Bálint Róbert

a SZEMÉLYES ÁLDÁS ÍZE
Gondolatok a kis keresztről

 

Többször láthatjuk: áldoztatáskor a szülő viszi a gyermekét, és az áldoztató homlokára egy kis keresztet rajzol. Úgy tűnik, ez a gyakorlat kezd kibővülni: azok a felnőttek is kezdtek igényt tartani erre a jelre, akik különböző okokból nem áldozhatnak. Helyes ez a gyakorlat?

Amit személyesen kapunk, annak más íze van. Talán így van ez a kis kereszt esetében is. A szentmise végén mindenki kap áldást kortól, szentségi állapottól, vallási hovatartozástól függetlenül. Mégis a gyermekek (de a felnőttek is) másként élik meg a kis keresztben kapott áldást, ami külön nekik szól. Sok pap lelkipásztori szempontból hasznosnak találja, sőt ajánlja is olyan kisgyermekek esetében, akik még nem voltak elsőáldozók. „Nem tudom, ki kezdte el ezt a gyönyörű szép szokást, de biztos, hogy futótűzként terjedt mind a papok, mind a hívek között. Mindenesetre aki kitalálta, nagyon szép, üdvös dolgot fedezett fel" - fogalmazta meg Erdődy Imre atya.¹ Ennek ellenére van olyan rendelkezés, amely ez ellen szól, illetve az áldásnak a szentmise más helyére való áthelyezését javasolja.

Mit lehet tenni, ha a rubrika szembekerül a pasztorális gyakorlattal, hogyan lehet összeegyeztetni a törvény betűjét az irgalmassággal? Bár tisztában vagyunk azzal, hogy nem vagyunk illetékesek eldönteni az ezzel kapcsolatos nézeteltéréseket, hiszen a püspökök azok, akik a rájuk bízott egyházban az egész liturgikus élet irányítói, előmozdítói és őrei,² a téma mégis megérdemel egy rövid eszmefuttatást.

A kis kereszt - botrány vagy áldás?

A kereszt megváltásunk jele.³ Általa szenteli meg Urunk az embert lényének legparányibb ízéig. Erőt ad a kísértésben, oltalmaz a veszélyben. Ha nem elhamarkodva, kapkodva vetjük a keresztet, hanem nyugodtan, minden gondolatunkat, egész érzelemvilágunkat belefoglalva ebbe a jelbe, akkor megtapasztaljuk, mint ölel át, hogyan fog össze, avat föl, szentel meg, foglal le és termékenyít meg a szentháromságú Isten nevében.⁴ A keresztvetés, a keresztjel kézzel vagy ujjal való rajzolása valamire megszentelést, megáldást tartalmaz Istennek ajánlás céljából.⁵ Különbséget szoktak tenni ún. kis és nagy kereszt között. Az első a jobb kéz hüvelykujjával rajzolt kereszt, az utóbbi pedig a homlok, a mell és a vállak megjelölése egyetlen kereszttel, amely kezdetben hüvelykujjal történt.⁶

A kis kereszt az egyik legősibb keresztény jel. Nagy Szent Vazul A Szent Lélekről című művében az íratlanul hagyományozott apostoli eredetű szokások közé sorolta.⁷ A katekumenek homlokát is megjelölték kereszttel a Krisztus iránti elkötelezettség, a hozzá való tartozás jeleként.⁸ A 4. század végén erről tanúskodik Quodvultdeus: „Még nem születtet újjá a keresztség által, a kereszt jele által azonban már megfogan bennetek az egyház."⁹

A legrégebbi időktől kezdődően minden egyes cselekvés előtt kis kereszttel jelölték meg magukat a keresztények. Tertullianus ezt így fogalmazta meg: „Lépten-nyomon, távozásnál és megérkezésnél, öltözködésnél, cipőfelhúzásnál, mosdásnál, étkezésnél, lámpagyújtásnál, lefekvésnél, leülésnél és mindenféle munkánál mi keresztények homlokunkat a kereszt jelével jelöljük meg".¹⁰

A kis kereszt jele ősi eredetű. Vele ellentétben a szentáldozás alatt homlokra adott kis kereszt eléggé új keletű. Nincsenek adatok arra vonatkozólag, hogyan alakult ki ez a szokás. Az viszont tény, hogy közkedvelt. Alakulhatott spontán módon is ki: a szülő szentáldozáshoz járult, és mivel nem volt kire hagyni a gyermekét, így magával vitte. Az áldoztató pap pedig rajzolt egy kis keresztet a gyermek homlokára.

Nincs egyetértés a jelenséggel kapcsolatban a klerikusok között sem, egyesek támogatják ezt a szokást, mert lelkipásztori szempontból jónak tartják, mások elutasítják. A Szentszék sem nyilatkozott hivatalosan ezzel kapcsolatban, egyes püspökök ellenben figyelmeztették a papokat, áldoztatókat e gyakorlat helytelenségére.

Miért okozhat zavart a kis kereszt? Egyrészt azért, mert a gyakorlat nem egységes: van áldoztató, aki rajzol kis keresztet, van, aki nem. Ilyenkor sem a gyermek, sem a szülő nem érti, hogy épp akkor miért nem jár a kis kereszt. Másrészt nem tudni, helyes vagy helytelen ez a gyakorlat, sérül-e a liturgia általa?

A kis kereszt rajzolása nyilván áldás a gyermekre. Az egész mise, az egész eucharisztikus ünneplés minden áldás csúcsa és forrása. A rítus során többször és kifejezetten is részesülünk áldásban, de főként a mise végén. Miért tehát e „ráadás-áldás", és miért csak a gyermekek részesülnek benne?¹¹ Illetve részesülhetnek-e mások is ilyen áldásban? Például felnőttek? Vagy kiközösítettek? Vagy más egyház, felekezet tagjai?

A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciójában megfogalmazták a liturgikus rend általános szabályait, amelyek közül az első megállapítja: „A szent liturgia irányítása egyedül az egyházi tekintélytől függ: az Apostoli Szentszékre és a jogszabályok szerint a püspökre tartozik (...). Éppen ezért egyáltalán senki másnak, még a papnak sincs megengedve, hogy saját elgondolása szerint a liturgiához valamit hozzáadjon, abból valamit elvegyen, vagy abban valamit megváltoztasson" (SC 22). Tehát a zsinat, bár nyitott egy bizonyos liturgikus alkotói szellem lehetősége felé, távolról sem tekintette a liturgiát emberi műnek. Továbbra is érvényes XI. Piusz állítása: „A liturgia nem ennek vagy annak a személynek az ún. rendezői utasítása".

A hit és a liturgia közötti kapcsolatot a következő ősi formula fejezi ki: lex orandi - lex credendi¹² - az egyház imádságának, liturgiájának törvénye megfelel a hit törvényének. Ez azt jelenti, hogy a liturgikus cselekedet feltételezi a résztvevők hitét, miközben az imádkozás helyes módja a helyesen értelmezett hitből fakad. Amikor tehát Joseph Ratzinger azt mondja, hogy gátat kell vetni annak a tendenciának, amely személyes ötletekkel gúzsba köti a liturgiát, akkor többek között azt sugallja számunkra, hogy észreveszi annak a veszélyét, hogy egy képzelet szülte szertartás elvezethet a nem megfelelő hithez.¹³

A liturgia felett jogi szempontból az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció őrködik. Ennek a feladatának a különböző dokumentumok kibocsátásával tett és tesz eleget, amelyek az egyház nagy kincsét, a liturgiát szolgálják. Így a II. vatikáni zsinat után a rítuskongregáció kiadta az Eucharisticum mysterium kezdetű instrukciót,¹⁴ melyben megismétli az előbb idézett liturgikus konstitúció tanítását, miszerint a papnak nem szabad semmit önkényesen változtatnia a liturgiában (EM 45).

Szent II. János Pál pápa szerint az eucharisztia misztériuma túlságosan nagy és drága „kincs" ahhoz, hogy kísérletezésekkel vagy az illetékes egyházi hatóság által jóvá nem hagyott gyakorlatokkal az elsilányítás vagy meghamisítás veszélyének kitegyük. A szentatya hangsúlyozta, hogy egyes helyeken nem vették figyelembe a liturgikus hagyományok meghatározott formáit, és jóvá nem hagyott, gyakran egészen helytelen újításokat vezettek be. Ezért a pápa felszólított mindenkit, hogy a liturgikus szabályokat nagy hűséggel tartsák meg, mert a liturgia soha nem lehet senki magántulajdona, sem a celebránsé, sem a közösségé, melyben a misztériumokat ünneplik.¹⁵ A pápa elrendelte, hogy az illetékes dikasztériumok figyeljenek oda az eucharisztia szentségi fegyelmét illető kérdésekre, mert senkinek sincs megengedve, hogy lebecsülje a ránk bízott misztériumot: túlságosan nagy ahhoz, hogy bárki megengedhesse magának, hogy olyan önkényességgel bánjék vele, ami nincs tekintettel szent jellegére és egyetemes természetére (EE 52).

Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció Redemptionis sacramentum kezdetű instrukciója¹⁶ megoldást kíván nyújtani az utóbbi években megjelent félreértésekre és az ezekből származó liturgikus jogi feszültségek orvosolására.¹⁷ Az instrukció hangsúlyozza, hogy a papnak nem szabad önkényeskedni az eucharisztia misztériumával kapcsolatban. Ha saját ötleteit követve cselekszik, sérti a szertartás lényegi egységét. Az ilyen cselekmények „semmiképpen nincsenek összhangban az emberek részéről ma tapasztalható Isten utáni éhséggel és szomjúsággal, hiteles lelkipásztori tevékenységet sem végez és igazi liturgikus megújulást sem valósít meg, hanem inkább megfosztja a hívőket hagyományuktól és örökségüktől. Az önkényes cselekmények ugyanis nem megújulást jelentenek, hanem sértik a hívők jogát az olyan liturgikus cselekményekhez, melyek az Egyház hagyományának és fegyelmének megfelelő életet fejezik ki. Emellett a torzulás és széthúzás elemeit viszik magába az eucharisztikus ünneplésbe, mely természete szerint is kiemelkedően arra irányul, hogy csodálatosan jelezze és megvalósítsa az isteni élettel való közösséget és Isten népének egységét. Az ilyen cselekményekből tanbeli bizonytalanságok származnak, megzavarják és megbotránkoztatják Isten népét, és szinte elkerülhetetlenül keserű reakciókat váltanak ki: csupa olyan mozzanat, melyek a mi korunkban, amikor a keresztény élet gyakran különösen nehézzé válik a szekularizáció miatt, sok hívőt komolyan megzavarnak és elszomorítanak" (RS 11).

A legszentebb eucharisztiát úgy kell bemutatni, hogy az egység szentsége legyen, teljesen kizárva minden különcködést és olyan gesztust, ami megoszlást vagy pártoskodást kelthetne az egyházban (RS 12). A visszaélések kiküszöbölésére a kongregáció a biblikus és liturgikus képzést ajánlja, hogy így a szent liturgiára irányuló hitet és fegyelmet helyesen értsék és gyakorolják maguk a kiszolgáltatók is (RS 170).

A dokumentum nem tárgyalja az összes visszaélést, eltévelyedést, ezért a püspökök feladata marad - ha ilyet észlelnének - azok kijavítása. Ennek a feladatuknak tesznek eleget, ha illetékességi körükön belül az egyetemes előírásokat kiegészítő részleges liturgikus szabályokat adnak ki.¹⁸ Ugyanakkor a maga lehetőségeihez mérten mindenki feladata, „hogy az Eucharisztia legszentebb szentségét megőrizze a tiszteletlenség és eltévelyedés minden formájától, és minden visszaélést hiánytalanul javítsanak" (RS 183).

A Katolikus Egyház Katekizmusának¹⁹ kijelentése szintén erős érv amellett, hogy a liturgiában minden szóra, gesztusra nagy figyelmet fordítsunk:²⁰ „Az egyház hite megelőzi a hívő hitét, aki arra kap fölszólítást, hogy e hitet fogadja el. Amikor az egyház a szentségeket ünnepli, az apostoloktól kapott hitet vallja meg. Ebből fakad a régi mondás: »Lex orandi, lex credendi - Az imádság törvénye a hit törvénye«. Az egyház úgy hisz, ahogyan imádkozik. A liturgia a szent és élő hagyomány alkotóeleme. Éppen ezért nem változtatható meg és nem manipulálható egyetlen szentségi szertartás sem a fölszentelt szolga vagy a közösség tetszése szerint. Még a legfőbb egyházi tekintély sem változtathatja a liturgiát tetszése szerint, hanem csak hívő engedelmességgel és a liturgia misztériuma iránti vallásos tisztelettel." (KEK 1124-1125)

Mindezeket a dokumentumokat figyelembe véve úgy tűnik, hogy a kis kereszt adása szentáldozás alatt inkább önkényes, zavaró gesztus, amelyet kerülni kellene, vagy ha már túl közkedveltté vált, a szentmise más helyére kellene áthelyezni. Egyfajta megoldás lehetne, ha az ún. gyerekmisén a záró áldás előtt vagy a kivonulási ének alatt külön gyermekáldást adna a miséző pap. Viszont ebben az esetben is jogos a kérdés: miért két áldás szinte közvetlenül egymás után? A kis kereszt adásával kapcsolatban az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció elé terjesztettek egy nagyon aktuális és korunkra jellemző kérdést:²¹ mit tegyen a pap azokkal, akik áldozáskor jönnek, de nem áldozhatnak? Adhat-e áldást nekik a pap, diakónus vagy a rendkívüli kiszolgáltató? A kérdésre a kongregáció altitkára levélben válaszolt. Ebből kiderül, hogy a kérdéskört a kongregáció már alapos tanulmányozásnak vetette alá, de még nem született konkrét döntés. Ennek ellenére ad néhány eligazítást.

1. A szentmise áldása röviddel a szentáldozás után van, melyet nem korlátoznak személyekre, az mindenkire vonatkozik. Így az áldáshalmozás (duplázás) fölösleges és értelmetlen. A szentmise végén levő áldás mindenki számára érvényes, nemcsak keresztényeknek, hanem a szentmisén részt vevő bármely személyre.

2. A laikusok a szentmisében nem adhatnak áldást, ez inkább a papok illetékességébe tartozik. Mivel a kis kereszt adása a gyakorlatban most szentáldozással együtt történik, ezért fontos tudatosítani, hogy a laikusok részvétele a szentáldozás kiszolgáltatásában csak rendkívüli esetekben megengedett.²² A rendkívüli kiszolgáltató nem egy alternatív jogi megoldás, hanem egy olyan kisegítő jellegű, valóban csak kiegészítést megvalósító pótlás, helyettesítés, amelyet csak valódi és indokolt szükséghelyzetben szabad kánonjogilag megengedetten végezni. Szent II. János Pál pápa szó szerint „pótlásnak" nevezi az ilyen kisegítő megoldást: „Ahol azonban az egyház szükséglete indokolja, szent szolgálattevők hiányában a jog szabályai szerint egyes liturgikus feladatokat pótlólag világi krisztushívők is elláthatnak."²³ Az ilyen szolgálattevők tevékenységének arra kell irányulnia, hogy megkönnyítse a felszentelt szolgálattevők tevékenységét.²⁴ Mivel a rendkívüli kiszolgáltató csak kényszer, ideiglenes megoldás, és amennyiben lehet, kerülni kell, ezért ő semmiképp sem adhat áldást, mert esetleg azt a látszatot keltené, hogy felszentelt személy.

3. Továbbá határozottan elutasítjuk a kézrátételt - melynek saját szentségi jelentősége van, itt azonban nem helyénvaló -, amikor az Oltáriszentséget szolgáltatják ki, ezáltal mintegy helyettesítve a szentséget. Ez a kézrátétel elvonná a figyelmet az eucharisztia szentségéről (ahogyan szerintünk a kis kereszt is), veszélyeztetve azt.

4. Szem előtt kell tartani a Familiaris consortio apostoli buzdítás 84. pontját is: „a szentségi házasság iránti tisztelet, valamint a házastársak és családtagjaik, illetve az egész hívő közösség megbecsülése tiltja, hogy a lelkipásztor bármilyen oknál fogva vagy bármilyen lelkipásztori megfontolásból valamilyen szertartással hozzájáruljon az elváltak második házasságához. Egy ilyen szertartás ugyanis azt fejezné ki, hogy az új házasság érvényes szentségi házasság, és ezzel tévedést okozna a korábbi, érvényes házasság felbonthatatlanságára vonatkozóan". Előfordul, hogy olyan katolikusok, akik nem járulhatnak szentáldozáshoz (polgári fórumon elváltak és újraházasodtak) vagy egyszerűen nem akarnak áldozni, helyette áldást kérnek. Ez veszélyes gyakorlat. Ilyenkor könnyen az az érzése támadhat a közösségnek, a kiszolgáltatónak vagy az áldásban részesültnek, hogy a kapott áldás az Eucharisztiát helyettesíti.²⁵5. Hasonlóképpen akik valamilyen más okból nem áldozhatnak, nem kaphatnak áldozás alatt áldást. Ez magában foglalja a nem katolikusokat és mindazokat a személyeket, akiket a 915. kánon felsorol.²⁶ A protestáns többségű országokban, ahol a vegyes házasságok miatt a házaspárok együtt látogatják a szentmisét, gyakori, hogy míg a katolikus fél az áldozásnál az Eucharisztiát veszi magához, addig a nem katolikus fél áldásban - kis keresztben - részesül. Ez téves gyakorlat, hiszen könnyen vezethet a szentség és a szentelmény²⁷ összemosásához és félreértéséhez, jóllehet a szentség, különösen a legszentebb Eucharisztia, végtelenül magasabb valóság. Ilyen esetben az is problémát jelenthet, hogy a nem katolikus fél csak azért, mert áldásban részesült, az egyház teljes jogú tagjának érezheti magát, jóllehet nem áll fent a plena communio közte és az egyház között.²⁸ Az Eucharisztia az egyház egységének jele, amely egység a protestáns felekezetekkel még nem valósult meg, így helytelen lehet, ha a közös kivonulás a szentáldozásra, illetve a kis kereszt vételére, ennek a mindenki által áhított, de még meg nem valósult egységnek a hamis látszatát keltené.²⁹

Hasonló okok miatt veszélyes a gyermekek megáldása a legszentebb Eucharisztia kiszolgáltatásának pillanatában.³⁰ Ilyenkor ahelyett, hogy a gyermekek fokozatosan megtanulnák értékelni a szentséget, könnyen összekeverhetik vagy egyenlőnek gondolhatják azt az áldozásnál kapott áldással.³¹ A megyéspüspök feladata, hogy a rábízott részegyházban az ilyen gyakorlatokkal kapcsolatban hivatalos útbaigazítást, rendelkezést adjon. Ez történt meg a gyulafehérvári egyházmegyében 2011. március 11-én kiadott körlevélben, amely kimondja, hogy az áldozáskor gyermekeknek adott kis kereszt helytelen gyakorlat, ezért, ha a hívek ragaszkodnak ehhez a szokáshoz, a szentmise befejezése után kell megtenni azt.³²

 

Konklúzió

A kis kereszt többnyire közkedvelt. Az illetékes hatóságok nem vagy alig beszélnek róla. Egyes helyeken adnak kis keresztet, máshol nem. Ez liturgikus tévedésekhez, félreértésekhez vezethet. Előfordulhat olyan eset is, amikor az áldoztató pap nem tudja megítélni, volt-e elsőáldozó a gyermek vagy sem, így automatikusan megáldoztatja. Az is megtörténhet, hogy egy áldoztató megtagadja a kis keresztet, esetleg kioktatja az azt kérőt. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az áldoztató a szeretet szentségét tartja a kezében, ezért fontos a diplomáciai érzék. A szeretet szentsége, az Eucharisztia az önmagát föláldozó Jézus Krisztus ajándéka, aki föltárja nekünk Isten minden egyes ember iránti végtelen szeretetét. Ebben a csodálatos szentségben az a „legnagyobb" szeretet nyilvánul meg, amely miatt „valaki életét adja a barátaiért" (Jn 15,13).³³ És ezzel a szeretettel a kézben nem szabad haragot, neheztelést, botrányt előidézni.

Milyen megoldások lehetségesek?

1. Mindenekelőtt fontos feladat, hogy a krisztushívőkben tudatosítsák a liturgia „csúcs és forrás" jelentését, hiszen a liturgiából, elsősorban az Eucharisztiából mint forrásból fakad számunkra a kegyelem; s általa valósul meg Krisztusban a leghatásosabb módon az emberek megszentelése és Isten dicsőítése, melyre mint célra az egyház minden más tevékenysége irányul (SC 10). A lelkipásztorok feladata, hogy liturgikus nevelést adjanak a hívőknek, kinek-kinek a maga kora, adottsága, életformája és vallási műveltsége szerint (SC 19).

2. A kis kereszt gyakorlata túlnő a plébánosok hatáskörén. Ezért fontos, hogy az illetékes ordináriusok tegyék meg a szükséges lépéseket, ha szükséges, több alkalommal is.

3. Ez a jelenség - úgy véljük - nehezen szorítható vissza. Ugyanakkor talán nem is kellene megszüntetni, főleg gyermekek esetében, hiszen megáldásukat Jézus is szorgalmazta.³⁴ Alkalmasabb lenne a szentmise záró könyörgése után (ahogyan azt az említett körlevelek is javasolták). Itt lehetne alkalmazni a Rituale Romanum alapján közzétett Szentelések és áldások szertartáskönyv Gyermekek megáldására vonatkozó szövegét, mely véleményünk szerint többletet jelentene az egyszerű kis keresztnél, és össze lehet kötni a homlok megjelölésével is:

Gyermekek megáldása

P.: Engedjétek hozzám a kisdedeket.

H.: Mert ilyeneké a mennyek országa.

P.: Őrangyalok védik őket.

H.: Akik színről színre látják az Istent.

P.: Ne árthasson nekik a gonosz lélek.

H.: Bűn és csábítás meg ne rontsa őket.

P.: Az Úr legyen veletek.

H.: És a te lelkeddel.

P.: Könyörögjünk! Urunk, Jézus Krisztus! Te a hozzád jövő gyermekeket magadhoz ölelted, és kezedet fejükre téve megáldottad őket. Azt mondtad: engedjétek hozzám a kisdedeket, és ne tiltsátok el őket tőlem, mert ilyeneké a mennyek országa. Ezeknek angyalai színről színre látják a mennyei Atyát. Kérünk, tekintsd ezeknek a gyermekeknek ártatlanságát és szüleik hitét. Papi szolgálatunk által áldd f meg őket a mai napon, hogy kegyelmedben és irgalmadban mindig előbbre haladjanak. Tartsák meg parancsaidat, és érjék el kitűzött céljukat általad, világ Megváltója, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt élsz és uralkodol, Isten, mindörökkön örökké.

H.: Ámen.

P.: Áldjon meg benneteket az Isten, őrizze meg szíveteket az Atya, f a Fiú és a Szentlélek. H.: Ámen.

4. Azok a felnőttek pedig, akik különböző okokból nem áldozhatnak, ilyen áldásban csak külön kérésre és szentmisén kívül részesüljenek. Idetartoznak a nem katolikusok, hiszen minden ember Isten teremtménye, és Isten mindenki számára adja kegyelmét. Ugyanakkor a nem katolikusoknak való áldás kiszolgáltatása (kis kereszt) természetesen sajátos lelkipásztori bölcsességet kíván.³⁵ De idetartoznak a kiközösítettek is (elváltak, újraházasodottak), ha nem áll fenn botrány veszélye, mivel ők csak a szentségek vételétől vannak eltiltva.³⁶ Egy ilyen áldás számukra az elfogadást is jelezné az időnként túl könnyen ítélkező közösségekben. És nem szabad elfelejteni, hogy bár az ősegyháztól kezdődően voltak kiközösítettek, a közösség kötelessége volt a bűnösökért imádkozni. Úgy kell eljárnunk, ahogyan Krisztus tette, aki minden bűnöst szelíd irgalommal fogadott.³⁷

Tudatában vagyunk annak, hogy ez a kérdés további átgondolást igényel. Más szemmel tekinthetünk rá kisgyermekként, szülőként vagy olyan felnőttként, aki nem járulhat szentáldozáshoz. Nem célunk ennek a „problémának" a megoldása, megelégszünk azzal, ha a cikk továbbgondolásra ad ihletet, hiszen ez a gyakorlat is lelkipásztori bölcsességet, megértést kíván. A kis kereszt kérdése esetében - úgy véljük - a törvény betűjénél mindenképpen előrébb való az irgalmasság, a kánoni méltányosság,³⁸ ahol a megoldást emberségesen, vallásos lelkülettel és szeretettel kell keresni, egyszerre szem előtt tartva az egyházi közösség természetfölötti célját és az egyes hívők üdvösségét.³⁹

 

Jegyzetek

1 Erdődi Imre: A lelkiatya válaszol 2. Budapest 2011, 190-191.

2 835. kán (A hatályos törvénykönyvből vett idézetek az Erdő Péter által közreadott fordítást követik: Erdő Péter szerk.: Az Egyházi Törvénykönyv. A Codex iuris canonici hivatalos latin szövege magyar fordítással és magyarázattal. Budapest, 2001⁴.) Vö. Erdő Péter: Egyházjog. Budapest 2003, 428.

3 Arató Miklós Orbán: Kereszt, in: Verebényi István - Arató Miklós Orbán (szerk.): Liturgikus Lexikon. Budapest 1989, 120; Bangha Béla: Kereszt, in: Bangha Béla (szerk.): Katolikus Lexikon III, Budapest 1932, 27.

4 Romano Guardini: Örökmécs. Budapest 2000, 10.

5 Diós István: Keresztvetés, in: MKL VI, Budapest 2001, 667.

6 Diós: Keresztvetés, 667; A nagy kereszt vagy latin keresztvetés csak a 8. század körül válik szokássá. Petró József: A szentmise története. Budapest 1931, 25.

7 „Az egyházban őrzött rendelkezések és igehirdetések közül némelyik írott hagyományból, mások a misztériumban hagyományozódtak ránk az apostoli igehirdetésből, ezek mind egyforma érvényűek az istentisztelet szempontjából (...) hogy az első és a legfontosabbat említsem, a kereszt alakjával jelöljük meg azokat, akik Urunk Jézus Krisztus nevében remélnek (...)" Vanyó László (szerk.): Ókeresztény írók. A kappadókiai atyák, VI/1. Budapest 1983, 145.

8 Nóda Mózes: Liturgika. Kolozsvár 2009², 225.

9 Vanyó László: Az ókeresztény művészet szimbólumai. Budapest 2000, 199; A homlok megjelölésének bibliai eredetét a Jelenések könyvében találhatjuk meg (Jel 7,3), ahol az angyal Isten pecsétjével jelöli Isten szolgáinak homlokát. Ez a leírás ugyanakkor az ősi keresztelési rituálé mozzanatait tükrözi. Vö: Diós: Keresztvetés, 667.

10 Ad omnem progressum atque promotum, ad omnem aditum et exitum, ad vestitum et calceatum, ad lavacra, ad mensas, adlumina, ad cubilia, ad sedilia, quacumque nos conversatio exercet, frontem signaculo terimus. Tertullianus: Liber de corona, in: Migne J.-P.: Patrologiae cursus_r completus. Series Latina. II. Parisiis 1879, 99.

11 Kajtár Edvárd: Észrevételek a „kis kereszttel" kapcsolatban, in: Esztergom-Budapest 11. 2013/3. 4.

12 Ezt az alapelvet sokáig Szent Celesztin pápának (422-432) tulajdonították, de tévesen. A közmondásszerű kijelentés megfogalmazója a pápai kancellária vezetője, Aquitániai Prosper volt, aki Szent Ágoston tanításából emelte ki ezt az elvet, hiszen ezek a szavak megtalálhatók a De gratia et libero arbitrio VIII. fejezetében is. Ezt a művet valaki Szent Celesztin pápa Gallia püspökeihez intézett leveléhez csatolta (vö. DS 237). Az 500-as évek körül már úgy ismerték, mint az Apostoli Szentszék hiteles tanítását. Általános elismertsége akkor kezdődött, amikor 500 körül Dionysius Exiguus beleszőtte ezeket jogszabálygyűjteményébe. Dolhai Lajos: Lex orandi, lex credendi. Teológia 33 (1999) 98.

13 Dariusz Kowalczyk: Fontos különbséget tenni a hagyomány folytonossága és megszakadása között - a Vatikáni Rádió zsinati rovata, in Vatikáni Rádió, 31.V.2011. http://hu.radiovaticana.va/news/2011/05/31/%E2%80%9Efontos_k%C3%BCl%C3%B6nbs%C3%A9get_tenni_a_ hagyom%C3%A1ny_folytonoss%C3%A1ga_%C3%A9s_megszakad% C3%A1sa/ung-491760. Letöltés ideje: 2014. december 19.

14 Szent Rítuskongregáció: Eucharisticum mysterium. Rendelkezés az Eucharisztia titkának megünnepléséről, 25. V. 1967, Budapest 2002.

15 II. János Pál: Ecclesia de Eucharistia. Enciklika az Eucharisztia és az Egyház kapcsolatáról, 17. IV. 2003, in: Diós István (szerk. és ford.): II. János Pál megnyilatkozásai II, Budapest 2005, 655.

16 Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció: Redemptionis Sacramen-tum. Instrukció egyes megtartandó, illetve kerülendő dolgokról a legszentebb Eukarisztiával kapcsolatban, 30. IV. 2004, (ford.) Rihmer Zoltán, Budapest 2004.

17 Maróti Gábor: A kánonjog^ rendszerében érvényesülő liturgikus jog alapkérdései a II. Vatikáni Zsinat után (Doktori disszertáció a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen), Budapest 2008, 140.

18 838. kán 4. §.

19 A Katolikus Egyház Katekizmusa, Budapest 1994.

20 Vö. Notitiae 43 (2006) 201.

21 Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, Válasz, 22. XI. 2008, Prot. N. 930/08/L. Az altitkár válaszából kiderül, hogy egy pár közvetlenül fordult a Kongregációhoz. Valószínűleg a pap elutasíthatta, hogy áldozás közben áldást adjon nekik, s ezért érdeklődtek. Tehát ez az adott helyzetre szóló konkrét válasz. Ugyanakkor a válasz egyértelműen általános érvényű.

22 A keleti liturgiákban az eucharisztia egyedüli rendes kiszolgáltatója a celebráló püspök és pap. Szent Vazul tanúsága szerint a laikus oltárról közvetlenül nem veheti az eucharisztiát és csak szélsőséges szükséghelyzetekben (pl. üldöztetés esetén) szolgáltathatja ki. Vö. Nuntia 4 (1977) 34.

23 II. János Pál pápa beszéde a Laikus hívők részvétele a papok lelkipásztori szolgálatában szimpóziumon. 1994. IV. 22, in: L'Osservatore Romano, 1994. IV. 23.

24 Michael Kunzler: Das Charisma der Liturgie, Zu Theologie und Ausgestaltung derliturgischen Laiendienste. Paderborn 2001, 97.

25 Újházi Lóránd: Az áldások helye és szerepe az Egyház életében és jogában. Sapientiana 2008/1, 24.

26 915. kán. „A szentáldozáshoz ne engedjék a kiközösítetteket és az egyházi tilalommal sújtottakat a büntetés kiszabása vagy kinyilvánítása után, de ne engedjék oda azokat az egyéb személyeket sem, akik nyilvánvaló, súlyos bűnben makacsul kitartanak."

27 A 12. században a hét alapvető speciális kegyelemeszköz kifejezése a szentség (sacramentum) lett, míg a többi istentiszteleti cselekmény a szentelmény (sacramentale) nevet kapta. Várnagy Antal: Liturgika. Abaliget 1993, 172; Tehát a szentségek hetes száma a különböző lajstromokban nem mindig volt egyértelmű. Ugyanakkor nem tettek különbséget a szoros értelemben vett szentségek és szentelmények között. A megkülönböztetés akkor érlelődött ki, mikor a skolasztika rögzítette, hogy az előbbiek krisztusi rendelésből fakadnak, míg az utóbbiak egyházi eredetűek, illetve az előbbiek dologi teljesítmény folytán (ex opere operato) hozzák létre hatásaikat, míg az utóbbiak hatékonysága az Egyház imáiból, könyörgéséből ered (ex opere operantis Ecclesiae). Louis-Marie Chauvet: Sacramento, in: Dizionario critico di teologia (a cura di) Jean-Yves Lacoste, Roma 2005, 1173-1175; Szabó Péter: A keleti egyházak szentségi joga. Nyíregyháza 2012, 75-76.

28 Újházi, 23-24.

29 Gájer László: A „kiskeresztről". Újlaki hangok 11(2008) 2.

30 A keleti liturgiában kis kereszt rajzolására nincs példa. Ez abból adódik, hogy ott a kisdedek is vihetők áldoztatásra. A nyugati egyházban is egészen a 12-13. századig szokásban volt a kisdedek megál-doztatása. Az Eucharisztiából való kizárásuk a két szín alatti áldoztatás visszaszorításának lett a mellékkövetkezménye. Őket ugyanis hagyományosan csak a Szent Vérből részesítették, oly módon, hogy a pap kehelybe mártott ujját érintette ajkukhoz. Amint a második szín alatt történő áldozásból a laikusokat kizárták, a kisdedek áldoztatására sem nyílt többé gyakorlati mód. Charles Crawford: Infant Communion: Past Traditon and Present Practice. Theological Studies 31 (1970) 528-530; Szabó Péter: A keleti eucharisztikus fegyelem néhány sajátossága. A szentáldozás gyakorlata. Studia Wesprimiensia 9 (2007) I-II, 101.

31 Újházi, 24.

32 Jakubinyi György: Liturgia megünneplésére vonatkozó emlékeztető és felhívás, 11. III. 2011, in: Körlevél 2/247, Gyulafehérvár. 2011. Magyarországon az Esztergom-budapesti főegyházmegyében részleges jogszabály született arra vonatkozóan, hogy a szentáldozás alkalmával ne áldják meg a gyermekeket (ne adjanak kis keresztet), hanem esetleg a szentmise végén részesüljenek külön áldásban. Vö. Esztergom-budapesti főegyházmegye körlevele, 2004/V, 1690. sz.

33 XVI. Benedek? Sacramentum caritatis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítása az Eucharisztiáról, az egyház életének és küldetésének forrásáról és csúcspontjáról (ford. Diós István), Budapest 2007, 5.

34 Vö. Mk 10,13-16.

35 Az Ökumenikus Direktórium 121. pontja így fogalmaz: „Azok az áldások, melyeket rendes körülmények között a katolikusoknak szoktak adni, ha kérik, más keresztényeknek is adhatók, az áldás természetének és tárgyának megfelelően."

36 Kuminetz Géza: Az Egyház megszentelő feladata IV. A megszente-lés egyéb eszközei. Budapest 2005, 16.

37 Alszeghy Zoltán: A gyónás, in: Alszeghy Zoltán - Nagy Ferenc -Szabó Ferenc - Weissmahr Béla (szerk.): Teológiai vázlatok V. Budapest 1983, 270-271.

38 A kánoni méltányosságról lásd: Erdő Péter: Méltányosság a mai egyházjogban. Vigilia 58, 1993, 117-123.

39 Erdő Péter: Egyházjog, 102.