Balla Lóránt
hÚSVÉT A MAGYAR NÉPSZOKÁSOKBAN

 

 

Húsvét a kereszténység és ezen belül a magyarság egyik legjelentősebb ünnepe. E tényt a népszokások sokszínűsége is mutatja. Az ünnepkör időtartama sokat változott: az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat négy-, az 1611-es nagyszombati zsinat háromnapos ünnepként határozta meg. XIV. Kelemen pápa 1771-ben két, X. Piusz 1911-ben már csak egy napra szűkítette a húsvéti ünnepet.

A tavaszi szokások két nagyobb ciklusra oszthatóak: az egyik a nagyheti-húsvéti ünnepkör, a másik a májusi-pünkösdi ünnepkör. Írásomban a nagyheti-húsvéti ünnepkört mutatom be a népszokások, a néphit felől nézve.

Az ünnepkör valójában virágszombattal, a virágvasárnap előtti napon történő barkagyűjtéssel kezdődött. Iskolás diákok a közeli erdőben énekelve barkát és virágokat gyűjtöttek, azokat másnap a templomban megszentelték. A fiatalság bevonása a pueri Hebraeorum hozsannázásából ered. Néhány helyen a barkacsomót söprű módjára lennel erősítették egy botra, úgy vitték a misére, majd délután széthordták a rokonoknak és piros tojást kaptak érte. A maradékot nagyszombatig a kerítésre tűzték, majd a feltámadást jelző harangszó után a padlásra vitték tűzvész ellen. A szentelt barkát orvosságként használták, gyógyerőt tulajdonítottak neki (lenyeltek egy szemet belőle torokbaj ellen, beszívták a füstjét a gonosztól való védelmezés érdekében). Ha a családi tűzhelybe dobták, megóvta a házat a bajoktól. Amikor a méheket kivitték a szabadba, a kaptáruk elé tették, hogy semmi baj ne érje őket. A szentelt barkát elégették, a hamuját a vetőmag közé szórták, hogy jó termés legyen. A kútba is beledobták, hogy jó és bőséges víz legyen. A ház gerendájára tették, hogy a házat és lakóit megoltalmazza. Megvesszőzték vele az eladó lányokat, hogy hamarabb férjhez menjenek. A lovakat, teheneket is megveregették vele, mert jobban fognak húzni, nem lesz véres a tej. Ha égiháború volt, szentelt gyertyával meggyújtották és elégették.

Jézus Jeruzsálembe való bevonulásának emlékére a húsvét előtti vasárnapot virágvasárnapnak nevezzük. A római egyházban pálmavasárnap, mert ilyenkor pálmaágat vagy olajágat, barkát szentelnek. A 6. századtól kezdve körmeneteket tartottak, ahol a pálma az időjárási viszontagságoktól és a különféle varázslatoktól védett. Sokfelé élt az a hiedelem, hogy a barkát nem szabad bevinni a házba, mert akkor elszaporodnak a legyek és a bolhák, és egyéb rontásokat hozhat a házra. A megszentelt barkának viszont gyógyító, rontásűző szerepet tulajdonítottak. Gyakran leszúrták a földbe, hogy elűzze a férgeket. A görögkatolikusok vihar ellen az ereszcsurgásba dugták, hogy megvédje őket a villámlás ellen.

Virágvasárnap népszokása volt a kiszehajtás. A kisze, a banya (menyecskeruhába öltöztetett szalmabábu) a tél, a böjt, a betegség megszemélyesítője, amelyet a lányok énekelve végigvittek a falun, majd vízbe hajították vagy elégették. A kiszehajtás után sok helyen a villőzés következett. A lányok villőnek nevezett faágakkal járták a házakat, ezeket a faágakat felszalagozták, néha kifújt tojásokkal díszítették. A kisze kivitele a tél kivitelét, a villő behozatala a tavasz behozatalát jelentette. Ez a nap az ún. dologtiltó napok (tilos a munkavégzés) sorába tartozott, azonban elterjedt szokás volt virágmagokat ültetni, mert a néphit szerint az e napon eldugott magból kikelő virágok illatosabbak lesznek.

A katolikusok a húsvét előtti hetet nagyhétnek nevezik. Alexandriai Atanáz és Epiphanosz püspökök nevezték először szent hétnek ezt az időszakot: eredetileg csak két szent napot, a pénteket és szombatot értették ezen. A niceai zsinat (325) előtt a keresztény egyház a húsvétot a szombatról vasárnapra virradó éjszakán tartotta. A 4. század végére azonban az ünnepi megemlékezések már egymástól elkülönítve, a hét más-más napjára is kiterjedtek: nagycsütörtökön Jézus Krisztus utolsó vacsorájára, nagypénteken Krisztus szenvedésére és halálára, nagyszombaton sírba tételére, húsvét vasárnapján pedig feltámadására emlékeznek.

A nagyhét, sanyarúhét vagy vizeshét a megújulás hete volt. Az újjászületés jele a húsvéti gyónás elvégzése is (lásd ma: kalákagyóntatás). Számtalan tisztálkodási, megújulási szokás létezett az ember egészségének és jólétének biztosítására, a betegségek eltávolítására, a háztájék és a jószágok meg-oltalmazására. Az udvarok megtisztítása, söprés, tapasztás, meszelés, szerszámok rendbehozása jellemezte a nagyhetet.

Nagycsütörtök régi népi nevei: csonkacsütörtök, zöldcsütörtök. A zöld jelző onnan ered, hogy e napon a hívők a böjt miatt zöld színű ételt - sóskát, spenótot, salátát - fogyasztottak. A Getszemáni kertre is emlékeztet. Régen e napon fogadta visz-sza az egyház a megtért bűnösöket: a bűnbánók zöld ágat kaptak, jelezve, hogy eleget tettek nagyböjti kötelezettségüknek.

A Glória után nagyszombatig elhallgatnak, megsüketülnek a harangok. Van, ahol a harangszó alatt megrázzák a fákat, hogy bőven teremjenek. A harangok Rómába mennek. Mi az alapja ennek a mondásnak? 1674-ben nagyszombat napján Rómában a Szent Péter-templomban a sekrestyés, amint a templom tornyába felment, ott találta Kopeczky Mihályt, akinek legfőbb vágya volt a várost látni. Amikor ezt a mondást hallotta, felment a késmárki templom tornyába, odakötözte magát a harang nyelvéhez és így került Rómába.

A harangozást nagycsütörtökön a kerepelés váltja fel, amelynek gonoszűző hatása van. Ebben az időben fütyülni sem volt szabad, mert a néphit szerint az növelte Krisztus szenvedését. Néhány helyen a gyerekek jártak kereplővel a faluban, hogy tudják az emberek az időt, a szertartások idejét, mindenhonnan kiűzték az ártó szellemeket, ezért tojást, pénzt kaptak nagyszombaton.

Nagycsütörtökön hívta meg Jézus a tanítványait a Széder esti vacsorára, amit az Egyiptomból való szabadulás emlékére rendezett. Hogy szeretetét kimutassa, megmosta tanítványai lábát. Ennek emlékére, Krisztus példáját követve honosodott meg a lábmosás szertartása, amelynek során a főpapok - pápa, püspökök, apátok - jelképesen megmossák 12 ember lábát. A Habsburg-uralkodók 12 szegény öregnek, régebben a papok minden hívüknek, Gyergyóban 12 gyermek lábát mosták meg. A Nyitra mentén elterjedt a templom felmosása ezen a napon.

Szkárosi Horvát András és Bercsényi Miklós jegyezte fel a nagycsütörtöki pilátusverés, pilátuségetés, pancilusozás szokását. Szeged környékén a földet és a deszkákat verték Pilátusként, máshol szalmából favázra erősített bábut égettek Pilátusként. Vándorfalván a padokat veregették (pilátuskergetés). Csíkkozmáson gyereket kergettek, ha megfogták, megverték, majd kiengesztelték.

Szokás volt e napon a templomban és kertekben való virrasztás és az éjszakai fürdés, a lovak megfürösztése a közeli folyóban. Néhány helyen körüllocsolták a házat vízzel a gonosz ellen. Este az idősebb asszonyok a kálvárián vagy útszéli kereszteknél imádkoztak: ez a keresztfához járás. A Nyárád menti Jobbágytelkén virágvasárnaptól kezdve minden este, az estéli harangszó után, elmennek a falu egyik keresztfájához (hat helyen van), nagypénteken mindig a Kálvárián lévőhöz. Útközben elvégzik a fájdalmas olvasót, a keresztutat és nagyböjti énekeket énekelnek.

Nagycsütörtök az Oltáriszentség alapításának ünnepe. Minden templomban egyetlen misét tartanak, az esti órákban. A pap fehér ruhában celebrálja. A szentmise befejeztével, csendben, mellőzve minden ceremóniát, megtörténik az ún. oltárfosztás, oltárrablás, aminek során a templom oltárairól leveszik a kereszteket, gyertyatartókat, terítőket. Ezzel jelképezik, hogy Jézust megfosztották ruháitól. A gyászt is jelzi. A középkorban számos szerzetesrendben megszokott volt az oltármosás. A Lányi-kódex említi először. A Krisztus oldalából kifolyt vérre és vízre emlékeztetve az oltárokat borral és vízzel mosták meg. Az oltármosás miatt sok helyen e napot tiszta csütörtöknek hívják.

Nagypéntek (hosszúnap, aszúpéntek) Jézus kereszthalálának a napja, a böjt és a gyász ideje. Nagypénteken szokásos a keresztútjárás, amelynek során felidézik Jézus szenvedésének egyes állomásait. A szokás az 1600 körüli évekre nyúlik vissza.

Nagypénteken a gyertyák és virágok nélküli templomokban nem tartanak misét, mert úgy vélik, ezen a napon a legfőbb pap, maga Jézus Krisztus mutat be áldozatot. A mise helyett igeliturgia van áldoztatással, ún. csonkamise. A pap piros öltözékben végzi a szertartást. A templomokban az oltárokat letakarják, a harangok némák, világszerte ismert szokás ezen a napon a passiójáték, az élőképes felvonulás. Rómában minden évben a pápa közreműködésével elevenítik fel a keresztút stációit. A Mária-siralmak (planctus) is ehhez a naphoz kötődnek: „Világ világa, virágnak virága. Keserűen kínzatul, Vas szegekkel veretül".

Nagypéntekhez rengeteg népszokás tartozik, köztük a heré-lés és a boszorkányleplezés. Ezen a napon az asszonyoknak és a lányoknak különleges teendőik voltak. A lányok hajnalban friss folyó- vagy kútvízzel mosakodtak meg, hogy elűzzék a bajt. Ezt a hajnali vizet aranyvíznek nevezték. A mosakodás végeztével a lányok egy kicsit levágtak a hajuk végéből, hogy a moly ne lepje meg, és hogy szép hosszúra nőjön. A méheknek folyóvizet adtak, hogy szorgosabban gyűjtsenek. Napfelkelte előtt az emberek kinyitották az ajtókat és ablakokat, kiszellőztettek, hogy az ágyneműjükbe ne essen bele a moly. A néphiedelem szerint ekkor kiderülhetett, hogy kik a falu boszorkái, mégpedig úgy, hogy a húsvéti tojás festéséhez használt fakanálon fúrtak egy lyukat, s ha a templomban mise közben ezen átnéztek, megláthatták a boszorkányt, aki az oltárnak vagy az úraszta-lának háttal ült és szarva volt. Ezen a napon tiltott volt minden állattartással, földműveléssel kapcsolatos munka, az asszonyok nem mostak (mert a ruha viselőjébe villám csapna), nem szőttek és nem fontak, nem szítottak tüzet, nem sütöttek kenyeret, mert kővé vált volna. Időjóslás is kötődött nagypéntekhez: ha ezen a napon sok eső esik, akkor nyáron sok lesz a májmétely, és sok szarvasmarha, juh betegszik meg.

A nagypénteki ájtatosságok része volt a kálváriajárás, az Úr koporsója állítás, a szent sír körüli virrasztás. A szent sír őrzését a Gyergyó-medencében a legények végzik.

Nagyszombat Krisztus sírban pihenésének emléknapja. A Fülöp-szigetiek fekete szombatnak, a csehek pedig fehér szombatnak hívják. Ekkor ér véget a böjti időszak. A böjt befejezését követően megáldották a keresztutakat és keresztelési szertartást tartottak. Húsvét vigíliája, az örömünnep este a tűzszenteléssel kezdődik, a fehér ruhát öltött pap megáldja a tüzet, meggyújtják a Krisztus feltámadását jelképező húsvéti gyertyát. A misén felhangzó Alleluját harangzúgás, csengőszó és az orgona hangjai kísérik, majd felcsendül a Glória: visszajönnek a harangok Rómából. Ezt követi a keresztvízszentelés, majd az éjszakai virrasztó mise, a feltámadás ünneplése. Noha a körmenet nem része a vigíliának, a mise végén a 11. század óta az esti órákban elindul a feltámadási körmenet. Ezzel hirdetik a világnak, hogy feltámadott Krisztus. A körmenetben a feltámadott Krisztust ábrázoló szobrot az vitte, aki a passióban Jézus szerepét énekelte. A fiatalok fehér ruhában vagy fehér szalaggal a derekukon vettek részt, sok helyen díszlövések kíséretében történt. Este a körmenetből hazatérő családok nagy lakomát tartottak.

Régen a szentelendő tűz hamujának különleges erőt tulajdonítottak, sokan hazavitték, beletették az állatok ivóvizébe vagy szétszórták a földeken. Szokás volt régen ezen a napon a harangszóra kiszaladni a kertbe, megrázni a gyümölcsfákat, hogy a rossz termés lehulljon, és ne legyen férges az új. Számos helyen a temetőből összeszedték a korhadt kereszteket, azt égették el, tüzét szentelték meg, a parázsból vittek haza, eltették, a faszénből adtak Szent György és István vértanú napján az állatoknak. A tüzelést júdáségetésnek is nevezték: a tűzben elégették a keresztelésnél és utolsó kenetnél használt és összegyűjtött vattát. A triduum idején nem gyújtottak tüzet. Az új tűz parazsával gyújtottak tüzet és főzték a húsvéti eledeleket. A szenet széttörték és a ház, istálló négy sarkába tették, a hamut a földekre szórták, hogy az állatokat betegség ne érje, jó termés legyen, elkerülje a jégverés a termőföldeket. Gyakran az állatok itatóedényébe is tettek szénport. Van, ahol júdásszénnek nevezték, mert famáglyákat égettek el. Sok helyen védelmező szövegeket írtak a szénnel, máshol a gyerekek hordták szét a szenet piros tojásért. A szentelt vízzel megmosták, megkenték az állatokat. Egyesek a házra szórták tűz, villám ellen, mások megmosakodtak benne, hogy jól lássanak, ne legyenek szep-lősek. Jellemző szokása ennek a napnak a féregűzés. Amikor először szólaltak meg a harangok, a gazdasszony a ház falát söpörve kiáltozta: kígyók, békák szaladjatok, megszólaltak a harangok! Hogy egész évben szerencse kísérjen valakit, új ruhát kellett viselnie. Ha húsvét első napján az ember hideg vízben fürdött meg, jó egészségre számíthatott egész évben.

Húsvét hajnalán elterjedt szokás volt a jézuskeresés, istenkeresés, szentasszonykövetés, szentsírkeresés, határkerülés. Udvarhelyen Krisztus szobrát elrejtették a búzában, lovasmenet indult a keresésére (ők voltak Jézus katonái), a megtaláló hozta a szobrot, a városszéli Jézus kápolnájában ütöttek tábort, előköszöntőket küldtek a városba. Visszafele megálltak a kereszteknél, lövöldöztek. Szeged vidékén nagyszombat éjfélén összegyűltek a templomban, s feszülettel elindultak a temetőbe Jézus keresésére. A temető keresztjénél imádkoztak, majd megkerülték a falut. Közben a hívek kijöttek és keresztet csókoltak. Közismert szokás a napfelkelte várása (pl. Baranyában, Muraközben). Ilyenkor hajnalban kilovagolnak a mezőre, hogy a húsvéti harmat használjon nekik és a lovaknak, harmatos kézzel végigsimítják az arcukat, mezítláb járnak a harmatos fűben -úgy tartják, véd a bűntől, betegségtől.

Húsvét hajnalának jellegzetes népszokása a határkerülés. A Nyárád menti Jobbágytelkén húsvét vasárnapján hajnali négy órakor összehúzzák a harangokat. Valaki végigjárja a falu utcáit, közben dobol és kiabálja, hogy Jézus feltámadott. Felébreszt mindenkit. Ismét harangoznak, a hívek összegyűlnek a templom előtt. Elvégzik a reggeli imát, elénekelnek egy feltámadási éneket és indulnak ki a határba. Útközben énekelnek és a szentolvasót mondják. A falu határának csak egyharmadát kerülik meg. Minden harmadik évben kerül sor ugyanarra a területre. Ez a falu hármashatár-elméletének köszönhető. Mit jelent a hármashatár? A falunak három nagyobb szőlőtermesztésre alkalmas része van: Falbükk, Csere-oldal és Nagyszőlő; ugyanakkor három gabonatermesztésre alkalmas része: Nyír-Cseremege (a falu déli része), Kovácine-Bükk (a falu keleti része) és Székerek-Hodosréte (a falu északnyugati része). Határkerüléskor mindig kötelező az egyik gabonatermő vidék, az ahhoz legközelebb eső szőlős és a Nagyszőlő megkerülése. A falu különböző pontjain szentelt barkát ásnak el kereszt alakban, hogy Isten megáldja a vetéseket és a munkájukat, hogy a jég elkerülje a vetéseket. A kerülésbe mindig beleesik egy erdőterület, ahol botokat vágnak, virágot kötnek rá. A feldíszített botokkal és lobogókkal indulnak vissza a templomba. Közben a mindenszentek litániáját éneklik. A templomban a pap várja őket és áldást kapnak.

Húsvét vasárnapján a reggeli mosdóvízbe sok helyütt piros tojást tettek, ennek egészségvarázsló szerepet tulajdonítottak. Női munkákat tiltó nap volt, nem volt szabad seperni, főzni és mosni sem. Az állatokat sem fogták be. Ehhez a naphoz tartozott az ételszentelés hagyománya. A délelőtti misére letakart kosárral mentek a hívők, a kosárban bárányhús, kalács, tojás, sonka és bor volt. A morzsából vittek az állatoknak, hogy jól szaporodjanak, egészségesek maradjanak. A sonka csontját a jó termés reményében a gyümölcsfára akasztották vagy a földekre vitték. A lányok kettes sorban állva, felemelt kezükből sátrat formálva, énekelve haladtak végig a falun (Bújj, bújj zöld ág...), ez volt a zöldágjárás szokása.

Húsvéthétfő a locsolkodás napja, népi nevén vízbevetőhétfő, vízbehányóhétfő. Alapja a víznek a tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit. Bibliai eredetet is tulajdonítanak a locsolkodás hagyományának, eszerint a Krisztus sírját őrző katonák a feltámadás hírét vivő, ujjongó asszonyokat igyekeztek lecsendesíteni úgy, hogy lelocsolták őket. A népszokások szerint a férfiak ilyenkor sorra járják a házakat, és különböző versek, énekek kíséretében locsolják meg a lányokat, asszonyokat. Az öntözésért cserébe a lányok pirost tojást adnak a legényeknek. Ez a szín egyrészt a szerelmet, az életet jelképezi, másrészt a legenda úgy tartja, hogy a keresztfán függő Krisztus vére lecsöppenve megszínezte az éppen ott imádkozó nő kosarában található tojásokat.

Nyárád mentén a kedves kapujára a legény fenyőágat tűzött, ahol ezt látták, oda bementek a fiúk és derekasan megöntözték a lányt, ez az ún. hajnalozás. A fenyőt ilyenkor színes szalagokkal és tojásokkal is feldíszítik. Segítségével jó egészséget, szépséget biztosítottak a megajándékozott lánynak. A 20. század első felében a húsvéti faállítást ajándékzene, szerenád is kísérte. Másik közismert szokás az Emmausz-járás: a húsvéti mise után, délután a szentelt ételekkel kimennek a faluszéli borospincékbe és mulatságot rendeznek, a rokonok meglátogatása is ezt eleveníti fel.

A Dunántúlon a locsolkodással egyenértékű szokás volt a vesszőzés. Sibának nevezték a fűzfavesszőből font korbácsot, mellyel a legények megcsapkodták a lányokat. A vesszőre a lányok szalagot kötöttek és a fiúkat borral vendégelték meg. A locsolás és a vesszőzés egyaránt a jelképes termékenyítést és a rituális megtisztítást célozza.

Hasonlóképpen régi szokás a tojásfestés és a tojásokkal kapcsolatos játék. A tojás a termékenység, a születés, a teremtés, a megújhodás jelképe - a kereszténységben a feltámadás szimbóluma. Hazánk területén népvándorlás kori és avar sírokban gyakran találtak sírmellékletként tojást, sőt díszített tojáshéjat is. A bukovinai székelyek a nagyhéten felállított jelképes Krisztus-sírba is tesznek díszes tojást. Jóslásra is használták a tojást: ha nagypéntek éjjelén feltörték s egy pohár vízbe csurgatták, a formája megmutatta, milyen lesz a jövő évi termés. Volt, ahol a lányok tojáshéjat tettek a küszöbre húsvét előtti este, hogy megtudják, mi lesz a férjük foglalkozása: ugyanaz lesz, mint az első férfié, aki belép a házba.

A tojásgurítás szabadtéri játék. Általában egy helység melletti magaslatról, dombról gurították le a tojásokat, amelyeket a lent összegyűltek elkapkodták. Vicces játék a tojásösszeütés, amit főleg fiúgyermekek játszottak a locsolkodás során összegyűjtött zsákmánnyal. Két szemben álló játékos kezébe fogott tojással igyekszik eltörni a másikét: az egyik játékos a kezében lévő pénzzel igyekszik a másik tojását betörni és így az eltört tojást megszerezni. Csalni is lehetett fából, mészkőből, gipszből készült műtojással. Szórakoztató húsvéti játékok még a tojáskeresés, a tojástánc és a tojásfutás is.

Honnan is ered a tojásokat tojó húsvéti nyúl? Egyes német területeken húsvétkor szokás volt gyöngytyúkot ajándékozni tojásaival együtt. A gyöngytyúk német neve Haselhuhn, röviden Hasel. A félreértés abból eredhet, hogy németül a nyúl neve Hase. A tojáshozó nyúl igen népszerűvé vált a 19. század végén a képes levelezőlapok elterjedésével. Először a falun élő német gyerekeknek mondták azt, hogy a nyúl tojja a húsvéti tojásokat. E mesének van alapja, ugyanis a bíbic a mezei nyúl vackához hasonló fészket épít a földön. Ha valamelyik nyúl valamilyen okból elhagyja a vackát, előfordul, hogy a bíbic oda rakja le a tojásait.

Húsvéti szokás volt Erdélyben a kakaslövés, Apáca községben gyakorolták a fiúgyermekek. A kakaslövéshez régies íjat és nyílvesszőt használtak. Régen élő kakasra lövöldöztek, újabban már csak festett táblára. A célba lövést tréfás rigmus kísérte, először pörbe fogták a kakast, majd elmondták a kakas búcsúztatóját. Ha a nyíl pontosan a kakas szívébe fúródott, véget ért a játék. A szokást kakasvacsora fejezte be.

Míg Görögországban a húsvét elképzelhetetlen báránysült nélkül, nálunk már csak ritkán kerül ez az étel az asztalra. A sonka a hagyományos paraszti életben a téli disznóvágáskor került a füstölőbe, és ezt a nagyböjt alatt nem lehetett elfogyasztani, csak a böjt elmúltával, húsvétkor.

Fehérvasárnap (kishúsvét, mátkavasárnap) a húsvéti ünnepkör zárónapja. Elnevezése onnan ered, hogy a korai kereszténységben a húsvét vigíliáján keresztelt katekumenek - a keresztelésre előkészülő felnőtt, illetve az első gyónás-ra és áldozásra előkészülő gyermekek - ekkor vetették le a kereszteléskor felvett fehér ruhájukat. Szokás a komatálküldés. A komatál- vagy mátkatálküldést főként fiatal lányok gyakorolták, de előfordult az is, hogy leány fiúnak küldte, esetleg fiúk egymásnak. A komatálat küldők egymást testvérré fogadták, sírig tartó barátságot kötöttek, s ezután magázták és komának, a lányok pedig mátkának nevezték egymást. A komatál tartalma tájanként változott, de nem hiányzott belőle a húsvéti tojás, kalács, kis üveg ital. Átadása énekelt, mondott köszöntő kíséretében történt. A tojáscserével egybekötött mátkázás a moldvai csángóknál is ekkor történt: a leányok ezután halálig barátnők maradtak. A barátságkötő szokást vásározásnak is nevezték.

 

Bibliográfia

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium: karácsony, húsvét, pünkösd - Nagy ünnepeink a hazai és közép-európai hagyományvilágból. Szeged 1998.

Dömötör Tekla: Magyar népszokások. Budapest 1972. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások. Pest 1867. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások. Budapest 1925. Szendrey Zsigmond: A tavasz, nyár és ősz ünnepkörének szokásai és

hiedelmei. Etnographia 1941. Dr. Pozsony Ferenc: Húsvéti szokások Erdélyben. Kútfő: Kis magyar néprajz diákoknak, III. évf., 2007/1-2. (5-6) szám. 4-6.