gYAKORLÁSSAL TANULHATÓ
AZ IRGALOM
Bátor Péter Botond budapesti származású pálos szerzetes. 1990-ben lépett Szent Özséb követőinek rendjébe, 1994-ben Pécsett szentelték pappá. Kétszer három évet volt a magyarországi pálos rend tartományfőnöke. 2015. november 14-én költözött Székelyföldre, a Csíkszeredához tartozó Hargitafürdő plébániaépületéből kialakított pálos rendházba. A két éve alapított kolostor két szerzetes otthona. A Balla Barnabást váltó Botond atya és Szűcs Ferenc Imre testvér alkotja az Erdélybe visszatelepedő, jelenleg egyetlen pálos közösséget.
Csúcs Mária: Mit jelent Ön számára az irgalmasság szó?
Bátor Péter Botond: Nagyon érdekes az, hogy az irgalmasság szó jelentése az ember életében mindig változik. Az irgalmat először a fiatal, a gyermek elsősorban kívülről érkező valaminek látja. Tehát számára azt jelenti: megtapasztalni az irgalmat a szülőknél, a családban, a nagyszülőknél, amikor valami csínytevés után megbocsátás következik, majd pedig a gyónáskor. Természetesen gyermekkorban is kell gyakorolni az irgalmat, de talán nem annyira, mint felnőttként, amikor megfordul a kocka. Azt látom, hogy a teljes élethez hozzátartozik az irgalom. Nem telhet el úgy nap, hogy ne legyünk irgalmasok. Azt hiszem, hogy bebábozódott vagy falak mögé burkolózott élet az, amikor az embernek nem kell minden nap irgalmasnak lennie. Ha valaki családban él vagy szerzetesközösségben vagy papként a hívek között, nem létezik olyan nap, hogy ne kellene az irgalmat gyakorolnia.
Cs. M.: Nehéz az irgalmasságot gyakorolni?
B. P. B.: Hogyha valaki elkezd úszni tanulni, akkor eleinte nagyon nehéz, mert azt sem tudja, hogyan kell kapálóznia. Aztán évek múlva sem lesz egyszerű, mert mindig rá kell szánnia magát, hogy bemenjen a vízbe, mindaddig, amíg megtanul úszni. Szerintem az irgalom is ilyesmi. Nyilván az erények közé tartozik a megbocsátás. Az irgalmasság is gyakorlat kérdése. Annak biztosan nagyon nehéz irgalmasnak lennie, aki nem szokta gyakorolni. Annak nem megy. Nagyon fél az ember az úszástól is, ha nem tud úszni, és hogyha nem is szánja rá magát, hogy megtanuljon, akkor mindig félni fog tőle. Csak nem mondja meg, vagy inkább azt mondja, hogy nem érdekli.
Cs. M.: Közösségben könnyebb élni az irgalmasságot?
B. P. B.: Sokfelől hallottam, de általában a szerzeteseknél fogalmazódik meg, hogy a legnagyobb penitencia a közösségi élet. Amikor az ember közösségben él, még hogyha ketten is vagyunk egy kolostorban, de ha többen vagyunk, akkor is, „belelátunk egymás zsebébe". Azt gondolom, hogy ha nem is a nap 24 órájában, mert azért 6-7 órát alszik az ember, aztán utána más feladata is van, de azért a közösségben mindig kell gyakorolni az irgalmat. Egyik alapvető közösségen belüli gyakorlata az irgalomnak az, hogy mindig hálás vagyok Istennek azért, hogy engem elfogadnak. Ez az alapja annak, hogy én is elfogadom a másikat. Akinek nem jut eszébe, hogy a többieknek menynyire nehéz adott esetben elfogadnia őt, az borzasztó terhes tud lenni egy közösség számára. Mindig sérelmekkel, fájdalmakkal lesz tele, és elvárásokat fog támasztani az, aki nem hálás azért, hogy valahol van és elfogadták. Tehát az irgalmat nem lehet abbahagyni, azt muszáj gyakorolni. Ezért mondta nekem egy öreg pálos atya: ne azért adj hálát, hogy pálos vagy, hanem azért, hogy pálos lehetsz. Nem mindegy a kettő! Az irgalom gyakorlásában nagyon fontos - és ez szerintem családra, plébániai közösségre, mindenre vonatkozik, de most vonatkoztassuk a szerzetes közösségekre -: nem mindegy, hogy pálos vagyok, és azért vagyok hálás, vagy pálos lehetek, és ezért vagyok hálás. Óriási különbség!
Cs. M.: Budapesti közösségből érkezett Hargitafürdőre. Jelentős a különbség?
B. P. B.: Ha azt mondom, hogy itt, Hargitafürdőn csodálatosan szép, ezzel nem a budapesti közösséget akarom leértékelni, hanem inkább csak azt szeretném mondani, hogy ez az összehasonlítás igen nehéz. Hargitafürdőn ketten vagyunk, Imre rendkívül harmonikus testvér, kiegyensúlyozott személyiség. Ő olyan nagyon nem tud engem kihívások elé állítani, vele nem nehéz egy közösségben élni. A hargitafürdői kihívások azért talán kedvesebbek - és remélem, hogy a budapestiek nem fognak megsértődni -, itt sokkal természetszerűbbek azok az intrikák vagy nehézségek, amelyekkel találkozom. A városi ember sokkal inkább művi világban él. Más jellegűek ezek a kihívások, bár lehet, hogy ugyanazok az emberi gesztusok mutatkoznak meg. Különben én a hívekkel kapcsolatosan Budapesten is jól éreztem magam. Nyilván nem engedtem meg azt egy idő után, hogy olyan dolgokba belesodródjak, amelyeknek nincsen vége. A Prédikátor könyvében benne van az, hogy van ideje a hallgatásnak, és van ideje a szólásnak. Ezt nagyon fontos megtanulni. Talán a hallgatás az egyik legfontosabb. Aki tud hallgatni, az tud szólni. Aki nem tud hallgatni, az lehet, hogy azt mondja: én olyan szókimondó vagyok, nem tehetek róla. De tehet róla! Nekem ne jöjjön ezzel a dumával, ez nem igaz. Az, hogy szókimondó valaki, az érték akkor, ha tud hallgatni. Persze meg kell mondani sok mindent, de nem mindegy, hogy mikor. Azt gondolom, hogy egy közösségen belül mindig kicsit kézben kell tartani a gyeplőt, aminek nem az emberek nyakán van a másik vége, hanem saját magamon. A bennem lévő indulatokat, háborúságot, haragot nem szabad elengednem egy negatív provokáció alkalmával, mert akkor azzal nem tudunk előrébb lépni. Ezt akkor tanultam meg, amikor gyermekeket tanítottam hittanra, s ezt nagyon szerettem. Volt egy olyan osztály, amelyikre azt mondták, hogy az maga a pokol. Kicsik voltak, rosz-szak voltak, „mint az ördögök". Mindent kipróbáltak. Először igyekeztem harcba szállni velük, és rájöttem, hogy nem velük kell harcba szállni, hanem magammal. Önmagamat kell legyőznöm ahhoz, hogy fölöttük győzedelmeskedjem. Miután erre rájöttem, kezes bárányok lettek. Nagyon fontos, hogy bennünk mi zajlik, és akkor alapjában véve mindegy, hogy hol vagyunk. Lehet, hogy 15-20 évvel ezelőtt másképpen éltem volna meg a hargitai létet, mint most. Akkor lehet, hogy túl sok lett volna benne a romantika, kevésbé lett volna valósághű. Most már azt hiszem, hogy olyan elvárásaim nincsenek, s lehet, ezért nem fogok csalódni.
Cs. M.: Számít másoknak az irgalmasságára?
B. P. B.: Nem várom el, de jólesik. Ez körülbelül olyasmi, mint amikor azt szoktuk mondani, hogy ne várd el azt, hogy megköszönjék, ha valamit csinálsz. Ez teljesen igaz. Én is ezt mondtam, nem azért csinálok bármit is, hogy megköszönjék. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök neki, ha megköszönik. A kettő nem ugyanaz. Ugyanígy van az irgalommal kapcsolatosan is. Borzasztóan tud fájni, ha nem tudnak megbocsátani. De hadd mondjak egy példát épp az ellenkezőjére. Néha, amikor megbocsátanak, az is nehéz.. Egyszer, amikor még nagyon fiatal pap voltam, a 90-es években, egy temetésre kellett volna mennem. Novícius mester voltam, sétanap volt, és az újoncokkal elmentem. Visszatérve ránéztem a naptáramra. Tudtam, hogy temetésre kell menni, de úgy emlékeztem, hogy másik napon. Néztem a naptáramat, és akkor láttam, hogy bizony a temetés az megvolt. Az volt a szerencse, ha lehet ezt így mondani, hogy két kispap ott volt, és ők elvégezték a szertartást. Engem nem értek el, akkor még nem volt mobiltelefon. Aznap vagy másnap bejött este a templomba az a hölgy, aki megkért, hogy menjek el a temetésre. Nagyon szégyelltem magam, bocsánatot kértem tőle, és ő, harmonikus személyiség lévén, megbocsátott. Azt mondta: „tudom, atya, nagyon sok dolga van, és ezért nem tudott eljönni". Éreztem, hogy inkább ütött volna meg és rúgott volna belém, mert ez a fajta irgalom nagyon megrendítő volt. Ő nagyon jól kezelte a dolgot, én nem tudtam ezt így kezelni: Jézusom, ennyire jó lehet valaki, hogy ezt megbocsássa.
Cs. M.: Többletet ad az életének az Irgalmasság szentéve?
B. P. B.: Minden tematikus évben megélünk valami sajátosat. Így volt ez a papság és a szerzetesség évében is. Az irgalmasság éve Ferenc pápa személyéhez kapcsolódik. Minden pápa életében az enciklikák megjelenése, a tematikus évek meghirdetése a saját személyiségéhez kapcsolódik, az ő lelkiségéből is fakad. Ez elkerülhetetlen. Ferenc pápa személyiségéhez az irgalmasság éve nagyon szorosan hozzákapcsolódik, s engem is érdekes módon nagyon személyesen érint. Bizonyos körökön belül a katolikus egyházban Ferenc pápát támadások érik, egyesek megkérdőjelezik személyét, tevékenységét. Mindent kitalálnak, képeket keresnek, ahol bele lehet kötni, ahol rá lehet sózni bármit is, hogy ő nem a katolikus hitet képviseli, hanem bizonyos csoportoknak a képviselője. Nagyon profi módon rakják össze, szerkesztik meg ezeket az információkat, és az interneten keresztül névtelenül küldik szét azokat. Hadd mondjak egy személyes példát: az irgalmasság évének kezdete körül jelentkezett valaki. Kértem többször, hogy ne üzenetben, hanem személyesen jelentkezzen, beszélgessünk. Ezt már nem merte felvállalni. Arctalan világ ez, amely rombolni akar az irgalmasság évében egy álszentes ördögi szöveggel. Ismerjük az írországi „nagy figyelmeztetéssel" kapcsolatos próféciákat, s ehhez hasonló próféciákat. Egyértelműen kiderült róla, hogy miről szól. A világ előtt egyértelmű, hogy jó üzleti vállalkozás. Ennek ellenére nagyon sokan ezt tolják, és egyszerű emberek ezt beveszik. Így látszik, hogy a sátán nagyon dolgozik az irgalmasság évével szemben. Ügyesen előkészítették, és ez engem személyesen érintett. Nagyon belegondolni sem akarok, mert akkor elkap a hév és nagyon fáj. Egyelőre, a magam életére vonatkozóan, talán egyetlenegy dolog lehet az irgalmasság évével kapcsolatos, hogy nagyjából a kihirdetésével egy időben kerültem ide Hargitafürdőre.
