kérem, hogy Mária fogja a kezemet, a Szentlélek vezessen.

Néha úgy megyek a betegek közé, hogy fáradt vagyok, nehezebb napom van. S akkor mondom az Úrnak: no, most gyenge a gyengékhez megy, együtt szenvedve. Az Úr akkor is használ, és cselekszik tehetetlenségemben, megszé-gyenülésemre. Beismerem, hogy az Úr kegyelméből vagyok, ami vagyok. Ferenc pápa biztat: „Isten beleszeret kicsinységünkbe", ha engedjük. Ilyenkor tapasztalom, hogy olyannyira figyeltem, beleéltem magam a mások helyzetébe, hogy szolgálatom alatt elfelejtettem a problémámat - ami volt, az a kapun kívül maradt -, és csak úton hazafelé jut újra eszembe.

B. S.: Mit jelent számodra ez a szolgálat?

N. E. Z.: Gazdagító, kegyelemteljes, erőt adó számomra ez a szolgálat. A megbékélt, csendes, sugárzó beteggel való találkozás örömmel tölt el. Rácsodálkozom a különféle élethelyzetekre, egy-egy egyszerű bölcs nénire, bácsira, jó velük, mellettük lennem. Sokat tudok tanulni tőlük, kölcsönösen adunk-kapunk, érezve Isten irgalmas simogatását. Hol ők, hol én adok, illetve kapok. Feltöltődve távozom mellőlük. Krisztus arcát fedezhetem fel bennük. Lelkemben hála és istendicséret fakad, látva, hogyan cselekszik az Úr a megtört szívekben, hogyan simogatja a lelkeket. „Az Ő sebei által gyógyultatok meg." (1 Pét 2,24) - Sebzett gyógyítóként vagyok köztük.

Öröm vigaszt nyújtani, meghallgatni. Szent Pál írja: „Aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömmel" (Rom 12,8). Szeretnék támasz lenni, „enyhíteni a szenvedést" (idézet a fogadalmi imánkból). Ha sikerül, mindezért hála az Úrnak, övé a dicsőség, az ő kegyelméből vagyok, ami vagyok! Hálás vagyok azért is, hogy a személyzettel együtt lehet dolgozni. Együttműködésünk a betegek javát szolgálja. Nagy tisztelettel vagyunk egymás iránt, én is, ők is alkalmazkodunk egymáshoz.

Időről időre jó erőt meríteni, töltekezni: ez történik minden nap az Úrral való találkozásban, az elcsendesedés, lelkigyakorlatok, lelkinapok, kirándulások, rendezvények vagy konferenciák által. Naponta tapasztalom, hogy amire az Úr meghív - minden emberi gyengeségem ellenére -, ahhoz kegyelmet is ad.

Az Úr a hívatásom kezdetén megsejtette velem, hogy „aki érte elhagyja apját, anyját, száz-annyit kap már most ebben a világban" (Mk 10,30). Ennek beteljesülését élem meg a mindennapi munkám során. Dicsőség és hála Istennek azért, hogy - jelmondatom szellemében -: „Veled és érted, Uram, a te dicsőségedre!" szolgálhatok Isten országának építésében, a lelkek üdvére.