Tegzes Katalin
mEGGYÓGYÍTJA A MEGTÖRT SZÍVŰEKET ÉS BEKÖTÖZI SEBEIKET (ZSOLT 147,3)

 

Amikor gondolataim szavakba öntéséhez kezdtem, vezérfonalat kerestem. Lapozgattam Ferenc pápának e rendkívüli szentévre kiadott, Az irgalmasság arca kezdetű bulláját, és a címben idézett zsoltárversen akadt meg a szemem. Azt gondolom, ennél jobban nem is tudnám összekötni azt a két gondolatot, amelyeknek a megfontolására felkértek: még bennünk él a szerzetesek évének küldetése, de már elkezdődött az irgalmasság éve.

Összekapcsolható ez a kettő ilyen magától értetődően, vagy csak a véletlen műve ez? Egyáltalán hogyan jelenik meg az irgalmasság a keresztény ember mindennapjaiban és hogyan egy szerze-tesnő életében?! - Kérdések, felvetések, amelyek válaszra és hiteles cselekedetekre várnak.

Ha felidézem a hittanórák anyagát és teológiai tanulmányaimat, az irgalmasság testi és lelki cselekedetei jutnak eszembe. Az irgalmasság testi cselekedetei:

1. az éhezőknek ételt adni 2. a szomjazóknak italt adni, 3. a szegényeket ruházni, 4. az utasoknak szállást adni, 5. a betegeket és 6. a börtönben levőket látogatni, 7. a halottakat eltemetni. Az irgalmasság lelki cselekedetei: 1. a bűnösöket meginteni,

2. a tudatlanokat tanítani, 3. a kételkedőknek jó tanácsot adni, 4. a szomorúakat vigasztalni, 5. a bántalmakat békével tűrni, 6. az ellenünk vétkezőknek megbocsátani, 7. az élőkért és holtakért imádkozni. Igen, tudjuk, hogy léteznek ezek, de ha őszinték vagyunk önmagunkkal, be kell vallanunk: néha nem is olyan felesleges feleleveníteni keresztény magatartásunk e néhány rövidke útmutatását, különösen most, a szentévhez kapcsolódóan.

Az elmúlt hetekben megpróbáltam önmagamnak is feltenni a kérdést: mit jelent az irgalmasság nekem, szerzetesnővérnek, személyesen, közösségem karizmáját, lelkiségét illetően, és a velem kapcsolatba kerülő emberek, különböző lelki vonatkozású csoportok viszonylatában? - Ismét csak válaszra váró kérdések, felvetések.

A következetesség jegyében a felvetett kérdéseket abból a szemszögből tekintem most át, ami szerzetesi hovatartozásomból, a rendi szabályzatunkból ered, és amelyet legkifejezőbben rendi nevünk hordoz: a Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek.

Nem nehéz a választás: az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek felsorolásában a két utolsó így szól: a halottakat eltemetni, valamint az élőkért és holtakért imádkozni. Természetesen tudom és tapasztalom is a mindennapi életemben: ez nem azt jelenti, hogy a többi automatikusan kizáródik az életemből! Elképzelni sem lehetne, hogy a halál mellé ne társulna a szomorúság, mely vigasztalásra vár, vagy hogy a fájdalom börtönébe zárt embertársunkat ne kellene felkeresni, vagy az ellenünk akarva-akaratlanul elkövetett hántásokat megbocsátó szeretettel, békében eltűrni. De mivel a halál és a gyász nem csak elméletben tartozik a mindennapjaim kérdéskörébe, az ezzel kapcsolatos területet járom most kicsit bővebben körül.

Megszelídül a gyász okozta bánat

Tanulmányaim és munkaterületeim a mindennapokban hozták/hozzák emberközelbe az élet nagy kérdését, a halált és az azt követő gyászt, veszteséget.

Aneszteziológus asszisztensi képesítésem és évtizedes gyakorlata, a budapesti Országos Onkológiai Intézetben hozta az első mély találkozást: halálos betegség, halál közeli állapot, újraélesztés, halál, gyász, vigasztalás.

Majd ezt követték a pasztoráció területén eltöltött évtizedek itthon, Magyarországon és Erdélyben. Az utóbbi évtizedben pedig a mindennapi munkám nagy részét a gyászpasztoráció különböző területei töltik ki: egyéni beszélgetések, sorstárscsoportok, lelkinapok veszteséggel élők számára, előadások, médiafelkérések. Mindezek ellenére azt kell mondanom: még mindig tabutémát feszegetek! Bár több vonatkozásban észlelek változást, mégis az emberek nagyon nagy része él még abban a téves felfogásban, hogy a halál és az azt követő időszak mindenki magánügye. Valóban így lenne? Tőlünk, keresztény emberektől nem valami mást kívánna meg ez az oly sok kihívást hordozó 21. század? Amikor követhetetlen gyorsasággal fejlődik az orvostudomány, a technika és az elektronika, mivé alacsonyul az ember, pusztán egy bonyolult adathordozóvá!? Van helye ennek a témának ma? Valóban erről kellene írni, beszélgetni? Roland Antholzer német pszichológus, aki tanulmányai során tért meg, ezt írja: „Aligha van életünknek még egy olyan területe, ahol annyira nyomasztó lenne a tehetetlenségünk, mint mikor egy gyászolónak vigaszt kellene nyújtanunk". Röviden csak azt tudom mondani: igen, így van! Mert azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de arra már nem tanítanak meg, hogy mit tegyünk, ha elveszítjük azt. Beszélhetnék itt arról, hogy egyáltalán miért van dolgunk a halállal? Hol van az irgalmas, szerető Isten a bajban? Miért engedi meg a gyász fájdalmát? ...

Gyász nincs halál nélkül, halál pedig nem lenne bűn nélkül.

Az élet maga készít fel bennünket a halálra. Amíg létezünk, a halál nincs velünk, ha meg a halál jön, mi már nem létezünk. Ezek és az ehhez hasonló gondolatok ritkán kerülnek megfontolásra. Azon vesszük észre magunkat - ha valóban őszinték vagyunk -, hogy minden igyekezetünkkel próbáljuk elkerülni a találkozást, beszélgetést gyászoló, veszteséget szenvedő embertársunkkal.

Így én inkább arra érzek késztetést, hogy katolikus szerzetesnővérként a mindennapi tevékenységem és beszélgetéseim során egyaránt az alábbi tévhiteket elkerüljem, és valódi vigasztalást tudjak közvetíteni a rászorulók felé.

Kiiktatom tehát a konvencionális mondatok egész sorát, hiszen azok automatikusan további megoldatlan kérdéseket szülnek: Ne légy szomorú! (Miért ne?); Pótold a hiányt! (Kivel?); Gyászolj egyedül! (Meddig?); Az idő majd megoldja. (Biztos?); Légy erős! (Hogyan?); Foglald el magad! (Mivel?).

Mindenkinek ajánlom, gondolja át egyszer: mit is mond? Igaz-e az, amit mondani, tenni szokott? Ha pedig talán mégis tette, amit mondott, meddig tartotta meg, és valóban arra volt-e szüksége a rászorulónak?!

Mi vagy ki tud igazi vigaszt nyújtani? Ne nagy, tudományos magyarázatot keressünk, csak egyszerűt: forduljunk bátran a gondviselő, irgalmas Isten vigasztaló Szentlelkéhez segítségért! Ő az, aki meg tud vigasztalni! Kérjük Szűzanyánknak, a vigasztalás anyjának közbenjárását!

Gyászpasztorációs tevékenységem elején mindegyre kerestem az eligazítást, a teológiai, biblikus alapokat, mígnem feltettem magamnak a kérdést: Hogyan készítette fel Jézus az apostolait az elmenetelére? Ekkor a következőre jutottam: János evangéliumában, Jézus búcsúbeszédében félreérthetetlenül beszél erről nekik és természetesen nekünk is: „Most elmegyek ahhoz, aki küldött. De senki sem kérdezi közületek: Hova mégy? Inkább szomorúság tölti el szíveteket, amiért ezt mondtam. De az igazságot mondtam: Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm." (Jn 16,5-7) Majd pedig a hogyan továbbhoz választ találtam Lukács evangéliumának befejező soraiban: „Én pedig elküldöm rátok Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból." (Lk 24,49) Vagyis mind a vigasztalás, mind az erő a Lélek munkája bennünk. Ez az, amit minden körülmény között szem előtt kellene tartanunk, ha Isten irgalmas szeretetének akarunk a követei, megélői lenni.

Karácsony előtt néhány nappal, egy hétköznap délelőtt egy gyermekét elvesztő, gyászoló édesapa hívott, és a következőt mondta el, illetve kérdezte: „Egy hónapja meghalt a fiunk. Azt mondták a temetés után, hogy éljük meg a gyászunkat. Kedves nővér, tessék mondani, hogyan kell azt csinálni?" Hangja, kérdése nagyon őszinte volt, így hát én, eddigi legfontosabb tapasztalatom szerint, a következőképpen reagáltam: „Meséljen egy kicsit a fiáról és magukról." Ez alkalommal sem csalódtam a továbblépésben: csak mondta és mondta, nekem pedig csak hallgatnom kellett, de azt figyelmesen, teljes odaadottsággal.

Csak néha kellett egy-egy apró kérdéssel tovább segítenem. Ő pedig emlékezett és emlékezett. Nem néztem az órát, a telefonkapcsolat sem szakadt meg. Én pedig tudtam, hogy ha sikerül erre biztatnom, hogy amit ez alatt a beszélgetés alatt pozitívnak, segítségnek élt meg, máskor is megtegye, akkor az emlékezéssel a gyász majd szelídül, de a kapcsolat mindaddig megmarad, amíg Istenben egykor örökre együtt nem lesznek. Hisz Jézus is erre biztatta apostolait az utolsó vacsorán: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre!" (Lk 22,19b), és Máté evangéliumának befejező mondata szerint „Íme, én veletek maradok mindennap, a világ végezetéig." (Mt 28,20)

Amint együtt maradtak az apostolok a Lélek kiáradásáig, amíg eltöltötte őket a Szentlélek ajándéka, az erősség Lelke, tudták, merre, hogyan keressék a tovább, előrevivő utat, formát.

Gyászolókkal, veszteséggel élőkkel beszélgetve fel szoktam tenni azt a kérdést: „Mi okozza a legnagyobb nehézséget?" A mindennapi apró, technikai dolgok mellett szinte mindig elhangzik ez a szó: a magány. Akkor is, ha ott vannak a gyerekek, unokák, valahol egy testvér, rokon, vagy épp sehol senki.

Talán ez az a pont, ami a hívő embert is őszinte szembenézésre készteti: Hát akkor hol van az én hitem, hol van Jézus? Most bizony magamra hagyott.

Én is megéltem már veszteséget, halált, és találkoztam a magány érzésével, hisz mi, szerzetesekként, az örökfogadalmunkkor lemondunk a családi kötelékről, és a rendi közösségünkben éljük mindennapjainkat. Én is kerestem a megoldást. Arra jutottam, hogy akkor lesz örömteli és Isten szeretetével teljes az életem, ha ezeket az érzéseket, valóságokat „élettel teli magányként" tudom megélni a jegyesemmel, Jézussal, aki maga az út, az igazság és az élet. Isten az életet akarja nekünk adni és az életre akar elvezetni bennünket, még ha ezt néha nehezen is fedezzük fel, látjuk be, fogadjuk el.

Veszteséggel élünk, de a remény fényében járunk

Nem nagy és szép szavak ezek csupán? Valóban ilyen fontos ezzel foglalkozni? Hogyan kapcsolódik ez a segítő nővérek karizmájához? Mások is, sokan imádkoznak az elhunytjaikért. Valójában nem csak az a feladatunk, hogy a tisztulás útján járó élőkért és holtakért imádkozzunk és ajánljuk fel életünket, munkánkat, hanem, ahogy engem is az évek során vezetett rá az Úr, hogy azok felé forduljak, akikkel más nem törődik. Ha pedig őszinte akarok lenni, el kell ismernem: a gyászolókkal a temetés végeztével bizony nem foglalkozik az egyház. Ezért teszek meg mindent, ami tőlem telik a gyászolókért, a veszteséggel élőkért.

1994 nyarán érkeztem Erdélybe, hogy elkezdjem meghatározatlan időre szóló rendi küldetésemként tevékenységeimet mind egészségügyi, mind pasztorális területen. Akkor még csak a puszta falai álltak a Szent Erzsébet Öregotthonnak, amelyet meg kellett tölteni nemcsak öregekkel, hanem képzett személyzettel is. Ebben szorgoskodtam. Akkor még egész Gyergyószentmiklós egy plébániához tartozott, sok száz gyermekkel, családdal, fiatallal és időssel, és elképzelhetetlennek tűnő sok feladattal. Aztán lassan elkészült Csíkszentdomokoson a Szent Margit Ház, és elindultak a lelkigyakorlatok, találkozók. Majd következett a segítőnővérek fészekrakása Marosvásárhelyen. Most, visszatekintve, úgy érzem, hihetetlenül gyorsan elszaladt az a hét év Erdélyben. De nem feledtem el és nem tűnt el nyomtalanul, hisz rendszeresen visszajártam vagy az öregotthonba, vagy lelki programot tartani Domokosra, ahol természetesen a nővértársaim folytatják azóta is gyümölcsöző, szerteágazó tevékenységeiket. Ha pedig úgy érzik, segíteni tudok valamiben, hívnak, és én megyek. Így volt ez sok évvel ezelőtt akkor is, amikor először hirdették meg a környéken lakók számára Domokoson is a gyászolók lelki hétvégéjét. Azóta már volt nagyobb találkozó, előadásokkal összekötött tapasztalatcsere, és Skype segítségével megtartott közös beszélgetés Budapest és a csíkszeredai csoport között. Erdélybe is eljutottak a gyász gyógyulását segítő szakkönyvek. Így elmondhatom, hogy ma már Erdélyben is megtalálhatók azok az áldozatkész emberek, akik a reménysugarat ébren tartják, akik készek a Lélek erejét és vigaszát közvetíteni a rászorulóknak.

Befejezésül oda térek vissza, hogy a halál, a gyász nem lehet tabutéma! Segítsünk gyógyítani és gyógyulni sebeinkből! Merjünk odaállni gyászoló, veszteséggel élő embertársaink mellé, akár hívők, akár nem! Mert bizony van úgy, hogy a veszteség eltávolít Istentől, főleg ha őt okoljuk, de nem egy olyan esettel találkozom, amikor pontosan a halál hozza közelebb a gyászolót Istenhez. Izaiás próféta írja: „Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a gonosz, és gondolatait a bűnös; térjen vissza az Úrhoz, mert megkönyörül rajta, Istenünkhöz, mert bőkezű a megbocsátásban. Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr. Igen, ameny-nyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál." (Iz 55 6-8)

Isten szeretete azonban felülmúl minden emberi képzeletet!