Lakatos Artur
aZ EGYHÁZI ISKOLÁK 1948-AS
ÁLLAMOSÍTÁSA ÉS MÁRTON ÁRON PÜSPÖK

 

 

A szerző történész, közgazdász, a Szegedi Tudományegyetem Bolyai-ösztöndíjas poszt-doktoris kutatója. Több mint száz tudományos publikáció szerzője. Fő érdeklődési területei: a romániai magyar kisebbség története 1945-1989 között, az 1944-1948-as politikai, gazdasági és társadalmi átalakulások Romániában, kortárs nemzetközi kapcsolatok.

Az egyházi iskolák évszázadokon át jelentős szerepet játszottak Erdély művelődési életében. Nemcsak a magyarság, hanem az együtt élő románság és a német ajkú szászok kultúrtörténetének gyarapításához is nagymértékben hozzájárultak. A békés egymás mellett élést elősegítette az 1568-ban a tordai országgyűlés által hozott törvény, amely Európában elsőként biztosította a vallási türel-met.¹ A hagyományos erdélyi tolerancia jegyében a különböző felekezetek nagyrészt békében megéltek egymás mellett, konfrontáció helyett inkább a békés rivalizálás volt meghatározó. Többnyire a hit, a tudás, a híveknek való többet nyújtás voltak a küzdelem fegyverei. A rivalizálás megmutatkozott az oktatás terén is, mert ahol több, más-más felekezethez tartozó kollégium létezett, ott egymással versengtek a színvonalat illetően. Nem kivétel ez alól Kolozsvár sem, ahol a hagyományos négy elfogadott vallás közül három, a katolikus, a református és az unitárius egyház egyaránt nagy hagyományú fiúkollégiummal rendelkezett még az erdélyi fejedelemség idejéből, ezek mellé, a női emancipáció kiteljesedését megelőzően, a nők oktatásának szüksége jegyében leányiskolák is létesültek.

Erdély Romániához kerülését követően a kisebbségi magyarság szempontjából azért is voltak fontosak az egyházi iskolák, mert nem voltak annyira kiszolgáltatva a hatóságoknak, mint az állam által fenntartottak. Ez utóbbiak ugyanis teljesen a román bürokrácia kénye-kedvének voltak alárendelve, működésük akkor szűnt meg, amikor ezt a felettes szervek így akarták. Különösen a harmincas években erősödött meg a magyar iskolák szándékos elsorvasztási folyamata, amint azt a kimutatások révén bizonyítani lehet: az 1933-as hivatalos kimutatás szerint 4295 állami iskolából 427 magyar, Kiss Árpád kimutatása szerint viszont az 1934-1935-ös tanév végeztével már csak 112, az 1936-1937-es tanév végén pedig csak 44 iskola működött. Udvarhely megyében 1932 és 1937 között összesen 74 magyar iskolát zártak be vagy románosítottak el, Csík megyében pedig, ahol a magyarság az összlakosság 92 százalékát képezte, egyáltalán nem is létezett magyar nyelvű állami oktatás.² Ugyanakkor egyre több magyar gyermek kényszerült az állam által fenntartott iskolákba. A katolikusoknál az 1938-1939-es iskolai évben 51 367 tanköteles katolikus gyermekből csak 14 897 gyerek járt katolikus iskolába, az unitáriusoknál még nagyobb volt a kimaradók aránya.³ Ezzel együtt mind a római katolikus, mind pedig a történelmi protestáns egyházak komoly erőfeszítéseket tettek az iskolák fenntartására a hit és a magyarság iránti kötelességből. Márton Áron is azok közé tartozott, akik számára a nevelés hivatást is jelentett. Amint ezt az általa szerkesztett Erdélyi Iskola című népnevelési folyóiratban megfogalmazta a ma egyszerre közérthető és választékos, nyílt stílusában: „Az Egyház - dogmatikai meghatározás szerint - az a vallási közület, mely Jézus Krisztus meghatalmazásából az idők végéig valósítja az emberek meg-szentelését; melynek tagjai a hit, kegyelemeszközök és a törvényes felsőbbség iránti hódolat által, mint Krisztus titokzatos teste közösségben vannak egymással és Istennel. Nevelés alatt pedig azt a tervszerű munkát értjük, amellyel felnőtt, kialakult egyéniségű emberek a még meg nem nevelt gyermekembert az egyéniség minél tökéletesebb kialakításához segítik. A két fogalom tartalmának összevetéséből első hallásra megérezzük, hogy a kettő között elválaszthatatlan összefüggés van. Az egyház feladata, hogy az embereket megszentelje, a nevelésé, hogy az embereket megnevelje."⁴

A második világháborút követő átalakulások következtében került sor 1948-ban az új, szovjet mintára szerkesztett alkotmány bevezetésére. Az új alkotmány nagymértékben szovjet típusúra formálta az állam belső berendezkedését, többek között a 22-es cikkely kimondja azt, hogy a tanuláshoz való jogot az állam biztosítja mindenki számára, valamint a 27-es cikkely azt, hogy egy egyháznak vagy vallási felekezetnek sincs joga általános oktatási intézményeket fenntartani.⁵ Ezzel tulajdonképpen törvényen kívül helyezték az egyházi oktatást, és habár még eddig sokan reménykedtek egyházi körökben, most már bizonyossá vált, mit akar az új állami vezetés.⁶ Márton Áron azonnal tiltakozott is, március 31-én hosszú levelet intézett Groza miniszterelnökhöz, amelyben rámutatott arra, hogy az alkotmánytervezet 3. bekezdésének 28-as cikkelye püspökségétől 12 óvodát, 175 elemi iskolát, 12 gimnáziumot, 10 elméleti líceumot, 3 kereskedelmi és egy ipari líceumot, egy tanítóképzőt, egy „vezetőiskolát" és két mezőgazdasági szakiskolát vesz el. Érvelésében a korban használt érvrendszert fordította a reform végrehajtói ellen, rámutatván arra, hogy tulajdonképpen az alapvető emberi jogok sérülnének azzal, ha az alkotmánytervezet erre vonatkozó pontjainak gyakorlati érvényt szereznének. „Az iskolák vallási jellegének megszüntetése súlyos korlátozását jelenti az iskolaválasztás jogának - írja -, a lelkiismeret-szabadság és a vallásszabadság az alapvető emberi jogok közé tartoznak és azt hisszük, hogy a demokrácia a saját demokratikus elveivel kerülne ellentétbe, ha megvonják az egyház és a kongregációk jogát iskolák fenntartására". Rámutatott arra is, hogy „a katolikus oktatási intézmények, majdnem kivétel nélkül, magyar nemzeti jelleggel rendelkeznek és így híveink szívük számára nagyon drága kincset látnak ezekben".⁷ Március 24-én Kacsó Sándor MNSZ-elnöknek írt, lépésről lépésre bontva le ennek eddigi egyházi oktatás elleni érvelését, és megkérte, hogy az illetékes fórumoknál a felekezeti iskolák védelmében foglaljon állást.⁸ Márton Áron kiállása sokban hasonlít a Mindszentyéhez, egy óriási különbséggel: habár Márton Áron is meg tudta mozdítani az embereket, mégiscsak kisebbségi egyház főpapja volt, mögötte nem állt akkora tömeg, mint a magyar hercegprímás mögött, valamint nem is került sor Erdélyben tömegakciókra. Más szempontból viszont nagyon is hasonló dolgok estek meg velük, ilyen például az is, hogy az államosítás ellen csak ők tiltakoztak mint egyházuk képviselői.

A Kolozsvár-központú Felekezetközi Tanács keretében sikeresen működtek együtt a magyar kisebbségi egyházak több téren is, ez alól nem kivétel az oktatásügy sem. A közösségtudat bátorságot adott meglehetősen kemény hangvételű megfogalmazásokra is, valamint az érdekek hatékonyabb képviseletére. Így az egyházak 1947. január 3-án arra kérték a kormányt, hogy mivel a felekezeti iskolákban nagy a tanár- és tanítóhiány, a Nemzetnevelési Minisztérium ideiglenesen magas nyugdíjaztatási korlátot állapítson meg, a tanárok számára 65, a tanítók számára pedig 60 éves korhatárt. A minisztérium azon rendeletére pedig, amelynek értelmében a felekezeti iskolákba létszám fölött beíratott tanulók állami iskolába való átirányítását illeti, ezt válaszolták: „Az egyházak nem vállalhatják, hogy évközben ezt a rendelkezést végrehajtva a híveket a felekezeti iskolák ellen hangolják".⁹ Az egyházak 1947. február 28-án jegyzőkönyvben utasították iskoláikat arra, hogy csak az illetékes magyar tanfelügyelőségeken keresztül érintkezzenek a román hatóságok-kal.¹⁰ A Felekezetközi Tanács iratanyaga azonban 1947 októberében megszakadt. A protestáns egyházak más stratégiát választottak, mint Márton püspök tette. Habár a gyulafehérvári püspök igyekezett a jó - vagy legalábbis korrekt - viszony megőrzésére, ezért nem volt hajlandó akármekkora árat megfizetni. Többek között ezt is illusztrálja az 1947. október 15-ére keltezett körlevele, melyben az iskolák politikába történő bevonása ellen lépett fel, és többek között a következőket írta benne: „Az iskolák igazgatói és a tantestület tagjai ezen minőségükben politikai pártoktól utasításokat nem fogadhatnak el. Ha állami tanügyi közegek útján kapnak politikai természetű utasításokat, végrehajtás előtt minden esetben kérjék ki az Egyházmegyei Hatóság utasítását".¹¹

Románia 1948. július 17-én egyoldalúan megszakította a Szentszékkel kötött konkordátumot,¹² így az egyetemes katolikus egyháznak elvi beleszólása nem maradt abba, hogy mi fog történni erdélyi részeivel. A tömegekre sem lehetett apellálni, és valószínű, hogy Márton Áron, gondolva hívei épségére, nem is próbált volna meg hasonló eszközhöz nyúlni. Nem is valószínű, hogy a lappangó félelem miatt sikere lett volna egy ilyen felhívásnak, habár a magyar lakosság körében megvolt az igény az egyházi iskolák iránt, ezt még a kommunista pártaktivisták is kénytelenek voltak jelentéseikben beismerni. Ana Groza kolozsvári tanfelügyelőnő januári jelentésében a következőket írta: „Nyílt reakciós megnyilvánulásokkal nem találkoztam. Néhány álcázott jelenség: több helyen tapasztaltam a szülőknél ellenállást a tanítás laicizálását illetően. Ma ők a legnagyobb akadály a tanügy demokratizálása útjában, főleg az édesanyák."¹³

Másrészt a közvélemény felkészítése is régóta megkezdődött. A sajtóban egymás után jelentek meg az „osztályharcos" cikkek tömkelegében olyan írások, melyek az egyházi oktatás minőségét támadták, túlhaladottnak próbálták meg beállítani, ezek közé tartozik maga Kacsó Sándor MNSZ-elnök is, és nem csak ő. Gaál Gábor 1948. március 31-én a Világosság hasábjain a következőképp érvelt: „felekezeti iskoláink államosítása nem hogy nem kívülről történő beavatkozás, a magyar nemzetiség eddigi sajátos összetételű népoktatási s szervezetébe (sic!), hanem egyenesen azoknak a következéseknek a logikus levonása, amiket természetszerűen érlelt ki a demokrácia iskoláink megadott anyagi-szervezeti életéből".¹⁴ Az egyházak nem tudtak megfelelő választ adni, hiszen nem rendelkeztek saját sajtóval, a hatalom által kontrollált sajtó és a cenzúra pedig nem adta meg mindenkinek a szabad véleménynyilvánítás jogát.

A párthatóságok részéről is már az év első felétől kezdődően megtörténtek az előkészületek a minél eredményesebb reform érdekében, nem volt kivétel ez alól a tanügy sem. Ebből a szempontból a katolikus iskolák cseppet sem különböztek a protestánsoktól, így például 1948. január 8-án Tóth Dénes tanfelügyelő ellátogatott az Auguszteumba és elégedetten állapította meg, hogy a királyképeket a rendelet értelmében a tantestület megsemmisítette, és az igazgatónő az első tanítási órán ismertette a köztársaság megalakulását, kihangsúlyozva ennek nagy jelentőségét.¹⁵ 1947. december 15-én Bakó Béla kerületi tanfelügyelő látogatta meg a szentpéteri római katolikus népiskolát, és az elért eredményt nagyon jónak minősítette.¹⁶ 1948. március 17-én megjelent a Marianumban Hadházy Sándor főfelügyelő, hogy ellenőrizze az „Alkotmány-tervezet" és a „választási előkészületekről szóló iskolai ismertetést", és elégedetten állapította meg, hogy „az ismertetés az általam megadott utasítások értelmében történt meg".¹⁷ 1948. május 20-án Palkó János tanfelügyelő látogatta meg az Auguszteum első és negyedik osztályát, és jelentésében a következőket írta: „A tanulók beszélő készsége nagyon fejlett. Az értelmi nevelés magas fokot ért el... A tanulók szépérzék nevelése, szociális nevelése, naponta ápolva van".¹⁸ 1948. január 14-én a Marianum elemi tagozatát látogatta meg Traian Zinveliu tanfelügyelő, és megállapította, hogy Nacsa Mária Evangélia minden szempontból jól vezette az iskolát.¹⁹ Különösen fontos vendéget fogadott a Marianum: február 17-én Felszeghy Ödön államtitkár tart inspekciót Kecskés József felügyelő jelenlétében. A tanfelügyelő jelentése ez alkalommal is inkább pozitív volt: „ellenőriztük a tanárok jelenlétét és a tanórákra való pontos bemenetelét s megállapítottuk, hogy 10-11 óra között mindenki a helyén volt", valamint: „az intézetben mindenütt példás rend és tisztaság uralkodik". Persze ezúttal nem maradt el a történelemóra megkritizálása sem, mivel úgy tűnt, a történelmet tanító nővér még nem sajátította el kellőképp az új rend által megkövetelt frázisokat: „megállapítottuk, hogy a tanárnő főként a különböző háborúk felsorolására fektet súlyt, jelentéktelen évszámok tudását követeli meg, szociális vonatkozású kérdések nincsenek a maguk teljes jelentőségével kidomborítva".²⁰ Általában viszont a jelentések elégedettek voltak, komoly problémákról nem beszéltek. Sajnálatos módon ezek a jelentések nem kerültek nyilvánosságra, megcáfolandó a hivatalos propagandát. Maga Márton Áron is fellépett az egyházi iskolák ellen folytatott politikai kampány ellen, egy Kacsó Sándor által írt cikkre reakcióként például többek között ezt írta: „Az Egyháznak a tanítói küldetésével elválaszthatatlanul összefüggő joga, hogy a lelkek üdve érdekében kifejtett munkáján kívül iskolákat és nevelőintézeteket létesítsen és tartson fenn minden tudományszak és kultúra minden fokozata számára. Ismeretes az a munka, amit az egyház ezen a téren a mi szűkebb hazánkban, Erdélyben végzett".²¹

Az alkotmány vitája kapcsán is több ízben is kifejtette Márton püspök a véleményét. A kultuszminiszterhez intézett levelében például ez áll: „A lelkiismereti szabadság és a vallásszabadság az alapvető emberi jogok közé tartozik, és úgy véljük, hogy a demokrácia a demokratikus elvek ezen sarktételével kerülne ellentmondásba, ha elvonja az iskolafenntartási jogot a szerzetesektől és az egyháztól, és ha ugyanazon nevelést írja elő kötelezően minden állampolgár számára. Tisztelettel kérem, hogy az Alkotmány végleges megszerkesztésénél szíveskedjék az egyház és a szerzetesrendek iskolalétesítési és fenntartási jogát biztosítani".²² Ugyanakkor kezdeményezése érdemi, gyakorlati eredmény nélkül maradt.

Habár az alkotmány előre vetítette a nagy átalakulásokat, sokakat ért derült égből villámcsapásként az új tanügyi törvény, valamint annak gyors végrehajtása. Első ránézésre a hozzá nem értőnek távolról sem tűnik úgy, mintha negatív intézkedéseket hozna. Ahogy M. Nitescu rámutat, több pozitív tartalmú kijelentést is tartalmaz az 1948. augusztus harmadikán a Hivatalos Közlönyben (Monitorul Oficial) publikált törvény, hiszen ki tartaná negatív töltetű intézkedésnek a kötelező és ingyenes elemi oktatás megerősítését? De nem csak azáltal sikeresen megfogalmazott ez a törvény, hogy mit tartalmaz: igazi megtévesztő ereje abban rejlik, hogy elhallgat bizonyos, a rendszer természetével együtt járó dolgokat, amelyek nemsokára szörnyű valósággá váltak. Így nem említi az oktatás politikával történő megtöltését, valamint nem beszél a társadalmi diszkriminációról sem,²³ aminek oly sokan áldozatául estek a rákövetkező években.

A magyarok számára nagy reményekre adott okot az, hogy a Groza-kormány egyelőre nemcsak hogy nem próbált a magyar anyanyelvű oktatás mint olyan elé akadályokat gördíteni, hanem magyar nyelvű iskolák megnyitását támogatta a magyar nyelvtől nagymértékben elzárt moldvai csángók között is. Nagymértékben sújtotta viszont a magyar nemzetiségi intézményekként joggal számon tartható magyar egyházakat, mivel első bekezdése kimondta, hogy a közoktatást egyedül az állam szervezi, valamint második bekezdése azt, hogy a közoktatás laikus.²⁴

Az első bekezdés emellett kimondja: „Az állami közoktatás jó megszervezése és működése, valamint a tanügy demokratizálásának és kibővítésének érdekében mindazok az ingó és ingatlan javak, amelyek az egyházak, kongregációk, vallásos közösségek, magántársulatok, általában ha magán, fizikai vagy jogi személyek birtokában voltak és a közoktatásügyi törvény 35. paragrafusa értelmében az állam tulajdonába átment iskolák szolgálatában állottak, az állam tulajdonába mentek és a Közoktatásügyi Minisztérium veszi kezelésbe. Hatálya alá esnek azok a javak, amelyek 1948. január 1-ig az iskolák, internátusok, tanuló otthonok, étkezdék működtetését, fenntartását, támogatását szolgálták, valamint azok, amelyeket ugyanezen célból szereztek be."

A negyedik bekezdés értelmében pedig „feloszlik minden olyan testület, melynek célja magániskolák szervezése és működtetése volt".²⁵ Ezáltal gyakorlatilag törvényen kívül helyezték a felekezeti és magániskolákat, amelyeknek az államosítása villámgyorsan meg is történt. Ezt az eseményt elősegítette az a tény, hogy már júliusban megkeresték az illetékes hatóságok az iskolákért felelősöket, és felszólították leltár készítésére, illetve az elkészült leltár átadására. A protestáns egyházak vezetőitől nem is érkezett tiltakozás, egyedül Márton Áron intézett július 22-én (amely a Marianum gyűjteményében is megtalálható²⁶) felhívást, amelyben arra szólította fel az iskolák igazgatóit, hogy az elkészülő leltárokra vezessék rá, hogy „jelen leltárban feltüntetett mindennemű vagyon a ...-i római katolikus egyházmegye tulajdona és az azok fölötti rendelkezési jog a tulajdonos egyházközséget és az Egyházmegyei hatóságot illeti meg".²⁷ És habár ott, ahol a körlevél még időben érkezett, a leltárra fel is került a megjegyzés, a későbbi események lefolyását egyáltalán nem befolyásolta.

Biztosítandó a rendelet zavartalan végrehajtását, a 37-es cikkely rendelkezései szerint 5-10 évi kényszermunkára és vagyonuk elkobzására lehetett ítélni mindazokat, akik ellenállnak a törvényrendeletnek. A rendelkezést több esetben alkalmazták is.²⁸

Márton Áron július 31-ei levelében felhívta a minisztérium figyelmét a biztosok visszaéléseire, panaszával azonban egyedül maradt, még csak érdemleges választ sem kapott. A levél nem került nyilvánosság elé, egy nyugati típusú demokráciában azonban nagy botrányt okozott volna, ha az ellenzéki sajtóban megjelentek volna a megcáfolhatatlan szavak, amelyek a törvény és az alapvető emberi jogok megsértésére hívták fel a figyelmet: „Egyes helyeken a tanügyi kiküldöttekkel együtt megjelentek a közigazgatás, valamint a politikai pártok képviselői, sőt rendőri közegek is. Előfordult, hogy a bizottság elsősorban a rend és a nővérek magántulajdonát képező tárgyakat, felszerelést, ruhaneműt és élel-miszerkészletet foglalta le és jelentette ki állami tulajdonnak. Jellemző erre a buzgóságra, hogy az egyik tanügyi biztos legelőször az éléskamra kulcsát vette át és magánál tartotta egész nap. Általában pedig a kiküldöttek mindenütt nyomatékosan utaltak arra, hogy a legkisebb ellenállásra igénybe veszik a rendőrséget."²⁹

A levél, amellett, hogy ismételten bizonyítja Márton püspök bátorságát, utal bizonyos dolgokra, többek között arra, hogy a panaszokat nagy általánosságban fogalmazza meg, nem említve a sérelmek pontos helyét vagy időpontját, még amikor egyedülálló esetről beszél, akkor sem. Nincs semmi okunk rá, hogy azt higgyük, Kolozsváron ez másképp történt volna, mint az ország többi részében. Utólagos elemzéskor erre több okot lehet felhozni, legvalószínűbb az, hogy ekkor már a püspök nem kívánta egyszerű híveit veszélybe sodorni, kitenni a rendőrség és a titkosrendőrség zaklatásainak. Hogy az egyház szolgáival szemben már igényesebb volt, ugyancsak július 31-ei szavai bizonyítják, amelyekben az egyházi alkalmazottaknak tiltja meg, hogy a jövőben államosított iskolákban tanítsanak. „Szerzetesek és egyházmegyei papok semmi körülmények között sem vállalhatják, hogy állami vagy államosított iskolában tanítsanak, vagy bármily más megbízást akár átmenetileg elfogadjanak. Ez szükségszerűleg következik szerzetesi jellegükből és szent hivatásukból."³⁰ De ez is csak erőtlen próbálkozásnak bizonyul, hiszen a protestánsok esetében már összeférhetetlen volt a lelkészi hivatás a tanárival, a katolikus iskolákban is az egyházi tanárok száma viszonylag kicsi volt, a piarista líceumban is ebben az évben már csak hat piarista tanított.³¹ A világi tanárok felett pedig nem rendelkezhetett az egyház abban a pillanatban, hogy nem ő lett a munkaadó.

Több iskolaigazgatót váratlanul ért az államosítási biztos megjelenése. Ez is jól kiszámított akció volt: nem az iskola működéséért felelős egyházi személy, hanem az iskolaigazgató, az egyszerű állampolgár volt az, akivel szemben az állami hatóság fellépett. Az egyszerű állampolgárt, akinek legfeljebb csak családjára és saját személyére kellett elsősorban gondolnia, sokkal könnyebb volt erkölcsileg megtörni, mint az egyháza és annak birtoka iránt felelősséget érző papot, főleg ha a pap nőtlen katolikus pap vagy főképp ha szerzetes. Így is megtörtént, hogy több iskolaigazgató nem kívánt azonnal engedelmeskedni, és oda telefonált, ahonnan gondolta, hogy esetleg más utasítás jöhetne, de még Gyulafehérvár is csak azt válaszolta, amit mások is: sajnos úgy tűnik, megjelent ez a törvény, és a végrehajtást nem tudják megakadályozni.³² Így minden utasítást különösebb probléma nélkül sikerült végrehajtani.

A tulajdonukat vesztett egyházak más- és másképp álltak a dolgokhoz. Míg a román ortodox egyház hamar belenyugodott a változásokba, sőt, egyes ortodox papok akár egyfajta kárörvendő elégtételt is érezhettek, amikor a magyar egyházak sok fontos tulajdonukat elveszítették, ezt embere válogatja, a katolikus egyház nem. Amikor a kommunisták, együttműködve az ortodox egyházzal, megszüntették a görögkatolikus egyházat, a római katolikusok teljesen egyedül maradtak, de a püspökök ilyen körülmények között sem voltak hajlandóak kapitulálni. Márton Áron október 3-án felolvastatta minden templomban körlevelét, amellyel az iskolák államosítása ellen tiltakozott, és megerősítette az iskolán kívüli hitoktatást.³³ Több levélben is tiltakozott a vagyonelkobzás ellen is, többek között azt is kifejtette, hogy jogilag az átadások az Egyházmegyei Hatóság meghatalmazása nélkül semmisnek és érvénytelennek számítanak.³⁴ A katolikus egyház álláspontját jól foglalta össze Lestyán Ferenc nyugalmazott érseki helynök: az iskolákról a katolikus egyház soha egy pillanatig sem mondott le, ellenben elkerülte a nyílt konfrontációt. Átmenetileg beletörődött a fennálló realitásokba, habár jogtalannak tartotta az államosítást, és abban reménykedett, hogy a jövőben, ha a helyzet változik, vissza lehet szerezni a jogtalanul elvett javakat, még ha rövid távon erre nem is látszott semmi lehetőség.³⁵ Azzal ugyanis mindenki tisztában volt, hogy akkor történhet lényegi változás e téren, ha a politikai rendszer is megváltozik, és csak a legnaivabbak gondolhatták, hogy megfelelő hatalmi alternatíva hiányában ez rövid időn belül mehetne végbe.

A protestáns egyházak más stratégiát vállaltak, mint Márton Áron. Vásárhelyi János kolozsvári református püspök például - Tőkés István szerint - 1948. június 25-én Bukarestben a következőket mondta: „Én nem járhattam ugyanazt az utat, amit követ Márton Áron, már csak azért sem, mert a református egyházat nem fedezi Róma. De ettől függetlenül is értelmetlen lenne az államhatalommal való szembehelyezkedés. El kell viselni a ránk mért próbás időket. Bárcsak elérkezne az a nap, amikor ítélőszék elé kell állanom, hogy felelősségre vonjanak megalkuvó magatartásomért. Ez lenne annak a szabadságnak az ideje, amit magam is várok, de amelyről ma nem lehet szó, sőt a következő nemzedék idejében sem."³⁶ Hasonlóan gondolkodtak az unitárius egyház vezetői is. A protestáns egyházak vezetői átmenetileg beletörődtek a megváltoztathatatlanba, ugyanakkor igyekeztek az egyházellenes intézkedések élét tompítani, a törvény betűjébe kapaszkodva menteni azt, ami menthető.³⁷ Hogy melyik stratégia volt a helyes, azt mindenki a saját értékrendje és lelkiismerete szerint döntse el. Márton Áron püspök bátor kiállása mindenképpen elismerést és tiszteletet érdemel, következetes értékrendje, a zsidóüldözésekkel szembeni bátor fellépése, a kommunista uralom időszakában lezajlott megpróbáltatásainak hosszú sora mellett még egy plusz bizonyítékot szolgáltat a boldog emlékezetű püspök kiváló jelleméhez.

 

Jegyzetek

1 Gaál György: Múzsák és erények jegyében. Dolgozatok Erdély unitárius múltjáról. Kiadja az Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2001, 11.

2 Birtók József: Erdélyi (kisebbségi) egyházak változása a XX. században. Kiinduló adatok egy vallásszociológiai kutatáshoz. 1993. A Jakabbfy Elemér Alapítvány Kortörténeti Tár (a továbbiakban: JEAKt) gyűjteménye, 17-18.

3 Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok. 1867-1940, Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda 2002, 359.

4 Erdélyi Iskola 1939/40. 1-2 ,sz. 1-5. In: Marton József (szerk.): Márton Áron hagyatéka. Nevelés, 8 kötet, Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2012, 91.

5 loan Muraru - Gheorghe lancu: Constituţiile române, Regia autonomă Monitorul Oficial. Bucureşti 1995, 116-117.

6 Léstyán Ferenc nyugalmazott püspöki helynökkel készített interjú, Gyulafehérvár, 2003. április 10.

7 Gyulafehérvári Érseki, és Főkáptalani levéltár (a továbbiakban: GYÉFL). Tanügyi osztály iratai. 48-as doboz, 1948.

8 Uo.

9 Erdélyi Református Egyházkerület Kolozsvári Gyűjtőlevéltára (A továbbiakban: EREKGY). Felekezetközi Tanács iratai. 1919.9.1-2. II. 43. I.9.918/1947.

10 Uo. Felekezetközi Tanács iratai. II. 45.

I.9/918.1947.

11 Márton Áron 1947/ 9945-ös számú körlevele. In: Marton József (szer.): Márton Áron hagyatéka. Egyházi belső ügyek, 14. kötet, Pro-Print Kiadó, Csíkszereda 2016, 188.

12 Sergiu Grossu: Calvarul României creştine. In: Convorbiri Literare, 1992, 40.

13 A Román Nemzeti Levéltár Kolozsvári Fiókja (a továbbiakban : RNLK) Fondul Partidului Comunist Român. Dosarul 203/ 1948, f 32.

14 GYÉFL. Tanügyi osztály iratai. 48 doboz, 1948.

15 GYÉFL. 38. 4045/1948.

16 GYÉFL. 38. 4081/1948.

17 GYÉFL 17. 4336/1948.

18 RNLK. Fond Scoala primară fete romano-catolică. 1144/29. 1948.

19 GYÉFL. 38. 4080/1948.

20 GYÉFL. 17. 4358/1948.

21 Márton Áron 1948/4192-es számú levele Kacsó Sándorhoz. In: Marton József (szerk.): Márton Áron hagyatéka. Egyház - Állam, 13. kötet, Pro-print Kiadó, Csíkszereda 2016, 107.

22 U. o. Márton Áron 1948/4347-as számú levele a kultuszminiszterhez. 112.

23 M. Niţescu: Sub zodia proletcultismului. Dialectica puterii, Editura Humanitas. Bucureşti 1995, 62.

24 Monitorul Oficial. 1948. augusztus 3.

25 EREKGY. I. 8.. IX.2. 6527/1948

26 RNLK. Fond Marianum. 166/89. 1948.

27 GYFLT18. 4412/1948.

28 Somai József: Az 1948-as évi államosítások emlékezete. A felekezeti iskolák államosításának 60. évfordulójára". Közgazdász Fórum, 2009/1, 3-1.

29 GYÉFL 18. 4412/1948.

30 GYÉFL 18. 4319/1948.

31 GYÉFL 17 4336/1948.

32 Lestyán Ferenccel készített interjú.

33 Domokos Pál Péter: Rendületlenül. Márton Áron, Erdély püspöke. Eötvös Kiadó, Szent Gellért Kiadó, Budapest, 181.

34 Márton Áron 1948/4319-es számú levele a plébániáknak és az oktatási intézmények vezetőinek. In: Marton József(szerk.): Márton Áron hagyatéka. Egyház - Állam, 13. kötet, Pro-print Kiadó, Csíkszereda, 2016, 122.

35 Léstyán Ferenccel készített interjú.

36 Tőkés István: A romániai magyar református egyház élete. 1944-1989, Magyarságkutató Intézet, Budapest 1990, 81.

37 Erről bővebben lásd: Lakatos Artur: A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei, I. rész Korunk, 2006/7, 104111., Lakatos Artur, A kolozsvári magyar egyházi iskolák államosításának körülményei,

II. rész, Korunk, 2006/8. 186-193.