Máshol
a LEGSZEGÉNYEBBEK KÖZÖTT TALÁLTAM MEG OTTHONOMAT...

 

Idegeneket befogadni közismerten az irgalmasság egyik cselekedete. Krisztusért, az ő munkatársaként idegenbe elmenni - hiszem, hogy legalább annyira az. Tőkés György jezsuitával való találkozásaink során nemcsak radikalitása keltette fel figyelmemet, hanem az az elköteleződése is, amelynek következményeképpen egy távoli ország legnehezebb sorsú népcsoportját saját népének nevezi. A közelmúltban háromévente esedékes itthoni szabadságára látogatott haza Srí Lankából. Ekkor egy közösen ünnepelt szentmise és agapé utáni, szerzetesek közötti, kötetlen beszélgetés folytatásaként kérdeztem - ezúttal már az Olvasók gazdagítása szándékával - elhivatottságáról.

Bereczki Silvia sa: Hogyan kaptad ezt a messzi földre szóló küldetést?

Tőkés György SJ: A noviciátus óta szerettem volna misszióba menni, imádkoztam ezért és dédelgettem magamban a tervet, de csak azoknak beszéltem róla, akiknek kellett, azaz akiknek szerepük van a döntéshozásban. Nem volt egyszerű elérni ezt a célt, még egy missziós társaságban sem. Ezzel a vággyal a szívemben vettem részt a rendi képzésen, és végül a tercia (harmadik probációs, intenzív rendi képzési év) végzésére Srí Lankába kerültem 2006-ban. Volt valami gondviselésszerű ebben is: Írországban, a tanulmányaim alatt volt egy ottani társam, aki hívott hozzájuk. Ez leülepedett bennem és beépült a tudatomba. Mikor dönteni kellett arról, hogy hol végezzem a terciát, felszabadító öröm volt számomra, hogy lehetett Srí Lankába menni, és tulajdonképpen nem is igazán volt más angol nyelvű lehetőség. Volt hely, és azonnal fel is vettek. Meglegyintett már akkor annak az öröme, hogy egy másik világba mehetek. Nagy szerepet játszott az is, hogy nem szoktam a könnyebbik lehetőséget választani. A misszióba való vágyódásom is erre alapult: Krisztusért elhagyni az országot, érte, akit megszerettem megtérésem időszakában.

Amikor Srí Lankában megtaláltam a legszegényebb réteget: azokat a tamilokat, akik teát és kaucsukot termelnek, tudtam, hogy nem kell tovább keresnem.

B. S.: Hova vágytál előzőleg misszióba?

T. Gy.: Nem volt világos számomra, de azt tudtam, hogy Keletre. Nemes Ödön rendtársam elbeszélései miatt Japánhoz is húzott a szívem. De amikor a tamilokkal találkoztam, éreztem: nem tudok úgy tenni, mintha nem láttam volna őket. Amit fontosnak érzek, afölött nem tudok átsiklani.

Srí Lanka lakosságának csupán hét százaléka keresztény, így joggal tekinthettem missziós országnak. Amikor a tamilok elesettségét láttam, arra gondoltam: itt igazán értelmet kap hitből fakadó szolgálatom, és elhatároztam: mindent megteszek, hogy visszakerüljek.

B. S.: Mikor és hogyan sikerült ez?

T. Gy.: 2010-ben jutottam ki ismét, és most teljes jogú tagja vagyok az ottani provinciának. Én elmegyek a határokig, ha valamire hivatást érzek. Csak ha megtettem mindent, és mégsem sikerül, akkor fogadom el a helyzetet, hogy még sincs rá hivatásom.

B. S.: Jezsuita plébánián dolgozol? T. Gy.: Nem, jezsuitaként egy egyházmegyei plébániát vezetek. Ebben a munkakörben van még két jezsuita: egyikük egy másik plébánián, másikuk pedig szociális munkás. Mindketten az országból származnak. Egyébként nagy hagyománya van ott a renden belül a külföldi jelenlétnek, de fiatal jezsuita rég nem jött más országból.

B. S.: Hogyan fogadtak? T. Gy.: A rendtársaim megértettek és értékeltek, hogy megszerettem az országot és visszatértem. Látják, hogy megküzdöttem ezért, és azt is, hogy van benne egy isteni hívás. Az ültetvények tamiljait én meg vigasztalni tudom Isten kegyelméből. Örülnek, és elfogadják, hogy értük jöttem.

B. S.: Kik ők tulajdonképpen? Miben különböznek az ottani lakosság többi részétől?

T. Gy.: A tea- és kaucsukfa-ültetvényeken élő tamilokat a britek hozták be dolgozni több mint százötven évvel ezelőtt, és azóta is államnélküliek. Csak nemrégtől van szavazati joguk, és az okmányukban van egy megkülönböztető betű. Nincs magántulajdonuk, sem erős identitásuk, sem történelmük, sem gyökereik. A többségi lakosságnak megfelel, hogy ott vannak, mert a munkájuk az ország legnagyobb bevetéli forrása. De befogadni nem igazán tudja, idegen testként kezelik őket. Ők azonban nem lázonganak.

A szingalizok azon a vidéken csak a városban élnek, a telepeken csak tamilok vannak. A szingalizok gazdagabbak és nem sorházakban laknak. A keresztények között azonban egyforma arányban van a két népcsoport. Egyébként a tamilok többsége hindu, a szingalizoké pedig buddhista. Csak néhány éve van béke. Az északon és keleten élő tamilok harcoltak a függetlenségért, az én népem azonban az ország közepén, a hegyekben él. Az őshonos tamilok lenézik őket, pedig ők is szenvedtek a többiek ügyéért.

B. S.: Mi tart ott téged?

T. Gy.: Nagyon leegyszerűsítve: ott jobban tudok szeretni, és akarok tudni szeretni. A szegénységben közelebb vagyunk igazi emberségünkhöz. Az ottaniak igazibbul szeretnek. Nem kapaszkodik, akaszkodik rá mindenféle felesleges, az emberségtől idegen dolog az életükre. Nagyon szegények, sokszor még a szükségesben is hiányt szenvednek. A szükségben sokkal hamarabb kitűnik, hogy kik vagyunk. Ott értelmet nyert számomra a „boldogok a szegények” evangéliumi mondat, és jobban megértettem Jézus mondásat, „hogy nehezebb a gazdagnak bejutni az Isten országába, mint a tevének átmenni a tű fokán”. Azáltal, hogy szükséget élnek meg, már kicsit a mennyországban vannak. A gazdag ugyanis önálló lehet és nem szorul rá senkire, még Istenre sem, csak esetleg akkor, amikor beteg, de még akkor is elfedhető ez a ráutaltság. A szegény azonban az igazságban él: mi rászorulunk Istenre és egymásra.

Mivel az emberségünk lényegéhez közelebb vagyunk ott, ezért könnyebb szeretni Istent és egymást. Amikor például bemegyek gyermekekkel, szomszédokkal együtt egy sorházba egy beteghez, hogy imádkozzunk és énekeljünk, megszólít a szegénysége, és szép meg szeretetre méltó lesz az ember. Ha valakit megsajnálunk, azt mondjuk: szegény, de ebben a szóban szeretet van. Ilyenkor megesik a szívünk valakin, ahogy Isten szíve is megesik rajtunk. Ezt szeretném én is megélni, hogy találjunk vissza emberségünk lényegéhez. Teréz anya lányainak ez a karizmájuk, de én is próbálom ezt élni: kézzel mosok, fával tüzelek, bár lehetne gázrezsóm, de azt használom, amit az ottani emberek. Az így megfőzött teában, kávéban, a benne levő áldozat miatt érték van: önmagunkat is beletesszük kicsit. Többletet érzek abban is, hogy gyönyörködhetem a lángban, amíg a teám fő. Nem szolgáltatom ki magam, hanem szándékosan a nehezebbet választom. Sok mindenre rámondhatjuk, hogy szükségünk van rá. Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvében beszél az alázatosság három formájáról, és ebből a harmadik arról szól, hogy azt választjuk, ami közelebb visz a kereszthordozó, szegény Krisztushoz. Az én népem megtanít arra, hogy van értelme a lelki szegénységnek. Jövőt is mutat, megtanítva, hogy milyen kevésből meg lehet élni. Erre adott példát Assisi Szent Ferenc is. Mindenki kaphat meghívást arra, hogy visszataláljon az igazi emberséghez, amiben felvillanhat Isten országa.

Olyan nyilvánvaló körükben, hogy Istent nagyon szeretik és állandóan jelenlétében élnek. Nagyon kis szobájukban központi helyen van egy oltár a falon. Vallástól függetlenül megvan ez a szakrális középpont.

B. S.: Az interjú előtti kötetlen beszélgetésben azt mondtad: ott lettél igazan erdélyi jezsuitává. Hogy érted ezt?

T. Gy.: Ottlétemet összekapcsolom az itthoni népemmel. Az otthonra találás nagy témánk. Mi, erdélyi magyarok állandóan határokat őrzünk a szívükben, így nekünk az igazi otthonra találásra van meghívásuk. Otthonunk igazából Istennél van, és én ezt a legszegényebbek között találtam meg. Úgy érzem, van erőm elmenni messzire, és összekapcsolni népeket. Szeretném, ha boldog szegények lennénk. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy az erdélyi nép is érezze magát olyan erősnek, hogy elmenjen és segítsen más szegényeket. Ott koronázódott meg bennem mindaz, ami vagyok erdélyiként, kisebbségi létben élőként, falusiként, azáltal is, hogy nehéz helyzetekben feltalálom magam, tudom vállalni az egyszerű életvitelt, hogy a román nyelvtudásomat is fel tudom használni két tamil magánhangzó kiejtésében.

B. S.: Hogyan foglalnád össze üzenetedet az Olvasó számára?

T. Gy.: Célom egy más megoldást keresni az élet kérdéseire, és azt élni az emberek elé, nem a világot mutatni nekik. Leegyszerűsíteni az életet, élni a lemondást, ami viszont életet hoz, hiszen egyébként hihetetlen gyorsasággal megyünk a világgal, beleesünk csapdáiba. Egy kis rés ez, amelyen betódul Isten országa. Ferenc pápa is erre hív. Résen kell lennünk, amikor valami rabul tudna ejteni. Ilyenkor azt helyettesítenünk kell valamivel, ami Krisztushoz visz közelebb. Isten országát kell építenünk: Istennel együtt elképzelni az ő országát.