Jakab Gábor
fERENC PÁPA ÚJ MUNKASTÍLUSA

A szerző katolikus pap, pápai káplán, lapunk ny. főszerkesztője.

Köztudott, hogy Ferenc pápa fél évvel megválasztása után egy terjedelmes interjút adott a jezsuita szerzetesek által szerkesztett lapoknak, mégpedig P. Antonio Spadaro főszerkesztő személyesen hozzá intézett kérdéseire válaszolva. Egyértelműen kitűnik ebből az interjúból - szavainak némelykor szándékos félreolvasása, illetve félreértelmezése ellenére is -, hogy teljesen új hangot ütött meg, mégpedig a szabadon szólásnak az őszinte emberi hangját, ami ezért jócskán meg is lepte a közvéleményt.

Annak alapján, ahogyan kifejezte magát (szimbolikus gesztusai és nagyon találó képes megfogalmazásai), egyesek rögtön „szakításról" beszéltek, mások meg „folytonosságot" véltek felfedezni benne, csakhogy teljesen új ruhába öltöztetve. Mielőtt döntenénk egyik vagy másik álláspont vélt vagy valós igazsága mellett, jusson eszünkbe idősebbeknek, hogy hasonló volt a helyzet a II. vatikáni zsinat szövegeinek értelmezése körül is a maga idején, a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Emlékezzünk csak vissza, már a legelső ülésezésektől (1962-től) kezdve egyesek euforikus elragadtatásba estek, nagyon örvendtek, mások meg bánkódtak, s kárhoztattak szinte mindent amiatt, hogy valami döntő módon megváltozott az egyházban, ha nem is az üzenetében, de abban a módban, ahogyan azt a világ elé tárja. Mindez érthető, hiszen a II. vatikáni zsinat volt az első olyan zsinat, amely nem fogalmazott meg anathémákat, illetve kiközösítéseket.

Talán nem véletlen, hogy Ferenc az első olyan pápa, aki nem „belülről" élte meg a szóban forgó zsinatot felszentelt püspökként, mint II. János pápa, vagy teológiai szakértőként, mint XVI. Benedek. És ennek ellenére igyekszik szokatlan stílusával a zsinat szellemét és szellemiségét újra felszítani, feléleszteni. Az ő felfogásában a II. vatikáni zsinat megszabta irány „visszafordíthatatlan". S ezzel, ahogy mondani szokás, egyértelműen letette a garast a zsinat mellett. Egy pillanatig sem kérdőjelezi meg és nem is utasítja el azt, ami időben jóval előtte történt. Ennek igazi magyarázata az, hogy szerinte végül is nem az a tét, hogy „jobb tanítást" fogalmazzon meg, mint a régi, hanem hogy az örök időszerű és változatlan evangéliumot a jelen korban, a jelen világ számára és a jelen körülmények között is élhetővé lehessen tenni.

Vajon mivel járhat az egyház legújabb kori megújítása, amit sokan tiszta szívből és nagyon régóta óhajtottak? Mindenki egyetért abban, hogy bizonyos egyházi intézmények és szervezetek átszervezése (pl. a római Kúriáé) szükségszerűvé és elodázhatatlanná vált. És valóban történtek is azóta ez irányban jelentős előrelépések. Az is megalapozott óhaj volt, hogy egyszerűsítsék és észszerűbbé tegyék a kommunikációt az egyházon belüli kapcsolatokban, lenyesve az írásos dokumentumokról a túlzott dagályosságot, illetve bőbeszédűséget és egyáltalán a cikornyás fogalmazást. Azt is sokan óhajtották, hogy a püspöki szinódust is valamelyest megreformálják, bátorítva a kollegialitást, hogy fontosabbá váljanak az egyes országokon belül működő püspökkari konferenciák, az általuk megoldható diszciplináris ügyek helyett stb. A lényeg tulajdonképpen az lenne, hogy bizonyos változtatások eredményeképpen jobban és eredményesebben lehessen közvetíteni az evangéliumot a sok tekintetben és nagyon nagy mértékben megváltozott mai világban, illetve a mai világ számára.

Tulajdonképpen a legelső reform a pápa szerint a címben említett „stílus", a cselekvési mód javítása, illetve megváltoztatása. Nos, éppen ez az nála, amin a közvélemény rögtön fel is kapta a fejét és kellemesen meglepődött. Ezt a stílust alapjában véve az jellemzi, hogy személyesen szólít meg valakit, mégpedig egyes szám első személyben, s ennek nyomán rögtön ki is alakul az élő párbeszéd, az „én" és a „te" közötti gyümölcsöző dialógus. Ez már nem személytelen (anonim) párbeszéd, ami sokszor annyira egyetemes, illetve általános, hogy gyakorlatilag senkit sem érint meg - saját személyében. Ismerős a nagyon szomorú képlet: valaki szereti az egyetemes emberiséget, de nem szereti a közvetlenül mellette élő másik embert. Az előbbre vivő gondolkodásnak és reflexiónak mindig a személyes tapasztalatból kell kiindulnia.

A pápa különféle megnyilatkozásaiban hiába keresnénk az igaz tannal való ellentmondást vagy összeütközést. Nála a tanhoz való hűség nem állhat szemben a szólásszabadság merész gyakorlásával, hanem éppen azt kell tudatosan bátorítania mások megnyilatkozásaiban. Semmiképpen sem relativizmusról van itt szó, hanem arról a meggyőződésről, hogy a teljes igazság mindig az őszintén nyitott és élő, személyes kapcsolatból születik meg.

A pápának az a kifejezése, hogy „az Isten történelemként nyilatkoztatta ki magát", tulajdonképpen egyfajta erős visszhangja annak a jézusi kijelentésnek, amely így fogalmazódott meg János evangéliumában: „Én vagyok az út, az igazság és az élet." Az igazságot mindig olyan úton találhatjuk meg, amely az élet felé vezet.

A gyakorlatban működő igazság jele elsősorban nem valamilyen száraz tantétellel való megegyezést jelent, hanem olyan szellemi és lelki képességet, mely új életet tud fakasztani. E tekintetben el lehet gondolkodni a pápa szavainak a sajátságos státusán, amikor azok a legváltozatosabb szövegkörnyezetben (prédikáció, hívők csoportjaival való személyes találkozás, interjúk stb.) hangzanak el. Tulajdonképpen kiket szólít meg szavaival?

Kikhez szól? Az elején említett Spadaro-interjúban elsősorban nyilván a jezsuitákhoz, de rajtuk keresztül más csoportokhoz is, az egész világhoz, hívőkhöz és nem hívőkhöz? És az is kérdés, hogy milyen tekintélye van szavainak? Mert biztos, hogy egy interjú például nem enciklika. A pápa inkább szereti a nyílt és nyitott beszélgetéseket, mint a nagyon magvas elméleti előadásokat Ezért van az, hogy szavai számos értelmezésre okot adnak. Egyesek szívesen magukévá teszik és elfogadják, míg mások fenntartással élnek és viszolyogva kezelik. Ezt a kockázatot a pápa éppen a közérthetőség érdekében vállalja. Ez tulajdonképpen a szabadságnak a kockázata! A pápa mindenképpen megbízik beszédpartnerében, azokban, akikhez szól. Inkább olyan hangvételű szabadságot szeret, amely képes a beszédpartnerben egy másik szót, valamiféle választ kiváltani.

Ferenc pápa, aki az argentin diktatúra sötét éveiben élt sokáig, személyesen látta, hogy mire képes az emberiség erőszak és hazugság dolgában. A nagylelkűség, másoknak (idegeneknek) a szívélyes befogadása, az istenszeretet megváltó hírül adásának az előbbrevalósága az erkölcsi és vallási kötelezettséggel szemben Ferenc pápánál nem valamiféle naivságnak a jele, hanem egy felelős döntésé, aminek alapja, hogy rendületlenül bízik az emberekben. Csupán a bizalom képes bizalmat szülni! Fordítva mi a helyzet? Az, hogy a bizalmatlanság a beszédpartnerben védekezési reakciót vált ki, ami aztán meggátolja, hogy létrejöjjön egy hiteles és gyümölcsöző, termékeny párbeszéd. A mai világban semmi sem ragályosabb és fertőzőbb, mint éppen a bizalmatlanság.

Nyilván nem Ferenc páp fogja egyedül megváltani a sok tekintetben viharzónába került világot, viszont az ő rendkívüli erkölcsi tekintéllyel bíró szava mégis megadja egy újabb küzdelem és harc sikerének a feltételeit. Az ő megnyilatkozása azért nagyon jelentős és értékes, mert nála a beszéd és a tett tökéletesen fedik egymást, összhangban vannak egymással. Filozofikusan szólva: a forma egyezik a tartalommal. Ezért szavai érzésem szerint olyan teret nyithatnak meg, amelyben az emberek az evangéliumot újra képesek lesznek felfedezni és életté váltani.

A napokban valaki megajándékozott Szabó Magda Für Elise című könyvével. Az elmondottakkal valamelyest összefüggésben ebből idézek befejezésül egy rövid részletet: „ Múlt voltaképpen nincs is. Csak jelen van, amely a múltra támaszkodik, és - fején hordja a jövendőt." Ferenc pápa sajátos munkastílusával a jövőt hordozó remény prófétája lehet sok tekintetben reményét vesztett világunkban. Ezért én továbbra is „drukkolok" neki, s jövőbe vetett hittel lépem át lélekben a Szent Péter-bazilika általa megnyitott „szent kapuját", magamévá téve egyidejűleg Az irgalmasság rendkívüli jubileumi évének a két irányú bibliai jelmondatát: „Legyetek irgalmasok, miként a ti mennyei Atyátok is irgalmas."