Kondor Ágota
mAILÁTH GUSZTÁV KÁROLY PÜSPÖK SZEREPE AZ ERDÉLYI KATOLIKUS OKTATÁSBAN ÉS NEVELÉSBEN

 

 

A szerző Sepsiszentgyörgyön hitoktató, jelen írás a doktori dolgozata egyik fejezetének szerkesztett változata.

Mailáth Gusztáv Károly¹ püspöknek fontos szerepe volt a 20. század elején az erdélyi egyházmegyében lezajlott változásokban. Már püspökké való kinevezése első hónapjaiban tisztán látta, majd 1898-as körlevelében nyíltan szóvá is tette, hogy Erdélyben eluralkodott a vallástalanság és a hitközöny. Ennek kiváltó oka a püspök szerint a szegénység, a munkanélküliség és az alkoholizmus. Ebből fakad a gazdasági nyomor, a tudatlanság. Nyilván a liberalizmus és a szabadkőművesség is hozzájárult az áldatlan állapotokhoz. A legkiszolgáltatottabb helyzetben a katolikusság zömét kitevő székelység volt, erről a leghitelesebben és legkifejezőbb módon Márton Áron püspök írt 1940-ben a Bíró Vencel által készített Székhelyi Gr. Mailáth G. Károly című könyve előszavában: „Az idősebbek tudják, hogy mi volt itt, amikor 43 évvel ezelőtt mint püspök Erdély földjére lépett. Kiszikkadt talaj és sápadt lelkek erdeje várta. A falvak népe látogatta a templomokat, de városainkban már a vallási közömbösség és egy hetyke, hangoskodó egyházellenes szellem megejtette a lelkeket. Aki a művelt emberek sorába kívánt tartozni, ha az anyakönyvi bejegyzést vállalta is, magatartásával, politikai állásfoglalásával és közéleti szereplésével azt igyekezett bizonyítani, hogy a vallást nem életelvnek, hanem esetlegességnek, külsőségnek, az apáktól a többi családi emlékkel együtt átszármaztatott holt hagyománynak tekinti csupán. A felvilágosultság és haladás jelszavait, mint csalhatatlan igéket ismételgették, s egész társadalmunk, mint valami mámoros, lámpionos menet, hejehujázva, farsangi jókedvvel és gondtalansággal hajókázott a polgári jólét sekélyes vizein. A szellem és lélek mélységei nem vonzották."² Ha valakinek, akkor Márton Áronnak jogos a véleménynyilvánítása Mailáth püspök munkásságáról, lelkivezetői képességéről, mert diákként a lelki gyermekei közé tartozott. Személyesen tapasztalta emberi jóságát és tapintatos lelki irányítását. Közvetlenül az első világháború után többször váltottak levelet. Márton Áron valósággal vergődött, lemondott a papi hivatásról is. 1920. május 24-én Mailáth püspöknek írt levelében bevallja: „rideg közönnyel fosztottam meg lelkemet az Isten pazar ajándékától".³ De a püspök jósága visszahozta a gyulafehérvári Papneveldébe. Nem véletlenül összegezte Márton Áron fiatal püspökként is Mailáth G. Károly lelkipásztori munkáját ekképpen: „S a fiatal püspök itt, a legkiszikkadtabb ponton kezdte a mélyszántást és az evangéliumi magvetést. A tanuló ifjúságot, az értelmiségi osztály utánpótlását vette elsősorban gondozásába. Az Isten emberének mosolygó magabízásával zökkentette a fénylő ekét a bojtorjános ugarba, és sem idő, sem a nehézségek nem vették el a kedvét és nem fogyasztották el az erejét; négy évtizedes püspöksége alatt mindvégig lankadás nélkül, a kezdeti lelkesedés hevével tört első célja felé. A katolikus közszellem és katolikus nevelésügyünk megújulása az ő nevéhez fűződik. Újságokat alapított, mozgalmakat támogatott, megragadott minden alkalmat, hogy a katolikus közélet és szellemiség országos hírű képviselőit bemutassa egyházmegyéjének, papjainak és az ifjúságnak. A régi iskolák megújítása mellett új, hatalmas nevelőintézetek létesítését segítette elő, az iskolákba lelkes nevelőgárdát toborozott össze, lelkipásztorokat nevelt az ifjúság számára s célt, tartalmat és lendületet vitt a papság munkájába. De a mindenütt jelenlevő és mindenhová elható lélek ő volt. Szelíden, jóságosan, mosolygó szeretettel, ellenállhatatlan közvetlenséggel és soha ki nem hagyó következetességgel járt »fiai« után, volt az ifjúság barátja, bizalmasa, lelkipásztora -püspökatyja. Csak Isten tudja felmérni és megállapítani, hogy hány ember köszöni az ő atyai gondoskodásának testi és lelki egészségét, jelleme alakulását, mély és gyakorlati kereszténységét, boldog családi életét és egészséges gyermekeit; és csak Isten a megmondhatója, hogy abban a nemesebb lelkiségben és tisztultabb szellemben, amelyet a mai, férfikorban lévő és utánuk következő nemzedékek a Kárpátok övezetében képviselnek, mi a Mailáth püspök érdeme?"⁴

Mailáth püspök elsősorban a tanuló ifjúság vallási nevelését szorgalmazta már első pásztorleveleiben. Az 1897. évben kiadott körlevelében az ifjúság nevelésének megfelelő eszközeként a litániákat, a rózsafüzért, az ifjú szentekhez írt imádságokat, a bűnbánat szentségének gyakori használatát, lelkigyakorlatokat, a Mária Kongregáció elterjesztését látta. A „diákok püspökének" nevezett Mailáth püspök egész életét az ifjúságnak szentelte. Anyagi és erkölcsi segítséget nyújtott iskoláknak és tanulóknak egyaránt.

Nemcsak a neveltek, hanem a nevelők lelki életével is törődött. Püspöksége idején, oktatásügyi elképzelései megvalósítása érdekében, a keresztény szellemiségű tanítók tanítóegyesületbe, általános szövetségbe tömörültek a püspök biztatására. Gyakran a püspök több napos lelkigyakorlatra hívta őket (Gyulafehérvárra vagy Csíksomlyóra), számukra leggyakrabban a jezsuitáktól kért lelki vezetőket, de nagyon sokszor személyesen ő maga vezette a tanárok részére tartott lelkigyakorlatokat.

Az egyesületek, egyletek üléseinek jegyzőkönyveit tanulmányozva gyakran találunk utalást arra, hogyan hatott a püspök buzdítása, figyelme, személyes példája az érintettekre. A Szeben vármegye, Nagy- és Kis-Küküllő tanítóegyesületeinek közös alakuló ülésén elhangzott beszéd részlete híven tükrözi az akkori tanítók lelkesedését, tenni akarását, ügybuzgalmát: „És nekünk, kiknek a népnevelés általánosítása, terjesztése és emelése által nemcsak azon feladatot kell megvalósítanunk, hogy a miveltségben előrehaladottabb és számban is nagyobb nemzeteket megközelítsük, utolérjük, de a miveltség fokozása, a népnevelés emelése által a bennük rejlő nagy czél elérését a magyar nemzeti állam megteremtését is el kell érnünk nemcsak humanitárius, nemcsak közmivelödési, hanem hazafiúi lelkesedéssel is kell eltelve lennünk a népnevelés mélyreható és magasztos ügye iránt.

A népnevelés a nemzetnek az, mi a növénynek a föld nedűje - mennél táplálóbb ez - annál erősebb, fejlődésre képesebb amaz.

A népnevelés a nemzetnek az, mi a gyémántnak a csiszolás - mennél sikerültebb emez - annál értékesebb, nemesebb, fenségesebb amaz.

És a népnevelés a magyar nemzetnek az, mi volt egykor a honfoglalás. Vérrel szerzett és karddal védett édes hazánkat nevelés által nemesi tett. Szívvel szeretni - és a haza e szeretetében a honfi társak villongását megszűntetni, az értelmet az önzés rút vetélkedése helyett - az áldozatkészség nemes versenyéig felemelni, e versenyt nem az egyéni uralom, hanem a haza nagyságának megteremtésére irányítani - ez a jövő biztosítása; és az lesz a valódi honfoglalás - midőn ajk és hitkülönbség nélkül szíveinket csak egy érzés: a haza szeretete, értelmünket csak egy gondolat: a haza üdve, nagysága foglalja el. És e jövőnek el kell jönnie; e haza földjét bírva - el kell foglalni e föld minden gyermekének szívét -, rabbá tenni egy érzésnek: a haza imádásának, és el kell zárni e föld minden lakója gondolatjának szabadságát és korlátul fel kell állítani azon bűvkört, melyet egy forrón szeretett haza jövő nagyságának képe varázsol elébe.

És hogy e jövő közeledjék, és hogy e haza földjén - a szív és értelem egyaránt, lelkesedve és versenyezve - e jövőért egyesüljön, küzdjön annak alapfeltétele a népnevelés nagy és magasztos hivatásának kellő átérzése, öntudatos fejlesztése és áldozatkész betöltése. Hazánk népnevelői a tanító és tanítónői kar - szellemi értékének gyakori félreismerése és anyagi igényeinek rendszeres mellőzése daczára - a magyar nemzetben rejlő őserő és a magyar tanítói karra jellemző hazafiúi lelkesedés erejével - nehéz helyzete daczára képes hivatásának nagyságát átérezni, képes a kezelésére bízott népnevelés ügyét öntudatosan fejleszteni és képes a reábízott nehéz feladatot - áldozatkészséggel, mert anyagi egyenértékre még nem is gondolhat - megoldani.

A népnevelői állásban a test fárasztó munkának, a szellem kimentő működésnek van alávetve; - a test fáradsága után a jóllét kényelmes nyugalmát, a szellem kimerültsége egy biztosított jövő öntudatának üdeségét - az állás anyagi helyzetéből nem merítheti; és ha mégis látjuk a népnevelőket napi fáradalmaik, szellemi kimerülésük után - naponkint újult erővel, üdült szellemmel a népoktatás szolgálatába szegődni, abban fáradni, kitartani, sőt lelkesedni és lelkesítni, akkor e jelenségben fel kell hogy ismerjük magának az állásnak értékét; - és az ezen állás nagy hivatását átérző népnevelők ihletét, mely a nemzet jövőjét látva maga előtt - abban táplálkozik testileg, abban erősödik szellemileg önmaga. - A munkával terhelt, vagyonilag korlátolt népnevelő-egyesületet, mely idejét, fáradságát igénybe veszi, mely vagyoni áldozatokat követel - nem alakít, hacsak nem irányítja, útalja és vezérli őt erre a társulás útján saját önképzésének vágya és ha nem kelti benne e vágyat, a hivatás minél képesebb betöltésére való törekvése és ha nem támogatja e törekvéset - a reábízott ügy, a nemzet ügye iránti lelkesedése. - És a saját hatáskörben, szűk területen működő egyesületek tagjai - a népnevelők - nem utaznak napokra el, egy hosz-szú út fáradalmait, pénz és idő áldozatait nem hozzák meg nagyobb szabású, több egyesületre kiterjesztett közgyűlés tartása által, ha nem vezérli őket egy czél: a nemzeti nevelés ügyét előbbrevinni, bemutatni, terjeszteni; az eszmék kicserélése által az elméket élesíteni, az értelmet emelni, s mindebben a magyar nemzeti állam létét bizonyitani. A nemzet minden törekvése, a nemzet minden fájdalma, nagy türelme, a haza iránti szeretete, áldozatkészsége és szívós ereje egyesült a magyar népnevelőben. - Ily hivatással birni nagy és szép gondolat! ily hivatásért lelkesedni önfeláldozás! ily hivatásnak megfelelni, valódi hazafiság! És a népnevelők egyesületei: a hazafiúi érzelmek gyúpont-jai, a népnevelők egyesületi közgyűlése egy hitvallás, melyet a népnevelők tesznek arról, hogy hisznek a nemzet erejében, biznak e haza jövőjében és készek tűrni, fáradni és tudnak érezni és lelkesedni a nemzet ügyéért, a magyar nemzeti állam megteremtéséért. A hivatás iránti odaadás, az állás erkölcsi értékének felismerése, és az igaz magyar hazafi áldozatkészsége nélkül a népnevelők egyesületei, azok közgyűlései, azokon rendezett kiállítások nem létesülhetnének, a népnevelők működésének nemes irányát, hivatásuk felismerésének bizonyítékát, mi sem tünteti hívebben fel, mint az általuk alakított tanító-egyesületek és azok által kifejtett önképzés befelé, és a népnevelés körének, feladatának, jelentőségének, irányának és kezelési módozatainak megbeszélése által felkeltett közérdeklődés kifelé, - és ezen közérdeklődés felkeltése, annak ébrentartása - a tanító-egyesületek: legnagyobb vívmánya, mely a tanügy keretébe eső nagy és jelentős állami, társadalmi és nemzeti erők megszerzésére is vezet. (...) Ezen igazságnak tulajdonítja azt, hogy édes hazánkban a tan- és nevelésügy oly lendületnek örvend, hogy még kedvezőtlen viszonyaink közepette is nyugodtan állhatunk meg a többi civilizált nemzetek bírálata előtt. Ezen igazság érzete az, úgy mond, mely nemzetünk jobbjait arra ösztönzé, hogy a népnevelés ügyét felkarolván, korszerű rendszer és intézmények által népünk művelődésének alapját megvetvén, annak úgy szellemi, mint anyagi jóllétét biztosítsák. Ezen igazság iránti érdekeltség visszhangzik hazánkban mindenütt, visszhangzik Erdély bérczei között is és kell hogy visszhangozzék különösen a mi szíveinkben, kik állásunknál fogva mindenek előtt hivatva vagyunk arra, hogy a nevelés és oktatás szent ügyét előmozdítván, nemzetünknek, hazánknak haladásán s boldogításán munkálkodjunk. Ezen igazságból, melynek tudatát minden hazafiúi kebelnek élő meggyőződés erejével kell ápolnia, szükséges folyományként következik, hogy a közoktatás és nevelés ügyét legbuzgóbb törekvéssel előmozdítani a legnemesebb feladat, a legszigorúbb kötelesség s éppen azért nem is lehet valami örvendetesebb bárkire nézve is, mint a népnevelés érdekében tapasztalható oly mozzanat, mely a nevelés- és oktatásügy felvirágoztatását czélozza. Ezeket előre bocsátva behatóan foglalkozik a tanítóval, ki a népiskolában, a népnevelés ez első állomásán, hivatva van az ifjú nemzedéknek megadni azon szellemi táplálékot, mely mindenek előtt legszükségesebb s egyszersmind leglényegesebb s mely további fejlődésének alapját képezi. De épen azért, ugy mond - a néptanitónak mindenek előtt oda kell törekednie, hogy szellemileg magát kellően kiképezze s a tudományos művelődésnek oly fokára emelkedjék, hogy képes legyen a körülötte sorakozó kis nyájnak kellő mértékben s kellő módon osztani a megfelelő művelődést, hirdetni az óhajtva várt igéket. Igaz ugyan - folytatja tovább - hogy népiskoláink s ennélfogva néptanítóink is utóbbi időben kiérdemelték azon figyelmet, melyet joggal megkövetelhetnek. De egyet nem szabad szem elöl tévesztenünk! Az állam, az egyház, a kormány a községek igen sokat tehetnek a tan- és nevelésügy fejlesztésére nézve. Építhetnek palotaszerü iskolákat, gondoskodhatnak azoknak czélszerű berendezéséről, állithatnak fel jobbnál jobb tanitóképezdéket, javíthatják a fizetéseket, biztosithatják a nyugdijakat stb., egyet azonban nem tehetnek, mert nem áll hatalmukban s ez nem egyéb, mint saját szellemi tehetségeink fejlesztése, ismereteink bővítése, mely egyedül és kizárólag a mi szorgalmunktól, a mi közreműködésünktől függ. Erre azonban, a mint a tapasztalás tanúsítja az egyesek ereje nem elégséges, itt a pályatársak kölcsönös támogatására, szóval egyleti életre, egyleti közös munkálkodásra van szükség!

Ki nem ismerné ama szép állegoriát, mely szerint a haldokló földmíves fiait magához híván, így szolt hozzájok: »fiaim! Csak egy rétet hagyhatok nektek örökségül, de ezen rét nagy kincset rejt magában.« A gyermekek szószerint vévén a mondottakat, elmentek a kincset felkeresni, s miután azt nem találták meg, a felásott földbe gabonát vetettek, mely dús terméssel fizetett fáradságukért. Ekkor értették meg atyjok végrendeletét.

Tisztelt pályatársak! Az isteni gondviselés minket is megáldott egy oly réttel, mely roppant kincseket rejt magában. Szellemi erőnk a mi örökségünk. De munkálkodnunk kell, hogy az abban elrejtett kincset elnyerhessük. Tanítói magasztos hivatásunknak élni, a hasznos ismeretek tágas mezejét munkálni s ez által magunkat a tanítói és nevelői teendők kellő teljesítésére minél képesebbekké tenni, tanítói tekintélyünket megóvni s működésűnknek elismerést szerezni - ez azon feladat, melynek megfelelni mindnyájunknak szent kötelessége.

Rajta tehát tisztelt pályatársak! Lelkesüljünk e magasztos eszméért! ne csüggedjünk el egyleti működésűnkben, mert a mint egy írónk mondja, bár mily csekély tényezők vagyunk is az általános művelődés fejlesztésének, hazánk felvirágoztatásának, népünk boldogításának munkájában ne feledjük, hogy valamint a naprendszer legcsekélyebb tömegű tagjának is megvan az egésznek fennállására, habár öntudatlan törekvése, úgy a néprendszer alkotó elemeinek is szoros kötelessége az összesnek haladásán lankadatlanul munkálkodni."⁵

Az idézett sorok híven tükrözik a kor tanítóinak az oktatáshoz való hozzáállását. Nem véletlen tehát, hogy Mailáth püspök olyan nagyon szorgalmazta a tanítói egyletek működését és messzemenően támogatta azokat. Az a lelkiség, ami az idézett sorokból kitűnik, magyarázatot ad arra, hogy a kezdeti közömbösség miért tud történelmi távlatokban rövid időn belül megváltozni. A püspök nagyon jól ráérzett arra, hogy a tanuló ifjúság lelkébe kell „becsöpögtetni" a hitet, és ehhez elkötelezett keresztény pedagógusokra van szükség. Tudta, hogy önmagában a pap a szószékről, a pap a katedráról nem tud eredményt elérni. Az iskolai nevelés akkor lesz hatékony, ha keresztény szellemiségű tanárok állnak a katedra mellé.

Kiemelten fontosnak tartotta azoknak a diákoknak a nevelését, akik nem hitvallásos iskolába jártak. „Különös gondjaiba ajánlom papjaimnak a nem katolikus, hanem állami, magán vagy felekezeti iskolába járó khatolikus gyermekeket. Itt kétszeresen fontos, hogy ami keveset a tanterv a khat. oktatásra, nevelésre megenged, azt százszázalékosan kihasználjuk. Ha pedig valahol azt tapasztalnók, hogy az iskolai előljárók a törvény ellenére, bár csak a legkisebb mértékben is, akár a vallásoktatást, akár a vasárnapi istentisztelet látogatását, akár vallásos gyakorlatainkat: gyónás, áldozás, körmenetek stb. akadályoznák, udvarias, jóakaratú és eredménytelen figyelmeztetés után jelentsék nekem, hogy felsőbb helyen magam védjem meg a katolikus nevelésnek azt a minimumát, amit ma a törvény elismer. Külön a felelős plébánosok lelkére kötöm -főképp városhelyen vagy nagyipari gócpontokban az iparos és kereskedő tanoncok hitoktatását."⁶

Ugyanakkor egyházpolitikájának részét képezte a papnevelés megreformálása is. Új tanítási módszereket vezetett be a teológiai intézetben is. Ennek része volt az a kezdeményezés is, amelyet Prohászka Ottokár püspökkel és Kanter Károly pre-látussal valósítottak meg: a világi papok egyesületét, a Regnum Marianumot,⁷ amely az ifjúság tervszerű nevelését tűzte ki célul.

Ha Mailáth püspök írásait, beszédeit tanulmányozzuk, akkor arra is felfigyelhetünk, mennyire fontosnak tartotta a cselekvő tanítást, az ifjúság bekapcsolódását a különféle iskolán kívüli tevékenységekbe. „A szó hamar elillanó nyomokat hagy a gyermek lelkében..." „Éppen ezért cselekedtessük, dolgoztassuk úgy, hogy a cselekvést, a munkát vagy a megértés, vagy a megértett anyag begyakorlásának szolgálatába állítsuk." „Az erkölcsi érzés és jellemképzés is fejlődik, ha az erkölcsöt nem szóból tanulja a gyermek, hanem erkölcsi vonatkozású cselekvésben." Egy alkalommal, amikor a tanítóknak beszélt, Pázmány Pétert idézte: „Miképpen aki szép írásra akarja tanítani a gyermeket, nem elég azt mondani neki, hogy szépen írjon, hanem szép írást ad elejébe, hogy annak példáját kövesse: úgy a tanítónak jó intése keveset használ, ha maga erkölcsi tükröt nem mutat. A tanításnak szárnya a jó példa."⁸

Mailáth püspök papjainak mindig arra hívta fel a figyelmét, hogy az egyház ellenségének fő gondja a fiatalság megnyerése, s ezért mindent megtesz, hogy a fiatalságot a vallásból „kivetkőztesse", hitetlenekké, kételkedőkké tegye. Figyelmezteti őket, hogy akié az ifjúság, azé a jövő. Kérte a vallástanárokat, hogy a vallás tanait világosan adják elő, de ne mint tudósok, hanem mint lelkiatyák viselkedjenek, legyenek együtt a fiatalokkal. Imádkozzanak együtt az ifjakkal, szoktassák rá őket, hogy járuljanak szentségekhez. Karolják fel a Mária Kongregációt. Keltsenek maguk iránt bizalmat, hogy iskolán kívül is szívesen legyenek velük a fiatalok.

Ő maga szívesen ment a diákok közé, személyes jelenlétével, beszédével buzdította a tanulókat. Rendszeresen gyóntatta és áldoztatta őket. Nem véletlen, hogy az ifjúság bámulattal tekintett rá. Szelíd szigorral kísérte az oktatási intézmények működését. Gyakran előfordult, hogy bejelentés nélkül érkezett látogatásra. Szerette látni a hétköznapokat, részt venni a mindennapi tevékenységekben.

Külön figyelmet fordított a fiúk lelki nevelésére, annak megszervezésére. Azt hangoztatta mindig, hogy rájuk jobban kell vigyázni, mert hajlamosabbak a könnyelműségre. A nagyobb létszámú középiskolákba két lelkivezetőt is kinevezett. Egyet a nagy diákoknak (ezt maga a püspök nevezte ki) és egyet a kisebbeknek (őt az iskola javaslatára nevezte ki). A lelkigyakorlatokon, ha csak tehette, személyesen is jelen volt, de gyakran hívta hitszónoknak Lollok Józsefet, a bécsi Pazmaneum nyugalmazott rektorát, aki nyugdíjba vonulása után lazarista szerzetes lett és gyakran jött Erdélybe a diákoknak lelkigyakorlatot tartani.

Mailáth püspök nemcsak a diákokról, hanem a főiskolás fiatalokról is gondoskodott. Kolozsváron 1903-ban az ő támogatásával megalakult a főiskolások Szent Imre Egyesülete. Az egyesület számára a püspök székhelyet bérelt és saját költségén készíttetett oda egy Szent Imrét ábrázoló festményt. Az iparos tanulók számára a legényegyletet, a munkásoknak a munkásegyletek létrehozását sürgette. A tanult katolikus hívek számára a katolikus körök létrehozását szorgalmazta, amelyek a közös foglalkozásúakat tömörítsék: bírák, katonatisztek, had-apródok stb.

Dr. Bíró Vencel így ír róla: „Új nemzedék nevelése teszi halhatatlanná Mailáth Gusztáv Károly püspök-érsek nevét (18971938). Az egyház iránt való tiszteletben, a vallás iránt való szeretetben, a tekintélyek megbecsülésében, a belső hitélet élésében nőtt fel az új nemzedék. Mindezek az erények Mailáth-tól sugároztak át lelkükbe. Ő volt a legnagyobb nevelő püspök, egész életét az ifjúságnak szentelte. Kiszámíthatatlan összeget áldozott az ifjúság nevelésére, egyeseknek adott tanulmányi segély formájában és iskolák, plébániák, ifjúsági alapok támogatásában."⁹ Dr. Erőss Alfréd a Mailáth püspök nevelési elvei¹⁰című írásában néhány pontban összefoglalta azokat a módszereket, elveket, amelyeket a nagy nevelő püspök alkalmazott. Az első elv: lehetőleg nagyrabecsülni és értékelni a nevelésül reánk bízott ifjúságot. Vannak tanítók, akik egy-két lelkes próbálkozás után megunják a gyermekkel való foglalkozást. Ezután meg a gyermeket értéktelen hadnak tekintik, lélek és megértés nélkül folytatják nevelői vagy tanítói munkájukat, de amit tesznek, már csak gépies rutin. A gyermek megérzi, hogy szereti-e nevelője, ezért a nevelő minden erőlködése az általa lebecsült gyermekkel olyan lesz, mint a rádióadó zenéje, amelyet nem fognak sehol. Másik oldalról a nevelő sem fog szívvel-lélekkel dolgozni, ha nem értékeli és becsüli a gyermeket. Hiszen lelkes, értékes munkát csak azért tudunk végezni, amit becsülünk. Az igazi nevelő hivatása abban különbözik minden más hivatástól, hogy az ő szemében a legnagyobb érték a gyermek. A keresztény nevelő a gyermekben is Krisztust látja, őt szolgálja.

Mailáth püspök így nevelt, ezért tudott olyan áldozatkész, figyelmes, szolgálatkész lenni mindig, amikor a fiatalságról volt szó. Ugyanakkor annak is tudatában volt, hogy a diák sokkal lelkesebben, tudatosabban, sikeresebben fog küzdeni, ha természetfeletti értékének tudatában van.

A püspök második nevelési elve a kegyelmi nevelés volt: a „krisztusi vonások kiszövése a gyerek lelkén". De ez nem lehetséges pusztán emberi erővel. Isteni erők szükségesek hozzá. A keresztény nevelésnek feladata a bűn letörlése, a lélek nemesítése, vagyis a természetfeletti erővel való közreműködés. Krisztust őrizni és éltetni a gyermekben. Sok ezerre rúg azoknak a diákoknak a száma, akik Mailáth püspöknél végezték el szentgyónásukat, nyerték vissza lelkük kegyelmi állapotát.

A gyakori szentáldozásra is buzdította a híveit, még mielőtt X. Piusz pápa 1905. december 20-án kelt levelében ezt megtette volna: ő már 1898. január 10-én kelt körlevelében híveinek a gyakori szentáldozást szorgalmazza. Egyik lelki fiának Mailáth így ír: „Csak az a nap ér valamit, melyet Isten kegyelmében töltöttünk, s nem tudjuk, hogy melyik az utolsó". Gyakran figyelmezteti a papjait és a tanítókat: „Sohase kötelezd az ifjút a szentségek látogatására, hanem csak bátorítsd, adj neki alkalmat, hogy minél gyakrabban részesüljön áldásában".

A harmadik elve a cselekvő iskola volt. A püspök korának elveivel szemben képviselte ezt a módszert. Azt mondta, hogy a gyermek olyan, mint a gyümölcsfa. Napsugárra, szabadságra van szüksége. A püspök gyakorlata Don Bosco módszeréhez hasonlít: „Nincs tévesebb, igazságtalanabb, károsabb és kegyetlenebb, mint elvenni az ifjútól a számára oly szükséges cselekvési szabadságot. Imádság? Szükséges. Gyakori szentáldozás? Végtelenül fontos. Elvonni őt a rossz társak és a környezet hatása alól? Dicséretes dolog. Szorgalmas, rendszeres tanulásra szoktatni? Ez is hasznos. És ezzel már mindent megtettünk, ami a neveléshez szükséges? Semmiképp! Nem! Nem! Don Bosco azt mondja: adjatok a gyermeknek minél nagyobb szabadságot, hogy ugrálhasson, szaladhasson, hancúrozzon tetszése szerint. Gondoljátok meg tehát, milyen helytelen, igazságtalan a ti nézetetek, akik azt kívánjátok, hogy a gyermek mindig egy helyben üljön, meg se moccanjon, csendes legyen és tanuljon. Milyen alapon követeltek ilyen lehetetlen szigort, igazságtalan önfegyelmezést a gyermektől? Talán az értelem nevében? Hisz épp az értelem tanít meg arra, amit a közmondás így fejez ki: a túlfeszített íj vagy elrenyhül vagy eltörik. Talán a hit nevében? Lehetetlen. Az isteni Bölcsesség éppen azt követeli, hogy szolgáljunk az Úrnak örömmel. Ezeket a fontos nevelési elveket főleg az intézeti nevelőknek ajánlotta, mert az intézeti szabályok biztosítanak a növendékeknek fegyelmet, de kikerülve az intézetből szükségük van önfegyelemre. Arra is figyelmezteti e nevelőket, hogy a visszaéléstől való félelem nem akadályozhatja meg őket abban, hogy tanítványaiknak szabadságot biztosítsanak. Isten sem veszi el tőlünk szabad akaratunkat, bár sokszor visszaélünk vele. Ebben (is) nagy volt Mailáth püspök: szabadságot és munkateret állandó együttlétével úgy biztosított a gyermekeknek, hogy ott a bűnnek helye ne legyen. Erdély Néri Szent Fülöpje volt, aki Don Boscoval együtt vallotta, hogy csináljatok, amit akartok, csak ne vétkezzetek."¹¹

A negyedik elve a bizalom és a tekintély volt. Nincs kényelmesebb, mint fenyítékkel és szigorral, felettesi önkénnyel és fölényes „distanciával" tekintélytiszteletet erőszakolni ki a gyermekből. De a neveléshez az ilyen tekintélynek semmi köze -vallotta a püspök. Az igazi tekintélytisztelet mindig bizalommal és szeretettel párosul. Az igazi nevelő éppen abban mutatja ki képességeit, hogy meg tudja teremteni a helyes középutat a kettő között. A bizalomnak ugyanis nem szabad bizalmaskodássá fajulnia. Itt a püspök megemlíti a szülők felelősségét is. „Vannak iskoláink, kedves híveim és voltak bőven, de szívünk fájdalmára, mégis azt kell tapasztalnunk, hogy az iskolák számával nem növekedik a keresztény jámborság és erkölcsösség, sőt ellenkezőleg. Ennek egyik oka abban rejlik, hogy az ifjúság elméjét pusztán ismeretekkel töltik meg, a szív pedig műveletlen marad. de a növekvő hitközönynek és vallástalanságnak fő okát mégis abban látom, hogy a keresztény házinevelés (otthoni nevelés) szűnőfélben van." (1898. október 2.)

A szabadkőművesek gyakran azzal vádolták, hogy leveleit anyja diktálja. 1901 márciusában a püspök részt vett Kolozsváron a Szent Antal-gyűlésen. Megszokott, közvetlen modorában elmondta, mit írt róla egy közismerten liberális lap. Amikor megemlítette a fenti vádat, megjegyezte: igenis befolyása alatt áll édesanyjának, akinek Isten után életét köszönheti. Az olyan befolyásnak, amelyet nemes gondolkodású édesanyja gyakorol gyermekére, mindig készséggel engedelmeskedik, megfogalmazza a nevelés legnagyobb veszélyét: „Nézzétek csak, minő most a gyermeknevelés odahaza. A szülők már nem az Úr félelmére nevelik a gyermekeiket, hanem vétkes könnyelműséggel és végzetes gyengeséggel elnéznek nekik mindent" (1897. november 23.).

Mailáth püspök nagyon jól tudta, hogy a tekintély és az engedelmesség a keresztény nevelés szükséges alapja. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ez az alap csak akkor szilárd, ha bizalomra és megértésre épül. A bizalom és a szabadság, amelyet a fiataloknak adunk - mondta - alakítja ki a tulajdonképpeni egyéniségét. Különösen a serdülőknél fontos ez, hiszen ebben a korban keres megértést valahol valakinél. És ez nagyon nehéz feladat a nevelőnek. A püspöknek sikerült. Csodálatosképpen nyíltak meg előtte a legzárkózottabb fiatalok is, akiknek bizalmát már első találkozáskor sikerült megnyernie. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a magyar ember, különösen a székely nagyon zárkózott, nehezen megnyíló természet, akkor elmondhatjuk, hogy a püspök művésze volt ennek. A székely diákok szívét magához tudta vonzani. Előbb megnyerte a szívüket, utána vezette őket. Ebben rejlett nagysága.

Az ötödik elv a directio spiritualis volt: a lelki vezetés. Az előbbieket mintegy betetőzi, hiszen enélkül lehetetlenség lenne megvalósítani az előbbi elveket. A cselekvési szabadságot csak akkor tudjuk helyes mederben tartani, ha irányítjuk. „Csak úgy lesz elég erős a lélek, az emberi tekintet világnézeti szólamok, divatos teóriák csábító szirénjeinek ellenállni, ha megtanulta a lelki vezetés üdvös hatása alatt mindent az igazság mérlegén megemelni és sub specie aeternitas megítélni." Krisztus legtöbb idejét tanítványai „lelki vezetésére" fordította, s mint ilyen a „benignitas et humanitas" kisugárzása volt övéi előtt. A püspök vallotta, hogy a lelki vezetés legfőbb, egyetlen módszere a jóság, az igazsághoz a legtökéletesebb vezető a szeretet. Ezekhez járulnak a természetfeletti eszközök. Enélkül minden nevel ő i munka hiányos. Ezért küzdött Mailáth püspök a keresztény, hitvallásos iskolákért. Már 1901-től támadták a püspököt, miért nem engedi az iskolákat államosítani (pl. Győrfi mint igazgatótanácsos), de Mailáth püspök, a kiváló lelki vezető mindennek a lelkét kereste, azt akarta megmenteni. Egy erdélyi tanár így írt róla naplójában: „A iuventus már nem ventus, hanem kedves engedelmes nyája, mely megérti és követi a pásztor szavát" (1921). A leghitelesebb megállapítást nevelői tevékenységéről Márton Áron fogalmazta meg: „Életének és működésének legjellemzőbb vonása a hangsúlyozott mély lelkiség volt. Az emberi élet sok kicsinyes kérdése, mely minket leköt, nem érdekelte. Meg-megállt előtte, jóakaratát, segítségét nem tagadta meg, de szívének érdeklődésével, szeretetével mindenütt csak a lelket kereste. Ezért van az, hogy alkotásainak legmaradandóbbjai nem a föld mulandó értékeiben, nem a kőben és ércben vannak, hanem a halhatatlan lélekben élnek. (...) Mindennél nagyobb és csodálatosabb volt a jóságos emberszeretete. Nem kereste ki a szeretetére érdemeseket. Szeretete nem ismerte a faj és születés kicsinyes korlátait. (...) Mégis legnagyobb melegséggel, önmagának teljes odaadásával, utolsó testi erejének is feláldozásával a fejlődő ember, az ifjúság felé fordult. Ki tudná megmondani, hány ifjú lélek köszöni egyházmegyénkben és határainkon túl az ő jóságos, melegen atyai, megbocsátó és felemelő szeretetének földi és örök boldogságát. Erős lélekkel remélte, hogy jobb, tisztább, nemesebb nemzedéket fog nevelni Istennek és egyházának."¹²

 

Jegyzetek

1 Mailáth György főtárnokmester, udvari kancellár, országbíró fia. Strasbourgban, Budapesten és Bécsben tanult, előbb jogot, majd teológiát. Esztergomban szentelték pappá 1887. október 6-án. 1894-től Komáromban volt plébános. 1897-ben először erdélyi segédpüspökké nevezték ki Lönhart Ferenc mellé, majd ennek halála után ugyanabban az évben megyéspüspök lett Gyulafehérváron. Ld. Jakubinyi György: Romániai katolikus, erdélyi protestáns és izraelita vallási archontológia. Verbum Kiadó. Kolozsvár ³2010. 36.

2 Márton Áron: Előszó. In: Bíró Vencel: Székhelyi Gr. Mailáth G. Károly. Az Egyházmegyei Tanács kiadása. Kolozsvár 1940. I.

3 Márton Áron: Levele Mailáth G. Károly püspökhöz (1920. május 26). In: Batthyaneum. Mailáth G. Károly levélcsomagja. VlI. Regiszter. D. doboz. Num.. Inv. 30.285.

4 Márton Áron: Előszó. In: Bíró Vencel: Székhelyi Gr. Mailáth G. Károly. Az Egyházmegyei Tanács kiadása. Kolozsvár 1940. I-II.

5 Emlékkönyv a Szeben vármegyei róm. Kath. A Nagy-Küküllő és Kis-Küküllő vármegyék ált. Tanító egyesületeinek 1893. évi május hó 24 és 25-én megtartott és tanügyi kiállítással egybekötött díszgyűléséről (1893) forrás: mek.oszk.hu

6 Mailath Gusztáv Károly: Kisebb közlemények. In: Erdélyi Iskola (szerk. Márton Áron-György Lajos) I. évf. 1933/34. Kolozsvár, 38.

7 A Regnum Marianum Közösséget kilenc katolikus pap indította a 19. század végén, eredetileg a fiúifjúság nevelésére, Budapest egyik (akkor még) külső kerületében. Ezek a papok többnyire hittant oktattak a környező iskolákban, és különös figyelmet fordítottak a szegény gyerekekre. Lelki mentoruk és támaszuk Prohászka Ottokár esztergomi spirituális, később székesfehérvári püspök, a híres szónok és író volt. Kanter Károly várplébános segítségével egy házba költöztek, szerzethez hasonló, de fogadalom nélküli közösségben éltek. Vezetőjük a választott házfőnök volt. Céljuk az volt, hogy Magyarország - Szent István király szándéka szerint - valóban Mária országa legyen. 1901-ben Mailáth Gusztáv gyulafehérvári püspök megvette számukra a Budapest VII. Kerületében levő Damjanich utca 50. szám alatti házat. Ezután vették fel a Regnum Marianum Közösség nevet. A „regnumos papok" - ahogyan őket nevezték - itt éltek, és innen jártak ki a környék iskoláiba hitoktatni. Az udvar közepén egy kápolna épült, a közösségi élet és nevelés központja. Házukban Philippinum néven internátust is működtettek a szegényebbeknek (amit saját erőből nem tudtak fenntartani, ezért 1910-ben bezárták), az érdeklődő fiúknak pedig külön foglalkozásokat tartottak. A Regnum Marianum hivatalos megalapítása 1902. szeptember 24-én történt, amikor Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Kongregáció néven Rómában bejegyezték a Mária Kongregáció anyakönyvébe, temploma a ház udvarán épített Regnum-kápolna volt (amit 1944-ben egy szőnyegbombázás lerombolt, ezért egy földszinti terembe költöztették). 1903-ban az ifjúsági pasztoráció anyagi támogatására megalakították a Regnum Marianum Egyesületet, amelynek tagjai rendszeres adományokkal vagy egyszeri nagyobb összeggel járultak hozzá céljaihoz. Első vezetői Mailáth Gusztáv (elnök) és Prohászka Ottokár (társelnök) püspökök voltak. Vö. Somogyi Sándor: Regnum Marianum közösség. In: Magyar Katolikus Lexikon XI. SZIT, Budapest 2006, 526-528.

8 Idézet Pázmány Pétertől. Erdélyi Iskola. I. évf. 1933/34. Kolozsvár, 38.

9 Bíró Vencel: Nevelő püspökök a gyulafehérvári egyházmegyében. Erdélyi Iskola 1938/39, 5-6. szám, 292.

10 Erőss Alfréd: Mailáth püspök nevelési elvei. Erdélyi Iskola 1939/40, 7-8. szám, 407.

11 Erőss Alfréd: Mailáth püspök nevelési elvei. Erdélyi Iskola 1939/40, 7-8. szám, 407.

12 Márton Áron: Gróf Mailáth Gusztáv Károly. Erdélyi Iskola 1939/40, március-április, 404.