Dávid Gyula
a KEREK PERECCEL KEZDŐDÖTT
Bajor Andorra emlékezve

 

A szerző irodalomtörténész. A Kriterion kiadó szerkesztője, majd nyugdíjazása után a Polis kiadó alapítója.

A Bolyai Egyetemre felkerülve, 1947-ben ismertem meg. Mindketten ahhoz a nemzedékhez tartoztunk, amelyik gyermekként még belekóstolhatott a „régi román világ"-ba, kamaszként szerzett személyes tapasztalatokat a második világháború borzalmairól, s a világ dolgaiban tájékozódni próbáló ésszel reménykedve fogadott be egy olyan világeszmét, amelyik igazságosabbnak és emberibbnek hirdette magát. A Móricz Kollégiumban kerültünk össze, abban az intézményben, amely a „fényes szelek" nemzedékének csemetekertje kívánt lenni, s amelyben akkor - a nemrég lezajlott háború szörnyű élményeinek hatására - sokan váltunk fogékonyakká a számunkra új eszme iránt. Hogy a romániai kommunista hatalomátvétel után a tanügyi reformnak első intézkedései közé tartozott a Kollégium felszámolása, az egy másik történet. Mi azonban sokáig tápláltuk magunkban - s élesztettük újra meg újra - a hitet az eszme megvalósíthatóságában, s nem együnknek kegyetlen tapasztalatok árán kellett eljutnunk az eszméletig.

Bajor talán az elsők közé tartozott, aki felismerte annak a világeszmének - és főleg megvalósulásának - visszáját, s aki aztán egy életen át nem szűnt meg a kettőt szembesíteni egymással.

Hogy miképp tette és tehette ezt - az az ő művészetének titka és magyarázata.

Gaál Gábor tanítványaként indult, az általa vezényelt Utunkban jelentek meg első versei, egy Jebeleanu-poéma fordítása volt első önálló kötete, de ezek után igen hamar a szatíra, a paródia művelőjeként vált ismertté a neve: Kerek perec címmel kötetbe foglalt szatírái, irodalmi paródiái 1955-ben, a Sztálin halálát követő „olvadás" éveinek forrongó vitái közepette jelentek meg. Igaz, ebben a kötetben, a dátumok tanúsága szerint 1950-1955 között keletkezett darabokban még tetten érhető a kor elvárásainak megfelelni igyekvés is: jelenségszatírák, amelyek - amint Földes László jelezte - nem irányulnak magasabbra a „póttagok szintjé"-nél, de főleg irodalmi paródiáiban a jelenségek, amelyeket célba vesz, az idillizmus, az individualizmus, a proletkultos frázis, még ha a korabeli kritika hivatalosan meghirdetett célpontjai is voltak, az irodalom valós elferdüléseit pécézték ki. Csak mutatóba iktatok ide két strófát, a proletkultos költő paródiáját, aki „úgy tesz, mintha énekelne":

Zengnek a füstös gőzmozdonyok,

A rubinpiros karburátor ég,

A kazánban az én szívem fő és rotyog,

S lábam keményen lép.

 

Hogyha megnövök, traktor lesz belőlem,

Nézem a harcos, hős földdarabot,

Hullatom majd a magvakat a földbe,

S acélfogammal a fűbe harapok.

 

Vagy a Szelid vihar című idillből:

A költő ifj', bár karja lassudár,

repes benne a zengő kikelet...

hideg a szél. De enlelke sudár,

és őneki a hideg is meleg.

...

Rózsaszín dörej. Jégeső szakad.

Vakít a villám rózsaszínű fénye:

rózsaszín költő ül a fa alatt.

rózsaszín villám csapjon ő beléje.

 

Talán nem véletlen, hogy a korszak irodalmának mai szemrevételezője, Balázs Imre József is elismeri: „Ezeket a szövegeket az abszurditások sodró lendületű halmozása emeli ki a korszak célzott szatíráinak kontextusából." (A sztálinizmus irodalma Romániában. Komp-Press, Kolozsvár, 2007. 52.)

Bajor ember- és világszemléletének azonban már ebben a kötetben is tetten érhető legjellegzetesebb vonása: az írótól - és a kor emberétől - elvárt sablonok elutasítása, nevetségessé tétele. Ez a vonása válik aztán egyre inkább uralkodóvá a következőkben, összefüggésben azzal, hogy közben a rendszer újra és mindinkább eltávolodik saját meghirdetett jelszavaitól, s kitenyészti magából az eszmény - sőt minden emberi eszmény - ellentétét. Bajornál ekkor válik a humor olyan álruhává, amelynek leple alatt még mindig sok mindent el lehet mondani a hatalomról, annak birtokosairól, bitorlóiról. Ő megtalálja a módját annak, hogy elmondhassa a maga elmondandóját, még ha az kénytelen különös formát is ölteni. Recenziót ír például a szakácskönyvről, ez azonban nem más, mint kimondott tiltakozás a zsarnokság ellen: „Végy két tojást - írja a Szakácskönyv -, én azonban nem veszek két tojást, hanem előveszem az álmaimat, és azokat ütöm egymáshoz. És fölverem őket fehérre, mint a bárányfelhők, és összekeverem liszttel, látomásnak, hitnek vagy galuskának: egyre megy. Mert nem teszek különbséget Ég és Föld, gondolat és remegő nokedli között. Ezek mindig átmennek egymásba, egymást biztatják és erősítik. elmondják, hogy soha sincs készen a világ, a tudás, az almaleves és az idő, mindenik többet rejt magában, mint amennyit az elkészítés receptje elárul. És készíthető tökéletesebb almaleves, mint amilyet a recept megír, s ehhez elsősorban lélek és ember kell, csak másodsorban kell hozzá az alma."

Bajor szatíra-novelláiban igen gyakori a gyermekkor idézése. Nem valami - az idők múltával talán természetesnek is vehető -visszaemlékezés okán. Sokkal inkább azért, mert a gyermek- és a felnőttvilág szembesítése révén érzékeltetni tudja azt, hogy milyen nagyon eltávolodott az ember önmagától: miképpen alakította át az őszinte, tiszta emberséget egy olyan művi világgá, amelyben épp annak az ellenkezője az uralkodó. Ahogyan a Harabula kancellárban a gyermekek háborúsdi játékára egyszer csak rátevődik az igazi háború a maga minden ember-telenségével, vagy ahogy a Madarak és fák napjában a háborítatlan természetben való feloldódás magafeledt örömét a diákcsapatot vezénylő tanárok parancsolgató diktatúrája hervasztja le és teszi értelmetlenné. Csakhogy mindehhez az elmondás értelmének hite, valaminő változás reménysége is szükségeltetik. S amíg ez nem mutatkozik, addig marad a reményen túli remény, az eszményekhez való irracionális ragaszkodás. Bajor - amint Földes László megállapítja -„a lélek senkiföldjén kószál nyugtalanul, tragikusan keresi a parancsolatokat, amelyek nélkül nem lehet élni. Ez a szatirikusnak mondott Bajor irodalmunk leggyötrődőbb tragikusa".

Mégsem állíthatjuk, hogy tragikus lélek. Mert nemcsak vallja, hanem cselekszi is azt, amit - írói hitvallásként - így fogalmazott meg: „minden írónak az a feladata, hogy győzze meg az emberiséget: a szén igazi állapota a gyémánt, még akkor is, ha a levegő füsttel és a föld korommal van tele".

Sorsa úgy hozta, hogy megérte annak a rendszernek az összeomlását, amellyel szemben nem szűnt meg védekezni és védelmezni bennünket is. Csakhogy ami utána következett, az sem ígér számára (számunkra) megnyugvást. A hagyatékból halála után kiadott kötetben megjelent olyan írásai, mint az Európa fölfedezése vagy az Eurománia tanúsítják ezt. Ez utóbbiból iktatok ide még egy idézetet - félelmetes, hogy milyen pontosan látta azt, ami a halála utáni évtizedekben teljesedett ki igazán: „Vannak vezetőink, akik a megszólalásig hasonlítanak ugyan a régiekre, de megszólalásuk után árulóknak, zsarnokoknak és tömeggyilkosoknak nevezik elődeiket. Vannak elszánt harcosaink: ők nyíltan szembenéznek a hajdani hibáikkal, és most végre elkötelezik magukat a nép igaz ügye mellett, nem úgy, mint amikor hamis ügyek megtévesztően tarka pillangóit kergették titokzatos hivatalaikban szőtt lepkehálóikkal. Vannak költőink, akik ezentúl verseket írnak föltett szándékuk szerint. Megújult erkölcsű kereskedelmi felelőseink nyíltan és fölemelően lemondanak a rablásról, sőt a rablással való fenyegetőzésről is, hogy szeretett népüket elláthassák tavalyelőtti paradicsomos paszullyal. Vannak újólag szent érsekeink és pátriárkáink, akik ezentúl nem a diktátornak adják meg azt, ami az istené, hanem istennek, ami a politikáé. Ki tudja, talán végül imádkoznak is. Vannak új életet kezdő ügyintézőink is, ők ezentúl nem rugdossák ki a hozzájuk fordulókat, hanem mély együttérzéssel közlik, hogy kérésük nem teljesíthető. Nem utolsó sorban azonban szert tettünk politológusokra, a bejósolt és végre színre lépő sokoldalúan fejlett új típusú emberekre, hogy mindezt megmagyarázzák."

Bajorra szükségünk van - nekünk van rá szükségünk. Nemcsak évfordulókon, hanem a mindennapjainkban is.