Csonta Réka
kATOLIKUS EGYHÁZI SAJTÓ
A DUALIZMUS KORÁBAN

 

Egyházi megnyilatkozások a sajtóról

Az egyház alapvető feladatának kezdetektől az örömhír továbbadását, közössé tételét, kommunikálását tartotta. Ennek a küldetésnek, a rendelkezésére álló eszközöket felhasználva, minden korban meg akart felelni. Az őskeresztény közösségekben a szóbeli tanítás, a prédikáció volt az elsődleges, de fontos szerep jutott a személyes tanúságtételnek, a közösségek meglátogatásának, az utazásoknak és a (Szent Pál alakjától elválaszthatatlan) levelezésnek is. Szent Pál térítőútjainak kommunikációs sikerére a 20. századi üzleti élet is felfigyelt, két német szerző szerint övé a történelem legsikeresebb marketingstratégiája.¹ Ezzel kapcsolatban érdekes reflexió olvasható 1914-ből az Erdélyi Római Katolikus Irodalmi Társulat egyik szövegében. A szerző azzal akarja a figyelmet felhívni a sajtó szerepére, hogy gyökereit az őskeresztények evangelizálásá-ban látja keresendőnek. Az egyesület éves közgyűlésén, ahol a sajtópártolás volt a központi téma, Balázs Endre elnök a katolikus újságírás kétezer éves múltjára hivatkozva buzdított a támogatásra: Jézus „példáját követték az ő tanítványai, különösen az apostolok, kik nagyon jól tudták, hogy az új eszméknek a hirdetése az életükbe kerülhet, miként mesterükkel történt, és mégis félelem nélkül hirdették az új tant, sőt azt le is írták, hogy jobban terjedjen: és így megalapították a katholikus sajtót, melynek első terméke volt az újszövetségi szentírás. Főszerkesztők voltak Máté, Márk, Lukács, János és Pál, segédszerkesztők pedig Péter, Jakab és Júdás. [...] az egyházban tehát az eszméknek, fenséges tanoknak és jámbor gondolatoknak írásbeli közlése és terjesztése megvolt már kezdettől fogva és megvan: és ez a katholikus sajtó".²

Alexandriai Szent Kelemen,³ Szent Ágoston és Nagy Szent Gergely munkáinak egy-egy gondolatát ma az egyház és média kapcsolatát kutató szakirodalom az egyházi kommunikációról való gondolkodás kiindulópontjaként értelmezi.⁴ A kommunikációs eszközök sorában igen jelentős helyet foglalnak el a művészetek mint az üzenet megfogalmazásának sajátos módjai. A különböző templomépítési stílusok, a szobrok, festmények, a szakrális tér berendezési tárgyai, a liturgikus ruhák, a zene máig megannyi csatornája Isten szavának az ember felé. A felsorolt művészeti ágak termékeinek elképesztő mennyisége és változatossága bizonyítja, hogy az egyház bátran használta és használja az evangelizációnak ezt a lehetőségét.⁵ Ennek ékes bizonyítéka a középkorban olyannyira elterjedt Biblia Pauperum, amely az eredetileg nyelvi jelekbe kódolt Szó képi nyelven való megfogalmazása, s mint ilyen bizonyos helyzetekben a Szentírás helyettesítője.⁶

A könyvnyomtatás elterjedésével - amely forradalmasította a kommunikációt - megbomlott a kultúra és a vallás szoros egysége.⁷ Az írásbeliség termékei már nem a kolostorok könyvmásoló műhelyeiben születtek, hanem a nyomdákban, ami oda vezetett, hogy kikerülve az egyházi ellenőrzés alól, a tévtanok is hozzáférhetőbbek lettek. Ennek visszaszorítására a Szentszék létrehozta az indexet, a tiltott könyvek listáját, amely időről időre megújítva tartalmazta a hitbeli és erkölcsi kérdéseket félrevezető módon magyarázó értekezések címeit.⁸

Az első indexet a leuveni (1540) egyetem adta ki, amelyet négy év múlva a párizsi egyetem jegyzéke követett. IV. Pál pápa nevéhez köthető az első formális Index librorum prohibitorum kiadása. Utóda, a trienti zsinat idején uralkodó IV. Piusz (ur. 1559-1565) az indexre tétel szabályait is közli, V. Piusz (ur. 1566-1572) létrehozza az Index Kongregációt. VIII. Kelemen indexe az utolsó, amely az egyes szerzők minden írását tiltotta. XIII. Leó 1900-ban a korábbi indexszabályokat felülírta, újakat közölt, XV. Benedek pedig 1917-ben felszámolta az Index Kongregációt, és a Szent Officiumra ruházta annak feladatkörét. A tiltott könyvek jegyzékének utolsó kiadása 1948-ban jelent meg, 1966-ban hatályon kívül helyezték. A II. vatikáni zsinat az Inter mirifica kezdetű dekrétumban foglalkozott az egyház szerepéről és felelősségéről a tömegkommunikációval kapcsolatban.⁹

XIII. Kelemen 1766-ban a keresztényellenes iratok ügyében kiadja a Christianae rei publicae kezdetű enciklikát, melynek megírására ezeknek az iratoknak a mind aggasztóbb elszaporodása adott okot. A szövegben a pápa erőteljes képekben festi meg a konkolyhintő ellenség munkálkodását, amely mérges kígyó gyanánt egyre erőteljesebben fröcsköli szét hazugságait, megmérgezi a hit tiszta vizét és lerombolja a vallás alapjait. Az ilyen könyvek szerzői megátalkodott butaságukban Isten ellen törnek, semmi isteni nem szent előttük. A pápa szerint az az elképzelés is elítélendő, amely elismeri hogy a földi gondolkodás homályát majd eloszlatja a hit világossága, mégis arra vetemednek, hogy a hit titkait az ész segítségével próbálják megfejteni. A gondolkodás szabadságát őrült és utálatos dolognak tartja, amely különféle istenkáromló gondolatokat produkál. Ennek visszaszorítása érdekében kéri a püspököket, hogy amennyire lehetséges, akadályozzák meg az ilyen gondolatokat tartalmazó könyvek terjedését. XIII. Kelemen ugyan itt nem szól a sajtó ellen, viszont amit a nem ellenőrzött információ terjedésének megakadályozásáról mond, az az időszaki kiadványokra is érvényes.¹⁰

IX. Piusz nem nyilatkozott körlevél formájában a sajtóról, viszont a gondolatszabadságot ő is elítélte, és a Quanta cura kezdetű encik-likában jegyzékbe foglalta a kor tévedéseit (Syllabus), láttunk fentebb néhány szemelvényt belőle. Kisebb megnyilatkozásban tanított a katolikus sajtó szerepéről is, többek közt a magyar sajtóéról is abban az üzenetében, amelyet a legrégebbi magyar katolikus politikai napilap, az Idők Tanúja tulajdonosának, Lonkay Antalnak küldött.

„Szeretett fiunknak, Lonkay Antal lovagnak, az Idők Tanúja című napilap kiadója- és igazgatójának Pesten. IX. Pius P.P. Szeretett Fiunk, üdvöt és apostoli áldást. Igen kedvesen értettük meg leveledből, mily munkásságot fejtettél ki Id[ők] Tanúja című napilapod által, hogy feléleszd és ápold a magyarok szeretetét és engedelmességét Péter ezen Széke iránt, és hogy létrehozd a kegyelet azon jeles emlékművét, mely Nekünk a Magyarok Albumában és a hozzácsatolt bő ajándékban felajánltatott. Ezekért való szíves hálánkat már kifejeztük nemzetednek s méltó dicséretekkel halmoztuk el; de örömünkre szolgál különösen is megköszönni neked, hogy ki a katholika vallásért és ezen szent Székért a más véleményűek között már régóta harczolsz, e legnemesebb bizonyítékkal még fényesebben kitüntetted a magyar nemzet vallásosságát, mint szintén saját vallásosságod eredményes voltát, és eszközölted, hogy a katholikus egység szavazatai közt a magyar nemzet szava se hiányozzék. Ha Isten a te törekvésedet oly sikerrel koronázta, folytasd bizalommal kezdeményedet, s harczolj tovább is serényen érte, ki bizonyára erőt is adand neked, s bővebb gyümölcsökkel elhalmozand és fényesb jutalmat is készítend. Mi az Ő irgalmát lekönyörögjük reád s kegyelmének előjeleül s a Mi atyai jóakaratunk tanulságául szeretetteljesen apostoli áldásunkat adjuk. Kelt Rómában, sz. Péternél 1867-iki augusztus 17-én. Pápaságunk XXII. évében. IX. PIUS P.P."¹¹

XIII. Leó idejében ugrásszerűen megnőtt a sajtó befolyása, Magyarországon erre az időszakra esik a sajtó liberális aranykora,¹² ami maga után vonta a pápai megnyilatkozások számának növekedését is. A pápa megválasztása után nem sokkal, 1878 augusztusában fogadta a svájci Szent Pál (katolikus könyvkiadó) egyesület igazgatóját, akinek megígérte, hogy a hasonló társulatok a Szentszék védelmét fogják élvezni. Az eseményről a SZIT folyóirata, a Katholikus Hetilap tudósít: a pápa „nagy figyelemmel kíséri a katolikus hírlapirodalmat, s hogy mindazon törekvések, amelyeknek célja az egyház szabadsága, érdekeinek s jogainak védelmezése, a Szentszék oltalmában s védelmében részesülnek. Őszentsége külön áldását adta a Szent Pál egyletre, s bátorítá mindazon egyleteket, köröket és társulatokat (Pius-Vereine), amelyek a katolikus ügy, s az ezt védelmező katolikus lapok és folyóiratok támogatását feladatukká tették."¹³

A következő év februárjában a katolikus újságírókkal találkozik, akiket nagyon határozottan az egyházi érdekvédelem szolgálatába állít. Beszédében erőteljesen elutasítja a lelkeket megmérgező liberális sajtó aknamunkáját, addig elmenően, hogy a társadalom minden baját ebből származtatja. Szóhasználata erősen képszerű, az újságírókat harcedzett, az ellenség soraiba betörni kész, hűséges katonáinak nevezi, a katolikus sajtót védőfegyvernek, a tönkretett társadalom gyógyszerének.¹⁴

A vizsgált sajtótermékek állandóan reflektálnak a sajtóval kapcsolatos szentszéki nyilatkozatokra, ezért olyan mellékesnek tűnő, ám az ügy szempontjából jelentős pápai kijelentések is eljutnak az olvasóhoz (és a kutatóhoz), mint az egyes magánkihallgatások publikus anyagai. Például az Alkotmány című napilap 1896. január 11-i számában olvashatjuk, hogy XIII. Leó magánkihallgatáson fogadta P. Zochi jezsuitát, a híres szónokot, és arra biztatta (a Verone Fedele című lap szerint), hogy „Írjon ön cikkelyeket, mert azoknak egyenlő hatásuk van a prédikációkkal. Ahova nem hat el a beszéd, oda eljut az újság, amelyet olyanok is olvasnak, akik prédikációt nem szoktak hallgatni".¹⁵ A pápa itt a sajtó biztosította evangelizációs lehetőséget a hithirdetés évezredes formájával emeli egyenlő rangra. (Ezt a gondolatot fogalmazzák újra utódai, de ennél jelentősen többet a II. vatikáni zsinat dekrétuma sem mond a tömegkommunikációs eszközök szerepéről.) Az Alkotmány cikke a folytatásban a L'Unione című bolognai újság felhívását hozza, amely a pápa szavain felbuzdulva a katolikus sajtó terjesztésére hív.¹⁶

Az enciklika megjelenése az erdélyi protestáns sajtóban is visszhangot keltett, a kolozsvári Protestáns Közlöny hosszú elemzést közölt róla. A cikkíró nem titkolja csalódását, szerinte ez a pápai szöveg sem képes felnőni a kor követelményeihez, és ironikus felhanggal sorolja fel az enciklika maradi tételeit. (Az emberi rabságról címmel értekezik a körlevélről.)¹⁷ A negatív kritika oka, hogy a protestantizmus rokonszenvezett a liberalizmussal, sőt a teológiájába is beépítette azt, ezért tűnik számára nevetségesnek a szabadság bármilyen jogcímen történő korlátozása.

A dualizmus korszakában tehát XIII. Leó pápa megnyilatkozásai mértékadóak a sajtóra. A pápa a sajtószabadságot nem tartja korlátlanul elfogadhatónak, de mivel a sajtót az egyház érdekeinek szolgálatába akarja állítani, nem is tiltakozik ellene.¹⁸

A dualizmus kori Magyarország sajtójának áttekintése

A kiegyezés szentesítésével visszaállt alkotmányos állapotok a sajtó szabadságát is garantálták, amely utat nyitott ennek lendületes fejlődéséhez. A kedvező politikai helyzet mellett az ipari fejlődés, az iskolázottság mértékének növekedése nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a 19. század végére a magyar sajtó minőségi és mennyiségi szempontból is nyugateurópai léptékű lehessen.

A kiegyezést megelőző évekre a magyar sajtó a politikai nyilvánosság biztosítója lett, és bár ez a nyilvánosság nem terjedt ki a társadalom minden rétegére, már lényegesen többet jelentett, mint az abszolutizmus korának előjogként gyakorolt nyilvánossága. A korszak sajtójának első nagy fegyverténye a kiegyezés megvitatása volt, mert ez azt mutatja, hogy akkor már olyan sajtója van Magyarországnak, amelyet az olvasóközönség mérvadónak gondol. Deák Ferenc sokat idézett húsvéti cikke 1865 tavaszán a Pesti Naplóban, a korszak egyik legtekintélyesebb lapjában jelent meg. ¹⁹

Több feltételnek kellett teljesülnie ahhoz, hogy a dualizmus korszakában addig nem tapasztalt minőségi-mennyiségi fejlődés következzen be. Talán a legfontosabb a kedvező sajtótörvény elfogadása volt.²⁰ A hírlapi bélyeg eltörlése, amely egyfajta vállalkozói adó volt, de amelyet az abszolutizmushoz kötött a közvélemény, jelentős pozitív hatást gyakorolt a fejlődésre. A lapterjesztés módjainak szabályozása, illetve annak megkönnyítése további ösztönzést jelentett: míg korábban csak előfizetéssel lehetett a hírlapokhoz hozzájutni, az 1867 nyarán született rendelet szerint a rendőrség dönthetett az utcai árusításról.²¹ Az iparszabadság bevezetésével ugrásszerűen megnőtt a nyomdák száma, az 1880-as években csak Pesten háromszáznál több működött, a legjelentősebbek közül való a Franklin Társulat, a Légrády Testvérek, a Pallas Rt., a Pester Lloyd és mások mellett a Stephaneum, a Szent István Társulat nyomdája.²²

Az 1878-as nagy cenzúra utáni korszakot a sajtó üzletággá válása határozza meg. Ennek elsősorban a gazdaság és az oktatás gyors fejlődése adta meg a feltételeit. Korabeli elemzők szerint 1870-ben egy lappéldány jutott lakosonként, 1905-ben már hét, négy év múlva pedig minden írni-olvasni tudó lakosra 50.²³

Ennek a látszólag külső feltételnek a megváltozása jelentősen megváltoztatta a sajtófejlődés irányát. Az újságírás többé nem a szépirodalom része, munkatársai nem örökérvényűt alkotó írók, hanem a pillanatnyit, az aktuálisat megragadni képes tollforgatók. Maradnak ugyan írók a sajtóban (Jókai, Mikszáth, Ady, Krúdy stb.), viszont az ő munkásságuk az irodalom része, nem a sajtóé. Ugyanígy a politikusok, egyházi szónokok sajtóbeli megnyilvánulásai sem elsősorban sajtótörténeti, hanem politika- és egyháztörténeti szempontból értékelhetőek.²⁴

A sajtó üzletiessé válásával megszűntek a pártpolitikai kötöttségek, ez pedig beindította a gazdasági tervezés lehetőségét és megváltoztatta a tartalmat is: több lap a tájékoztatás szándékától elmozdult a szórakoztatás, a jelentéktelen, ám érdekes hírek közlése irányába, ami hamarosan kitermelte bulvárlapot. Ebben a korszakban talál egymásra a gazdasági szféra és a sajtó, előbbinek hirdetésre van szüksége, utóbbinak pedig a hirdetésekért befolyt összegre.

Az erdélyi római katolikus egyházmegye sajtója a kiegyezés életbe léptetésével egy időben kezdte bontogatni szárnyait, első hetilapja a koronázás utáni napokban jelent meg, legtekintélyesebb kiadványa, a Közművelődés pedig 1878-ban. További kiadványai mind későbbi indulásúak, ami azt jelenti, hogy a dualizmus korának erdélyi katolikus sajtója a magyar sajtó liberális aranykorával esik egybe.²⁵

Sajtótörvények, cenzúra

A sajtótermékek alapításának és terjesztésének feltételeit mindenkor törvények szabályozták. Ezek szigorúságának mértéke jelentősen befolyásolta a sajtó fejlődését. A nyilvánossá váló információk vagy ezek értelmezésének akadálytalan terjedése nem ritkán hatalmi érdekekbe ütközött, ezért aztán a sajtótermékek tartalmára vonatkozó megszorítások születtek. Kezdetben a cenzúra az egyház hatáskörébe tartozott, és tevékenysége arra irányult, hogy a krisztusi tanítással szembeforduló nézeteket ne engedje megjelenni. Mivel a jelenkor hajnaláig a hatalmat isteni eredetűnek tételezték, ezért a fennálló társadalmi rend elleni nyilvános küzdelem is cenzúra alá esett. A 19. század sajtójának szabályozásáról következik egy rövid áttekintő.²⁶

A század két legnagyobb magyar történelmi eseménye, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, valamint a kiegyezés (1867) alapjaiban forgatta fel a fennálló rendet, így a törvényhozást is. A bécsi forradalom hírére 1848 márciusában meginduló pesti események egyik leghangosabb követelése a sajtószabadság, a cenzúra eltörlése volt. A 18. század végén a cenzúra az egyház hatáskörébe tartozott, és mivel az abszolutista kormányzásnak szüksége volt arra, hogy hatalma megerősítése érdekében a felvilágosodás eszméi némiképp elterjedjenek, II. József az 1781-es cenzúrarendelettel központosította a cenzúrát, és enyhítéseket vezetett be. A cenzúrázás végrehajtását a helyi hatóságok kezébe adta, az előzetes cenzúra kötelezettségét kiegészítette az utólagos ellenőrzéssel, ezt a központi szervek végezték. Az 1789-ben bevezetett újságbélyeg, egy speciális adófajta, jelentősen csökkentette a lapok számát.

A teljes sajtószabadság az 1848-as forró márciusi hangulatban született. Korábban, a reformkorban több törvényjavaslat is létrejött (1847-ben kettő), viszont jelentős lépést nem sikerült a cenzúra eltörlése ügyében tennie az országgyűlésnek.²⁷ Szemere Bertalan szövegezte az 1848-as tervezetet, ám ez olyan, a közvélemény szemében teljesíthetetlen feltételeket szabott, hogy Pesten tüntetést tartottak ellene és elégették.²⁸ Az új változat sem aratott osztatlan sikert, főleg a radikális köröknek volt ellene kifogásuk, viszont április 11-én mégis kihirdették. A XVIII. törvénycikként híressé vált jogszabály az első mondatában leszögezi, hogy „az előző vizsgálat eltöröltetvén örökre, s a sajtószabadság visszaállíttatván, [...] gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti, és szabadon terjesztheti".²⁹ A négy fejezetből álló törvény rendelkezik a sajtóvétségekről, a bírói eljárásról, az időszaki lapokról, végül a nyomdákról és könyvárusságról.

Szemere Bertalan nyugat-európai mintákat használt fel tervezete kidolgozásához, de maga is ideiglenesnek gondolta a törvényt. Viszont a kiegyezés után a megváltozott körülmények ellenére nem változtattak rajta, pedig az 1848-as sajtótörvényeket Európa-szerte felülírták.³⁰

A forradalom lázában kivívott sajtószabadság a forradalom leverésével elenyészett. Formálisan nem, mert nem mondta ki törvény annak visszavonását, de az önkényuralmi kormányzat a cenzúránál veszedelmesebb, nagyobb károkat okozni képes felügyeleti módszert állított fel: az utólagos ellenőrzést. Ezt a lapok kihordása előtt egy órával végezték el, és ha nem érkezett semmilyen elmarasztaló észrevétel, akkor el lehetett kezdeni a terjesztést. Ellenkező esetben bezúzták az adott lapszámot, óriási anyagi veszteséget okozva ezzel a tulajdonosnak. Ennek kivédésére több technika is forgalomban volt: egyesek az illetékes hatóságokat próbálták meg lefizetni, hogy előzetesen cenzúrázzák az anyagot, mások állandóan készenlétben tartottak néhány kikezdhetetlen, semleges témájú cikket, hogy veszély esetén azokkal lehessen újranyomtatni a kifogásolt lapszámot. Mindezek mellett pedig működött az öncenzúra, néha a rendőri felügyeletnél hatékonyabban is.³¹

A Bach-korszakban az 1852-es törvény szabályozta a sajtóügyeket. Ennek a 22. paragrafusa tartalmazta az úgynevezett megintési rendszer, a sajtóvétségekért kiszabható büntetés normáit.

A kiegyezéssel Magyarországon újra életbe léptek az 1848-as áprilisi törvények, így a sajtószabadságot garantáló XVIII-as is. (Erdélyben azonban csak 1871-ben vezették be újra, addig az 1852-es volt érvényben, mert a nemzetiségekkel szemben abszolutista politikát gyakorolt a kormány.³²) A törvény alapján megalkotott igazságügyi rendelkezések a sajtóvétségek ügyében a kortársak szerint túlságosan szigorúak lettek. Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter rendelete ugyanúgy ellenérzéseket váltott ki, ahogy korábban a 48-as sajtótörvény. A sajtótörténet szerint mégsem becsülendők le az érdemei, mert garantálták a sajtószabadságot mind az ellenzéki, mind a nemzetiségi lapok számára.³³

Röviddel a monarchia felbomlása előtt, 1914-ben fogadta el az országgyűlés azt a törvényjavaslatot, amely az 1848-ashoz képest teljesen újraszabályozta a sajtót. Ez a hat fejezetből álló törvény részletesen rendelkezett a sajtótermékek előállításának és terjesztésének módjáról, a sajtójogi felelősség viseléséről, a bűnvádi eljárásról, valamint a kiadó és a szerkesztőség tagjainak jogviszonyáról. A törvénnyel azonban sem a liberális oldal, sem a konzervatívok, így a katolikus újságírók érdekvédelmi szervezete, az Országos Pázmány Egyesület sem volt elégedett. Egyik legfontosabb kifogásként a túlszabályozottságot fogalmazták meg, nevezetesen, hogy a törvény deklarálja ugyan a sajtószabadságot, de a legapróbb vétségért is nagyon szigorúan büntet. Hónapokig tartó parlamenti és közéleti csatározás után az országgyűlés végül elfogadta a törvényt, viszont életbe léptetésére már alig maradt idő: a Monarchia hadba lépésével bevezették a hadicenzúrát.³⁴

A dualizmus korában tehát az 1848-ban meghozott XVIII-as törvény szabályozta a sajtóügyeket. (Az 1848-as erdélyi országgyűlés VIII. törvénycikke kimondja ennek átvételét.³⁵) Ezt Erdélyben csak 1871-ben léptették ismét életbe, addig az 1852-es volt hatályban. A korai dualizmus éveiben nem vagy alig történik utalás az erdélyi egyházmegyei lapokban a sajtójogra. A Közművelődés 1885-ben elkezd közéleti kérdésekkel is foglalkozni, ezért a szerkesztőségnek be kell fizetnie a politikai lapokra kirótt kauciót. A váltást az olvasók kérésére hozza, akik szerettek volna eligazítást kapni a nagy horderejű politikai kérdésekben is a Közművelődéstől. A lap szerint Bíró Béla szőlőbirtoka révén sikerült a kauciós kötelezettséget teljesíteni.

Az egyház és az állam radikálisan különböző szabadságfogalommal dolgozik, kettejüknek az egész századon végigvonuló egymásnak feszülése valójában ebből fakad. Míg a polgári állam a feudális berendezkedéssel szemben az áhított önrendelkezést látja benne, az egyház a saját belső életébe való beavatkozás lehetőségét (amint erre számos példa van). Ebből kiindulva előfordul olyan katolikus szerző, aki a liberális sajtó támadásaival szemben védelmet kér: a sajtószabadság korlá-tozását.³⁶ Csakhogy ezt a polgári korban büntetlenül lehetetlen megtenni, a szabad véleménynyilvánítás, a gyülekezés és a sajtó szabadsága olyan alapjogai ennek a társadalomnak, amelyek korlátozása jelentős politikai következményeket vonna maga után. (Viszont az is igaz, hogy éppen ebben a korszakban volt rá példa: a kormány a cenzúra fenntartásával igyekezett a nemzetiségeknek minél kevesebb szabadságjogot engedélyezni.)

A korszak magyar katolikus sajtója³⁷

A magyar nyelvű katolikus sajtó története a kizárólag papoknak szánt tudományos-teológiai folyóiratokkal kezdődik. Első kiadványa Horváth János későbbi veszprémi püspök Egyházi Értekezések és Tudósítások című folyóirata 1820-ból, amelyet a szerkesztő tudós paptestvérei számára indított azzal a szándékkal, hogy megkönnyítse az egyháztörténeti kutatást, adatokat szolgáltatva az egyes témákhoz. A folyóirat ilyenként kevéssé hasonlít mai utódaihoz, amelyek a legújabb kutatási eredményeket és a tudományos élet legfrissebb híreit kínálják a szakmának. Az Egyházi Értekezések és Tudósítások ugyanis az aktualitásoknak alig szentelt figyelmet, néhány nem egészen friss hír közlésével jelezte, hogy számol az időtényezővel

A négy évig fennálló lapot az Egyházi Tár (1832-1839) és az Egyházi Folyóírás (1832-1834) követte többé-kevésbé ugyanezzel a céllal. A Folyóírás szerkesztője, Kováts Mátyás megpróbálja kitágítani az addig kizárólag csak teológusokat megcélzó olvasói kört, bevonva a képzettebb hívőket is.

A tudományos folyóiratok mellett lassanként megjelennek a hitbuzgalmi, családi és iskolai lapok. A Szion (1838-1840) és melléklapja, az Anastasia szakít elődeinek mind megjelenési formájával, mind tartalmi beosztásával. Gyarmathy János szerkesztő a kor hírlapkiadási szokásainak megfelelően kis ívrét-alakban jelenteti meg a Sziont a korábbi könyvalak helyett, a teológiai fejtegetések mellett pedig teret enged egy gazdagabb egyházi vonatkozású hírrovatnak is.

A Religio és Nevelés című hetilap 1841-es megjelenésével új típusa jön létre az egyházi folyóirat-irodalomnak. Szaniszló Ferenc³⁸ tudatosan állítja lapját a katolikus közvélemény-formálás szolgálatába, mert felismerte a sajtó manipulatív hatalmát. Ezért főként a művelt nagyközönségnek, a közvélemény alakító tényezőjének szánja a Religiót. 1849-től 1930-ig Religio címen jelenik meg. 1843-ban Szaniszló helyét Somogyi Károly³⁹ veszi át, 1849-ben Danielik János.⁴⁰

Fogarasy Mihály későbbi erdélyi megyéspüspök 1848-ban létrehozza Budapesten a Jó és Olcsó Könyvkiadó Vállalatot azzal a céllal, hogy egyrészt ellássa tankönyvekkel a katolikus iskolákat, másrészt jó szellemű olvasmányt kínáljon az alacsonyan iskolázott hívőknek és az értelmiségnek. Ennek szellemében, hogy folyamatos legyen a kapcsolattartás ezekkel a társadalmi rétegekkel, két folyóiratot indít, a Katholikus Néplapot és a Katholikus Szemlét. Mivel az erdélyi egyházmegyei lap- és könyvkiadás a vizsgált korszakban a Szent István Társulat egyházirodalmi munkásságának mintájára szerveződik, ezért ezt a két kiadványt itt részletesebben ismertetjük.

A Katholikus Néplap (1848-1872) 1500 előfizető támogatásával tekintélyes egyházi sajtóorgánummá válik (Szabó Imre, Zalka János, Májer István, később Sujánszky Antal szerkesztették).

Ennek utóda, a Katholikus Hetilap (1873-1886), „[...] minden politikai törekvéstől és színezettől menten, a hazai társadalmi és közművelődési viszonyokra tűzte maga elé jótékonyan, hasznosan hatni",⁴¹ az 1881-es előfizetési felhívásban szépirodalmi és ismeretterjesztő közlönynek nevezi magát, feladatának a katolikus irodalom legfőbb törekvéseit tartja: a vallásos érzelmek ápolását, az erkölcsök nemesítését és a keresztény alapokon nyugvó ismeretek terjesztését.⁴² Két évvel később önérzettel jelenti, hogy ő „az egyetlen kath. közlöny, amely kizárólag a szépirodalomnak s a hasznos ismeretterjesztésnek szenteli hasábjait",⁴³ 1888-ban pedig mint a mívelt középosztály szépirodalmi közlönye⁴⁴ szólít fel a katolikus szépirodalom pártolására. Büszke rá, hogy munkatársai között tudhatja a korszak kiváló erőit, az egyházi körökben elismert írókat: Rosty Kálmánt, Szulik Józsefet, Nyulassy Antalt, Füssy Tamást, Kalocsay Alánt és másokat.

A Szent István Társulat 1886-tól új programba kezd, ezért megszünteti a lapot. A népies jellegű írásokat a Népiratkák sorozatban jelenteti meg, és ezzel párhuzamosan megfogalmazódik az igény egy, a katolikus intelligencia számára megindítandó folyóiratra. 1886-ban a választmányi ülés elfogadta az indítványt, és 1887 tavaszán megindult a művelt nagyközönség figyelmébe ajánlott folyóirat, a Katholikus Szemle (1887-1944), a korszak legtekintélyesebb és leghosszabb életű kiadványa volt. Könyvformátumban jelent meg, 1900-ig évente négy, aztán tíz füzetben. Első szerkesztői Kisfaludy Árpád Béla (18871889), a SZIT alelnöke, a budapesti egyetem dogmatikatanára és Mihályfi Ákos (1891-1928) teológiatanár, a Társulat tudományos és irodalmi osztályának tagja, majd a Társulat elnöke. A két világháború közt Váradi Béla OFM (1928-1934) és Mihelics Vid egyetemi tanár (1934-1940), utolsó éveiben pedig Kühár Flóris OSB főiskolai tanár (1940-1942) és Radó Polikárp (1943-1944) bencés tanár, liturgiatörténész szerkesztették. A folyóirat célja „ismertetni a művelt nemzetek irodalmában időnként fölbukkanó jelentékeny alkotásokat, melyek az egyház tanításának és hivatásának fejtegetésével, múltjának felderítésével és jogainak oltalmazásával foglalkoznak; figyelemmel kíséri mindazt, ami a világ különböző részeiben, a hitélet és az egyházpolitikai fejlemények, a humanitárius és kultúrai törekvések terén ránk nézve tanulságosnak, követésre méltónak mutatkozik; tárgyalni a valláserkölcsi problémákat, melyeket hazánkban az események napirendre hoznak".⁴⁵

A közölt írások legtöbbje az egyház társadalmi szerepvállalásával foglalkozik, megcáfolja a modernség tévesnek tartott eszméit, elemzi a vallásosságot negatívan befolyásoló társadalmi jelenségeket, szót emel az autonómia ügyében. A programcikk azt ígéri, hogy az összes tudományterületet érinteni fogja, de a történettudomány (egyháztörténet) egyértelműen dominál, a természettudományoknak szerény hely jut, a Természettudományi szemle című rovatában számol be egy-két tudományos felfedezésről.

A művészetek közül a zene kevésbé, a szépirodalom és a színművészet jobban érdekli, minden számban jelentkezik kritikával. Értékelési elveiben következetesen a 19. századi egyházra jellemző, befele forduló, a modernség új útjai elől elzárkózó magatartás érvényesül.⁴⁶

Mihályfi Ákos, a Szent István Társulat legtekintélyesebb folyóiratának, a Katholikus Szemlének a szerkesztője 1892-ben arról beszél, hogy Német- és Franciaországban már nagyhatalommá vált a katolikus sajtó. Hozzájuk képest a magyarországi még a közvélemény ellenérzésének leküzdésével dolgozik, messze áll attól, hogy közvéleményt formáljon. Mihályfi számításai szerint a katolikus sajtótermékekre összesen nyolc-tízezer olvasó fizethet elő.⁴⁷

A hitbuzgalmiak mellett politikai napilap indításának gondolata többször is felmerült, de a Szent István Társulat mindannyiszor elvetette az ötletet a pártpolitika megosztó ereje miatt. A Társulat politikai elveit tekintve a Pesti Napló köréhez tartozott, támogatta az egységes nemzeti ellenállás gondolatát, és az államegyháziság helyett az egyházi autonómiát tartotta fontosnak. (Ebben a napilapban jelent meg Deák Ferenc híres húsvéti cikke, amelynek gondolatisága a kiegyezésben csúcsosodott ki.) Lonkay Antal 1860-ban egy ettől gyökeresen eltérő hangot ütött meg, elindította az Idők Tanúja című „egyetemes magyar újságot".

Az Idők Tanúja hat év után összeolvadt Török János lapjával, a Pesti Hírnökkel, és 1908-ig Magyar Állam (1868-1908) címmel jelent meg. A lap az ellenfelek és a marxista sajtótörténet-írás szerint ultramontán irányultságú volt, szenvedélyesen védte az egyház, a pápaság érdekeit. A pápai állam megszűnésének, a római kérdés kiéleződésének éveiben indult, amikor az egyház folyamatos támadásokat szenvedett az olasz egységmozgalom részéről. Ezért a lap elszánt harcosa lett a pápa világi uralma megmentésének. Folyamatosan beszámolt a péterfillérek gyűjtéséről, és több alkalommal fejezte ki hűségét a Szentszéknek ajándékok, hódoló feliratok formájában. Az ezekre adott pápai válaszokat Lonkay Antal előszeretettel jelentette meg lapjában. A katolikus újságírás terén kifejtett tevékenységéért IX. Piusz Lonkayt aranysarkantyús lovagi címmel tüntette ki, lapjára pedig áldását adta. Az újság hangvétele helyenként túlzottan vehemens volt, ami a katolikus véleményeket is megosztotta.⁴⁸

Az egyházpolitikai harcokban vereséget szenvedett magyar katolicizmus a századvégen kilépett a közéletbe, gróf Zichy Nándor vezetésével politikai pártot alapított Katholikus Néppárt névvel. Lapja, az Alkotmány, a századforduló és a 20. század első másfél évtizedének legjelentősebb katolikus sajtóorgánuma. A lapalapítás szükségességét pártérdekek motiválták: a Néppártnak szüksége volt egy Budapesten megjelenő lapra, amely a párt különböző szervezeteit összekapcsolhatja egymással, s amelyben megfogalmazhatja programját. Az Alkotmány írói gárdájában felsorakozott a magyarországi katolicizmus színe-java: gróf Zichy Nándor, Esterházy Miklós Móric, Prohászka Ottokár, Gyürky Ödön, Notter Antal stb. A lap képes volt megújítani elődei stílusát, cikkei frissebbek, szemléletmódja rugalmasabb a nagy vetélytárs Magyar Államénál. Célja volt a magyarországi katolicizmus érdekképviselete, az egyház- és vallásellenes megnyilatkozások visszautasítása és a liberalizmus megnyilatkozásainak bírálata.⁴⁹

A kiegyezést megelőző évek terméke a Knauz Nándor szerkesztésében 1863-tól megjelenő Magyar Sion című folyóirat. Később Új Magyar Sion (Fraknói Vilmos) címen szerkesztik és 1904-ig képviseli a komoly egyházi tudományosságot. Ebben szerepe van a rendszeresen publikáló Prohászkának is.⁵⁰

1886-ban indul az első katolikus kritikai folyóirat, a Katholikus Szemle. A Szent István Társulat tagilletményeként megjelenő kiadvány jelentős olvasói bázisra támaszkodhatott: a társulatnak 4000 tagja volt ekkor. Célja bírálatot mondani s ezáltal eligazítani az olvasót a számos tudományterület eredményei között, és lemond a kizárólagosan csak vallásos tartalom igényéről.⁵¹

Az elemzett korszak utolsó évtizedében kibontakozó katolikus szociális mozgalmak a sajtót is felpezsdítették. Prohászka

kifejezi szándékát egy erős, nem jótékonykodásból eltartott sajtó megteremtésére, és ez megvalósulni látszik. Látványosan megnőnek a példányszámok, a lapok egyre differenciáltabb igényeknek próbálnak megfelelni. Egyik ilyen sikeres alapítási kísérlet az Új Lap (1901-1944), amely majd fél évszázadon keresztül, 60 ezer példányban megjelenő politikai újságként állt a katolicizmus érdekeinek élén.

Bangha Béla lapja, a Magyar Kultúra (1912-1944) hasábjain egy teljesen újfajta szemléletet képviselt: az addigi védekező stílust magabiztos, támadó magatartás váltotta fel, korabeli megnevezés szerint ez volt (a Magyar Kultúra) a hódító katolicizmus első megnyilatkozása.⁵² A másik oldalon állt az 1909-es alapítású, a Nyugat ellenpárjaként létrehozott szépirodalmi lap, az Élet (1909-1944), amelyben gyakran jelentkezett szövegekkel Sík Sándor is.

 

Jegyzetek

1 F.-J. Eilers: Church and Social Communication. In: Faith and Media, 40.

2 Két közgyűlés. Közművelődés, 1914. március 14.

3 Peter Horsfield: The Language of Media and the Language of Faith. In: Faith and Media, 23-26. E. Osborne tanulmányát idézi, amelyben a szerző azt vizsgálja, hogy a tanítás és az írás 2. századi problematikája hogyan csapódik le Alexandriai Kelemen Stromateis című munkájában. Kelemen elhárítja azokat a vádakat, amelyek az írásban való tanítást nem tartják méltónak az Evangélium terjesztésére. Többek között azzal érvel, hogy az írás megóvja a gondolatokat a feledéstől és jó eszköz az eretnekek tévtanainak megcáfolására.

4 Ágoston felhívja a figyelmet a világi retorika egyházi alkalmazására és arra, hogy a kommunikációban figyelembe kell venni a hallgatóság lelki-szellemi befogadóképességét. Nagy Szent Gergely munkája, a Regula Pastoralis pedig egyenesen az egyházi kommunikáció első kézikönyvének tekinthető. F.-J. Eilers: i. m. uo.

5 Vö. Robert White: SJ Mass Media and Culture. In: René Latourelle Contemporary Catholicism In Vatican II. Assesment and Perspectives, 582.

6 Diós István: Biblia Pauperum. In: Diós István (szerk.): Magyar Katolikus Lexikon I. köt., 1993.

7 Vö. F.-J. Eilers: Church and Social Communication. In: Faith and Media 41.

8 Diós István: Index librorum prohibitorum. In: Diós István (szerk.): Magyar Katolikus Lexikon V. köt., 2000, 289.

9 Uo.

10 Christianae Reipublice. XIII. Kelemen pápa körlevele. Olaszul: https://w2.vatican.va/content/clemens-xiii/it/documents/enciclica-christianae-reipublicae-25-novembre-1766.html Letöltve 2016. március 8.

11 Egyházi és Iskolai Hetilap_ I. (1867), 16. sz., 132.

12 Kókay-Buzinkay-Murányi: A magyar sajtó története, 137.

13 Katholikus Hetilap VI. (1878) 31. sz., 251.

14 XIII. Leó pápa válasza a hírlapírók üdvözletére. Közművelődés I. (1879) 77.

15 A pápa a katholikus hírlapirodalomról. Alkotmány 1896. január 11.

16 A szentatya eme szavaitól indíttatva a L'Unione című bolognai katolikus újság fölhívja a katolikusokat, hogy a katolikus irányú lapokat terjesszék mindenütt: családokban, kávéházakban, vendéglőkben s kaszárnyákban éppúgy, mint a boltokban s a szegényházakban. Gyűjtsenek előfizetőket a kath. sajtó pártolására, mert ez a szentatya egyenes óhajtása. Alkotmány 1896. jan. 11.

17 De servitute humana. Protestáns Közlöny 1888. 29. sz., 243. (Vezércikksorozat, a következő számokban is folytatódik.)

18 Libertas praestantissimum körlevél, 1888. június 20. DH 3252.

19 Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet. Haza és Haladás Alapítvány, Budapest 1993. 59.

20 Ez nem volt egységes a Monarchiában, a következő alfejezetben részletesebben lesz szó a törvényekről.

21 Buzinkay: i. m. 61-64.

22 Uo.

23 Buzinkay: i. m. 75.

24 Uo.

25 Az abszolutizmus korában alapított Pesti Napló (1850-1939) a dualizmus első évtizedének jelentős kormánypárti orgánuma volt. A Deák Ferenc köréhez közel álló kiadvány fennállásának második évtizedében, magas politikai és szakmai színvonala révén központi helyet foglalt el a közvélemény-formálásban. 1868-ban elindítják esti kiadását, amelynek Rákosi Jenő lesz a szerkesztője. 1891-ben indul Apponyi pártjának lapja, a Magyar Hírlap, amelynek liberális ellenzéki irányultsága a Budapesti Naplóban él tovább. Mellettük meg kell említeni a Függetlenségi Párt kiadványát, a Magyarországot, amely a 48-as eszmékért szállt síkra, majd főszerkesztőjének (Bartha Miklós) halála után iránya megváltozott. A Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava (1877) mellett feltétlenül említést érdemel a Világ, a szabadkőművesség lapja (1910-1927) Nyitrai József (majd Purjesz Lajos) szerkesztésében. Programja egyházellenes, követeli az egyházak kivonulását az oktatásból, javainak szekularizációját stb. A folyóiratok közül a nemzeti szempontot érvényesítő Új Időket (1894-1944) emelhetnénk ki Herczeg Ferenc szerkesztésében, a szemben álló oldalon elhelyezkedő Nyugatot (1908-1941), illetve a Huszadik Századot (Jászi Oszkár, 19001911), amely a radikális értelmiség lapja, jórészt társadalomtudományi folyóirat volt.

Kókay György - Buzinkay Géza - Murányi Gábor: A magyar sajtó története. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége - a Bálint György Újságíró-iskola kiadása a Magyar Könyv Alapítvány támogatásával. H. n., é. n. 151, 163-165, 168-169.

26 Az összefoglalóban Buzinkay Géza sajtótörténetére támaszkodom.

27 Kókay: i. m. 91.

28 Révész T. Mihály: A sajtószabadság érvényesülése Magyarországon, 15.

29 XVIII. törvénycikk. Sajtótörvény. In: Márkus Dezső (szerk.): Corpus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár 1000-1895. Millenniumi emlékkiadás, 1836-1868. Franklin Társulat, Budapest 1896, 238-243.

30 Buzinkay Géza: Harc a sajtóreform körül, 1914. In: Pusztai Bertalan (szerk.): Médiumok, történetek, használatok. Ünnepi tanulmánykötet a 60 éves Szajbély Mihály tiszteletére. Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció és Médiatudományi Tanszéke, Szeged 2012, 282.

31 Kókay György: i. m. 107-108.

32 Révész: T. Mihály: A sajtószabadság érvényesülése Magyarországon, 17.

33 Kosáry Domokos - Németh G. Béla: A magyar sajtó története. Akadémiai Kiadó, Budapest 1985, 29.

34 Buzinkay Géza: Harcok a sajtóreform körül, 1914, 291.

35 1848. évi erdélyi országgyűlési törvénycikkek. VIII. törvénycikkely. In: Corpus Juris Hungarici 1836-1868. évi törvénycikkek, 268.

36 Az udvarhelyszéki esperesi kerület 1870-ben egy koronagyűlésen feliratot küldött a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, amelyben a szabadelvű („szabadonc") sajtó megfékezését kéri. „[...] az alkotmányos szabadság határain belül ne engedje büntetlenül garázdálkodni a hit, erény és polgári szabadság rovására azokat, kik midőn első rendben a vallás szolgáit és [az] egyház intézményeit teszik gúny tárgyává, egyszersmind a hon polgárait is megfosztják azon erkölcsi érzéstől, mely nélkül a törvény holt betű, a hazafiaskodás önhaszonlesés."

37 Az összefoglaló Dezsényi Béla: A magyar katolikus sajtó. Fejlődéstörténeti vázlat című tanulmánya alapján készült. Megjelent a Regnum 1942/43-as évfolyamában, 204-223.

38 Szaniszló Ferenc (1792-1869) megyéspüspök. 1819-ben a szombathelyi teológián az egyháztörténet és a jog tanára, 1839-ben rektor a pesti központi papnevelő intézetben, 1851-ben püspökké szentelik. 1841-1843 között szerkeszti a Religio és Nevelést az Egyházi Tudósításokkal együtt, 1841-42-ben a Fasciculi Ecclesiastico-Literarii című tudományos teológiai folyóiratot.

Horváth Lóránt: Szaniszló Ferenc. In: Magyar Katolikus Lexikon XII. köt. 2007, 563-564.

39 Somogyi Károly (1811-1888) kanonok a folyóiratot 1849-ig szerkesztette, ekkor új lapot alapít (Katholikus Iskolai Lap). 1851-ben a Jó és Olcsó Könyvkiadó Vállalat aligazgatója, majd igazgatója, 1863-ban a Szent István Társulat elnöke, az MTA levelező tagja (1858), az Egyetemes Magyar Enciklopédia munkatársa.

Somogyi Károly (szerző nélkül) In: Magyar Katolikus Lexikon XII. köt., 2007, 221-222.

40 Danielik József (1817-1888) választott püspök. Az MTA tagja (1858), 1849-ben egri kanonok, 1854-ben a SZIT elnökhelyettese, a Szent László Társulat (a külföldi magyarokat hitéletükben és nemzeti önazonosságuk megőrzésében segítő egyesület) megalapítója. Danielik József (szerző nélkül). In: Magyar Katolikus Lexikon II. köt. 1994, 519-520.

41 Emér: A semiták és mi. Katholikus Hetilap 1880. 32. sz. 253.

42 Uo.

43 Ágoston Antal: Mélyen tisztelt olvasóinkhoz. Katholikus Hetilap 1883. 50. sz., 453.

44 Maszlaghy Ferenc: Felhívás a jó irányú magyar szépirodalom felkarolása ügyében. Katholikus Hetilap 1888. 50. sz., 467.

45 Programunk. Katholikus Szemle I. 1887. 4.

46 Rónay György: Harcok az új „világnézlet" körül. Katolikus irodalomszemlélet 1890-1920. Argumentum, Budapest 2005, 11-50.

47 Mihályfi Ákos: A sajtó és a katholikusok. Katholikus Szemle, VI. 1892. 11.

48 Dezsényi Béla közvetett forrásra utalva állítja, hogy a lap agresszív harciassága hevében Vaszary Kolos hercegprímás ellen is támadást intézett. Dezsényi Béla: A magyar katolikus sajtó. Feljődéstörténeti vázlat, 215.

49 Dersi Tamás azt kifogásolja benne, hogy „lényeges elvi újításokat világnézeti irányultsága miatt nem hozott". Dersi Tamás: A századvég katolikus sajtója, 35-47.

50 Dezsényi Béla: A magyar katolikus sajtó, 215.

51 Uo. 216.

52 Uo. 223.