Jonica Xénia
aZ EGYHÁZ KÜLDÖTT,
FELADATOM A PÁRBESZÉD
Fejezetről fejezetre olvasva az immár boldoggá avatott VI. Pál pápa Ecclesiam suam című enciklikájának Szentlélekkel eltelt tanításán döbbentem rá arra, mekkora hiányosságaim vannak a közeli és távoli ismerősökkel folytatott a párbeszéd terén. Korunk embere gyakran esik abba a csapdába, hogy önmagába fordul, ezzel elzárja a dialógus csatornáit a külvilág irányába. Gyakorta hallani olyasfajta kijelentéseket, miszerint az adott egyén individuumnak tartja magát, ezzel mintegy azt akarja jelezni, hogy nem kíván a társadalom aktív tagja lenni. Ez a magatartás egyre intenzívebben föllelhető az ifjú generációnál, s ez sajnos egy idő után „beteges individuumokká" teszi őket. Tapasztalatom, hogy az egyedüllét fontos és szükséges mind lelki, mind fizikai szempontból. Szükséges néha elcsendesülni, megpihenni, mindezt egyedül megélni. Azonban ennek a magatartásnak sohasem szabad negatívvá átfordulnia, magánnyá, közömbösséggé, szeretetlenséggé. Az önmagunkba fordulás, nevezzük inkább önmagunkba való tekintésnek, azt a célt kellene szolgálja, hogy a végeredmény alapján felismerjem gyengeségeimet, hiányosságaimat, ezeket a jövőben pótolni igyekezzem, növekedni, magam és a környezetem javára.
Az egyház mindenkor törekedett a krisztusi örömhírt érthetően és élhetően közvetíteni az emberiség felé. Ezen törekvéseihez tartozott például az, amikor önvizsgálatot tartott annak érdekében, hogy a róla szóló isteni tervek ismeretében megerősödjön, a kor kihívásainak megfelelve tudja kapcsolatát az emberiséggel aktívan fenntartani.
A keresztény embernek fontos felismerni, hogy nem rejtekben kell megélnie és kamatoztatnia az isteni kegyelmet, a hitet, hanem a világban élve, párbeszédet folytatva az emberiség nagy családjával. Akik eljutottak a kinyilatkoztatás megismerésére, azoknak e téren még nagyobb a felelősségük. Nem mindegy, ki hogyan viszonyul, a ki nem mondott szavaknál akarva-akaratlanul többet sugall vagy árul el egy-egy apró gesztus. Amikor a keresztény párbeszédet próbál gyakorolni, fontos szem előtt tartania, hogy senkit nem lehet kényszeríteni sem fizikai, sem lelki szempontból semmire, legkevésbé a hitre, csupán föl lehet kínálni a lehetőséget, vigyázva arra, hogy a pozitív oldalakat és az esetleges árnyvetületeket hűen bemutassuk.
Nagyon fontos az ima, a párbeszéd folytatása magával Istennel. Ha lelkiekben nem vagyunk kiegyensúlyozottak, mindezt a környezet észleli, és hiába szeretnénk mosolyogni, lehet, hogy sikerül is, kellemes csevegéseket tudunk folytatni, viszont a „tartalékok" hiányában ez előbb-utóbb kifullad, üresnek látnak, mert kiürülünk.
Szüntelenül kérni kell a kegyelmet a Teremtőtől, erőt a mindennapokhoz, hogy embertársainkkal fajtól, nemtől, kortól, felekezettől, vallástól függetlenül tudjunk párbeszédet kialakítani. A bölcsesség lelkét kérve próbáljunk alkalmazkodni az adott partnerhez, felismerve pszichológiai, értelmi, érdeklődési körét, adottságait. Századunkban egyre több kihívással kell szembenéznie magának a hitnek és a kereszténységnek, de a türelem, a nyitottság és az elköteleződés kiváló motiváció lehet arra, hogy legyen erő a kudarcok megtapasztalása után is újrakezdeni és nem feladni. Lássuk meg minden felebarátunkban legalább annak az esélyét, hogy ő is éhezi és szomjazza az igazságot, és ha módunk van rá, legyünk a magunk egyszerűségével és Isten erejével az ő mankója az elindulásban, az úton. Tanítsuk egymást türelemre, szelídségre, alázatra - ez a kölcsönös adás és befogadás vezet a gyümölcsöző párbeszédre.
