Bodó Márta
aSZENVEDÉS SZENTÉLYE
A Râmnicu Sărat-i börtönről és foglyairól egy ítélet margójára
The Shrine of Suffering. About the Râmnicu Sărat prison and its inmates
In communist Romania lots of people considered enemies of the new regime were imprisoned. Râmnicu Sărat was one of the worst prisons of that time. It was not a regular prison but one that was aiming extermination by physical and psychological torture. Those imprisoned here were alone in their cell, totally secluded from any other prisoner, and even the guards were instructed not to talk. Conditions were very poor, bad food, almost no medical staff, and very-very cold. As it was a small prison, there are not so many victims, but those who spent more time there were haunted by the memory. Those who did not survive died in a lot of pain. Among the prisoners of Râmnicu Sărat there were several Catholic priests, among them Bishop Alexandru Todea, the Jesuit Mihály Godó, and the former vicar general of the Alba lulia Diocese, Imre Sándor, who died the in 1956.
Keywords: prison, communism, Râmnicu Sărat, Catholic priests
A szerző a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen a magyar-angol szakos tanári diploma után a Római Katolikus Teológia Karon 2007-ben szerzett teológiai doktori címet az erdélyi iskoladrámákról írt dolgozatával. A Keresztény Szó és a Vasárnap főszerkesztője.
Romániában a kommunista rezsim idején több mint félmillió, a rendszer ellenségének tekintett embert börtönöztek be, közülük sokan nem élték túl az embertelen fogvatartási körülményeket. Egyikük, Godó Mihály jezsuita nevezte egyik börtönét, a legkegyetlenebbet, a címben idézett módon a szenvedés szentélyének. A szenvedés forrása a hideg, az élelemhiány, a durva bánásmód, a teljes elszigeteltség volt, mindezek okozója a rendszer, amely a fennállását megkérdőjelező, veszélyeztető elemeket igyekezett kiirtani. Ebben eszközül szolgáltak a börtön vezetői. Sok emberséges börtönőr, román, magyar, zsidó ember volt mindenfele, de volt olyan is, aki az elvárt intézkedések mellé odatette a maga egyéniségét, ezzel jócskán rátett néhány lapáttal. A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) 2013-ban kezdte el a sajtó által kommunista pribékeknek nevezett volt börtönőrök és munka-tábor-parancsnokok elszámoltatását. Alexandru Vişinescu az első volt kommunista börtönparancsnok, akit bíróság elé állítottak Romániában, s az első, akinek az ügyében jogerős ítélet született. Időközben bíróság elé állították Ion Ficiort, a Dunadeltában kialakított peripravai munkatábor 1958 és 1963 közötti parancsnokát (ott erdélyi ötvenhatos elítélteket, Páskándi Géza írót, Páll Lajos festőművészt, Dávid Gyula irodalomtörténészt tartották fogva); ügyészségi vizsgálat folyik a szamosújvári börtön egykori parancsnoka, Constantin Istrate ellen; emberiesség elleni bűncselekmények gyanújával indult bűnvádi eljárás George Homostean volt belügyminiszter ellen, akit a gyanú szerint felelősség terhel egy politikai fogoly, Gheorghe Ursu kínvallatások nyomán 1985-ben bekövetkezett haláláért.
Egy ítélet hátteréről
Húsz év börtönbüntetésre ítélte a legfelsőbb bíróság február 10-én Alexandru Vişinescut, Románia egyik leghírhedtebb börtönének, a Râmnicu Sărat-inak az egykori parancsnokát. A vádirat szerint Vişinescu rendszeresen megsértette a politikai foglyok alapvető emberi jogait, vezetésével olyan feltételek között tartották őket fogva, olyan bánásmódnak vetették őket alá, amely a fizikai megsemmisülésükre irányult. Nem biztosították számukra a legszükségesebb gyógyszereket, orvosi kezelést, megtagadták a betegek börtönkórházba szállítását, éheztették a foglyokat.
A hatóságok 138 embert azonosítottak, akik 1956 és 1963 között a szóban forgó börtönben raboskodtak, köztük a két világháború közötti korszak számos politikusát, és püspököket, papokat, szerzeteseket is. A vádirat szerint a börtönparancsnokot személyes felelősség terheli a történtekért, hiszen az akkori börtönviszonyokat szabályozó hivatalos rendelkezések csak az előfeltételeit teremtették meg a kiirtást célzó börtönök és munkatáborok felállításának. A politikai foglyok megsemmisítésére irányuló konkrét intézkedéseket a börtönparancsnokokra bízták - állapította meg a dokumentum.
A Rámnicu Sarat-i börtön volt parancsnokát a bukaresti ítélőtábla tavaly nyáron 20 év börtönre ítélte emberiesség elleni bűntett miatt, Vişinescu fellebbezett az ítélet ellen, így került ügye a legfelsőbb bíróságra. A testület többségi szavazással megerősítette az ítélőtábla döntését. A fellebbezések elutasítása nyomán jogerőre emelkedett az első fokú ítélet azon része is, miszerint Vişinescut megfosztják katonai rendfokozatától, ugyanakkor - az állammal közösen - 300 ezer eurónyi kártérítést is kell fizetnie három áldozata hozzátartozóinak.
A most 91 éves, látszatra megtört, összetöpörödött öregember 1956 és 1963 között a hírhedt Rámnicu Sarat-i börtönt irányította, ahol legkevesebb 14-en haltak meg, amikor a vádlott volt a parancsnok. A rabokat elviselhetetlen körülmények között, gyakran magánzárkákban tartották, hidegben és kevés élelemmel. Az ügyészség legalább 12 fogoly - köztük a Nemzeti Parasztpárt több vezetőjének - haláláért közvetlenül őt tette felelőssé.
Egy buzgó káder, aki megtalálta hivatását
Vişinescu 1954-ben került Rámnicu Sáratra, előbb információs operatív tisztként, 1955-től az operatív csoport vezetője lett és főhadnaggyá léptették elő. Ez a munkakör azonban nem volt testre szabott, így nemsokára a rendszerhű és amúgy „tehetséges" tisztet 1956. április 1-jétől helyettes, majd július 1-jétől börtönigazgatónak nevezték ki. A mód, ahogy a feladatnak megfelelt, jelzi, hogy rászolgált felettesei bizalmára. Az emlékezők egybehangzóan állítják, hogy Alexandru Vişinescu kicsinyes, bosszúálló, frusztrált ember volt, a legsúlyosabb büntetéseket maga alkalmazta. Korábban, Rámnicu Sáratba jövetele előtt egy női börtönben dolgozott Misleán, ahol a fogvatartottak informatív ellenőrzése volt a feladata. Aurora Dumitrescu, egy korábbi misleai fogoly Vişinescuról elmondta, aljasul viselkedett, verte, szidalmazta őket, és hatalmát fitogtatta előttük. Minthogy gyanakvó, valósággal paranoiás volt, azzal gyanúsította a fogva tartott nőket, hogy ellopták a cérnát, amivel dolgoztak. Hogy meggyőződjön a lopásról, motozást rendelt el: meztelenre vetkőztette őket a téli hidegben, vallotta Dumitrescu, majd a szűk folyosón sorba állítva személyesen motozta meg őket -még az intim nyílásaikba is benyúlva. Máskor puszta kegyetlenkedésből meztelenül békaugrásban ugráltatta őket, mondván, hogy úgy majd kihull az elrejtett cérna a végbélnyílásukból.1 Egyszóval Alexandru Vişinescu valóban gyalázatosan viselkedett, az emberségéből kivetkőzött, a „polcra került" kisember hatalmi visszaéléseinek egész skáláját követte el a foglyokon.
A pszichés felőrlésre szakosodott börtön
Godó Mihály jezsuita nyolc évet töltött a Râmnicu Sărat-i börtönben, magánzárkában, teljesen egyedül, mindentől és mindenkitől elzárva. Testamentum címen kiadott emlékirataiban így emlékezett erre a helyre: Nem is sejtettem, hogy engem halálra ítéltek, illetve kivégzőrezsimnek vetnek alá, és akkor kezdődött el az igazi kálvária. Kivittek az állomásra - külön cellába tettek a rabszállító kocsiban - egyedül mentem az új állomás felé, amelynek Râmnicu Sărat volt a neve. Ettől a szótól mindenki irtózott. Ahogyan Doftanáról sokat beszélnek, ugyanúgy sokat beszéltek erről a börtönről. Romániának a legszigorúbb börtöne volt ez. Aki odajutott, az vagy letöltötte a büntetést és szabad lett, vagy pedig ott halt meg. Ott nem volt pardon. Semmiféle amnesztia, semmiféle jóindulat, ott az embert átvették, rádobtak egy pokrócot, hogy ne lásson - pedig hát láttam a börtönt, szép kis börtön volt, olyasféle, mint a Keleti Pályaudvar, hatalmas üvegajtóval, kétoldalt emeletes előtér, aztán a hatalmas teremben ajtók nyíltak mindenfelé a földszinten és az emeleten. Engem odahelyeztek az egyik cellába. Az elején igen-igen tűrhető volt az életünk. Ősz volt, még nem volt hideg, még nem kóstoltuk meg ennek a börtönnek az igazi ízét.2 A parasztpárti (PNT) Ion Diaconescu is megírta visszaemlékezését erről a börtönről,3 s emlékei nem különböznek a jezsuita szerzeteséitől. Az elszigetelésre vonatkozó intézkedések, amelyek mértéke a Securitaténál tapasztaltat is meghaladta, minden elképzelést felülmúlt; a rabnak nem volt szabad egyetlen embert sem látnia a szolgálatos börtönőrt leszámítva, aki reggeli szolgálatát egyetlen szó nélkül teljesítette. Akik az ételt hozták, köztörvényesek voltak, de öt és fél évig, míg ott tartózkodtam, egyiküket sem láttam, egyetlen egyszer sem. Senki nem lépett a celláinkban egymagában, mindig a szolgálatos felügyelő is elkísérte, hogy a beszélgetés lehetőségét elkerüljék... Drákói módszert dolgoztak ki annak érdekében, hogy minden lelki tartalékunkat felemésszék. Azaz akik túlélték az éhezést és kínzást, azokat most pszichikailag kellett tönkretenni a sosem tapasztalt mértékű elszigeteléssel. Az aljas hitványságnak nem volt határa, ellenkezőleg, amennyivel fontosabbnak tartottak egy elítéltet, annál rosszabb bánásmódban részesítették, ha a rendszer ellenségének számított, valahogyan el kellett tüntetni.4
Egy másik részletes jellemzése az itteni állapotoknak: Râmnicu Sărat volt a legtragikusabb börtön. Csak azért nem olyan hírhedt, mint Nagyenyed, ahol szintén megfordultam 1957-ben, mert sokkal kisebb a börtön maga s így sokkal kevesebben haltak meg ott azok közül, akiket eleve azért küldtek oda, hogy ne térjenek vissza. Nem mindegy, hogy 4-5 ott van a cellában, amikor meghalsz, vagy egyedül pusztulsz el hat év után. Ez volt a visszatérés nélküli út, a reménytelenség börtöne, s csak egy, a kommunisták által előre nem látott csoda vezetett ki onnan minket, akik még megmaradtunk. A kín, a fájdalom megosztva könnyebben elviselhető, mint egymagadban, amikor már a napok számolásában is elveszíted a fonalat, és az éveket is csak az évszakok változása jelzi. Síri csend honolt a börtön 36 zárkájában a 36 fogoly fölött. Még a börtönőröknek sem járt szék, hogy éjjel-nappal tudjanak minket lesni. Ehhez hozzá kell adni az éhezést, a hideget, a veréseket, teljes elkülönítést, a betegségeket, a magányt, a halottakat, az információhiányt, a jövőt illető homályt, a nyomorult hallgatást és a reménytelenséget, s akkor nem marad más, csak az a „siker", hogy nem fordultál fel a kollegád előtt.5
Râmnicu Sărat főjellemzője az állandó hideg volt, amely szeptemberben elkezdődött és május-júniusig tartott. Hivatalosságok is kivizsgálták a hidegre vonatkozó panaszt, és megállapították, hogy télen valóban gyenge vagy nem létező a fűtés, mert a fűtőanyag nem elegendő, hogy kifűtse a cellákat, a kályhák sem megfelelőek, s minden szoba cementpadlójú, a falak meg olyan vastagok, hogy soha nem melegedtek át. A hideget még didergetőbben éli meg az, aki nem kap elegendő mennyiségű és minőségű táplálékot. Ráadásul az orvosi, felcseri ellátást sem engedélyezték. A bánásmód pedig valóságos terror, afféle kivégzőhelynek számított ez a börtön.
Elítéltek, papi börtönsorsok
A memorialulramnicusarat.ro honlap szerint az ebbe a börtönbe szállított rabokat osztályellenségnek, banditának és ellenforradalmárnak tartották. A Râmnicu Sărat-i börtön igazgatóját hivatalos leiratban értesítették, hogy ezeket a felbujtókat, összeesküvőket, szabotőröket, mindenkori osztályellenségeket, akik a proletárokat vérre menően kizsákmányolták és bántalmazták, különleges(en rossz) bánásmódban kell részesíteni: nem szabad celláikat, szobáikat és az udvart elhagyniuk csak parancsra, és ezt is csak ha orvosi ellátásra szorulnak vagy amikor a törvényszéken kell megjelenniük. Az irat azt is hangsúlyozta, hogy a jövőben semmilyen engedményt, emberi gyengeséget nem szabad mutatni ezen bűnözők irányában, akik maguk nem tettek mást, csak szenvedést okoztak a dolgozó népnek.
1955 után ebben a börtönben volt a parasztpárt vezetőinek egy része, ide hozták Alexandru Todea görögkatolikus püspököt, Boros Béla segédpüspököt, Waltner Joseph (József) temesvári római katolikus papot, püspökségi tanácsost, Godó Mihály jezsuitát, Sándor Imre gyulafehérvári egyházmegyés papot, titkos ordináriust, egykori kolozsvári püspöki helynököt, Heber Johann Nikolaus temesvári püspöki titkárt, Gheorghe Petz és Duma loan (János) papokat, Leluţiu Aurel volt görögkatolikus papot, Ştefan Tătaru ferences, Pătraşcu Gheorghe minorita szerzetest. Később kegyvesztett kommunista vezetők is idekerültek, köztük Luka László (Vasile Luca) és titkára, Alexandru lacob.
Alexandru Todea püspököt 1952. február 20-án ítélték élethosszig tartó kényszermunkára, ezt 25 évre rövidítették 1963-ban. Több börtönben fordult meg, köztük Râmnicu Săra-ton. A püspököt nemzeti és vallási meggyőződése miatt nagyon veszélyesnek tartották, hazaárulásért ítélték el. Mivel bonyolult esetnek tekintették, a Securitate folyton figyelte, s még a börtönben is vallatták: 1956 júliusában a Râmnicu Sărat-i börtönben Gheorghe Enoiu kapitány előtt kellett megjelennie. Magatartása rabtársai tiszteletét és a hatalom dühét váltotta ki. Ő élve megúszta, 1964. augusztus 4-én szabadult.
Waltner Joseph (József) temesvári római katolikus papot 1951-ben tartóztatták le mint vatikáni kémet, s 15 év kényszermunkára ítélték hazaárulásért. Râmnicu Săraton a 31. cellában raboskodott, s bár egészsége gyenge volt, mégis sikerült túlélnie, 1963. január 14-én amnesztiában részesült.
Godó Mihály jezsuitát 1949-ben az erdélyi szerzetesrendek állami feloszlatásakor rendtársaival együtt Szamosújvárra deportálták. A vallást egyre keményebben támadó kommunista ideológia és az államilag létrehozott békepapi mozgalommal szemben szerveződött egyházi ellenállásnak ő lett már-már fanatikus vezére. Erre a Testamentum című önéletrajzi munkában így emlékezett: Az ószövetségi próféták között van egy stramm próféta, aki azt mondja, hogy jaj a néma kutyáknak! Ez nagyon imponált. És akkor az Úrnak azt mondtam, hogy Uram, pontosan olyan akarok lenni, mint egy szép tanyán - mert tanyasi ember vagyok - egy stramm kutya. Ugatok, de komolyan ugatok, teljes pofával ugatok, hogyha valaki közeledni mer a tanyához, és bántani akar ott valakit vagy valamit. De egyet kérek, azért egyet kikötök én is, hogy add meg azt, amit minden kutyának megadsz, még a legrühösebbnek is, a hűséget Hozzád, azt add meg nekem. A Testamentum megjelenését üdvözölve Hesz Márta SJC írt a jezsuita szerzetesről a Vasárnapban. Többek között arról emlékezett meg, hogy Godó páter Róma megbízottjaként harcolt a kommunisták terve ellen, akik az itteni békepapság segítségével el akarták szakítani Rómától a romániai római katolikusokat. Az akkor még itt levő bukaresti nuncius az ő révén juttatta el az utasításokat a Vatikánból, s rajta keresztül mentek az itteni helyzetjelentések. A páter 64 munkatársával együtt dolgozott azon, hogy a papsággal tudassa a helyzetet és a vatikáni elöljárók üzeneteit. Csak börtönbe vetve sikerült elhallgattatniuk, de a békepapság megbukott, a skizmából nem lett semmi. „Páter Godó tizenkilenc év börtönnel fizetett működéséért, de a 64 munkatársa közül senkit ki nem adott. A kihallgatások során rendszerint ez volt a válasza: »Nincs joguk kérdezni. Tudom, de nem mondom.«"6 Godó Mihályt ezért a tevékenységéért 1952. szeptember 19-én éjjel Chira Kornél lelkészprofesszorral együtt letartóztatták, majd egy évvel később, 1953 októberében lázítás és hazaárulás vádjával Bukarestben tizenhat év szigorított börtönre ítélték. Rabsága idején megjárta Románia legkeményebb büntetőintézeteit: Piteşti-et, a nagybányai ólombányát és Rámnicu Sáratot. Ő is élve hagyta el a börtönt, bár utána még évekig kényszerlakhelyen kellett élnie. Később, 1994. május 28-án életútja elismeréseként Entz Géza államtitkár Temesváron átnyújtotta neki a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét.7
Sándor Imre titkos ordinárius, egykori püspöki helynök itt is raboskodott, ám ő ezt a börtönt már nem élte túl, itt halt meg 1956. február 29-én, holttestét jeltelen sírba temették, ma sem tudni pontosan, hol nyugszik. Börtönlétéről keveset tudunk. Cosmin Budeancá a Rámnicu Sárat-i börtönre is kiterjedő kutatásai nyomán néhány lényeges dolgot jegyzett fel az ACNSAS-ban végzett kutatásai alapján. Többek közt beszámol egy Márton Áron szájából elhangzott s a lehallgatás nyomán feljegyzett emlékezésről a máramarosszigeti börtönre vonatkozóan, amit Áron püspök 1963. április 18-án egy nővel, valószínűleg szerzetesnővel folytatott beszélgetés során említett. Engem is Szigetre vittek. Nagyon sokat éheztem ott. De ott mégis dolgoztunk valamit, fát vágtunk, az udvart sepertük, a padlót súroltuk. Én az első napokban még nem ismertem a helyzetet, nem tudtam, hogy a kollegák beszélnek hozzám. Utam a pinceablak előtt vezetett el, s amikor odaértem, valaki mindig kiszólt, adatokat mondott, hogy ott püspököket tartanak fogva, hogy ott van Turkovics (Anton Durkovici), Pacha püspök. Amikor én oda érkeztem, ők már ott voltak, és én nem tudtam erről, mert ők más cellákban voltak. Egyszer az a hang azt mondja: szociális testvérek, azt hittem, szociális testvérek is vannak ott fogvatartva. Sokáig éltem ezzel a gondolattal, később, amikor Sándor Imre nagypréposttal egy cellába kerültem, mondtam neki, úgy látszik, hogy itt egy másik börtön is van, merthogy itt vannak a szociális testvérek is. De utána gondolkodtam, hogy nem azt mondta, itt vannak, csak azt, hogy velük együtt szociális testvéreket is elítéltek. Ki tudja, hol lehetnek. Én akkor ledermedtem, hogy rájuk is rájuk emelték a kezüket.8
Máramarosszigeten Sándor Imrének cellatársai voltak Márton Áron mellett Boros Béla, Todea Alexandru, Pacha Augustin, Tátaru Stefan, Schubert Joseph, Waltner Josef, Heber Johann, Pátraşcu Gheorghe. A szigeti börtönből a legtöbb klerikust elköltöztették 1955. március 20-án, Sándor Imre ekkor került Rámnicu Sáratra március 22-én, a 24-es cellába.9 Egy 1957. április 27-i, szintén lehallgatott és az ACNSAS-nál található lehallgatási jegyzőkönyv tanúsága szerint Márton Áron Gheorghe Petzcel Sándor Imréről beszélgetett. Petz említette, hogy monsignor Sándor is vele volt egy börtönben, s Márton püspök kérdésére a iasi-i egyházmegyés pap, ordinarius subsitutus elmesélte, amit tudott. Neki (Sándor Imrének) is sokat kellett a hideg miatt szenvednie. Egészen az én cellámig hallottam, hogyan sír éjjel a hidegtől. Két éjjel így sírt, aztán eltűnt, nem hallottam sírni. Szeptember 14-én a kulcslyukon át hallottam, hogy egy olyan cellában, a hol korábban senki se volt, oda vitték monsignor Sándort párnával, pokróccal, valószínűleg a szanatóriumból hozták. (...) Onnan kivitték és elvitték valahová, de nem sokat tudtam aztán, nem tudtam meg, hová vitték. (...) Egy éjszaka volt ott, ideiglenesen, aztán nem tudok többet semmit róla.10 Márton Áron még elmondta (az ACSNAS 261991. dossziéja 147. kötetének 278. lapján), ő maga mennyi beadványt készített és küldött a hatóságoknak, de eredménytelenül, ahogy fogalmaz: „Mind csak az ígéretekből éltünk. Most megint azt mondják, hogy nyáron (kiszabadulnak a papok). Amíg nem látom, nem hiszem." Kifejezetten Rámnicu Sáratra vonatkozóan Petz még elmondta, nagyon nehéz volt a teljes elszigeteltség miatt, és nagyon hideg, nagyon piszkos börtön volt az, rosszabbat ő nem is látott.11
Pátraşcu Gheorghe minorita szerzetes e börtönről ugyanezeket írta, hozzátéve: volt egy kis kályha a cellában, amit a rabnak magának kellett üzemeltetnie, de olyan rozoga volt a kályha, hogy a kevés meleg mellett iszonyatos füst keletkezett, amit kiszellőztetni sem lehetett, csak amikor a börtönőr ráért figyelemmel kísérni, ahogyan az elítélt felkapaszkodik az ablakhoz, hogy kinyissa. Maga Pátraşcu annyi füstöt szívott, hogy belebetegedett, mellhártyagyulladást kapott, s az orvos meg is kérdezte tőle: maga dohányzik?!12 Sándor Imréről is feljegyzett néhány adatot. Még amikor Szigeten voltam, együtt volt velünk a 45-ös cellában monsignor Sándor Imre, a gyulafehérvári római katolikus püspöki iroda igazgatója. Alig múlt 60 éves, beteg volt és nagyon legyengült. Rámnicu Saraton, ahová egy nagyon hideg áprilisban érkeztünk, még tüzeltek a cellákban, de kézügyesség és tapasztalat kellett ahhoz, hogy 2-3 darab szénnel és három fadarabbal tüzet tudj gyújtani. Monsignor Sándor nagyon ügyetlen volt ebben, ezért hallottam a milicistát (hiszen nem láthattuk egymást, mindenki külön cellában volt), ahogy rákiált: Ilyen öreg vagy és nem tudsz tüzet rakni? Úgy gondolom, a viszonyok miatt és még inkább a hideg miatt betegedett meg, s mert nem volt megfelelő kezelés, meg is halt ebben a börtönben.13
A kutatók, pontosan feltérképezve a rendelkezésre álló iratokat, Sándor Imre utolsó időszakáról azt állítják, a rossz körülmények siettették betegségét, ami aztán a halálát idézte elő. Iancu Grunberg börtönorvos 1955. december 5-én Sándor Imre fogolyról azt jegyezte fel, hogy időskori érelmeszesedésben, magas vérnyomásban és emésztési zavarokban szenved. Javaslata, hogy állandó legyen az élelmiszer-ellátása. Alig két hónap múlva, a tél kellős közepén, egészen pontosan 1956. február 18-án ugyanaz az orvos újabb jelentést tesz az elítélt egészségi állapotáról, amiből az olvasható ki, hogy előrehaladott fizikai debilitást (mozgásképtelenséget) és érelmeszesedés következtében kialakult aszténiát (kimerültséget) állapított meg nála, és javasolta, hogy állapotára való tekintettel még egy takarót adjanak neki. Az ACNSAS dokumentumai alapján a kutatók Sándor Imre halálának pontos idejét közlik: 1956. február 28-én éjjel 11 órakor történt, mindössze 63 éves korában. A következő nap lancu Grunberg börtönorvos kiállította a halotti bizonyítványt, amely az ACNSAS fond penal 6649-es dosszié 3. kötetének 44. lapja, s amelynek értelmében a halál oka a magas vérnyomás, agyi érelmeszesedés. A jegyzőkönyv részletezi: „Egy héttel korábban agyi érgörcs tünetei voltak, ami után részben helyrejött a kezelés eredményeként, majd 48 órával a halála előtt rohama volt, amit kóma követett, majd agyi ödéma és agyvérzés következtében meghalt, ami a magas vérnyomásbetegség és az agyi érelmeszesedés következményeként lépett fel. Halála természetes okokból következett be."14 Mindent egybevetve a kutatók is egyetértenek Pătraşcu minorita szerzetes már idézett megállapításával, hogy a Râmnicu Sărat-i börtönviszonyok, az éhezés, a hideg, az orvosi ellátás hiányosságai nagymértékben hozzájárultak a leromlott állapotú Sándor Imre halálához.
Rövid börtönlátogatásunkat Godó Mihály jezsuita látleletével foglaljuk össze és zárjuk: Râmnicu Sărat lett a szenvedésnek a szentélye. Az a legdrágább emléke az életemnek. Majdnem nyolc évig voltam egyedül, nem láttam egy embert, nem tudtam, hogy meghalt az apám. Hát olyan soványak voltunk, hogy az már nevetséges volt. Nem tudtunk aludni, mert nem tudtuk összetenni a lábunkat, ezért csakugyan rongyot tettünk a lábunk közé. Ekkor már minden lélegzetvétel szenvedés volt. Ez nem volt a magyar forradalom előtt. Nem értettem meg soha, hogy Dante a legnagyobb szenvedés ecsetelésére azt a képet hozza, ahol Lucifer befagyott lábbal egy tó fölött tépdesi a lelkeket. Ezt most értettem meg. Nem az a hideg, amikor lefagy az embernek a keze vagy a lába, egészen más hideg ez. Minden lélegzetvétel úgy hatol be ebbe a kimerült szervezetbe, mint a kés. A csontokig. Ez borzasztó szenvedés. Meg vagyok győződve, hogy ha megkérdezték volna tőlünk, hogy mit óhajtunk: egynapi szenvedést, vagy hogy főbe lőjenek bennünket, ha a Jóistent nem bántottuk volna ezzel, én is azt kértem volna, hogy lőjenek fejbe. Annyira nehéz volt a téli hónap.15
(Az íráshoz háttér-információval hozzájárult Marton József egyháztörténet professzor, Cosmin Budeanca történész, valamint Bőjte Csongor és Fábián Róbert. Az elítélt börtönigazgatóra vonatkozó adatok forrásai: www.lapunkt.ro/2013/12/12/biografia-unui-tortionar-alexandru-visinescu/; www.revista22.ro/portret-de-tortionar-alexandru-visinescu-35111.html)
Jegyzetek
1 Dumitru Lăcătuşu: Biografia unui torţionar: Alexandru Vişinescu. www.lapunkt.ro/2013/12/12/biografia-unui-tortionar-alexandru-visinescu/ (2016.02.18.)
2 Godó Mihály: Önéletrajz. Testamentum. Gloria, Kolozsvár 2002, 102.
3 Ion Diaconescu: Temnita - destinul generaţiei noastre, 1998. Ion Diaconescu-Cicerone Ioniţoiu, Prin ungherele iadului comunist: Râmnicu Sărat. Bucureşti 2007.
4 http://istorieevanghelica.ro/tag/ion-diaconescu/ (2016.02.18.) A cikk szerzőjének fordításában.
5 Dumitru Lăcătuşu: Biografia unui torţionar: Alexandru Vişinescu. www.lapunkt.ro/2013/12/12/biografia-unui-tortionar-alexandru-visinescu/ (2016.02.18.), a részlet Bodó Márta fordítása.
6 www.vasarnap.katolikhos.ro/archivum/old/archiv03/0318/fuzer.htm.
7 Jakab Gábor e könyvről ezt írta 2003-ban ismertetőjében: „Úgy született meg ez a mindvégig érdekfeszítő és olvasmányos önéletrajz, hogy annak főszereplője, Godó Mihály jezsuita szerzetes, római elöljárója kívánságára hangszalagra mondta az akár kalandosnak is nevezhető élete történetéből mindazt, amit fontosnak tartott közölni az érdeklődő utókorral. (...) 1946-ban Márton Áron püspök kinevezte Kolozsvárra egyetemi lelkésznek, 1948-ban viszont internálták az összes szerzeteseket: a jezsuitákat (őt is) Szamosújvárra, a ferenceseket Désre. (...) Majdnem nyolc évig volt zárkában - teljesen egyedül. A rabtársak között volt színész, államminiszter, partizán, egyetemista. A börtönben megtanult köhögéssel morzézni, lelkileg más beállítottságú rabokat hatékonyan vigasztalni." Keresztény Szó 14. évf. 7. sz., 2003. július. Forrás: https://epa.oszk.hu/00900/00939/00054/text.htm.
8 Budeancă Cosmin-Olteanu Florentin (coord.): Identităţi sociale, etnice şi religioase în comunism. Institutul de Investigare a Crimelor Comunismului şi Memoria Exilului Românesc. Memorialul Rezistenţei Anticomuniste „Ţara Făgăraşului". Polirom, Iaşi 2015, 490. A románul közölt lehallgatási anyagot Bodó Márta fordította magyarra.
9 Budeancă-Olteanu (coord.): Identităţi sociale, etnice şi religioase în comunism, 491.
10 Uo.
11 Uo.
12 Pătraşcu Gheorghe: Zile de încercare şi de har. Amintiri din închisoare. (Ed. II.) 2007, 57.
13 Pătraşcu: Zile de încercare şi de har, 58.
14 Budeancă-Olteanu (coord.): Identităţi sociale, etnice şi religioase în comunism, 492.
15 Godó: Testamentum, 105-106.
