Demeter István
a LÁTSZAT NÉHA CSAL?
A SZEM ÉS FÜL ZENÉJE A SZÍV KÖNNYE!

 

Előrebocsátom...

Mielőtt elmerülnék az írás afrodiziákumában és az olvasót elkísérném egy számára ismerős, mégis ismeretlen mélységébe, társadalmunk purgatóriumába, tisztázni szeretném, hogy nem áll szándékomban hipotézisek argumentációját nyújtani, kritikát megfogalmazni és döntőbíróként ítéletet mondani. Mire számíthat az olvasó? Egy szituációs esszére, melynek célja elgondolkodtatni és gondolatokat ébreszteni. Reményeim szerint esszémben jelenvalóvá válnak „keszekusza" gondolataim, vágyaim, tapasztalataim és személyem teljessége. Narratív alapszituációként egy (képzeletbeli) időutazást jelölök meg (vagy talán ennél többet, majd kiderül), melyben az időszál összekapcsolja a múltat, a jelent és a jövőt. Én-regényhez hasonlóan magam vállalkozom erre az utazásra (félve, nehogy ez a külső utazás belsővé váljon), s hogy hol, mikor és mivel, azt az olvasó fantáziájára bízom. Passzív szemlélőként vagy aktív cselekvőként veszek részt? Még nem tudom, hagyom majd, hogy a narráció vezessen. Az esszében nem használtam lábjegyzetet, nem szerettem volna megtörni a gondolatot, de a bibliográfiában feltüntetek néhány címet.

Tarts velem, ha szeretnél.

Nem szeretnék egyedül utazni, veled szeretném megtenni ezt az utat, kedves olvasó! Engedd, kérlek, hogy vezesselek (írásom által), ahogy ezt Vergilius és Beatrice tette Dantéval, Lucifer Ádámmal és Mefisztó Fauszttal. Hívlak, de nem kötelezlek, ha úgy gondolod, hogy nem szeretnél részt venni egy olyan utazásban, amelynek célja etnikumom (a cigányság) eredetét, retrográd viselkedésének és a társadalom peremére történő száműzésének okát kutatni, megvizsgálva a társadalmi integrációjának nehézségeit a posztmodern társadalom káoszában, akkor ne olvasd tovább, tedd le a kezedből ezt az írást, és csináld azt, amit szeretnél.

Ha mégis úgy döntesz, hogy szeretnél velem tartani, akkor kérlek, foglalj helyet itt mellettem! ... Igen-igen, jól látod, a te nevedet írja ott. Honnan tudtam? Hm, nem tudtam, csak reméltem!

De még mielőtt elindulnánk, kérlek, vesd le magadról előítéleteid köpenyét és hagyd ott, ahol állsz. Ha az utazás után újra magadra szeretnéd ölteni, akkor ott majd megtalálod, és ha nem, akkor ne aggódj, már nem lesz ott. Lesz-e más?

Ha nem bírod és be akarod fejezni az utazást, mit kell tenned? Sajnálom, végig kell járnod az utat, ha vállalkozol rá, nincs időközbeni visszatáncolás, akkor ér majd véget, amikor elérkezünk a célba! Honnan tudjuk, hogy célba értünk? Nem tudom, de ne aggódj. tudja majd, akinek tudnia kell!

Indulhatunk? Azt nem tudom pontosan, hová, csak azt, hogy oda, ahová mennünk kell. Ne félj, nem hagylak el, de te se engem, jó?!

Egy hang a messzi távolból.

Egy vonatállomásra? Ne nézz, nem tudom, miért. Majd én körbenézek. Na jó, a semmi közepén vagyunk, se élő, se holt, csak ez az állomás, ami mellesleg zárva, és te meg én, de senki más. Igen-igen, látom az órát. Hadd gondolkodjam. Te is hallod ezt a zajt? Olyan, mintha egy morajló tömeg közeledne. Te se látsz semmit, ugye? Látom, már-már látom közelednek, de még nem. Izzadok, de nem azért, mert kánikula van, hisz esik az eső, hangom is elment, ne. csak ne gyertek ide. kérlek ne, ne vegyetek észre. csak menjetek tovább. kérlek.

Látom, jól mondod, egy vonuló cigánysereg volt. de sajnos nem vettek észre, talán legközelebb szerencsénk lesz. Szerencsére továbbmentek. várj. ki huzigálja a ruhámat? Csak nem? De. egy kicsi, piszkos, szakadt és mocskos ruhájú, cipő nélküli cigánylányka, szép szempár, olyan, amilyenbe ha belenézel, elveszel benne. Megszólít, mintha kérdezne valamit, de nem értem. Hogy én is cigány vagyok-e? Ez most kérdés vagy szemrehányás a részéről? Ránézek, nézem, de nem tudom, mi történik velem, mintha egész életem soha véget nem érő filmként lejátszódna előttem újra meg újra, látom benne, honnan hová és milyen áron jutottam. És most mit vár, mit mondjak neki, egyáltalán mondjak-e valamit, vagy inkább kergessem el? Sikít a lelkem, de senki nem hallja. Igen, cigány vagyok! Elismerem, az vagyok, és sokszor megfeledkezem sorstársaimról.

A gyermek csak rám mosolygott és arra bátorított, hogy ne adjam fel, mert győzhetek, és hozzátette megszeppent hangon: veled együtt sodródom én is az életben, magányos vagyok és erőm is elhagy sokszor, és mindenki csak üt, kerget, kihasznál, pénzt nyom a kezembe, pedig én csak egy mosolyra vágyom. Megértésre, szeretetre, és már oly régóta vágyom arra, hogy valaki felfedezze bennem azt a jót, amit én már nem tudok felfedezni magamban. Befejezi, sírva elszalad tőlem. Otthagyott, megtört szívvel és félelemmel.

Semmi baj, úgy tűnik, tényleg nincs semmi. Itt végeztünk, mehetünk tovább.

Hazaértem, de egész úton hazafelé a kislány mondatai járták át a gondolataimat, nem hagyott nyugodni, miért pont nekem mondta el mindezt, félelem vett körül, nem tudom, hogy ti találkoztatok-e életetek során ilyen esetekkel, volt-e ilyen tapasztalatotok, amikor nem volt hová tennetek a megtörtént esetet. Arra jöttök rá, hogy nem a véletlen műve ez, hanem egy hatalmas lecke az élettől, amelytől nem tudsz visszalépni az élet szürke pillanataiba.

Beléptem a házba és a szobámba rohantam, letettem a táskámat és lefeküdtem, mert egyszerűen nem tudtam feldolgozni, azzal nyugtattam magamat, alszom rá egyet és minden rendben lesz, másnap másképp fogom megítélni, ami velem történt. Nem sok időt kellett küzdenem ahhoz, hogy elaludjak. Álmomban ez a kislány állt előttem, ugyanúgy jelent meg, ahogyan az állomáson láttam: piszkos, szakadt és mocskos ruhájú, cipő nélküli, de szép szemű, s annyi különbség volt, hogy a kezében egy nagy kérdőjelet tartott, szótlanul intett nekem. Gyere velem - ugyanolyan meglepődve nézek rá, mint az állomáson, de feléje megyek, rámosolygok (látnotok kellett volna, olyan boldog lett, hogy madarat lehetett volna fogatni vele). Suttogó hangon megkérdeztem, mit szeretnél tőlem, de szótlanul inti nekem, hogy nem tud beszélni, ekkor egy térképet ad a kezembe és egy köteg kulcsot. Végképp nem értettem, hogy mit szeretne tőlem ez a kislány, de hagyom, hogy vigyen, mindent elfogadok tőle. Ekkor a térképet kinyitottam és csak egy X-et láttam a közepén meg sok kérdőjelet. Szótlanul, meglepődve ránéztem a kislányra. Ő az X-re mutatott. A kulcsokra már féltem rátekinteni, de a kezemből kivette és megmutatott egy kulcsot, aminek a fele hiányzott. Láttam, hogy segíteni szeretne, de nem tud. Ekkor ijedtem meg igazán, mert elértünk egy ajtóhoz, de sehol sem volt egy ház, a levegőben csupán a vasajtó állt. A kulcsokra tekintettem, és láttam, minden kulcsra rá van vésve: múlt, jövő, de nem találtam a jelent. A kislány eltűnt a szemem elől.

A semmi közepén álltam, előttem pedig egy ajtó, a kérdések sorozata járt a fejemben, mit is tegyek. Töprengésem után az ajtóhoz léptem, ekkor vettem észre, hogy az ajtóra képek vannak felragasztva, amelyek a cigányok történelmét ábrázolják. Hirtelen körvonalazódni kezdett, hogy mennyi üldöztetésen mentek át, miért a kerék az egyik legfontosabb szimbólumuk. A képeken olyan dolgokat láttam, amelyek az etnikumomnak fontosak voltak. Végignéztem az egészet, és az egyik képen önmagamat láttam. A képet levettem az ajtóról, de ijedtemben el is ejtettem, azt hittem, egy horrorfilmben vagyok, a kép után hajolok, s újabb meglepetésben részesülök, mert a kép hátán egy kérdőjelet látok, az van ráírva, hogy jelen. A képet visszatettem az ajtóra, majd levettem az utolsó képet is, annak hátán az állt, hogy jövő. Egyből rájöttem, nem a véletlen műve ez, azt a kulcsot, amelyik el volt törve, betettem a kulcslyukba, remegő kézzel elfordítottam. Az ajtó kinyílt. Előtte álltam, nem tudtam, mit tegyek, belépjek-e vagy visszaforduljak. Megfordulok és széttekintek, egy lépést teszek előre, amikor valaki a ruhámat kezdi cibálni. Csak nem? De... Megszólal egy hang a távolból, csak annyit mond nekem: ne add fel, mert győzhetsz! Nem hiszek a fülemnek, megfordulok. Olyan deja vu érzésem van. Ugyanazokat a szavakat ismétli, mint amikor legelőször találkoztunk. Végleg eldöntöm, hogy ezt a kalandot vállalom, nem hátrálok meg, akár a múlttal, akár a jövővel kell szembesülnöm, annak ellenére sem, ha magamat látom meg az időutazásban.

A múlt forgatagában

Az ismeretlen forgatagának teljesen átadtam magam, és kinyitottam azt az ajtót, ahol a múlt felirata volt. Ahogy a kilincset lenyomtam és egy igen picit megnyitottam az ajtót, egy szekeret láttam és lovat, rabszolgákat, rengeteg családot, cigány népviseletben. Beléptem, s arra eszméltem rá, hogy a történelem a lábaim előtt hever, bárhova eljuthatok a kérdéseim által. Hatalmas fegyver volt a kezemben, ezt próbáltam tudatosítani magamban. A küszöbön állva elhatároztam, hogy csak olyan kérdéseket teszek fel magamnak, amelyek az etnikumommal kapcsolatosak, hogy képet tudjak alkotni arról, miért is volt nehéz a cigányoknak „beilleszkedni" a társadalomba, illetve miért nem adták fel az identitásukat, a hagyományaikat, és miért nem működtek együtt a többi népcsoporttal, amikor társadalmilag fejlődtek.

Első kérdésem az volt, hogy honnan erednek a cigányok. Ez az első lépés volt, még a küszöbön álltam vele csupán, de máris egy öregasszonynyal találkoztam, aki behívott a sátrába. Elkezdett mesélni arról, honnan erednek a cigányok, mindezt mondákban foglalta össze, négy változatban mesélte el. Egyet ragadok ki, elmesélem nektek is, hogy tudjátok, nekünk is vannak mondáink.

Egy szegény asszonynak tizenhat gyermeke volt. A házába betért Isten és így szólt az asszonyhoz: mutasd meg nekem gyermekeidet, hogy megáldhassam őket! A szegény asszony szégyellte, hogy olyan sok gyereke van és csak tízet mutatott meg Istennek, a többi gyerekét elrejtette. Isten a tíz gyereket megáldotta, ezekből gazdagok lettek. Azokból a gyerekekből, akiket az anyjuk elrejtett Isten elől, szegények lettek. Ennek a hat gyereknek a leszármazottjai a cigányok.

Meglepődtem a mondákon, amiket az öregasszony mesélt, és azt a következtetést vontam le, hogy ezek, ha nem is felelnek meg a valóságnak, sok kincset és értéket rejtenek, bennük a szabadságvágy, a vándorlás, a szegénység, a megvetettség érezhető. A legfontosabb tanulság, hogy a Nap viseli gondját a cigánynak. Az öregasszony látta, hogy a kérdésemre nem adott kielégítő választ, ezért hozzátette, nem az adatok fontosak, hogy Perzsiából vagy Indiából származunk-e, hanem az a lényeg, hogy megmaradtunk, a történelem forgatagában a veszélyes időket átvészeltük, a hunok támadását, a muzulmánok (arabok) támadásait, amelyek miatt elhagytuk őshazánkat és vándoroltunk.

Az asszony megkérdezte tőlem, ki vagyok. Azt feleltem, az, aki a nemzetiségét kutatja, aki kérdéseire választ próbál keresni. Majd újabb kérdést tettem fel magamnak: melyek voltak a cigányoknak az ősi szokásai a vándorlás idején?

Szokások a múltból, amelyek csak a mieink voltak vagy más nemzeté is?

Nem is képzelitek, hova kerültem. Őshazánkba. Egy nagy csoportban találtam magam, amely épp a vándorlás időszaka alatt élt. Körülnéztem, és olyan dolgokat véltem felfedezni, amelyek a 21. században is érvényben vannak, a nézeteik és hagyományaik semmilyen változáson nem mentek keresztül. Miben nyilvánulnak meg nézeteik és hagyományaik? Még mindig él bennünk az összetartás eszménye, ingóságaikat közösen használják, egymást rendszeresen látogatják, külsőségekben, az öltözködésükben nyilvánul meg leginkább a hagyományok tisztelete, mivel ez nem változott az évszázadok során. Külön említésre méltó a zenéjük és a szórakozási stílusuk: páratlan, eleven, derűs és önfeledt kultúrát tükröz.

A néma sikoly

A következő kérdésem: vajon mennyi szenvedést éltek át valójában, milyen törvényeket hoztak ellenük? Mikor hozták meg a cigányellenes törvényeket a középkorban?

Egy gyönyörű helyen találtam magamat, egy olyan nagy teremben, amely a kastélyokra jellemző. Körültekintek. A terem ajtaja kinyílik, a sok nemes díszesen, pompában vonult be, utolsóként egy királyi felséghez hasonló ember, az asztal köré telepedve beszélgetésbe kezdtek a cigányokról. Törvényt akartak hozni a cigányok ellen. Odaléptem az asztalhoz, beszélni kezdtem, de senki sem figyelt rám, mintha nem hallották volna, tovább beszéltek és egymás után hozták a sok törvényt a cigányok ellen. Álltam, egy könnycsepp esett ki a szememből, mert rájöttem, ebben a helyzetben csupán szemlélő lehetek, akinek a keze meg van kötve.

A német fennhatósághoz tartozó spanyol területen mondták ki az első cigányellenes törvényt, amelynek értelmében a cigányok menlevele érvénytelen, ezzel kiűzték őket a birodalom területéről. Majd I. Frigyest hallottam, ahogy kimondta azt a törvényt, hogy minden 18 év feletti cigány férfi a birodalmán belül felakasztható. Nem tudtam eldönteni, hogy a holokauszt idejében vagyok-e, mivel az országban sok volt a felakasztott férfi. Borzalmas dolgokat láttam, ártatlanok halálát, kisgyerekek sírását, ami az égig hangzott, feleségek és az anyák szavai keservesen szóltak, a nemesek és a fejedelmek pedig kárörömmel csak azt mondták: dögöljetek meg, ti korcsok! A katonák tették, amit a nemesek parancsoltak meg nekik, és úgy érezték, mintha feladatuk kitüntetés lenne.

Hadd tegyek fel neked egy kérdést, kedves olvasó, ha te lehettél volna a nemes vagy akár a katona, aki felakasztotta a férfiakat, milyen szívvel tetted volna meg? Habozás nélkül teljesítetted volna a feladatot vagy visszautasítottad volna? Mai világunkban az a szerencsénk, hogy embernek tekintenek minket, de a történelem folyamán több holokauszt is lefolyt, mint gondolnátok, mert nem csak a zsidókat akarták kiirtani. Azt hallod, lehet egy utolsó mondatod a családodhoz, s mintha összebeszéltek volna egymással, mindenki azt mondja, szeretlek titeket, ne féljetek, mert nem pusztul el a cigány nemzet, fennmaradunk, csak ne adjátok fel a hagyományainkat és a szokásainkat, éltünk mi át ennél nagyobb veszedelmeket, ti csak menjetek el messze, ahová csak tudtok és alapítsatok családot. Na dárálok (nem félek), Devleszá mukávtume (Istenre hagylak).

Te mit mondtál volna? Csak sírtam, s annyit tudtam kimondani: Istenem! Ez hogy történhetett meg a keresztény Európában?

A sötétség órái

Aztán Hitler szobájában találtam magam, épp amikor eldöntötte, hogy nemcsak a zsidó fajt kell kiirtani, hanem a cigányokat is, mivel kevert nép, ezért elpusztítandó faj. Megvonta a cigányoktól a szavazati jogot, kitiltotta az ártatlan cigány gyerekeket az iskolából, az oktatást egészében megvonta tőlük. És koncentrációs táborokba küldte őket.

Most a táborba kerültem. Körülöttem mindenhol elektromos drótkerítés, zöld barakkok sorai követték egymást, bűzölgő mocsár és néhány vánszorgó ember. Nem tudtam megmondani, hogy ők idősek vagy fiatalok, hogy nők-e vagy férfiak. Emberek visszataszító tömege körülöttünk, mindannyian kinyúlt, vizes öltözettel, rajta szám. Csontos, szürke arcok, pálcikalábak sáros ruhákban. Robotokhoz vagy kiéhezett állatokhoz hasonlítottak. A sötétség órái voltak ezek, a tér és idő kizárva, a remény pislákoló lángja kialvófélben. Időm sem volt, hogy teljesen szétnézzek, egy sípszó üti meg a fülemet, megfordulok, látom a tiszteket, ahogy elindulnak a zöld barakkok felé, s ordítják, zuhanyozásra kell menni. A szürke, csontos arcok mosolygósra váltak, suttogások hallatszottak, hogy engednek haza, különben nem engednék meg, hogy zuhanyozhassunk. Egy kisgyerek a tiszthez lép és megkérdi tőle, hogy hazaengedik-e. A tiszt ránevet és annyit mond, örökre hazamész. Visszafut, elmondja, mit mondott neki a tiszt, majd bevonulnak zuhanyozni. Többet nem térnek vissza élve. Tudom, sokan úgy gondolják, hogy a csapon is a holokauszt folyik. Túldramatizáljuk az egészet, mert a történelem során voltak ennél nagyobb mészárlások és halálesetek, mondják. Nézzük csak, melyik században történt mindez? Amikor az emberiség és a technika elég fejlett volt, de olyan érzések uralták egész Európát, amelyek nagy veszteséget okoztak. Miért történhetett meg mindez a 20. században? Mi hajtotta az embert, mik voltak az értékei? Sokszor mondjuk, a történelem ismétli önmagát, de miért? Mert mi adunk rá lehetőséget, mert nem tanulunk elődeink hibáiból, ugyanazt elkövetjük, csak másfajta kivitelezésben.

A látványt, a sok hátborzongató eseményt nem tudtam elviselni, azt, hogy ennyire embertelen sorsot kell megélniük, így harcolniuk a túlélésért. Gondolkodtam az embertelen körülmények között, hogyan is szabadulhatnék ki ebből a helyzetből, kerestem az utat, de minden út a végzet felé vezetett. Ahogy mégis kerestem a kivezető utat, a pokol kapujában leguggoltam, és a sárban elkezdtem írni. Istenem! Hogyan jutok ki ebből a pokolból? Kérdőjelet tettem a végére. Ekkor tértem észhez, hogy nem a valóságban vagyok, hanem a múlt forgatagában, s egy kérdéssel kiszabadulhatok ebből az embertelen helyzetből. Ahogy gondolkodtam a kérdésen, egy kiáltást hallottam: mikor lesz a cigányoknak jobb sorsuk?

Fény az út végen

Ahogy ezt a kérdést megfogalmaztam, Londonban találtam magam, 1971-ben, az első romáknak szóló világkongresszuson. Miért volt szükség erre? Csak kívülállóként voltam ott a kongresszuson, a szemem megtelt könnyel, amikor láttam, milyen sok roma van jelen. Az is meglepő volt, hogy 23 ország képviseltette magát, voltak egyházi képviselők, püspökök. Az egészet India rendezte. Miért India, ha Londonban volt? Mert onnan származunk. A kongresszuson elhangzott, hogy az összes cigány népcsoport egymást testvérként fogadja el, ne legyen rivalizálás abban, hogy ki melyik cigány népcsoporthoz tartozik, hanem a nemzet tagjainak tekintsék magukat. Ekkor vált közismert fogalommá, hogy ROMA, ez lett a cigányok nemzetközi megnevezése. Elfogadták a cigányok szimbólumait, melyek nemzeti jelképpé váltak, a himnuszt (Gelem, gelem), a cigány zászlót, a jelmondatot: Opre Roma! Elfogadták a cigány nyelvet, a cigány ábécét, amelyet véglegesen ki kellett dolgozni. Megemlékeztek azokról a cigányokról, akik háborúban, forradalomban, koncentrációs táborokban haltak meg.

A múltból a jelenbe

Miután a himnusz elhangzott, felébredtem. Próbáltam visz-szaidézni az álmomat, minden részére emlékeztem, s azon töprengtem, mi az üzenete, miben tud nekem segíteni. Arra a következtetésre jutottam, a cigány integrációt úgy ragadhatjuk meg, hogy elfelejtjük a történelmüket, és a cigány integráció feltételeiről elméleteket gyártunk, amelyek elsősorban a változások és átalakulások felsorolásából állnak. De miért kell a cigányokat integrálni? Tudom, milyen érveket hozol fel: lopás, mocskos, csatlakozzanak a társadalomhoz, a visszás szokásokat hagyják el. Lehet, hogy igazad van ebben, de gondolj csak arra, hogy olyat kérj a másik embertől (kisebbségtől), amihez te is ragaszkodsz, és nem cseréled más értékekre, sőt az egyéniségedet nem adod fel a mai világ szabályaiért.

Igyekszünk korképet alkotni a cigányokról és az integrációról eszköz nélkül, ráadásul olyan helyzetben, amikor abban sem vagyunk biztosak, mi magunk kik vagyunk. Nézzük csak meg, egész Európa arra törekszik, hogy a cigányokat integrálja. Vak vezet világtalant. Európa, amelynek nagy része keresztény volt, mivé alakult át az idők során? Lám, miért nem kellene a cigányokat integrálni, amíg a mi társadalmunk identitásválságban szenved.

Társadalmi egyenlőtlenségben élünk, szegénységben és jövedelmi egyenlőtlenségben, s ez a kommunizmus idejében is így volt. A 90-es évek elejétől alapvetően megváltozott Európa társadalma, amely demokráciára és szabadságra épül, csökkentek a munkalehetőségek, viszont a szabadság nevében mindent megengedtek és a társadalmat fokozatosan butították. A nők szerepe a társadalomban megnőtt, karriert építhetnek maguknak, akár politikai, akár gazdasági téren. De csökkent a szülések száma, maximum két gyermeket mernek vállalni arra hivatkozva, hogy meg kell legyen az anyagi háttér. A cigányokat lenézik, amiért sok gyereket mernek vállalni. Egyes országokban legális az abortusz. A cigányoknál ez nagyon ritka. Elmondok egy történetet, ami nagyon meglepett. Amikor a testvéremnél voltam, láttam, hogy a sógornőm megint gyereket vár, s megkérdeztem, miért nem veteti el a gyereket (megjegyzem, ez még középiskolás koromban történt), miért kell a nyomorba születnie a gyereknek. A válasz mélyen meghatott: cigány vagyok, nem gyilkos! Nincs jogom megölni a saját véremet, Isten előtt mit fogok mondani? Ha megöregedem, ő fog gondoskodni rólam. A gádzsók a saját nemzetüket fogják kiirtani, ha így folytatják.

A társadalomban megváltoztak a szerepek, a nők pénzkeresők lettek, az apukák kivehetik a „szülési szabadságot", a gyerekek szerepe a társadalomban nem az, ami volt a mi gyermekkorunkban. Lassan a tévé, az internet és a média neveli a gyereket, és teljesen érzéketlenné, közömbössé teszi őket. Egyes helyeken olyan jogokkal ruházzák fel a gyereket, hogy joga van öngyilkos lenni, eldönteni, hogy fiú vagy lány akar lenni. A cigányoknál nincs szerepváltás a családon belül, mindenki megmarad annak, aminek született.

A cigányok mélyen hívők, sosem hallottam, hogy valaki kijelentette volna, hogy ateista, ami egész Európában megfigyelhető. A cigányok természetfeletti nyitottsága miatt erős családi kapcsolatban élnek, nagyon segítőkészek, egymás házába természetesen járnak, egymáson segítenek. Mi az, amire még figyelhetünk és tanulhatunk tőlük? Az, hogy nagyon összetartóak, és kiállnak egymásért, bármi legyen, s ha egymást megbántják, hamar kibékülnek.

Társadalmunk általában erősen toleráns, hát miért nem tudja a cigányokat tolerálni? Akik olyan értékeket képviselnek, amiből lehet tanulni, akár egy társadalmi rendszer is működhetne általa? Talán szembesültetek azzal, hogy a cigányok nagyon tisztelettudóak az öregekkel szemben. Soha sem nézik le a más nemzetiségűek hagyományait, tiszteletben tartják, van, amikor átvesznek hagyományt és alkalmazzák a saját szokásaikhoz. Ám ami természetellenes, azt megvetik és elutasítják.

A cigány nők viseletéről mindig az jut eszünkbe, hogy de régies, különcködő. Nézzük meg a hátterét, állítsuk párhuzamba más nép öltözetével. Egyből az ötlik szembe, hogy a cigány nők nem követik a divatot, míg mások nagy hangsúlyt fektetnek a divatra, kirívóan öltöznek.

Kedves olvasó, talán hiányérzeted van, mintha csak a pozitívumokat emelném ki. Ez is volt a szándékom. Az etnikumomnak is vannak hibái, amiket ki is lehetne küszöbölni, s ezzel sok problémát lehetne orvosolni, ami csökkentené a nemzetiségek közötti súrlódást. De amikor mindenhonnan kitiltanak, megvetnek, a kezedből kitépik a bizalmat, te hogyan alkalmazkodnál egy ilyen közösséghez? Meglátásom szerint a bizalmat vették el a cigányoktól, ezért nehezen bíznak meg a körülöttük lévő nemzetekben, ami pedig a hanyatlásukat okozta, mert csak a saját törvényeik szerint éltek és cselekedtek. Szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy Európában a cigányok a periférián vannak, a társadalom kiszorítja és lenézi őket, a migrációs problémát jobban felkarolták, több energiát és pénzt fektetnek bele a migránsok integrálásába. Ha a cigányok Európában ezt a figyelmet megkapták volna, vajon a cigányintegráció előbbre lenne?

A jelenből a jövőre tekintve

Múlt, jelen, jövő. Carpe diem - élj a mának, barátom, ne törődj vele, hogy mindaz, amit ismertél és szerettél, eltűnt, ne zavarjon, hogy az emberek a tolerancia jegyében fejbe koppintják egymást, ne érdekeljen, hogy kultúránk hanyatlik. Cigányintegráció nem volt és nem is lesz lehetséges egy hanyatló kultúrában. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy a cigányok jelentik a legnagyobb gondot számodra. A legnagyobb gondod magaddal van. Hibáztatni könnyű, ujjal mutogatni mentség. Szerintem a cigányok, mint a múltban, a jövőben is sok mindent túl fognak élni. Tarts velem, imádkozzunk együtt.

Egy cigány gyerek imája

Mennyei Atyám! Én csak egy kis cigány gyerek vagyok. Apámat, anyámat lenézik a többiek. Nekem is ez lesz a sorsom? Az osztályban elhúzódnak tőlem. Ha valami eltűnik, elvész, a tekintetek rám szegződnek. Mindenki engem gyanúsít. Az osztályban pontos hierarchia van. Én legalul vagyok. Legutolsó padban ülök. Nem akar mellém ülni senki. Az udvaron nem játszanak velem. Senki sem választ engem párjának. Istenem! Ha téged Atyámnak szólíthatlak, akkor ők a testvéreim. Ha sorba kell állnunk, én legutolsónak maradok. Egyedül. Mert páratlan az osztálylétszám. És nem beszélgethetek senkivel. Nekem kelletlenül válaszolnak. Már nem is kérdezek. Inkább csak hallgatok magamban. Kérdéseimre magam válaszolok.

A másik osztályban is van egy cigánygyerek. A többiek előtt nem szívesen találkozunk, nem szívesen beszélgetünk egymással. Ilyenkor csúfolnak bennünket. Csak hazafelé, amikor már üres az utca, olyankor egymás mellett megyünk szótlanul. Ugyanazt akarjuk egymásnak elmondani. Mégis hallgatunk. Egymás előtt is szégyelljük magunkat. Azt, hogy cigányok vagyunk. Anyánk is szégyelli.

Mindenható Isten! Te akartad, hogy cigányok is legyenek a világon, s azt is, hogy én cigánynak szülessek. Le sem tagadhatom. Látják rajtam. Bélyegként viseljem? Ne engedd, Uram, hogy gyökeret verjen bennem a kisebbrendűségi érzés! Ne engedj szolgalelkűvé válnom! Ne engedd elhatalmasodni rajtam a keserűséget, az emberek iránti gyűlöletet! Akkor sem, ha elutasítanak és még a segítséget sem fogadják el tőlem.

Uram, te minket, cigányokat hátrább állítottál a pályán, amikor felsorakoztattál bennünket az élet nagy versenyfutására. Ezért elkeseredtünk. De azt is láthatjuk, miként rohannak vesztükbe azok, akik az élvonalból indultak.

Uram, te akartad, hogy én is cigánynak szülessem. Apám megpróbált küzdeni, fölemelkedni. Anyámmal ritkán váltanak erről szót. Az én sorsom is ez lesz? És a többi cigány gyereké is? Hát sohasem lépünk ki ebből a sorsból? Hát nem születik valaki közülünk, aki élünkre állna? Aki visszaszerezné becsületünket az emberek előtt? Aki megmutatná, hogyan vívjuk ki tekintélyünket anélkül, hogy meg kellene tagadnunk cigány mivoltunkat? Megvetettek, lenézettek, félreállítottak Istene, könyörülj rajtunk, segíts minket! Add, hogy ne sebeinkre figyeljünk, hanem ajándékainkra; a bennünk lévő értékekre, melyekkel egész népünket gazdagíthatjuk. Uram, én hiszek népem fölemelkedésében! Áldd meg, Uram, s ne hagyd soha magára tebenned bízó cigány népedet! Ámen.

Végkicsengés cigányszemmel

Remélem, kedves olvasó, ez a kis esszé magával ragadott és megmozgatott benned olyasmit is, ami által más szemmel nézel a cigányokra, s nemcsak a rossz oldalukat látod, hanem azokat is, amelyek mintaképpé tehetik. Jó tanácsként azt tudom megfogalmazni neked, hogy soha ne nagy dolgokkal kezdj el valamit, hanem vedd észre a kis dolgokat, apró lépésekkel haladhatsz előre. Rám az imából leginkább ez a részlet jellemző: Uram, te minket, cigányokat hátrább állítottál a pályán, amikor felsorakoztattál bennünket az élet nagy versenyfutására. Ezért elkeseredtünk. De azt is láthatjuk, miként rohannak vesztükbe azok, akik az élvonalból indultak.

Büszke vagyok cigány mivoltomra, ezt sosem tagadnám le. Bár sokszor hátrány volt ez nekem, de egyben előnyöm is származott belőle, azzá tett, aki vagyok. Ezért jellemző rám a cím is. A látszat néha csal. A szem és a fül zenéje a szív könnye!

 

Bibliográfia

Székely János: Cigány népismeret, Te del o Del baxt! Szent István Társulat, Budapest 2010.

Viorel Achem: Cigányok a román történelemben. Osiris Kiadó, Budapest 2001.

Hetényi Varga László: Beszélgetés a Mesterrel, Imák és elmélkedések az ifjúság számára, X. kiadás. Szent István Társulat, Budapest 2015.

http://tisztavizetapoharba.blog.hu/2009/04/08/aprilis_8_a_romak_vilagnapja (2016.04.20.)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Cig%C3%A1nyok (2016.04.20.)