Angi István
hITRŐL, IMÁRÓL, ÖRÖKKÉVALÓSÁGRÓL
Tankó Ferencre emlékezve
A szerző a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémia ny. professzora és díszdoktora, zeneesztéta. A BBTE RK Teológia Karának egyik első tanára, aki a mostani tanévben ismét elvállalta a kar diákjainak zeneoktatását.
Először az 1970-es évek közepén találkoztunk Kádár István szeretve tisztelt plébános, esperes társaságában nálunk, a kolozsmonostori plébánia akkoron alakuló egyháztanácsa ügyében. Ferike - ugye, nem veszed rossz néven, ha öregedő bácsikád csak így, egyszerűen Ferikének nevezve idéz meg - gyönyörű képekkel teli Bartók-monográfiát hozott ajándékba. Az első mondatok után mindketten jó érzéssel nyugtáztuk, hogy „szavaink találnak". Akkor még nem sejthettem, hogy csak nagyon rövid idő van kimérve minderre.
A vég nélküli idő folytonosságát beleilleszkedéseddel ellenpontoztad. Pontszerű benne-létedet számokkal megszakított sorsfordulóid színezték egésszé: 1958 júniusában szüleid szabad akaratából és az Úr kegyelméből beléptél a végtelen idő folyamába, és 1997 decemberében végtelenségét az idő számodra egy pillanatra megszakította, figyelmeztetett: „no, gyere, tedd le!"1 Harminckilenc éves voltál, beléptél a 40., utolsó, csonka évedbe. Harmincöt évesen, 1992-ben, a minden idők Ura jóvoltából befejezted doktori értekezésedet Örökkévalóság az időben címmel. Papi munkásságod tudományos eredményeit Köllő Károly így foglalta össze: „Fájdalmas veszteség Tankó Ferenc (1958-1997) korai halála. Ő a római Gergely Egyetemen 1992-ben védte meg Ewigkeit in Zeit. Max Millers Umdeutung des Kierkegaardschen Augenblicks című értekezését; ennek tanúsága szerint azt a mai tudományosság talaján álló új katolikus bölcseleti gondolkozást lett volna hivatva képviselni, amely végképp túljutott az újsko-lasztika XX. századi, más gondolatrendszerekkel való közös nevező-keresésén és immár a szemléletében gyökeresen megújult egyetemes katolikus bölcselet talaján áll" - olvassuk a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban.2
Ezek a kipontozások - 1958, 1992, 1997 - az örök idő igazságtalanságai, amelyek a folytonosság méricskélései-ben akarva-akaratlan mégis igazat adnak vég nélküli folyamának.
El szerettem volna mondani neked, de erre már pontszerűségeink könyörtelen-sége nem adott alkalmat, hogy milyen ihletett meglátásod volt a folytonosság és a megszakítottság alternatíváiban az egyes és az általános lét köztességében keresni az időbeli végtelenség üveghegyén is túl az örökkévalóság parttalan birodalmát. Platón pillanat-univerzáliájából, az „Egy" pillanatnyiságából kiindulva kerested ezt az eszmei birodalmat Sören Kierkagaard gondolatvilágán keresztül Max Müller bölcseletéig. Ars filozófiád alapgondolatát idézem: „Antropológiai szempontból az idő és az örökkévalóság találkozása a pillanatban egybeesik a test és lélek szellem által hordozott szintézisével (2. fejezet)."3
El szerettem volna mondani neked azt is, kicsit hazabeszélve, hogy az érzelmek művészi, különösen zenei pillanatnyisága is hasonlóan egybeesik a test és lélek szellem által hordozott szintézisében. Szent Ágoston írja Vallomásaiban: „Megfigyeltem, hogy a szent igék ének formájában bensőbben és igazabban lendítik, tüzelik lelkemet a jámborságra, mint ének nélkül; továbbá, hogy lelkünk különféle érzéseinek más-más kifejező módja van hangban és énekben, s ez a mód valami titkos rokonság erejében az érzelmeket elő tudja idézni."4 Ebben az előidézésben a zene mindig jelen idejű. Jelen idejű állapotában birtokolni képes elmúlt idők érzelmi emlékeit és még a jövő emocionális megsejtéseit is. Megszólalásakor felveszi a múlt - jelen - jövő ama köztes-ségét, amelyben átcsapásosan az örökkévalóság stádiumát képviseli.
Művészi alázattal, hasonlóan a kierkegaard-i első, krisztológiai szinthez, a pillanathoz igazodik, amely „az Isten emberré válásának abszolút paradoxonját jelöli mint az örökkévalóság megjelenését az időben".5
Az említett köztesség - mezsgye, amely a hermeneutikai kutatások területét jelöli ki: „Az idegenség és ismerősség közötti hely, melyet a hagyomány a mi szempontunkból elfoglal, nem más, mint a történetileg tekintett, távoli tárgyiasság és a hagyományhoz való hozzátartozás közti hely (zwischen). Ez a köztes hely a hermeneutika igazi helye." Ezen a helyen képes a zene is az érzelmi pillantok vándorlását eligazítani. Jelenidejűségét megnyújthatja a múlt, illetve a jövő felé is. Relatív örökkévalóságában kicsit múlttá bágyad, avagy a jövőt fényezi. És a jelenét felsűrűsítheti: múlt- és jövőbeli árnyalatait a mába kelti új valóra. De még ennél is többre képes, a ma állapotát a pillanatba illesztheti. Itt megáll, mert elérkezett a kierkegaard-i stádiumok mentén az első egzisztenciaszféra végére, az esztétikai stádium végvidékére. Innen már az erkölcsi és a vallási szintek következnének. És néha következnek is. Janouch feltételezésére, hogy a költészet leginkább a valláshoz hasonlít, Kafka így válaszolt: »Ezt azért nem mondanám. De az imához - bizonyára«. Majd más alkalommal így egészítette ki válaszát: »Az ima és a művészet egyaránt akaratunk szenvedélyes aktusa. Meg akarjuk haladni, fokozni kívánjuk átlagos körülmények között adott akarati lehetőségeinket. A művészet éppen ezért - akárcsak az ima -, sötétbe kinyújtott kéz, mely szeretne megragadni valamit a kegyelemből, hogy ily módon aztán maga is ajándékozó kézzé változhasson. Imádkozni annyi, mint az elmúlás és a születés között feszülő átalakulás ívfényébe vetni magunkat, s teljességgel beleolvadni abba, hogy mérhetetlen fényét saját létezésünk törékeny kis bölcsőjébe ágyazhassuk«."6
Az örökkévalóságba vetett hitnek a kísérő érzelmei a szeretet - fájdalom, az öröm - bánat, a boldogság - szenvedés kontraszt-metaforáiban jelennek meg, és a zene esztétikai értékrendjét minden stílus korszakában így vagy úgy, de mindig meggyőzően irányítják. Például J. S. Bach János passiójának gyönyörű alt áriájában Mária, a fájdalmas Szűzanya siratójából feltörő fájdalom és a megkínzott anyai szeretet érzékivé tételében. Vagy Gustav Mahler III. szimfóniájának ötödik tételében Három angyal édes dala a szeretet vég nélküli örömhimnuszát zengve a zárótétellel együtt az égi szeretet magasztosságát énekli meg.
Hát ezekről és egyebekről szerettem volna elbeszélgetni veled, sétálgatva, peripatetikusan vitázva, mint az ókoriak tették. Vagy még inkább asztal mellett koccintgatva, Ganimédeszre, az antik pohárnokra gondolva, aki Zeusz serlegébe csorgatta az istenek elixírjét. Talán legeslegjobban azt szerettem volna, hogy közösen zenét hallgatva, a kellő áhítat jegyében Agamemnont, a tragikus hőst Ábrahámmal, „a hit lovagjával" párhuzamosan elemezve közösen gondolkodjunk el arról, amiről Kierkegaard a hit paradoxonját elemezve kimondja: „aki hit nélkül szereti Istent, önmagára irányítja a figyelmet, aki pedig hittel szereti, Istenre figyel".7
Minderre nem futotta már. Lám, szándékolt párbeszédünk az emlékezés monológjába szorult. Ott, Malomfalván, a Székelyföld porka havakat ostorozó süvítő decemberi hidegében didergő diákjaid keservesen csendes kíséretében, jó édesanyád szűnni nem akaró, paro-xizmusig fokozott siratása mellett a „no, gyere, tedd le!" ellentmondást nem tűrő parancsának engedelmeskedve, a temetési szertartás komor méltóságában visz-szatértél az örökkévalóságba. Mi pedig a vacogtató szélben, a korai alkonyon távozóban vissza-visszanéztünk a frissen hantolt sírra, amely a Lamento-zenék örökös fájdalmát lelkünkben emlékező freskóvá szilárdította, és felidézte didergő mivoltunkban költő reménytelenségét: „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok."8
*
És akkortól tovább? Benne él Ferike, Tankó Ferenc, a tanítványai, a kollégái, a paptársai és a barátai lelkében, akik nem feledve szorgosan gazdag munkásságát, a vacogó emlékeket csendes krónikává szelídítik tegnap, ma, holnap...
Jegyzetek
1 Weöres Sándor versére szerzett Kodály Zoltán Öregek címen kórusművet, ennek ez a kulcsmondata.
2 Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 4. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest-Kolozsvár 2002, 705.
3 Ferenc Tankó: Ewigkeit in Zeit. Excerpta ex dissertatione ad doctoratum, Roma 1992, 12. Ezúton mondok köszönetet Zamfir Korinnának, aki kérésemre önzetlenül, szívességből lefordította a Kivonat idevágó részeit.
4 Szent Ágoston Vallomásai, fordította dr. Vass József, Szent István Társulat, Diákkönyvtár-sorozat, Budapest, 1995, 10. könyv, 33. fejezet, 286-289.
5 Ferenc Tankó: uo.
6 Gustav Jaunoch: Beszélgetések Kafkával. Gondolat, Budapest 1972, 75., 76.
7 282.
8 József Attila: Reménytelenül, részlet.
