Daly Attila
a POSZTMODERN:
ÁTOK VAGY ÁLDÁS? (2)

Posztmodern, mi vagy te?

Posztmodern kor, irodalom, építészet, spiritualitás, ember, ideál és még sok más, mind posztmodern. Használjuk ezt a szócskát sokszor igénytelenül, nem túl kreatívan - de mi a jelentése?

Sokan próbálkoztak a posztmodern analitikus definíciójával, de kevesen jártak sikerrel (vagy pedig mindenki), felkapott téma (ami miatt már sokan érdeklődésüket veszítették iránta¹), főleg egyetemek és entellektüel körökben, de inkább vita tárgya, mintsem konszenzusé. Érdekes, hogy sokan megszemélyesítve beszélnek „róla", ami nemigen mondható el más korokról. De érthető, hisz az irónia a posztmodern iróniája is egyben.

Mi vagy te, posztmodern, hogy egyetemista éveim unalmas perceit bonyolultabbnál bonyolultabb, logikátlan és sokszor ellentmondó definíciópróbálkozásokkal színesíted? Mindenki másképp látja, mindenki más-más aspektusát emeli ki, de honnan származik, senki nem tudja, vagy tudja, de nem meri kijelenteni, csak sejtetni.

A merényletet szenvedett, sérült filozófiát mint diszciplínát, ami állítólag a posztmodernben az esztétikában lelte meg kifejeződését, tartalmatlan filozófiatörténeti irományok mentőcsapata vonszolja a partra és próbálkozik az életben tartásával, míg valami csoda folytán kikerül a kritikus helyzetből, az életveszélyből. Ilyen írásokkal találkoztam a posztmodern kutatása közben, volt, aki szellemesen próbálta elemezni, volt, aki csak negatívumait emelte ki, volt, aki esélyt lát benne... Ez mind szép és jó, de lényegében újat nem tudtam meg korunkról, olyat, amit már ne tapasztaltam volna én is eddig.

Elöljáróban annyit mondok el, hogy a posztmodernt én olyannak látom, mint az ószövetségi bűnbakot, akire a főpap ráolvasta a nép bűnét és szabadon engedte a pusztában (hogy meghaljon). Miért is? Ahogy már a baby-boomer nemzedék bemutatásakor említettem, a posztmodern deligitimálódott azok által, akik létbe hívták. De mégis a maga egyszerű és bonyolult módján életképes, hisz célnak megfelelő funkciót lát el. A posztmodern az emberek félelmének és gyávaságának szülötte, nyugodtan mondhatjuk, lelkiismeret-furdalás nélkül: a te bajod nem az enyém, a te problémád nem az enyém, veled van a baj stb. (ez posztmodern mentalitás).

Definiálási kísérlet

A posztmodern definiálási kísérleténél nagy akadályba ütközünk, mivel a posztmodern létjogosultsága kreativitásában, játékosságában és behatárolatlanságában áll. Maga a kifejezés először az irodalom területén kezdett kibontakozni

a 19. század második felében és a 20. század első felében.² Heller Ágnes erről így ír: „. a posztmodern, féltestvéreivel - úgy, mint a posztstrukturalizmussal és a dekonstrukcióval - együtt harci zászlóként lobogott a nyugati világ színpadán".³

Korunknak általános és általánosító bemutatására törekedve felvázoltam (lásd a májusi Keresztény Szóban az írás első részét. Szerk. megj.) néhány jelenséget, amelyek leginkább jellemzőek korunkra. Mégis amikor általános definíciót kellene adni korunkról, sajnálatosan nem tudok ilyet! Mint hogy banális definíciót adjak közre, úgy döntöttem, néhány nevesebb kortárs gondolkodó nézőpontját ismertetem a teljesség igénye nélkül. Richard Rorty írja le azt, amivel igen hamar szembesülnöm kellett: „Miután annyiféle értelemben használták, a posztmodernizmus szó szinte teljesen elvesztette jelentését. Ha csak úgy véletlenszerűen elolvasunk egy tucatot abból a több ezer könyvből, melyeknek címében szerepel a »posztmodern«, legalább fél tucat teljesen különböző meghatározást találunk."⁴ Diósi Dávid Egyházam a posztmodernben című könyvének bevezető része próbálkozik a posztmodern definíciójával, de lényegében nem tudja meghatározni: „Korunkat nem könnyű meghatározni, analitikus fogalmakkal átfogóan definiálni, hiszen attól függően, hogy az ember milyen látószögből közelíti meg, más-más jellegzetességei domborodnak ki."⁵

Hat különböző generáció kohabitál egymás mellett, akik másképp látják a világunkat, mindegyike mást-mást tart fontosnak. Van, aki boldogtalan és semmit nem talál meg abból, amit ő racionálisként tapasztalt meg gyermekkorában (építők és boomerek nemzedéke). Van, aki a kiégés szélén állva hajszolja magát, pihenést nem ismerve, és a világ igazságtalanságát siratja és vele együtt saját sorsát is (X generáció). Van, aki hedonista módon éli mindennapjait, magától elűzve a felelősség, a fájdalom és a csalódás csipetnyi gondolatát is, a virtualitásban kiteljesedve (Y generáció). Van, aki idealista és reménykedik, hogy esélye lesz egy új világot létrehozni (Z generáció). És végül azok, akik egy értékkavalkád-világban, határok és korlátok nélkül, szabadon döntve nőnek fel, akiknek senki nem mondja meg, mi a jó és mi a rossz, hanem hagyják, hogy ők döntsék el, identitásuk kialakításában tradicionális nevelési módszereket elvetve, újakat kidolgozva próbálják őket az abszolút szabadság szellemében dönteni hagyni (alfa generáció).⁶

Ha fellapozom a lexikonokat és kikeresem a posztmodernről szóló artikulusokat, néhány pontban felvázolják ugyan, mi a posztmodern, de nem konkretizálnak, inkább csak attribútumokat közölnek és ismertetnek. „Posztmodern olyan terminus, ami egymástól elkülönülő diszciplínákban (építészet, irodalom, festészet, szociológia, filozófia) sajátos módon jelenik meg"⁷ -írja egyik filozófiai lexikon, majd eszmetörténeti leírást közöl a kialakulásáról.

Elkerülhetetlen néhány filozófiai aspektus elemzése, mint a dekonstrukció, a nagy elbeszélések vége, tekintélyhiány, egyéni szabadság, liberalizmus, konzervativizmus, neo-konzervativizmus, virtualizálódás, realitás, a valóságelv meggyengülése, pluralizmus, fogyasztói kultúra, esztétika, tudás és információ viszonya, vágy és hatalom, megismerés és érdek, modernitás és annak vége vagy folytatása, tolerancia, nyelvjáték stb.

Mi a posztmodern? A kommunizmus vágya az igazságtalanság megszüntetésére, a szocializmus szociális tevékenysége, a kapitalizmus által nyújtott anyagi biztonság és az anarchia szabadsága?⁸ Vagy ennél sokkal több?

A nagy elbeszélések véget vetője (az igazság detotalizálója) és a modern kritikája

Ahhoz, hogy egy kort megismerjünk és megértsünk, szükséges a megelőző kornak az ismerete. A posztmodernt sokan csak a modern kor produktumának vélik, van, aki egyenesen tagadja létezésének létjogosultságát: „A posztmodern nem egy új korszak, nem új iskola, sem pedig új irányzat (legfeljebb új életstílust meghatározó tényezők megfoghatatlan összessége), hanem a modernnel szembeni új magatartásforma, a modern »kritikus« önreflexiója."⁹

A modernség nagy vívmánya a tudomány és a haladás diskurzusába vetett hit volt, aminek oltárán sokszor az ember fundamentális értékeit áldozták fel, másrészt episztemológiai szempontból a racionalitás volt a domináns, ami magával vonzotta a szekularizációt. A modernség eszméinek és ideológiájának terjedéséhez szükséges volt a terror és a politikai háttér, „az egy igazság", ami a „nagy elbeszélésekben teljesült ki", sokszor negatív jelleget öltve. A nagy igazságok és elbeszélések fundamentuma a racionalitás, a modernség projektje mindenki számára kötelező volt, ezt pedig csak egy nagy rendszer segítségével érhette el. A rendszerek bukása a diktatúra bukása is egyben, ami a modernség eszméjét és céljait, a haladás és a tudományba vetett hitet delegitimálta.

Auschwitz után minden megváltozott, az emberek gondolkodása, vágya és útja - mondják sokan, a keresztény teológiára is rányomta a bélyegét.¹⁰ Auschwitz téglaépületei visszataszí-tóak.¹¹ A modernség legfőbb alapanyaga a tégla és a márvány volt, így minden épület kevésbé ízléses, mintsem funkcionálisan kielégítő tervezésű. A tégla kifejezni volt hivatott, hogy a rendszer biztos alapokra épít(ült). A posztmodern építészet viszont a „mindenhogy lehet építkezni, csak legyen szép és az épület mesélje el saját történetét"¹² elképzelést követte(i).

Nagyon tetszik Hamvas Béla magyar filozófus megközelítése: „A posztmodern látja a válságot és megkísérli a lázadást. Törlésjel alá helyezi a modern összes vívmányát: ez a posztmodern összes vívmánya. A posztmodern annyiban haladja meg a modern státuszát, hogy a válság elfedését továbbra fenntart-hatatlannak tartja, felmutatja: válság van. A posztmodern az a pillanat, amikor a lét tiszta vizébe trágyát hajítottak, de mérgétől a források, a hegyi patakok és a tavak tulajdonságai még nem tisztították meg. A posztmodern tekintete összefonódik a kék leányszem pillantásával, meglátja benne a sötétség démonát. A posztmodern a démoni erőket azért idézi meg, hogy elűzze őket. A posztmodern démonikus démonűző."¹³

A posztmodern lázadás a modern ellen és egyben figyelmeztetés is, hogy az emberi méltóság fontos még akkor is, ha feláldozhatónak tűnik a nagyobb „jó érdekében". A funkció szerepét felváltotta az élvezet, a szemnek kielégítő kell legyen a látvány és valamiféle érzelmet kell keltenie a szemlélőben.¹⁴ Hamvas szerint a posztmodern démoni erőket idéz meg - hogyan kell ezt érteni? -, a múlt sebeit fitogtatja még akkor is, ha a posztmodern szemléletben a történelmi gondolkodás már véget ért (és mi is Hegellel együtt történelmen kívüliek vagyunk), nincs lineáris időszemlélet, sem vertikális világkép, csak horizontális és időn kívüliség, a posztmodern történelmi változások és a szkepszis eredménye. Hamvas a posztmodernben a modernség orvosságát látja, valahogy úgy lehet elképzelni, mint egy törés esetén, ha a csont rosszul forr össze, az orvosok a további komplikációk elkerülése érdekében kevésbé humánus módon mesterségesen újra eltörik a csontot. Így is értelmezhető a posztmodern és a modern viszonya.

Lyotard művei talán a legidézettebbek és legfelkapottabbak a posztmodern kutatók között. 1979-ben megjelent A posztmodern állapotról szóló tanulmánya, melyben vizsgálódása alá veti a posztmodern és a modernitás viszonyát, a tudomány diskurzusát, az információs társadalom kialakulását és a tudástőkét, ami fogyasztói cikké vált.¹⁵ Lyotard A posztmodern állapot című tanulmányában így ír: „Végsőkig leegyszerűsítve, a posztmodernt, a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként határozom meg. Ez a bizalmatlanság kétségtelenül a tudomány fejlődésének eredménye, de ugyanakkor fejlődésük előfeltétele is. A legitimáció metanarratív apparátusának elavulása egybeesik a metafizikus filozófiának és az arra alapozott egyetemek mint intézménynek a válságával."¹⁶

Igen szembetűnő aspektusa a lyotard-i meghatározásnak a „bizalmatlanság" (szkeptikus magatartás), ami egyben félelem is a modernség totalitárius rendszereinek újjáéledésének lehetőségétől. Köztudott, hogy a totalitárius rendszereket egy abszolút uniformizáló igazság tartotta életben. A posztmodern ismeretelmélet kritériumaként nem jelöl meg semmit, mintsem nagy elbeszélést kezdeményezzen igazának a legitimálásához.

Lyotard szerint a modernség tudománya két nagy elbeszélés által legitimálta magát: az egyik a felvilágosodás, a másik pedig a német idealizmus.¹⁷

Azt lehet mondani, hogy a posztmodern nem több, mint a modernség be nem teljesült ígérete miatti kiábrándultság és annak kritizálása (mint a neokonzervatív vonal Habermas vezetésével). Lyotard legnagyobb ellenfele a posztmodern vitájában Jürgen Habermas, aki a Megismerés és érdek című korszakformáló írásában a tudás, a megismerés és az érdek viszonyát vizsgálva egy új metafizikai modellt javasolt, ami állítása szerint megmentheti a filozófiát a válságából.¹⁸ A neomarxista vonalat képviselő, de kritikus magatartású gondolkodó szerint mindenféle megismerést eredendően egy érdek vezérel. Gondolkodásában a modern még nem ért véget, inkább premodernnek nevezné ezt a korszakot, mivel még hisz a be nem teljesült ígéretben és a vágy beteljesülésében.¹⁹

Lyotard műveiben nagyszabású korszakformáló elméleti írásokat bocsát az olvasók elé, bár saját bevallása szerint ő filozófusként szemléli a világot és az abban végbemenő fordulatokat. A nagy elbeszélések végével a tekintély halálát jelentette be, ami az intézményes jellegű szervezetek detotalizálódásához vezetett. A fiatal generációknak semmit sem jelent a tekintély, hacsak azt ki nem érdemli valaki előttük, már nincs intézményes tekintélye senkinek, mivel az individualizáció kitaposta az én számára az utat.

A posztmodern a másság elfogadására tanít meg - mondja Lyotard, míg az uniformizált modernség standard emberképet állított mindenki elé, megmondva, kit lehet elfogadni, kik azok, akik a peremre esnek, hogy őket ne toleráljuk. Abszolút igazság minden felett, ez a modern a posztmodern szemében, de a nagy elbeszélések és a tekintély halála véget vetett ennek az uniformizáló kísérletnek. „E posztmodern gondolkodás legfőbb motívumát, amely különbözőbb területeken fejeződik ki, abban foglalhatjuk össze, hogy visszautasítja a modernség nagy egyetemes koncepcióját. Helyébe radikális pluralizmust állít, teremtő kísérletező elgondolások sokféleséget, melyek a kizárólagosság igénye nélkül léteznek egymás mellett"²⁰ - írja Arno Anzaenbacher.

A posztmodern optimista a jövőt tekintve, bár nincs jövőképe, törékeny és funkcionálisan is gyenge, mivel sem társadalomelmélete nincs, sem pedig etikai koncepciója, nem is beszélve ismeretelméleti hiányosságairól.

A posztmodern a válságok kora is, mivel minden hagyományos válságba kerül, igen magas fokú szkepticizmus jellemző rá a modern minden vívmányával szemben, azért pedig, hogy elkerülje azokat a hibákat, amiket a totalizáló ideológiák elkövettek, mellőzi az elbeszéléseket. A posztmodern perspektívájában detotalizáló és pluralista.²¹

Pluralizmus és a szétesések kora

Martin Heidegger fellépésével a filozófiai vizsgálódás súlypontja a metafizikáról, vagyis a létező megismeréséről áthelyezkedett az ontológiára, a lét feltárására. Sokak vélekedése szerint Heidegger a descartes-i kritika megfogalmazásával a nyugati filozófia egységét bomlasztotta meg. Mások Nietzsche „Isten halott" kijelentésében látják a nihilizmus teoretikus megfogalmazását. Freud, a pszichoanalitikus szerint Kopernikusz a tudomány, Darwin a faji evolúció, ő maga pedig a szemé-

lyiségmodell paradigmáinak lerombolója és újragondoló-ja.²² A descartes-i szkepszis a nyugati kultúra meghatározó tényezőjévé vált, segítve a tudomány fejlődését és a rá épülő filozófiai kontextusokat, a posztmodern pedig előszeretettel határozza meg magát szkeptikusnak, mivel minden hegemóniára törekvő igazságot elvet, kételkedve azok hatékonyságában.

Kopernikusz, Descartes, Darwin, Nietzsche, Freud nyugati identitást formáló munkássága közrejátszott a posztmodern szkeptikus, narcisztikus, tudománypárti identitásának kialakulásában, ami negatívan hatott az individuumra, aki egy változó társadalomban küzd, keresve azt, amit igaznak vél, bár kevés sikerrel.

Wolfgang Welsch írja a posztmodern pluralizmusával kapcsolatban, hogy a radikális pluralitás víziója összekapcsolódik a demokrácia ideális szempontjaival: „A posztmodern pluralitásra a korábbival szemben az jellemző, hogy nem csupán általános kereteken belüli belső jelenséget tár elő, hanem minden más ilyen horizontot illető keretet érint."²³

A modernség programja uniformizáló volt, az egység megteremtésére törekedett, sikertelenül. A hitleri Németország félreértelmezett nietzschei gondolatokból kidolgozta a germán felsőbbrendűségről szóló propagandáját és a ráépülő faji törvényeket, amelyek diszkriminatív jellegűek voltak, de ugyanúgy a radikális patriotizmus is hiányolja genetikájából a tolerancia és az elfogadás génjét. A tudomány oltárán feláldozott milliók szenvedése delegitimálta a tudományt és a fejlődést, valamint az uniformizálást, helyébe a pluralizmust és a kulturális eklekticizmust állította.²⁴

A hitleri Németország megbukott, a kommunista blokkok felbomlottak, az afroamerikaiak kivívták egyenlőségüket, a posztmodern projektje szerint nincs felsőbbrendű faj. Elmar Salmann bencés szerzetes a posztmodernt a kisebbségek koraként határozza meg, nincs egy egységes igazság, sok kicsi, egymás mellett elférő igazság létezik „tiszteletben tartva a másikat".²⁵

Rorty a posztmodernben egyenesen a pluralitás győzelméről beszél, Derrida viszont már dekonstrukcióról (pontosabban a nyelv területén).²⁶ „A filozófiai pluralizmus terminust abban az értelemben fogom használni, hogy az emberi életvezetés egyenlően értékes változatainak száma potenciálisan végtelen, s ezeket a változatokat nem a kiválóság mértéke szerint lehet rangsorolni, hanem csakis annak függvényében, hogy az mennyiben járul hozzá az egyének - akik az adott életmódot gyakorolják -, illetve a közösség - melyhez ezek az egyének tartoznak - boldogságához. A pluralizmusnak ez a formája mintegy bele van szőve az utilitarizmus és a pragmatizmus alapműveibe"²⁷ - írja Rorty a posztmodern pluralizmus fogalmáról. A posztmodern pluralitása segítség egy olyan értékrend kialakításában, amely a kölcsönös tiszteleten, elfogadáson és támogatáson alapszik, de ehhez a posztmodernnek le kell küzdenie narcisztikus és hedonista identitását.

Az egyház a posztmodernben nem egy mindent átfogó rendszer, nem is egy nagy többség, hanem kisebbség, de erős kisebbség, amely küldetése és hivatása tudatában lép a világ elé és tárt karokkal vár mindenkit²⁸ - fejezte ki magát Benedek pápa még bíboros korában.

Posztmodern vs. Benedek pápa

Az elkötelezett egyháziak, nem hívők, vasárnapi keresztények és akik érintettek voltak, közvetett vagy közvetlen módon kommentálták a XVI. Benedek pápa lemondó beszédében elhangzottak. Találgattak, spekuláltak, még nagy összeesküvéselméleteket is gyártottak a lemondás háttéréről, okairól. A valósághoz sokkal közelebb áll, hogy XVI. Benedek pápa felismerte a világ, az idők jeleit: „Miután ismételten megvizsgáltam lelkiismeretemet Isten előtt, eljutottam arra a bizonyosságra, hogy erőnlétem előrehaladott korom miatt már nem alkalmas arra, hogy megfelelő módon gyakoroljam a péteri szolgálatot"²⁹ - mondta a pápa.

Az emeritus egyházfő művei útmutatások az egyház és a világ számára egy élhetőbb élet felé, joggal mondhatjuk, hogy ő korunk Aquinói Szent Tamása vagy Ágostona. Tudása és realitásérzéke kiemeli őt a hétköznapi szemlélők, az elméleti filozófusok, szociológusok stb. köréből, de legfőképpen mély hite és meggyőződése, hogy az egyház a feltámadt Krisztus jegyese, aki az idők végéig egyháza mellett áll.

A hedonizmus burkolt kritikája

Benedek pápa első enciklikájának témájaként a keresztény szeretet sérült isteni erényét vizsgálja: „.tisztázni szeretném annak a szeretetnek néhány lényeges pontját, melyet Isten titokzatos módon és mindent megelőzően kínál az embereknek - írja a Deus Caritas est kezdetű enciklikájában, majd hozzáteszi - a szándékom az, hogy . ezáltal a világban fölélesszük az embereknek az isteni szeretetre adott gyakorlati válaszát".³⁰

Egy olyan világban, ahol a média a szexuális emancipációt hirdeti és csak az élvezetekre redukálja, a szeretet kimerül az önimádatban. Benedek pápa figyelemre méltó szándéka a szeretet mint isteni erény körvonalazása, a katolikus egyház álláspontjának ismertetése. Véleményem szerint ez az enciklika burkolt társadalomkritika és a posztmodern individualizációjának delegitimálója, egyben egy apokaliptikus írás is.

Az enciklika első fejezetében a szeretet nyelvi problémáját vizsgálja és helyes értelmezését sürgeti, mivel „a szeretet szó napjaink legtöbbet használt és leginkább félreértelmezett szavainak egyikévé vált".³¹ A sokszor alaptalanul tradiciona-listának titulált pápa a család értékének védelmében kijelenti: kiemelkedő helyet foglal el a férfi és nő közötti szeretet, melynek gyümölcs és hivatása a gyermek, „.melyben a test és a lélek összjátéka szétválaszthatatlan, és az embernek a boldogság ígéretét adja".³²

Manapság a hagyományos családkép jelentőségét vesztette, a házasság már nem az isteni rendeltetés szerint történik egy férfi és egy nő között, hanem akár az egyneműek között is. A mai trendi gondolkodás csak szerződésnek tekinti azt két fél között, amely bármikor és bármilyen körülmények között felbontható. Profanizálódott szentség, talán a legtöbbet vesztett értékéből az emberek szemében. A posztmodern identitás válsága az individuum életében gyakorlatilag sérülést okoz, ezáltal eltorzul az énkép és a társadalomról alkotott felfogás is egyben.

Sigmund Freud sze-mélyiségmodellje szerint az Én (Ego) a felettes én (Superego) és az ösztön én (Id) belső konfliktusának kivetítődése. Az ösztön én ösztönös cselekvése sarkallja az egyént, a test azonnali kielégülését és kielégítését keresi mindenben. A felettes ént a társadalmi normák, elvárások határozzák meg, a társadalom elismerését keresi. A kettő közötti konfliktus konszenzusa az Én megnyilvánulása. Ha a Superego sérült, mivel rossz impulzusokat kap a társadalomtól, az Id-et gyakorlatilag semmiféle korlát nem gátolja abban, hogy az Ego-t cselekvésre bírja, és amit egyébként a társadalmi normák erkölcsi rossznak tartanának, de az impulzusok mások, amit az individuum kap, az irracionális racionálissá válik számára.³³ A posztmodern identitás legnegatívabban a család intézményére hat. Elsősorban az azonos neműek együttélése és gyermekvállalása, a szingli hedonista élet és a karrier oltárán feláldozott család, a válások, a késő gyermekvállalás mind-mind negatívan hat az individuum felettes énjére. A posztmodern személyiség boldogtalan, mert a legfontosabbról mond le felesleges dolgokért.

Sokan bírálták és bírálják az egyház erkölcsteológiai tanítását, vélekedésük szerint az egyház tilalomfájára minden olyan boldogságot kiváltó emberi cselekvés felkerült, ami az ember boldogságához szükséges. Benedek pápa a görög „Eroszról", amiért a hedonizmus sóvárog, lerántja a leplet, ezzel figyelmeztetve a kor emberét, hogy ne áldozza fel a boldogságát a pillanatnyi mámoráért, „az Erosz hamis istenítése ugyanis, ami a termékenységkultuszokban történik, az embert méltóságától fosztja meg és embertelenné teszi ... éppen ezért a részegítő, féltékeny Erosz nem fölemelkedés, eksztázis az isteni természetben való részesedésbe, hanem az ember letaszítása".³⁴

Benedek pápa sokkal találóbban és nem csak elméleti szinten javasol megoldást az Erosz problematikájára enciklikájában, mint a posztmodern hedonista szemlélete. Lényegében a posztmodern élvezetek társadalmának burkolt kritikáját fogalmazza meg, amelyben az értékek feláldozhatóak az élvezetek oltárán, egy negatív alapokra épült társadalom pedig nem életképes, sőt lehetőségeihez mérten destruktív az individuumra nézve. Benedek egyszerű tisztulási folyamatot javasol, nem az Erosz megszüntetését, ami esély lehet a posztmodern társadalomnak identitásválságának leküzdésében.³⁵

Az enciklika éles kritika és apai figyelmeztetés a szeretet méltóságának visszaszerzésére, hisz az ember nem áru és nem csak szexuális lény, hanem test és lélek. Ha az ember igenje kizárólagosan a testre irányul, az nemet jelent az Isten szeretetére, amely a másik ember szeretetének alapfeltétele is.³⁶

Mi az útja az Erosz megtisztulásának? Az első az, hogy a szeretet törődés kell hogy legyen a másik emberrel, nem az Ént kell hogy szolgálja, hanem mindig a másikat, mert az igaz szeretet lemondás önmagadról. Áldozat, de olyan áldozat és lemondás, amelynek gyümölcsét érezni lehet még itt a földön. A szeretet véglegességet kíván, határozott döntést és hozzá való feltétlen ragaszkodást, nem pedig csűrést-csavarást.

Összegezve: az Erosz „mindenekelőtt vágyódó, fölemelő - a boldogság nagy ígéretével elbűvölő", az agapé pedig lehajoló szeretet, a kettő pedig annál inkább törekszik a tökéletességre, amennyiben együttműködik.³⁷

A kereszténység a szeretet vallásává kell hogy váljon, nem politikai kampányok élvezőivé, hanem termékeny cselekvőjévé a világnak. Az ember több, mint élvezet és többet is érdemel, mint élvezetek habzsolását. Benedek pápa enciklikája korunk égető problémájának, a szeretet hiányának megoldását sürgeti, és ő a megoldást Krisztusban látja, abban a Krisztusban, aki a szeretet teljességét ajándékozta az embernek.

Az igazság védelmezője

„A szeretet az a rendkívüli erő, amely arra ösztönzi az embereket, hogy bátran és nagylelkűen elkötelezzék magukat az igazságosság és a béke iránt."³⁸

Az emeritus szentatya a Caritas in veritate kezdetű enciklikájában a társadalmi igazságtalanság globális jelenségét vizsgálja, és az egyház szociális tanítását javasolja ennek orvoslására. A posztmodern dinamikája az igazság elutasítása és a tőle való félelem, viszont a pápa figyelmeztet bennünket: „igazság nélkül a szeretet szentimentalizmusba süpped, és üres foglalattá válik, amely önkényesen tölthető meg".³⁹ - Benedek pápa olvasatában az igazság nem más, mint a feltámadt Úr!

Lyotard a posztmodernben a másság elfogadásának tanítómesterét látta, sőt a posztmodernt egyenesen mint a nagy elbeszélések végét, a történelmi időn kívüli korként definiálta, ami tagad minden nagy igazságot, nem ismer el semmit egyedülállóként, minden felettiként, csak egyszerűen megtűrtként. De ha ez így van, akkor az ember élete céltalan, olyan, mint

Szüsziphos, aki lázad ugyan, de sorsának tudatában vállalja a büntetését.

Az élet a posztmodern szemében élvezetekkel kitöltött céltalanság és értelmetlenség. Elismerhetjük, a modernség eszméje csődöt mondott és elfogadhatatlan, megismételhetetlen jelenség, de a félreértelmezett posztmodern nem segít és nem javít, csak jobban rombol. Benedek biztat arra, hogy van még remény: „Azzal, hogy az igazság kilépteti az embereket a szubjektív vélemények és érzések köréből, lehetővé teszi számukra, hogy túllépjenek a kulturális és történelmi meghatározottságokon, és összetalálkozzanak a dolgok értékének és lényegének megértésében."⁴⁰

Ahogy már a boomer-nemzedék bemutatásakor is fontosnak tartottam elmondani, hogy a hatalom és a pénz felülírja az emberi idealizmust, úgy a posztmodern jámbor játékosságát is felülírja, „a társadalmi cselekvés az egyéni érdekek és hatalmi logika fogságába esik, ami együtt jár ennek bomlasztó hatásával a társadalomban."⁴¹

Jogokról beszélünk, de a jogok legitimálásához szükséges a tekintély és a felelősségtudat. Tényleg nincs tekintély? Az egyének a demokrácia révén vezetőket választanak, akiknek tekintélyt és bizalmat szavaznak. Az állami intézmények csak akkor funkcionálnak, ha az egyén a törvények rendelkezésébe veti magát, hisz a törvények segítenek még akkor is, ha sokszor negatív jellegűek az emberek szabadságának és méltóságának megőrzésére. „A globalizáció útját járó társadalom két kihívása az igazságosság és a közjó megvalósítása⁴² - írja a pápa, kiegészítve: - Olyan szubszidiáris és a hatalom megosztásán alapuló tekintély megszervezésére van szükség, amely nem sérti a szabadságot és konkrét eredményeket mutat fel."⁴³

A kultúra lehetősége a pluralizmusban

Kevés olyan tényező van, ami meghatározza az ember gondolkodási és viselkedési magatartását, mint az a sajátos kultúra, amelyben felnevelkedett. A kulturális evidencia fogalma magába foglalja mindazon kultúrák sajátságait, amik egyedivé teszik őket és meghatározza a mentalitásukat, ami egy másik kultúra számára elfogadhatatlan és sokszor megérthetetlen.

Korunkra jellemző a pluralitás, ami a kultúra terén gyakorolt igen erős hatást. A művészetek, az irodalmi stílusok a posztmodernben megférnek egymást mellett, nincs különbségtétel, nincs egységes korstílus és elméleti kidolgozás, nincs meghatározott művészeti attribútum. De nemcsak a művészetek területén találkozunk a posztmodern pluralitásával, hanem az egyszerű mindennapok megélésében is.

Benedek pápa szerint kultúránkat két nagy veszély fenyegeti, amely a kulturális párbeszédre negatív hatást gyakorolhat, az első a kulturális eklekticizmus (amely jellemző a posztmodernre), amiről így ír: „egyszerűen egymás mellé állítják a kultúrákat, és úgy értelmezik, mintha lényegüket tekintve azonosak és egymással felcserélhetők lennének. Ez kedvez a relativizmusnak, ami nem segíti elő a kultúrák közötti valódi párbeszédet; a kulturális relativizmus társadalmi téren oda vezet, hogy a kulturális csoportok egymás mellett léteznek, együtt élnek, mégis, hiteles párbeszéd, valamint valóságos integráció híján, elkülönülnek".⁴⁴ Találó megfogalmazás, mivel a posztmodern toleranciája pont abban áll, hogy minden megfér egymás mellett, minden gondolat, viselkedéstípus, csoportosulás. A pozitív és negatív értékeket képviselő csoportok egymás mellé állítása és rákényszeríté-se a másik elfogadására sajnálatosan csődöt mondott Európa kulturális tevékenységében. Nem fér meg egymás mellett két nagy domináló kultúra, mert mindkettő a sajátját akarja igaznak elismertetni. A bevándorlók toleránsak, a helybéliek is toleránsak egy szintig, de ez a tolerancia hamar véget ér és egymásnak kulturális hadat üzennek.

A másik problémát a pápa nagyon érdekesen fogalmazza meg: „Másodszor megvan az ellentétes irányú veszély is, a kulturális nivellálódásnak és viselkedéstípusok, életminták megkülönböztetés nélküli átvételének veszélye. Ezáltal elvész a különböző nemzetek kultúrájának, a sokféle nép hagyományainak mélységes értelme, amelyekkel az egyének meghatározzák önmagukat az élet alapkérdéseit illetően."⁴⁵ A posztmodern identitás válságának okaként is meghatározható e két nagy veszély, amit a posztmodern tolerancia gyakorol a kultúra terén. A nyugati kultúra fundamentumaként a kereszténységet lehet megnevezni. A keresztény értékek meghatározóak a nyugati kultúra és részben a demokratizálódó keleti kultúrák vonatkozásában. Ha feladjuk a kultúránk fundamentumát és kiszínesítjük, kihagyva azt, amit nem szeretünk, helyébe vonzó, tőlünk távol álló társadalmak fundamentumaiból szelektálunk, akkor destruktív jellegű a posztmodern és kultúránk dekadenciájához vezet.

Igazolják ezt Benedek pápa szavai, figyelmeztetése, ami esély is a nyugati kultúra dekadenciájának megállítására: „A kulturális eklekticizmus és a kulturális nivellálódás közös irányba mutat, mégpedig a kultúra és az emberi természet szétválasztásának irányába. Ilyenképpen a kultúrák többé már nem egy felettük álló, transzcendens természethez való viszonyukban határozzák meg önmagukat, és végezetül az embert tisztán kulturális tényezővé redukálják. Amikor ez bekövetkezik, az emberiség a szolgaság és a manipuláció új veszélyébe zuhan."⁴⁶

Átok vagy áldás? Minden nap változásokon megy keresztül kultúránk, az emberek megváltoztatják magatartásukat, ami által az identitásuk is változik, ez kihat a kultúrára, majd ez a kultúra a következő nemzedéket formálja. Ördögi kör, felelősséggel is jár. A kultúra formálása a mi kezünkben van, ne hagyjuk, hogy a szubkultúra a magas kultúra helyére kerüljön!

Zárszóként a pápa gondolatait idézem, vélekedésem szerint e gondolatok által Benedek pápa harcba száll a posztmodern kultúra negatív voltával, figyelmeztető útmutatást ad. „Az ember kultúrája révén alakítja és értelmezi természeti környezetét, amely kultúrát az erkölcsi törvényekre tekintettel lévő felelős szabadság irányít. A teljes körű emberi fejlődést szolgáló programoknak ezért nem szabad semmibe venniük a következő nemzedékeket, hanem nyitottnak kell lenniük arra a nemzedékek közötti szolidaritásra és igazságosságra, amelynek a nevében sokféle - ökológiai, jogi, gazdasági, politikai és kulturális - területen számadással tartoznak. . Ezek mögött a forgatókönyvek mögött olyan kulturális felfogás áll, amely tagadja az ember méltóságát. Ezek a mesterkedések a maguk részéről arra vállalkoznak, hogy táplálják az emberi élet anyagias és mechanisztikus felfogását. Ki tudná felmérni az ilyen mentalitásnak a fejlődésre gyakorolt negatív hatását? Hogyan csodálkozhatunk az emberi hanyatlás helyzeteivel szembeni közönyösségen, ha ez a közöny jellemzi viselkedésünket, amikor annak a határnak a megvonásáról van szó, hogy mi emberi, és mi az, ami nem az? Egyeseket meglephet az önkényes szelektivitás mindazzal szemben, amit ma elfogadottnak szokás tekinteni. Miközben sokan készen állnak arra, hogy mellékes dolgokon háborodjanak fel, készségesen tolerálják a felháborító igazságtalanságokat. Miközben a világ szegényei még mindig kopogtatnak a bőség ajtaján, a gazdag világ azt kockáztatja, hogy már nem hallja meg a kopogtatások hangját, és lelkiismerete már-már képtelenné válik felismerni azt, ami emberi. Isten feltárja az embert az ember előtt; az ész és a hit közösen munkálkodnak, hogy megmutassák neki a jót, amennyiben meg akarja azt látni; a természetjog, amelyben felsejlik a teremtő értelem, felmutatja az ember nagyságát, de nyomorúságát is, ha az ember nem fogadja el az erkölcsi igazság felhívását."⁴⁷

Végkicsengésként egy lehetőség

Csak néhány pontot emeltem Benedek pápa írásaiból annak érdekében, hogy szemléltessem az emeritus pápa műveinek aktualitását, és a mély, megfontolt, elkötelezett hitét példaként állítsam mindenki elé. Esély a posztmodern, de csak akkor, ha biztos fundamentumokra helyezzük. Szépeket beszélünk, de a szívünk mélyén tudjuk, hogy Isten halála az ember halála is. Viszont Isten fia feltámadása által reményt adott arra, hogy az emberi élet nem szüsziphoszi élet, sőt nem csak élvezet vagy öncél, hanem hivatás: az építő uralkodásra, a szeretetre, az emberhez méltó életre.

Végül: átok vagy áldás?

Átok a posztmodern, ha azzá tesszük. Az individuum cselekedeteinek korlátjaként a másik ember szabadságának tiszteletben tartását kell elfogadnia. Az individualizmust jóra kell fordítani, negatívumból pozitívummá, és az emberiség szolgálatába állítva át kell alakítani altruizmussá. Ha ez nem valósul meg, a beígért utópia apokalipszissé válik. Ha önös érdekeinket, önző énünk narcisztikus vonásait leküzdjük, eséllyé válik a posztmodern az ember számára, hogy pótcselekvések nélkül elérje azt a boldogságot, ami után sóvárog. Gianni Vattimo olasz filozófus a posztmodernben építő nihilizmust vél felfedezni, ami segítséget nyújthat az értékek és fogalmak újragondolásához, tartalommal való feltöltéséhez.⁴⁸ Merjünk cselekedni, merjük vállalni a vele járó felelősséget! Akkor áldás lehet a posztmodern, mert akkor ember nem embernek a farkasa, nem is önmaga kivégzője.

 

Jegyzetek

1 Ganni Vattimo érdekesen fogalmaz erről: „Bár a »posztmodern« fogalma nagyrészt elvesztette túlzott népszerűségét, amelynek néhány évvel ezelőtt örvendett (ez a veszteség éppen a jelzett népszerűségből fakad), továbbra is bőséges és határozottan körvonalazott filozófiai jelentéssel bír, amely döntőnek mutatkozik, ha meg akarjuk érteni a művészet létezésének és megtapasztalásának lényegi vonásait a jelenlegi helyzetben. Ganni Vattimo: A múzeum a posztmodern korban. Lettre 1998/29 (nyár).

Itt: https://epa.oszk.hu/00000/00012/00013/10vatti.htm

2 András István: Naplemente? (A modern kor metamorfózisa vagyis a posztmodern). StThTr 17 (2014/1), Kolozsvár-Budapest 2014, 8.

3 Heller Ágnes: Mi a posztmodern - húsz év után. Alföld 54 (2003/3). itt: https://epa.oszk.hu/00000/00002/00081/heller.htm (2015.04.09 9:20).

4 Richard Rorty: Pragmatizmus, pluralizmus és posztmodernizmus, itt: ketezer.hu/2003/10/pragmatizmus-pluralizmus-es-posztmodernizmus/ (2015.04.09 10:12).

5 Diósi Dávid: Egyház és posztmodern. Korunk vallásossága és esztétizáló hajlama. SZIT-Verbum, Budapest-Kolozsvár 2012, 13.

6 Jó példa erre a svédek által bevezetett semleges nem!

7 P. Bar: art. postmodern, in: Enciclopedia de Filozofie §i §tiinte Umanne, Deagostini 2007, 846. (Ford D. A).

8 Vö. Pekár Károly: A Filozófia története, 295-301. (Elektronikus változat)

9 Diósi Dávid: Egyház és posztmodern, 19-20.

10 Vö. Jahann Baptist Metz: Memoria Passionis. Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban, Vigilia, Budapest 2008, 53-60.

11 Vö. Alister E. McGrath: Az ateizmus alkonya - A hitetlenség térhódítása és hanyatlása a modern világban. SZIT, Budapest 2008, 210.

12 Heller Ágnes: Mi a posztmodern. https://epa.oszk.hu/00000/00002/00081/heller.htm (2015.04.11)

13 Odorics Ferenc: Hamvas Béla: posztmodern, Korunk, 17 (2006/7). http://korunk.org/?q=node/8&ev = 2006&honap=7&cikk=8241 (2015.04.10)

14 Vö. Heller Ágnes: Mi a posztmodern.

15 Vö. Olay Csaba-Ullman Tamás: Kontinentális filozófia a XX. században. L'Harmattan, Budapest 2011, 452-457.

16 Jean-Francois Lyotard: A posztmodern állapot, in: A posztmodern állapot. Jürgen Habermas, J. F. Lyotard, Richard Rorty tanulmányai, Századvég Kiadó, Budapest 1993, 8.

17 Babarczy Eszter: Siralmas posztmodern. Replika 30 (1998/6), 55-65.

18 Vö. Jürgen Habermas: Megismerés és érdek. Jelenkor kiadó, Pécs 2005, 9.

19 Vö. András István: Naplemente?, 10.

20 Arno Anzenbacher: Bevezetés a filozófiába. Herder kiadó Kft., Budapest 1993, 207.

21 Vö. Heller Ágnes: Mi a posztmodern?

22 Richard Rorty: Pragmatizmus, pluralizmus és posztmodernizmus.

23 Fischer Norbert: A filozófusok istenkeresése. Agapé, Budapest 2001, 227-228.

24 Vö. uo. 227-230.

25 Vö. András István: Naplemente?, 9.

26 „A dekonstrukció feladata ezért nem a rombolás és elutasító kritika, hanem az áthagyományozott gondolkodás rejtett szervezőelveinek és csomópontjainak, meghatározó szembeállításainak és láthatatlan kapcsolatainak a feltárása." - vélekedik Derrida itt: Olay Csaba-Ullman Tamás: Kontinentális filozófia a XX. században, 421.

27 Richard Rorty: Pragmatizmus, pluralizmus és posztmodernizmus.

28 Vö. Josefp Ratzinger: Isten és a világ. Hit és élet korunkban, SZIT, Budapest 2004, 405-407.

29 http://www.magyarkurir.hu/hirek/xvi-benedek-papa-lemond-peteri-szolgalatarol (2015.04.14 17:03)

30 XVI. Benedek: Deus Caritas Est (Az Isten szeretet). SZIT, Budapest 2006 nr: 1.

31 XVI. Benedek: Deus Caritas Est (Az Isten szeretet), nr. 2.

32 Uo.

33 Atkson-Hilgard: Pszichológia, Osiris kiadó, Budapest 2005, 487488.

34 XVI. Benedek: Deus Caritas Est (Az Isten szeretet), nr. 4.

35 Vö. uo.

36 Vö. uo. nr. 5.

37 Uo. nr. 7.

38 XVI. Benedek: Caritas in Veritate ( Szeretet az Igazságban) nr. 1.

39 Uo. nr. 3.

40 Uo. nr. 7.

41 Uo. nr. 6.

42 Uo.

43 Uo. nr. 57.

Megjegyzés: nagyon érdekes megközelítést közöl enciklikájában a globalizációról, melyben világméretű lehetőséget lát a világgazdaság stabilitásának kialakításában és a szegénység megállításában. A glo-balizmus „igazsága és etikai alapkritériuma az emberiség családjának egységével és a jó felé való előrehaladás." Az lesz, amivé mi tesszük, lehet áldás és egyben átok is a posztmodern embernek. Vö. Uo nr. 42.

44 Uo.

45 Uo.

46 Uo. nr. 26.

47 Uo. nr. 75.

48 Vö. András István: Naplemente?, 17-22.