Cselényi István Gábor
a FEJLŐDÉS HAJTÓEREJE A TUDAT!
Die liturgische Stille: für Gott bestimmte Falle
In unserer extra-lauten Welt fühlen wir oft den Mangel ruhiger Vertiefung, oder, durch Eintauchen in Gott, den geschenkten seelischen Aufladung. Aber wie kann man wirklich auf Gott achten, in ihm eintauchen, wenn man sich, einerseits die Sorgen des Lebens hinter sich lassend und andererseits dennoch mit sich schleppend, auf eine Kirchenbank setzt?
Dieser Artikel versucht jene Möglichkeiten zur Stille zu kommen darzulegen, welche die heilige Liturgie begleiten. Es lohnt sich Zeit dem Schweigen zu widmen, damit die Begegnung mit Ihm wahre spirituelle Erfahrung und Aufladung bieten kann.
Stichwörter: liturgische Stille, Buße, Wortgottesdienst, Konsekration, Kommunion.
A szerző 2003-ban végzett a kolozsvári Babe§-Bolyai Tudományegyetem RK Teológia Karán, hittan-német szakon. 2014-ben doktori fokozatot szerzett a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézetében. Jelenleg a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceumban hittant tanít.
Váratlan helyzetekben vagy rendkívüli események alkalmával néha úgy meglepődünk, hogy akár a szavunk is elakad, és a helyzetre, eseményre a csendünkkel válaszolunk. De ez a csend sokatmondó.
Korunkat illették már különböző jelzőkkel: modern, posztmodern, digitális. Én most egy újabb jelzővel bővítem a palettát, de nem találok ki új fogalmat, csak tényként szeretném megállapítani azt, amit auditív módon megtapasztalhatunk mindennapjainkban. A mi világunk extrazajos. Gépek, járművek, a többnél több tévécsatorna, a számítógépek, a telefonok mind-mind a zaj forrásai. Milyen „eszközök" vannak a csend javára?
Mert a csendre minden esetben szükségünk van. És jelen is van az élet minden területén, épp csak meg kell hallani. Vegyük például a zenét, jelen van benne a csend. Talán ellentmondásosnak tűnik ez a kijelentés. De ha belegondolunk, milyen hatást lehet elérni egy zeneműben a szünettel, a zenei csenddel, akkor rájövünk, hogy a nagy pillanatok előtt szükség van erre a hatásszünetre. Hasonlóképpen az esemény lejárta után is fontos. Mindkettőnek más a szerepe.
Az Isten-ember kapcsolatban is különleges helyet foglal el a csend. A dán filozófus és teológus, Sören Kierkegaard így fogalmaz: „A világ mai állapota, az egész élet beteg. Ha orvos lennék és megkérdeznék: mit tanácsolsz, ezt válaszolnám: teremts csendet! Bírd rá az embereket a hallgatásra! Csak így lehet meghallani Isten szavát."1
Anthony de Mello egyik egyperces története szintén hangsúlyozza a csend fontosságát.
A kormányzó egyik utazása során belépett a Mesterhez, hogy tiszteletét tegye nála.
- Az állam ügyei nem hagynak nekem időt hosszabb értekezésekre - mondta. - Össze tudná foglalni a vallás lényegét néhány mondatban egy olyan elfoglalt ember számára, mint például én?
- Egyetlen szóval megmondom Önnek, méltóságos uram.
- Hihetetlen! Mi az a szó?
- Csend.
- S hogyan érhetem el a csendet?
- Elmélkedéssel.
- És ha szabad kérdeznem, mi az elmélkedés?
- Csend.2
A csendnek szerepe van az élet minden területén, így a liturgiában is. A neves teológus, Romano Guardini azt vallja, hogy a liturgikus élet a csend megértésénél kezdődik. „Csend nélkül hiányzik a liturgia mélysége és minden hiábavaló... a csend az első feltétele minden szent cselekménynek."3
Természetes, hogy az örök Ige liturgiájában a szónak és az emberi hangnak lényeges szerepe van. De kétségtelen az is, hogy a liturgiához a hallgatás is hozzátartozik. A beszélő Istenhez énekelve és imádkozva válaszolunk, ám a nagy titok, mely minden szót meghalad, hallgatni hív bennünket. Ez belső tartalommal rendelkező hallgatás, ami több, mint a beszéd és a cselekvés hiánya. Ahogyan Joseph Ratzinger fogalmaz: „a liturgiától éppen azt várjuk, hogy az nekünk olyan pozitív csendet ajándékozzon, amelyben mi megtaláljuk saját magunkat - olyan csendet, amely nem egyszerűen valamiféle szünet, amikor ezer gondolat és kívánság rohamoz meg bennünket, hanem magunkba szállás, amely belső békét ad nekünk, amikor fellélegezhetünk, és ami a betemetett lényeget tárja fel".4
A csend gyakran beszédesebben mondja el a szív gondolatait, mint az ékesszólás. Talán ez az oka, hogy a II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója a hívek tevékeny
részvételének módozatairól beszélve kiemeli a csend jelentőségét: „A tevékeny részvétel előmozdítása érdekében gondot kell fordítani a nép akklamációira, feleleteire, zsoltárénekére, antifónáira és énekeire, mozdulataira és testtartására. A maga idejében szent csendet is kell tartani" (SC 30).5
Bár a zsinat előtti időszakban nem foglalkoztak mélyrehatóan a liturgikus csenddel, az azt követő időben végre már fonto-sabb szerepet kapott.6 Legalábbis elméletben. A gyakorlatban sokan ma sem értik a szent csend értelmét és jelentőségét, így kurtán átsiklanak rajta vagy teljesen kihagyják azt a szentmiséből. Még kevesebben vannak azok a lelkipásztorok, akik a zsinattal együtt vallják, hogy a csend a liturgia szerves része.7
A szentmisében lényeges szerepe van, hiszen lehetőséget ad arra, hogy a nép bensőségesebben csatlakozzék az ünnepelt misztériumhoz.8 Annak érdekében, hogy a hallgatás termékennyé váljék és ne csak tevékenységi szünet legyen a liturgiában, a csendnek a történések valódi belső alkotóelemévé kell válnia.9
Hogyan lehetséges ez? Illetve mi a liturgikus csend célja, értelme és jelentősége?
A Római Misekönyv Általános Rendelkezései erről a következőképpen fogalmaz: „A maga idejében meg kell tartani a szent csendet, mint a szertartás szerves részét. Jellege az alkalomhoz igazodik: a bűnbánatnál és a könyörgésre való felhívásnál ki-ki magába száll; az olvasmányok vagy a homília befejeztével röviden elmélkedik az elhangzottakról; áldozás után pedig szíve mélyén dicséri és imádja Istent.
Kívánatos, hogy már a liturgikus ünneplés előtt csendet tartsanak a templomban, a sekrestyében, a raktárban és a közeli helyiségekben, hogy mindenki áhítatos lélekkel készülhessen fel a szent cselekményekre." (RMÁR 45)
A szöveg csak néhány alkalmat említ, amikor a szentmise liturgiájában szent csendet lehet tartani, de további lehetőségek, alkalmak is vannak erre a gesztusra.10 A továbbiakban sorra vesszük azokat a helyeket, ahol a csend sokatmondó és hasznos lehet a szentmise kellő átélésében.
A ráhangolódás, összeszedettség csendje
Minden nagy eseményre fel vagy rá kell készülnünk. Ha vendégeket várunk, ha vizsgánk lesz, ha nagy munka előtt állunk, előbb ráhangolódunk. Ha valaki szereti a komolyzenei koncerteket, akkor tudja, hogy nem lehet utolsó percben érkezni az
előadásra, hanem időben kell megérkezni, s fel kell készülni mindarra a szépségre, amit hallani fog. A nagy és fontos dolgok iránti érzék megköveteli, hogy mielőtt ezekkel foglalkozunk, megszabaduljunk a szétszórtságtól, s benső rendet teremtsünk magunkban. Ez az előkészület szükséges a szentmisére (ugyanakkor minden imádságunkra is). Minél jobb volt a ráhangolódásunk, annál több lelki hatást tud adni a liturgia. Összeszedetteknek kell lennünk. Ez annyit jelent, hogy nyugodttá válunk, igyekszünk megszabadulni a hétköznapok gondjaitól, félelmeitől, szenvedélyeitől. Félre kell tenni minden kószáló vágyunkat és nyitottá válni, Istenre hangolódni. Az akaratunkat kell befolyásolni, hogy a következőkben minden mást tegyünk félre, legyünk teljesen szabadok. Mindezt úgy is fogalmazhatnánk, hogy legyünk jelen testileg, lelkileg.11 Az ilyen nyugodtságban mélyebben átélhetjük a liturgikus élményt, és kijelenthetjük Szent Ágostonnal együtt: Fecisti nos ad te et inquietum est cor nostrum, donec requiescat in te.12
Aki tehát összeszedi magát, nyugodttá és a pillanat számára jelenvalóvá válik, az egyúttal legyőzi a belső terheket és tépe-lődéseket is. Felemelkedik, könnyűvé, szabaddá válik. Felébred az érdeklődése, s az elevenen fordul tárgya felé. Készség ébred benne, hogy találkozás jöhessen létre.13 Mindehhez szükségünk van arra, hogy időben megérkezzünk a szentmisére, és a csendben, amire a RMÁR is utal, rákészüljünk a legszentebb áldozatra.
Amikor a világ nyüzsgő zajától megérkezünk a szent helyre, a közös eucharisztia színhelyére, ott csendben rákészülünk a liturgiára.14 Ennek aktív csendnek kell lennie. Meg kell teremtenünk azt a belső légkört, amelyben találkozhatunk Istennel. Elő kell készítenünk lelki jászlunkat a kis Jézus születésére, befogadására. A csend tehát nem csak hallgatás, hanem tevékeny ráhangolódás a találkozásra, a misztériumra. Kinyílunk a túlvilág, a transzcendens valóság felé, a végtelen felé, és nyitva maradunk. Várjuk, hogy Isten szent valóságában részesüljünk.15 A belső csend megteremtése a szentmise kezdetén erőfeszítéseket igényelhet részünkről, hiszen nehéz elhatárolódni a mindennapi gondjainktól, bánatainktól, örömeinktől, melyek életünk részei. De ha mindezeket lerakjuk elébe és a pillanatnak élünk, a találkozás pillanatának, akkor ő megajándékoz minket. Ha így készülünk fel a szent cselekményre, az valóban lelki feltöltődést, élményt fog adni számunkra. Nem várhatunk tevékeny részvételt a liturgiában, ha felszínesen vagyunk jelen. Belsőleg kell felkészültnek lennünk. Ezt segíti elő - többek között - például az összeszedettség és a csend, legalább néhány perccel a liturgia kezdete előtt.16
Akár a szentmisére való ráhangolódásra is vonatkozhatnának Jörg Zink evangélikus lelkész imában megfogalmazott gondolatai:
Szeretnék csöndben lenni, Uram, s így várni rád. Szeretnék csöndben lenni, hogy megértsem, mi történik a nagyvilágban. Hallgatni szeretnék, hogy közel kerüljek a dolgokhoz, minden teremtményedhez, és halljam hangjukat. Szeretnék csöndben lenni, hogy a sokféle hang között megismerjem a hangod.
Amikor a mindenségre a teljes csönd kiáradt
- mondja az Írás,
isteni trónjáról leszállt, Uram,
mindenható Igéd.
Hallgatni szeretnék,
és ámulni azon,
hogy hozzám is van szavad.17
Az összeszedettség csendje szükséges küszöb vagy előcsarnok, amely a mindennapi életből átvezet egy másik valóságba.18
A kényes csend
Miután csendben ráhangolódtunk a szent találkozásra, szinte a legelején, a bűnbánati ima középpontjában újra a csend foglal helyet. Ez az az idő, amikor szétnézünk önmagunkban. A bűnbánati aktus csendje azért van, hogy megszólaljon a lelkiismeretünk. A lelkiismeret, amely dicsér és vádol is. Itt inkább azért hallgatunk, hogy rádöbbenjünk bűnös voltunkra.19 Ebben a csendben elgondolkodunk azon, hogy mi rosszat tettünk, és mi jót nem tettünk meg Istennek, a felebarátunknak és saját magunknak. Be kell vallanunk, hogy nem mindig aszerint éltünk, amit hiszünk: nem mindenben engedelmeskedtünk Jézus tanításának; nem mindig szeretetből döntöttünk vagy szóltunk. Tetteink nem mindig tanúsították azt, hogy Isten gyermekei vagyunk.20 Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez kényes csend, hiszen a bensőnkre, lelkünkre kell figyelnünk, ami feltárja hibáinkat, bűneinket. Ez az a pillanat, amikor arra vagyunk hivatva, hogy lemérjük bűneink súlyát, és megbánva azokat, megtapasztalhatjuk Isten szeretetének kiáradását is.21 Talán itt érezhetjük át igazán azt a jézusi mondatot, hogy „nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket a bűnbánatra" (Lk 5,31-32).
A kérések csendje
A könyörgés csendjében (collecta22) szólhatunk Istenhez. Elmondhatjuk neki örömeinket, hálánkat, nehézségeinket, és kérhetünk tőle.23 Ennek az imádságnak a jellege a kérés.24 Ebből kifolyólag méltán nevezhetjük ezt a kérések csendjének. Ez a „szent csend" a keresztény ókorból való, összeszedjük magunkat és Isten jelenlétébe helyezkedünk, teljes lélekkel azonosítjuk magunkat a liturgikus imádság szavaival.25
A misekönyv így fogalmaz: „Ezután a pap imára szólítja fel a népet. Mindnyájan csendben vannak a pappal együtt egy kis ideig, hogy tudatosítsák: Isten színe előtt állnak, hogy kéréseiket magukban megfogalmazzák" (RMÁR 54.).
Merjünk kérni Istentől, hiszen maga Jézus biztat erre: „Kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen" (Jn 16,24). A kérés az alázat jele is. Elismerjük, hogy akitől kérünk, az nagyobb nálunk. Magatartásunk Istennel szemben akkor helyes, ha kicsinynek és szegénynek érezzük magunkat előtte.26
Erre a csendes imára időt kell engedni. Általában a „könyörögjünk" után rögtön folytatódik is az ima. Ajánlatos lenne 20-30 másodperces csendet tartani, és csak utána „kollektálni", begyűjteni az egyéni imákat a papi imával.27 Ez a csend azért is jelentős, mert benne mindenki személyes kapcsolatba léphet az Úrral. Ugyanakkor hozzájárul ahhoz, hogy a krisztushívők ne csak mint idegenek vagy mint néma szemlélők vegyenek részt ebben az imában (SC 48). Ezért érdemes arra is hangsúlyt fektetni, hogy a felolvasó ne a kimondott „könyörögjünk" után induljon el - ahogy azt sokszor teszik -, mert akkor a figyelem ráirányul, hanem a collecta végén.28
Az elmélkedés csendje
A RMÁR értelmében „az igeliturgiát úgy kell végezni, hogy elősegítse az elmélkedést, ezért kerülni kell a sietség minden formáját, amely az összeszedettséget akadályozná. Az ige liturgiájában, a közösség összetételét figyelembe véve, rövid szent csend tartható, hogy Isten igéje a Szentlélek indítására jobban gyökeret verjen a szívekben és előkészítsen az imádságos válaszra. A csendnek ilyen pillanatait lehet tartani például az igeliturgia kezdete előtt, az olvasmány és a szentlecke, illetve a homília után" (RMÁR 56.).
Míg a collecta csendjében azért hallgattunk, hogy szólhassunk Istenhez, addig az igeliturgia csendjében azért hallgatunk, hogy Isten jusson szóhoz, ő is tudja elmondani nekünk kívánságait, kéréseit.29 Ahhoz, hogy meghalljuk Isten szavát, hallgatnunk kell.30 Ha tényleg kegyelmi találkozást akarunk elősegíteni, akkor érdemes minden olvasmány után kis szünetet tartani. Természetesen, ahogy minden más liturgikus csend esetében, először meg kell tanulnunk, hogyan használjuk fel ezeket a csendes másodperceket, mert máskülönben csak üres semmittevés lesz belőle. A csend itt arra van, hogy a hallott szöveget befogadjuk, szívünkbe zárjuk, engedjük, hogy hatást gyakoroljon, és próbáljuk felfogni, mit akar számunkra közölni Isten, mi az a jó hír, amivel meg akar örvendeztetni.31
Ez a hallgatás, a meditáció, az elmélkedés csendje. Benne a Szentlélek működik, hogy megérthessük Isten üzenetét. Az olvasmányokat arra szánták, hogy a hívők megértsék lényegüket és elgondolkodjanak rajtuk.32 Ehhez azonban szükséges az a rövid megállás, amelyben átgondoljuk, hogy mit olvastak fel.33 Az igazi csendben a szívünk is hallgat, figyel. Ez a belső éberség szükséges ahhoz, hogy Isten szavát is meghalljuk. Az ilyen csend az igeliturgia után általában meghozza gyümölcseit. A rövid elmélkedés segít bennünket abban, hogy az igét valóban életté tudjuk váltani. Maga Jézus is figyelmeztet bennünket, hogy nem elég az, hogy csak hallgatjuk az ő tanítását: „De még boldogabbak azok, akik Isten szavát hallgatják, és megtartják azt!" (Lk 11,28).34
A homília utáni csend, amelyet lehetőség szerint meg kell tartani,35 ugyanazt a célt szolgálja, mint az olvasmányok után: elmélkedjünk az elhangzottakon. Ezt tette a Szűzanya is: „megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében" (Lk 2,19).
Az imádat, hitvallás csendje
Az átváltoztatáskor megdöbbent bennünket, hogy a pap szavaira Jézus leszáll az oltárra, a kenyér és bor pedig valóságos testévé és vérévé változik. Ennek mikéntje misztérium számunkra, de ugyanakkor Jézus szeretetének legnagyobb műve ez. Itt éri el csúcspontját a liturgia: „Krisztus újra földre szállott, vándorlásunk társa lett, mert szerette a világot, kenyér színben rejtőzött".36
Mi történik átváltoztatáskor? Prohászka szavaival felelhetnénk erre, melyek ma is időtállóak: „Az isteni élet villan meg s a szent ostya matériáját fölváltja a krisztusi jelenlét; az ő teste, az ő vére van itt. Ismét egy nagy hatalmi szó a kehely fölött, s bor és víz Krisztus vérévé változnak, vagyis isteni erő szétfreccsenti s helyébe kigyullad a szent vér tüze".37
Hogyan viselkedjük e pillanatokban? Jusztinián Lőrinc velencei pátriárka (f1455) egy karácsonyi szentmiséjén elragadtatásba esett úrfelmutatáskor. Sokáig állt mozdulatlanul. A segédkezők megérintették, hogy folytassa a szentmisét. Összerezzenve így szólt: „Igen, testvérek, a szentmisét folytatom, de mit csináljunk ezzel a gyönyörűséges kisdeddel?"38
Ez a csend meghív bennünket, hogy tekintetünket Krisztusra emeljük, s olyan pillantással tekintsünk rá, amelyben egyszerre benne van köszönet, imádás és a saját átalakításunkra vonatkozó kérés is.39
Érdemes még egy gesztusra odafigyelni: úrfelmutatáskor ne hajtsuk le a fejünket. Az úrfelmutatás - vagyis amikor a pap az átváltoztatott kenyeret, majd a kelyhet felemeli - éppen azért alakult ki, hogy a hívek jobban láthassák az Eukarisztiában jelen lévő Krisztust. Nézzünk tehát ilyenkor fel, lássuk a csodát, a misztériumot, azt, hogy Jézus testével és vérével megjelent közöttünk!40 Az átváltoztatás Isten értünk véghezvitt nagy tette. Ez magasba ragadja szívünket, de pillantásunkat is.41 Így válik számunkra ez a csendben figyelés a hit, az imádat csendjévé, melyben elismerjük, hogy vágyunk arra, hogy ő lelki táplálékunkká váljon.42
A legszentebb pillanatot mintegy előre jelzi a csengő43 hangja, az orgona elnémulása. A hívek térdre borulnak, és megilletődött hallgatással átmennek Krisztussal a halál kapuján, hogy meghaljanak a bűnnek, s feltámadjanak az új életre. Ebben a csendben benne van az örökkel való érintkezés, mi pedig egy rövid időre kilépünk a normál időből és belépünk az Istennel való együttlétbe.44 Az átváltoztatáson való részvétel hasonló lehet a kálváriai, vérontásos áldozaton való részvételhez. Ezzel a jelenléttel különösképpen belekapcsolódunk a szentáldozatba és annak közvetlen részeseivé leszünk.45
Ez a szentmise csúcspontja. Fogalmazhatnánk úgy, hogy ezért jöttünk. Benne vagyunk Jézus áldozatában. Ránk is igent mond az Atya, hisz Jézus által mi is Isten gyermekei lettünk.46 Természetes tehát, hogy ebben a megilletődésben nem jutunk szóhoz, vagyis csendes imádattal csak rá tekintünk.
Az előkészület és a hálaadás csendje
Az áldozással kapcsolatban csak az áldozás utáni csend szükségessége lett ismertté, pedig az általános rendelkezések itt kétféle csendről beszélnek: áldozás előtti és áldozás utáni csendről.47
Az áldozás előtt „a pap csendes imával készül elő, hogy Krisztus testét és vérét gyümölcsözően vehesse magához; ugyanezt teszik a hívek, csendben imádkozva" (RMÁR 84.). A csendre a csodálat és az ámulat késztet. Az áldozók valóságos csendben tudatosítják magukban, hogy a földön a legnagyobb dolog az, hogy szentáldozáshoz járulhatnak. Rácsodálkoznak Krisztus mérhetetlen szeretetére, s hálát adnak, hogy vele egyesülhetnek, erősítő táplálékot kapnak. Mind a pap, mind a hívek imádkozva készülnek a szentáldozásra. A közös áldozási előkészület konkrét formáját a rövid csendben kapja meg.48 Ezért nevezhetjük ezt az előkészület csendjének. Az Úr fogadása személyes előkészületet igényel, hogy az áldozás folyamata ne legyen csupán külsőség. Itt azért is fontos a hallgatás, mert a béke szertartásával sok helyen a közösségben nyugtalanság keletkezik, megbomlik a rend,49 amely után túl hirtelen jön a figyelmünket Isten Bárányára irányító meghívás. Ha a csendnek egy ilyen pillanatában valóban mindenki a Bárányra irányítja szíve tekintetét, akkor ez a pillanat az áldott hallgatás idejévé válhat.50
„Az áldoztatás befejezése után a pap és a hívek, ha megfelelőnek látszik, kis ideig csendben imádkoznak" (RMÁR 88.). Az áldozás utáni percek alkalmasak arra, hogy a szív csendjében eggyé váljunk azzal, aki erre az egyesülésre méltatott minket, majd e percek elmúltával az egyház is elmondja, amit erről a titokról lelkünkre akar kötni.51
Ebben a csendben az is fontos, hogy miután tudatosítottuk, mi a jelentősége Krisztussal való egyesülésünknek, élvezzük mind az eukarisztikus közösséghez való tartozásunkat, mind saját egyéni kapcsolatunkat Krisztussal.52 Ez a csend a hálaadás csendje. Bár megvallottuk, hogy Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj!, most mégis hálásak vagyunk Jézusnak, aki szívünkben vett lakást. A hála, a szeretet szavaival szólunk hozzá, ő meg a jóság, irgalom hangján.53 Így válik az Úrral folytatandó párbeszéd pillanatává, melyet ajándékba kaptunk.54 Ez a csend ugyanakkor arra is való, hogy a szétszóródottság-ban körülnézzünk és örvendezve tudatosítsuk, hogy ehhez a csoporthoz, a jó Isten családjához, az Úr Jézus egyházához tartozunk. Az ezt követő, áldozás utáni ima pedig összefoglalja egyéni hálaadásunkat.55
Természetesen ezt a nagyszerű csendes pillanatot különböző akadályok befolyásolhatják. Ha az áldozás elnyúlik, a miséző pap talán kényszerítve érezheti magát arra, hogy a liturgiát gyorsan folytassa, hogy ne keletkezzék üres várakozási idő vagy belső nyugtalanság, amikor egyesek már indulásra készülődnek.56 De hogy igazán megélhessük a vele való találkozást, együttlétet, nem érdemes átugrani az ilyen jellegű csendet sem.
Végszó
A sorra vett néhány csend-lehetőség nem kimerítő jellegű. Ugyanakkor ennyiből is következtethetünk arra, hogy a csend valóban szerves részét képezi a liturgiának. Hogy melyik típusú csendnél mennyi időt lehet, illetve kell tartani, azt a liturgiát vezető papnak éreznie kell. Neki kell megtanítani a híveket, hogy ez a csend ne legyen unalmas, terhes, üres, hanem segítse elő a liturgiában a gyümölcsöző részvételt.57
A hívők liturgikus nevelése nagyon fontos. Ahogy Balthazar Fischer fogalmaz: „Igen tudatosan és igen türelmesen kell rávezetni a hívőket, ha azt akarjuk, hogy megtanuljanak lélekben a liturgiával élni. Feladatunk a jövőre nézve, hogy az eddiginél sokkal határozottabban fogjunk hozzá a hívők liturgikus kép-zéséhez..."58 Ez a nevelés a szent csendre is vonatkozik, hogy általa még jobban elmélyülhessünk a szent misztériumokban.
A régi, teljesen csendes mise után ne essünk át a ló túloldalára, azaz ne zárjunk ki minden csendet a szentmiséből. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy ennek a csendnek nem kongó ürességnek kell lennie, hanem tartalommal, lelkülettel betöltött szent csend kell legyen.59
Extrazajos világunkban a csendet egyre kevésbé értékelik. Ezért a külső és a belső csend megteremtése egyre nehezebbé vált. A zajban élő keresztény ember számára a liturgia lehet az a hely és az az idő, amikor találkozhat a csenddel és a csendben az ő Istenével. Az egyház liturgiája mindnyájunk számára felajánlja ezt a lehetőséget. Csak éljünk vele!60
Gyermekkoromban házszentelés alkalmával izgatottan vártuk a papot. Amikor az ének felcsendült, kinyitottuk az ajtót, beszaladtunk a szobába, és kíváncsian, de csendben, lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy belépjen valaki az ajtón. Vártuk a találkozást. Abban a percben minden mást elfelejtettünk. Lehet, hogy ha megkérdezték volna, még a nevünket sem tudjuk elmondani. Valami hasonló lelkületet teremthetnek bennünk a szentmise csendes pillanatai: nyitottakká válunk, izgatottá, kíváncsivá, és vágyva vágyunk a szent találkozásra!
Halkuljunk el tehát, bízva abban, hogy sikerül a néma kíván(csi)ságunkkal kelepcébe csalnunk őt.
Jegyzetek
1 György Attila: Virrasszatok és imádkozzatok. Sepsiszentgyörgyi Egyházi Tudósító 2014/188, http://szentjozsef.katolikussepsi.ro/files/december%5B12%5D.pdf (letöltés dátuma: 2016. február 7.)
2 Anthony de Mello: A csend szava. Egy perc bölcsesség. Budapest 1993, 19.
3 Romano Guardini: La messe. Paris 1957, 20.
4 Joseph Ratzinger: A liturgia szelleme. Budapest 2002, 187-189.
5 Diós István (szerk.): A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai. Budapest 20072.
6 André Desautels: Silence et action liturgique, in: Vivre et célébrer, 198 (2009) 3.
7 Dolhai Lajos: A liturgia teológiája. Budapest 2002, 314.
8 Felice Rainoldi: Promozione e rispetto del silenzio liturgico. Rivista Liturgica 76 (1989) 397-398.
9 Ratzinger, 189.
10 Dolhai, 315.
11 Romano Guardini: Az imádság iskolája, in: Romano Guardini: Az imádság iskolájában, (szerk.) Ákos Géza - Csanád Béla, Budapest 1988, 20-22.
12 Aurelius Augustinus: Confessionum Libri XIII, 1,1 in: Jacques-Paul Migne: Patrologiae cursus completus. Series Latina, XXXII. Parisiis 1877, 662. (Magyarul: magadért teremtettél bennünket és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned. vö. Aurelius Augustinus: Vallomások, Budapest 1982, 23.)
13 Guardini: Az imádság iskolája, 24.
14 Josef A. Jungmann: A szentmise. Eisenstadt 1977, 159.
15 Miklósházy Attila: Benedicamus Domino. Eisenstadt 1984, 15.
16 XVI. Benedek: Sacramentum caritatis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítása az Eucharisztiáról, az Egyház életének és küldetésének forrásáról és csúcspontjáról, (ford.) Diós István, Budapest 2007, 60.
17 Jörg Zink: Szeretnék csöndben lenni, http://www.szepi.hu/irodalom/vallas/csanad/csb_036.html (letöltés dátuma: 2016. január 31.)
18 Guy-Marie Oury: La Messe: spiritualité, histoire, pratique. Chambray-lés-Tours 1985, 50. Michael Kunzler: Az egyház liturgiája, Szeged 2005, 262.
19 Tamás József: Csúcs és forrás. Csíkszereda 2002, 166.
20 Fogassy Judit: A szentmise katekézise. Budapest 2004, 95.
21 Michele Jodice: Il silenzio: linguaggio dello Spirito Santo, in: La Sapienza della Croce, XVI/1-2/2001, 42.
22 Diós István: Collecta (lat. colligo - összegyűjt): a szentmise első könyörgése, melyet a celebráns mond a jelenlévők és az egész egyház nevében. In: Diós István - Viczián János (szerk.): Magyar Katolikus Lexikon II. Budapest 1993, 260-261.
23 Tamás, 166.
24 Jungmann, 171.
25 Radó Polikárp: A megújuló istentisztelet. Múlt - Jelen - Jövő. Budapest 1973, 184.
26 Tamás, 99.
27 Miklósházy, 87.
28 Várnagy Antal: Liturgika. Abaliget 1993, 249.
29 Tamás, 166.
30 Gustav Mensching: Das heilige Schweigen. Eine religionsgeschichtliche Untersuchung. Giessen 1926, 14.
31 Miklósházy, 87.
32 Jungmann, 175.
33 Gyakorlati szempontból fontos, hogy az ilyen szent csend tartásáról a kántornak/énekesnek is tudomása legyen, hogy ne kezdjen bele a zsoltár éneklésébe.
34 Dolhai, 321-322.
35 RMÁR 65.
36 Tamás, 159.
37 Prohászka Ottokár: Az élet kenyere. Naplójegyzetek az euchariszti-áról. Székesfehérvár 2005, 178.
38 Incze Dénes: Az áldozat liturgiája: az átváltoztatás. Vasárnap 48/27. XI. 2011, http://www.vasarnap.katolikhos.ro/48-szam-2011-november-27/400-utjelz850/871-az-aldozat-liturgiaja-az-atvaltoztatas (Letöltés ideje: 2016. február 7.)
39 Ratzinger, 191.
40 Hasonló lelkület legyen bennünk, mint amilyet az egyik tanulságos történet sugall: Történt egyszer, hogy Vianney Szent János, arsi plébános megfigyelte, hogy a templomban, ahol gyóntatni szokott, rendszeresen ül egy ember. Nem morzsolt rózsafüzért, nem mormolt imát az orra alatt, hanem csak ült a templomban. Egy idő után felkeltette a plébános figyelmét a dolog. Egy este kíváncsiságtól vezérelve odament a paraszthoz, és megkérdezte, hogy mit csinál a templomban minden áldott nap. A paraszt a következőt válaszolta: „Ó plébános úr, nem csinálok én semmit. Csak nézem Őt és Ő néz engem!"
41 Ratzinger, 192.
42 Tamás, 166.
43 A csengetés szokása valószínűleg akkor alakult ki, amikor még latin nyelvű volt a szentmise. Amíg a pap imádkozott, addig a hívek, akik nem értették, morzsolták a rózsafüzért, vagy az imakönyvükből próbálták meg követni a szentmise eseményeit. A csengetés a legfontosabb pillanatra hívta fel a hívek figyelmét. Erdélyben szintén régi szokás, hogy harangoznak Úrfelmutatáskor. Ez jelzi azok számára, akik nem lehettek a templomban, hogy ebben a pillanatban megtörtént a nagy csoda. Mind a csengetés, mind pedig a harangszó az Oltáriszentség-ben jelen levő Krisztus imádására való felhívás. De a csengő hangja zavaró is lehet a szent csendben. Ezért (is) érdemes időt fordítani a ministránsok felkészítésére, hogy a csengőt helyesen használják, ne vadul rázzák azt, hogy ne zavarják meg az imádat csendjét.
44 Ratzinger, 192.
45 Bangha Béla S. J. összegyűjtött munkái - Örök élet igéi, XX., (szerk.) Bíró Bertalan, Budapest é. n., 39.
46 Fogassy, 130.
47 Dolhai, 316.
48 Jo Hermans: Die Feier der Eucharistie: Erklärung und spirituelle Erschließung. Regensburg 1984, 303. vö. Kunzler 315.
49 Bálint Róbert: Köszöntsétek egymást a béke jelével! Keresztény Szó XXVI (2015/9), 21.
50 Ratzinger, 193.
51 Dobszai László: Jegyzetek a liturgiáról: Az áldozás utáni könyörgé-sekről, in: Gondolkodó füzetek 50/07. 2007. 16.
52 Miklósházy, 141.
53 Tamás, 166.
54 Ratzinger, 190.
55 Miklósházy, 141.
56 Ratzinger, 190.
57 Dolhai, 318.
58 Balthazar Fischer: Liturgikus megújulás: befejezés vagy kezdet?, in: Yves Congar et al.: Hűség és haladás. Bécs 1977, 119.
59 Várnagy, 237.
60 Dolhai, 324.
