Jakabos Adél sa
úJ FÉNYT VISZEK…?
A szerző segítő nővér, egészségügyi asszisztens, mentálhigiénés szakember, a Caritas otthoni beteggondozó munkatársa, korábban kórházban, sebészeti osztályon dolgozott.
„Kérem, tegyen fel nekem minden nap egy kérdést, hogy legyen, amivel másnapra készüljek!"
Furcsa kérés egy betegápoló részére. Egészségügyi pályafutásom alatt még nem találkoztam hasonló kéréssel. A mosda-tástól a kötözésig, injekciózásig sok minden van a szolgáltatási listánkon, de ez a kérés.? Elgondolkodtatott: nem elég odafutni (a kifejezés nem elírás!), elvégezni azt, ami a dolgom. Ennél többről van itt szó. Készülnöm kell, és amikor készülök, óhatatlanul RÁ gondolok. Vajon mi lehetne egy jó kérdés a számára? Ez az ember magányában talált valakit/valakiket, aki minden nap meglátogatja, így már van kire/mire várnia. Az élete, mely eddig értelmetlennek, haszontalannak tűnt, mert nem volt kivel megosztania, új fényt kapott.
A nehéz kérdések: Mikor halok meg? vagy Mi értelme már az életemnek?, naponta nekem feszülnek, és nem tudok rájuk választ adni. Nem úgy, hogy az meg is érkezzen, vigaszt, reményt adjon. Ilyenkor hagyom, hogy egy kicsit nekem is fájjon a másik sorsa, majd Isten jóságos tekintetébe kapaszkodom. Vele képes vagyok hinni az „értelmetlen élet" értelmében. Vele más a szó, más az érintés. Istenélmény számomra tapasztalni, hogyan fonódik össze a mi törékenységünkben, fájdalmainkban az emberi és Isteni. Nap mint nap., mert hát erről szól az életünk.
A Miatyánkban a mindennapi kenyeret kérjük. A betegem egy kérdést vár minden nap. Tudunk minden nap egy percre valaki szemébe nézni, és magunkban feltenni a kérdést: Mire van igazán szüksége ennek az embertársamnak?
