Jakab Gábor
dIÓHÉJBAN AZ ISZLÁMRÓL
KERESZTÉNY SZEMSZÖGBŐL

 

A világ második nagy vallása közel 1,5 milliárd hívővel. Jelenleg számbeliségé-ben csak a kereszténység előzi meg - de úgy néz ki, már nem sokáig, amit olyan friss statisztikai adatok is sejtetnek, hogy amíg Németországban például 1970-ben mindössze három mecset volt, ma van 2500, Franciaország legkatolikusabb déli részén pedig több mecset van, mint keresztény templom.

Az iszlám vallásban az Isten arab neve Allah. Az iszlám szó pedig Allah akaratának való teljes alávetettséget jelent. Aki elkötelezi magát Allah mellett, az muszlim. A vallásnak a legfőbb írott forrása a Korán, amely összességében óarab, zsidó, keresztény és gnosztikus eszméket tartalmaz. Iszlám hagyomány szerint a Koránnak az átadása Allah egyetlen küldöttjének (Mohamednek) Gábriel arkangyal közvetítésével történt, s Allah szó szerinti kinyilatkoztatásait foglalja magában.

Az iszlámnak mint világvallásnak a megalapítója Mohamed (eredetileg Muhammad), aki Krisztus után 570-ben született a mai Szaud-Arábia területén, Mekkában, kereskedő szülők fiaként. A szülők korán meghaltak, és így ő árván maradt. Aránylag fiatalon, 595 körül vette feleségül egy gazdag kereskedő nála 15 évvel idősebb özvegyét, Hadidzsát, akitől aztán hét gyermeke született, s aki 619-ben bekövetkezett haláláig egyetlen felesége maradt Mohamednek. Hadidzsa halálát követően viszont több felesége is volt - egyidejűleg.

Negyvenéves korában, 610-ben érzett magában prófétai elhivatottságot, illetve különös küldetést arra, hogy (szerinte) a zsidóság és kereszténység által meghamisított ábrahámi monoteista vallást a maga eredetiségében vissza-, illetve helyreállítsa. Ezért az iszlám nem „új" vallásként értelmezi magát, hanem mint az eredeti, az „ősi" és az egyetlen igaz vallást.

Mohamed Allahtól kiválasztott prófétaként először szülővárosában, Mekkában lépett fel, de az elején nem voltak sikeresek a prédikációi, sőt a mekkaiak nagy többsége egy bizonyos idő után ellene támadt, prófétai küldetését kétségbe vonta, nem ismerték el őt vallási egyetlen vezetőként, aminek következtében Mekkából menekülnie kellett. Ez az esemény 622. július 16-án történt. A nem messzire fekvő Medinát választotta menhelyül, ahol viszont már nagy és látványos missziós sikerei voltak. A menekülés említett dátuma egyébként egybeesett az arab holdév első napjával, s így a muszlim időszámítás kezdődátuma is lett.

Sikerre vitt katonai szervezkedéssel 630-ban visszatért, illetve diadalmasan bevonult Mekkába, istentiszteleti hellyé téve meg még az iszlám előtti időkből származó - ma világszerte közismert -fekete Kába-követ. Századok folyamán a zarándokok rituális csókjaitól ennek a kőnek a felülete idővel egészen simára kopott, s annyira bemélyedt, hogy a tiszteletet tevő muszlim zarándok arca eltűnik a keletkezett üregben. Mohamed szülővárosában halt meg 632-ben.

Rendkívül gyorsasággal terjedt halála után az iszlám vallás, s nem csak az Arab-félszigeten. Alig 80 év alatt az arab seregek a Mohamed után következő ún. kalifák vezetésével számos keresztény országot meghódítottak az iszlámnak: 635-637 között Szíriát és Palesztinát, 639-642 között Egyiptomot. 640-644 között Perzsiát, 700 körül Észak-Afrikát, 711-ben Spanyolországot. Csak 732-ben sikerült Martell Károlynak feltartóztatni további előrenyomulásukat: Tours-nál és Poitier-nél végül legyőzte az arab mohamedánokat.

 

Az iszlám tanítása

Az iszlám valójában nagyon szigorú törvény-vallás. Azt követeli, hogy a mindenkori hívő feltétel nélkül fogadja el Allahot a világ abszolút urának, vesse alá magát az ő akaratának, és fogadja el Mohamedet általa kiválasztott és küldött egyetlen igaz prófétának.

A vallás öt alapvető követelmény teljesítését írja elő a muszlimok számára. Tulajdonképpen öt olyan morális jellegű fontos előírásról, oszlopról, pillérről van szó, amelyekre biztonságosan rá lehet építeni az egész emberi életet.

1. Hitvallás. Eszerint nincs más Isten Allahon kívül és Mohamed az ő prófétája (lá iláhá illa Alláh - Muhammad un rasűl Alláh).

2. Imádság. Ezt mindig Mekka irányába földig borulva kell végezni, naponta ötször (hajnalban, délben, délután, napnyugtakor és este), amire a müezzin figyelmezteti a muszlimokat.

3. Alamizsnaosztás. Ez a gyakorlat mára valóságos adózássá fejlődött, mégpedig a szegények, nem utolsósorban a dzsihád (a szent háború) anyagi támogatására.

4. Szigorú böjt. Ramadán hónapban napkeltétől napnyugtáig. (Ez tulajdonképpen a holdév 9. hónapja, a Korán-szöveg folyamatos leközlésének a 30 napig tartó időszaka.)

5. Zarándoklat Mekkába. Az emberi élet folyamán legalább egyszer kötelező ez a zarándoklat minden nagykorú muszlim számára.

 

Az iszlám törvény és az iszlám közösség

Az iszlám közösség arab megnevezése Umma, a szigorúan vett iszlám törvényé pedig Saria, amit Allah nyilatkoztatott ki, betartása kötelező. Ez a Korán és a Szunna (Mohamed szavai és cselekedetei) szövegeiből áll össze, rendelkezéseivel a vallási és a világi jelleg között nem tesz különbséget. Rendezi az iszlám társadalomban, mégpedig a legkisebb részletekig menően, a gazdasági, a politikai, a kulturális és a vallási életet. A világot két külön területre osztja: Iszlám Házára (daral-islam) és a Háború Házára (daral-harb). A legvégső cél: az egész emberiség összegyűjtése Iszlám Házába, illetve az iszlám elfogadtatása az egész világgal, mindezért a szent háborúban (dzsihád) való részvétel kötelezővé tétele minden muszlim számára. Aki ebben a hódító szent háborúban elveszti életét, elesik, az mártír, biztosan eljut a paradicsomba. Az öngyilkos merényleteknek ez a legerősebb motivációja. „Előírás számotokra a harc a hitetlenek ellen" - olvasható a 2. szúra 216. versében. Ennek viszont logikailag ellentmond a következő rövid rendelkezés: „Nincs kényszer a vallásban!" (szúra 2,256). Meg ez: „Próféta! Figyelmeztess! A te dolgod csupán a figyelmeztetés, nem a számonkérés" (szúra 88,21-22). És ez is, ami különben több helyen olvasható hasonló megfogalmazásban a Koránban: „Ha Isten úgy akarta volna, akkor egyetlenegy közösséggé tett volna meg benneteket" (szúra 16,93). Szószerintiségében türelemről szól ez a szöveg.

 

Az iszlám és a kereszténység tanításának az összehasonlítása

Isten- és emberkép

Az iszlám szerint: „Isten, az Egy! Isten, az Örök! Nem nemzett senkit és nem nemzették Őt sem, nincs Őhozzá hasonló egyetlen egy sem" (112. szú-ra 1-4.). Ez így kifejezett tagadása a kereszténység szentháromságos egy Istenről szóló tanításának, a legalapvetőbb keresztény hittételnek! Allah a teremtett világon kívül álló transzcendens és végtelen lény. A világ az ő alkotása, közöttük ezért a Teremtő és a teremtmény viszonya áll fenn. Az ember is Allah teremtménye, mégpedig az úr és a szolga viszonylatában. Az Abdullah név például annyit jelent, mint Allah szolgája. Az ember részéről a legteljesebb alávetettséget követeli meg. A mecset az alávetettség látható helye.

A keresztény hitvallás is ugyanezt vallja, vagyis az egy Istenbe vetett hitet. Mindenhatónak és minden létező teremtőjének tartja. Ezen kívül azonban sugalmazott szent könyve (a Biblia) alapján Atyának is nevezi, aki saját képére teremtette az embert, kevéssel helyezve őt az angyalok méltósága alá. A 8. zsoltár erről így szól: „Kevéssel tetted kisebbé az angyaloknál, dicsőséggel és fénnyel koronáztad, fölébe emelted kezed műveinek". Istennek ez az ember iránti atyai viszonyulása nagyon lényeges része a kereszténység tanításának, a keresztény hitnek, ami így istenkáromlásnak számítana az iszlám számára.

Mohamed és Jézus Krisztus

Mohamed az iszlámban az utolsó és a legnagyobb próféta. Ám csak ennyi, és nem több. Tehát ő maga is csak el- és befogadója, illetve hirdetője, továbbadója Allah kinyilatkoztatásának. Vele szemben egészen más szerepe van Jézus Krisztusnak a keresztény vallásban. „Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által" - olvasható a Zsidókhoz írt levélben -, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, s aki - mivel az ő dicsőségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmának erejével - miután a bűnöktől megtisztulást szerzett, a fölség jobbján ül a magasságban." (Zsid 1,1-3)

Nem csak hordozója tehát Jézus Krisztus a kinyilatkoztatásnak, hanem maga a kinyilatkoztatás. Nem csak közvetítője a hitnek, hanem a hit tárgya.

Ő egy személyben részese lévén mind az isteni, mind az emberi természetnek, egyszerre Isten és ember, tehát isteni Megváltó, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1,29). Bűnöket megbocsátani Istenen kívül senki nem képes (Mk 2,7). Nevének jelentése ezért héberül szabadító, illetve megváltó, görögül pedig krisztus, ami fölkentet jelent.

Nem így vélekedik róla az iszlám, a Koránban már a nevét illetően: nem Jézus, hanem Isa. Hogy ő Isten fia volna, azt a leghatározottabban tagadja. „A Könyörületeshez nem illik - olvasható a Koránban -, hogy gyermeket fogadjon magának. Senki sincs, sem az egekben, sem a földön, aki ne szolgaként járulna a Könyörületes elé." (szúra 19,93)

A megváltás

A Bibliában a megváltás kérdése elválaszthatatlanul össze van kapcsolva az eredeti vagy az ősbűnről szóló igen fontos tanítással. Pál apostol erről így ír: „Egy ember által jött a bűn ebbe a világba, a bűn által pedig a halál, s így a halál átment minden emberre, mert mindenki vétkezett. Bűn ugyanis volt a világon a törvény előtt is, de a bűnt nem számítják be, ha nincs törvény. A halál mégis uralkodott Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem vétkeztek hasonló törvényszegéssel, mint Ádám, aki előképe az eljövendőnek. De nem így áll a dolog a kegyelem ajándékával, mint a bűnbeeséssel. Ha ugyanis sok ember meghalt egynek bűnbeesése következtében, Isten kegyelme és az egy embernek, Jézus Krisztusnak a kegyelmében nyert ajándék még sokkal bőségesebben kiáradt sokakra. Az ajándékkal pedig nem úgy van, mint annak az egy bűnösnek a tettével, mert az egy miatt való ítélet a kárhozatra visz, a kegyelem azonban sok vétekből a megigazulásra vezet. Mert ha a halál uralomra jutott egy által, egynek a bűnbeesése miatt, akkor sokkal inkább uralkodnak majd az életben az egy Jézus Krisztus által mindazok, akik megkapják a kegyelem és a megigazulás ajándékának a bőségét. Amint tehát kárhozat szállt minden emberre egynek a bűnbeesése miatt, úgy az életet adó megigazulásban is minden ember részesül egynek az igaz volta miatt." (Róm 5,12-18)

Eredeti bűn nélkül nem is lenne szükség megváltásra. A keresztény tanítás szerint Isten fia emberré lett, hogy az embert a bűntől megváltsa és az ember és Isten közötti viszonyt helyreállítsa. Jézus Krisztus a kereszten az életét szabad akaratából értünk, a mi megmentésünkért odaadta. „Senki sem veszi el tőlem, én adom oda magamtól. Hatalmam van odaadni és hatalmam van újra visszavenni" - írja János apostol (Jn 10,18). Pál apostolnál pluszban még ez is olvasható: „Ahogyan ugyanis a sok ember bűnössé vált egy ember engedetlensége által, éppúgy a sok ember megigazulttá is válik, egynek az engedelmessége által" (Róm 5,19). A filippiekhez írt levélben pedig ez áll: „(Jézus Krisztus) isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban." (Fil 2,6-10)

Az iszlám nem ismeri az eredeti bűnt, ezért az emberiség általános megváltásának a szükségességét is tagadja. Azt az elképzelést is határozottan elveti, miszerint Jézus Isten fia volna. Keresztre feszítéséről a Korán egy helyen ugyan említést tesz, de szószerintiségében nem világosan. Az iszlám teológia Jézus kereszthalálát azzal a megokolással vonja kétségbe, hogy ő egy rendkívüli próféta, akinek a keresztre feszítését éppen ezért Allah semmiképpen sem engedte volna megtörténni. Azt a központi keresztény hittételt is elveti, miszerint Isten úgymond emberré lett, és kereszthalálával, illetve engesztelő áldozatával megváltotta a világot.

 

Előre elrendelt sors?

Az iszlám azt tanítja, hogy Allah minden jónak és minden rossznak is az ősoka, s ezért amit az ember átél és cselekszik, az ősidőktől fogva tőle van elhatározva, s az ember képtelen változtatni rajta. Az iszlám szerint Allahnak két oldala (arca?) van: egy jó, kedves, és ugyanakkor egy hatalmas, tiszteletet követelő. Az ember nem tud változtatni Allahhoz fűződő személyes viszonyán, nem tudja befolyásolni őt. Abszolút és szuverén a maga döntéseiben mind a jó, mind a rossz felett. Kifejezetten tanítja, hogy Allah csak a jókat szereti és mindenki mást gyűlöl, és hogy minden nem muszlim megérdemelten pokolra jut.

Egészen mást tanít a Jézus nevével fémjelzett keresztény hittan: minden ember üdvösségét akarja Isten, szereti az embereket, mindenkit, a bűnösöket is, de nem a bűnöket! Jézus Krisztus üdvözítő és megváltó, minden ember megváltója, aki életét engesztelő áldozatul mindenkiért odaadta.

Összegzésképpen azt kell mondanom, az iszlám a gyűlölet vallása, a kereszténység a szereteté. Állításomat azzal is alátámasztom, hogy a 114 szúrá-ból és 6622 versből álló Korán olvasása közben a szeretet, a bocsánat, az irgalom szavával nem találkoztam. A Bibliában ugyanezek a fogalmak számtalanszor előfordulnak.

Az iszlám gyors terjedésének mai oka már nem a sikeres fegyveres hódítás, hanem a rendkívül magas gyermekszaporulat (lásd a tömeges migrációt). „A feleségeitek a ti termőföldjeitek. Menjetek a ti termőföldjeitekre, amikor és ahogyan akartok, és küldjetek jótetteket magatok elé." (szúra 2,223)