Virt László
vÁLSÁGTUDAT: IGÉNY A MINŐSÉGRE
ÉS VERSENYKÉPESSÉGRE

A válság mibenléte

Forrásaink közül Márton Áron és Németh László reflektáltak arra, hogy a 19. századra a dolgok végső alapját megkérdőjelező bölcselet eljutott oda, hogy a dolgok mögött közös szellemet meglátó metafizikát száműzve, a szaktudományok lettek uralkodóvá a szellem fölött. Az ismeretek kizárólagos tárgyává az érzéki tapasztalatot téve a szakembert avatták mindenhatóvá - aki a saját szakján túl mást nem ismerhetett. A pozitivista filozófia ideje ez. Németh László diagnózisa szerint az ismeret kiszakad az egykor volt eredendő tudás összefüggéseiből, a szakember átéli saját vélt mindenhatóságát - számára a saját szakján túliak mind dilettánsok -, a szakok újabb szakokat szülnek, az újabb szakok is saját nagyságukat élik át. „Azonban épp ez a nagyság vált a tudomány végzetévé is. ... Nemcsak a laikusok száműzetnek mindörökre az ismeret földjéről, de a tudósok maguk is laikusok a harmadik szomszédban. A szellemre ráfekszik az ismeretlen ismeretek végtelensége. ... A tudomány azt sínyli, hogy kiűzte magából a szellemet, a szellem embere viszont elvesztette a biztonságát, nem tájékozódhat többé kora kultúrájában. Az általános műveltség bombaszt, melynek nincs értelme: vagy elérhetetlenül sokat jelent, vagy szánalmasan keveset." (Németh László: Új enciklopédia. 1931. In: Németh László: Európai utas. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1973, 513.) A népi gondolat szellemtörténeti gyökereihez hozzátartozik az elszakbarbárosodó világ: a nép kétharmadának nyomoráért a gyarmati sorsunk mellett a szaktudományként jelentkező gazdaságtudomány is felelős, amely a pénz mögött nem látja az embert, és ami még rosz-szabb: nem is kíváncsi rá. Ez természetesen a harmadik világ helyzetére is igaz, amit azért is említhetünk, mert Márton Áron és Németh László egyaránt kifejezték közös felelősségünket, melyet a távoli népek sorsáért éreznünk kell.

Ahogy Németh László a válság szellemtörténeti alapjait fogalmazza meg, úgy Márton Áron az erkölcsi hátteret világítja meg. Márton Áron az első világháborúban katona volt, háromszor sebesült golyótól, a háború végére pedig hadnagyi rendfokozatot elérve más emberekért is felelős volt. Az erőszakmentesség apostolává válva tudta, hogy mit beszél. „Az emberi szenvedélyek és gépek minapi gigászi küzdelmében véres cafatokká szakadoztak mind az élet velejéül, mind a társadalom szerkezetéül szánt elméletek. S az irtózatos próbatétel alatt végképp csődöt mondott a nevelés nagyképű iránya is, mely bölcseletében romlatlan emberi természetről, a tudomány látható eredményeitől megkísértve pedig az ember mindenhatóságáról ábrándozott. A pokoli torna idején olyan vad ösztönök ragadták meg az embert, és a tudás az ösztönöktől elragadott ember kezében olyan gonosz eszköznek bizonyult, és a kettő - a szédületes tudás és a féktelen ösztön - együtt olyan poklokon hurcolta keresztül az istennélevésről képzelődő földi férget, hogy akarva nem akarva be kellett látnia, hogy romlatlan emberi természet nincs, s következésképp a tudás megmérhetetlen ereje csak a megnevelt, a nyers ösztönöktől megszabadított ember kezébe való lehet."

Márton Áron válságdiagnózisa a pedagógiai, népművelő, evangelizációs programjának is indítóoka lesz. Itt érdemes megfigyelni, hogy a természettudományban mint szaktudományban, a merő emberi tudásban leragadt szemléletet Németh Lászlóhoz hasonlóan a válság okának tartja. Ez az a szemlélet, amely a 19. századi pozitivista-empirista tudományban az embert, azon belül is a csak egy szakot ismerő szakembert mindenhatóvá avatta. Szak mint mindenhatóság? Ott kezdődik a szellemi válság, amikor az ember még ezt az ellentmondást sem ismeri fel! Márton Áron válságfogalmára ma, a pénzügyinek, gazdaságinak mondott válságok idején is oda kell figyelni, mert 1945-ben, Kolozsváron közölte a válság mibenlétét, mely szerint az nem gazdasági, nem politikai, nem hatalmi, hanem erkölcsi természetű: „Új korszak van készülőben. S legyünk tisztában azzal is, hogy a világválságot sem hatalmi szóval, sem egyszerű rendszerváltozással nem lehet megoldani. A rend és a béke kimondottan erkölcsi feladat." Máshol pedig az ember legszemélyesebb válságával hozza összefüggésbe azt, amit gazdasági és politikai válságnak neveznek: „kitűnt, hogy a válság nemcsak gazdasági és politikai, hanem lelki válság is; tehát a bajokat és azok orvoslását nemcsak a külső körülményekben kell keresni, hanem a körülmények alanyában - a most valóban szenvedő alanyban - az emberben is." A tényt, hogy a válság okát az emberben látta, a diktatúrák elleni fellépésként is értelmezhetjük. A diktatúrák, akár a nácizmus, akár a kommunizmus ugyanis azt vallották, hogy a környezet a bajok oka. Azt a kérdést elfelejtették feltenni, hogy a környezet mitől rossz. Ezek a diktatúrák a környezet, a társadalmi berendezkedés erőszakos megváltoztatásával vagy egyszerű terrorral vélték a válságokat megoldani. Márton Áron az emberben látta a bajok okát, így megoldásként a gondolkodás átalakítását javasolta, azt a gyökeres emberi fordulatot, amit a bibliafordítások magyar nyelve megtérésként állít elénk. Az ember gondolkodásának, a saját gondolkodásnak, és nem másénak a megváltoztatása azonban a diktátoroknak nem tetszett, mert ez esetben elsősorban nekik kellett volna megváltozniuk.

Válasz a válságra: igény a minőségre

Németh László kora szellemi és erkölcsi válságára azzal felelt, hogy megfogalmazta a maga minőségeszményét, ami egy forradalom, mégpedig a minőség forradalma, mely nem az utcán, hanem a személyes bensőben, a saját életben zajlik le. A 20. századi kollektivitás-ideológia nem szüntette meg, inkább elmélyítette az újkori, „szabadgondolkodó" individualitás által kiváltott elidegenedést. Amit Németh László a minőség forradalmának nevezett, az a perszonalitásra, a személy méltóságára és ezzel összefüggő felelősségére helyezi a hangsúlyt, ami erkölcsileg több, mint az egyén önmagában csak önös joga. A minőség forradalma, más megfogalmazásban a minőségszocializmus egy keskeny út, ha úgy tetszik: harmadik út a kollektivista eltömegesedés és az individualista önzés között. A minőség forradalma, mint minden forradalom, felszabadít, de nem indulatot és előítéletet, hanem szellemet építő, az elnyomásban lefojtott energiákat. Ez a forradalom az egyén, közöttük a vállalkozó egyén magába szállásával kezdődik. Olyan társadalmat vizionált Németh László, mely nem kollektivizál, de az egyén szabadsága nem lehet igazságtalanság forrása. Hitler hatalomra jutása előtt néhány héttel írta a Tanu 1933 januári számában megjelent, A minőség forradalma című tanulmányát. Botránynak tartja, hogy „azoknak az embereknek a száma, akik a munkájuknak élnek, napról-napra fogy". Növekszik a robotosok száma, fogy a lélek a munka hátteréből. A foglalkozások egyre kevésbé jelentenek műveltséget. „S hová jut a szenvedély, melynek nincs kapcsolata a közös élettel." Az élet anyagi fedezete nem mellékes, hiszen éhezők milliói élnek kevés milliomos árnyékában, azonban: „Az elosztás forradalma ideig-óráig talán megnyugtatja az emberiség igazságérzetét, de ha nem lép tovább, még boldogtalanabbá teszi az egyént." A boldogsághoz kevés az anyagi boldogulás, amit az individuál-kapitalizmus saját haszonélvezőinek biztosít, és kevés a kollektivista társadalom messia-nisztikus ígérete a majdani egyenlőségről. A boldoguláshoz, a munka és az életöröm egységéhez meg kell világítani a munka szellemi alapjait is. Németh a válságot a munka világához köti: „Minden tanulás, képesítés haszontalan; a munka a szellem teljes önmegtagadását követeli. ... A minőségért forrongó ember ellensége a mai társadalom minden életformájának. . Akinek nem érdeke, hogy remeket csináljon, rabszolga, akár a magányosok (individualisták, önmaguk hasznára tevékenykedők; V. L.), akár az állam piramisát építi." Arra törekszik Németh László, hogy megszüntesse azt a szakadást, amit a sznobok a felmagasztalt szellemi és a degradált fizikai munka között okoztak. Nem végez különb szellemi tevékenységet egy hibakereső szerelő vagy bármely más szakmunkás, mint egy irodakukac? (Vagy egy olyan történész, aki képtelen összefüggésbe állítani az általa levéltárból előrántott dokumentumot.)

Lehetnek, akik megvalósíthatatlan víziónak minősítik Németh Lászlónak a munkát végző emberről megfogalmazott programját, amit a minőségi élet feltételének nevez. Amit azonban leír, az rokon azzal, amit a katolikus társadalmi tanítás 1981-ben, II. János Pál pápa által az emberhez méltó munkáról leír, mely szerint a munka személyes emberi tett. Ezért „az egész ember, a test és a lélek vesz benne részt, függetlenül attól, hogy fizikai, vagy szellemi munkát végez-e". Ez az enciklika a teremtéstörténethez csatlakozva állítja, hogy „az isten képmására teremtett ember munkája által részesedik a Teremtő művében". Ahogy Németh a minőség vereségét látta abban, hogy növekszik a robotosok száma, úgy VI. Pál is leírja 1967-ben, hogy „csak az a munka nevezhető emberinek, amelyet az ember értelmi belátása alapján és szabadon végez". Németh nem sokkal a Tanu-beli tanulmány után is elmélkedett a minőség forradalmáról, melyben változatlanul ott látta a munka forradalmát is: „A munkásnak nemcsak méltó bért kellene követelnie, hanem méltó munkát. Élet és munka nem lehet két különböző dolog: lerobotolom a munkát, azután megyek élni. A munka az élet, s jaj annak a társadalomnak, amely az emberek szenvedélyét átengedi a magánéletnek, a kis monomániáknak, az unalomnak, ahelyett, hogy a minőségmunkán át maga szervezné meg." Bergson gondolkodását határozzák meg az élet filozófiájaként. Bergson azt vallja, hogy a való élet a maga sokrétűségében és áramlásában sokkal tágabb kategória, hogy fogalmainkat ráerőltethetnénk, és Prohászka Ottokár is megfogalmaz hasonló gondolatot. Bergson szerint „nincsen a gondolkodásunknak kategóriája, mely pontosan ráilleszkednék az élet dolgaira". Németh is erre érez rá, hiszen a munkát két látszólag ellentétes, egymást fenyegető, ám egyaránt materialista ideológia is fogalmi abroncsok közé igyekszik szorítani. Az individuál-kapitalizmus mint haszonszerző eszközt a maga gazdaságtanába állítja, a marxizmus pedig a kollektivitás öncélú ideológiai fogalmává fokozza le. Németh László ebből a harapófogóból vonná ki a munka fogalmát, amikor a személyt építő örömforrást igyekszik megláttatni benne. Ehhez az embernek kell megváltoznia: „Lehet tömegmunkát csinálni, és lehet minőségi munkát. Az embertől függ. Nem a foglalkozás gépies, mi magunk hajlunk gépiességre."

Németh László a Medve utcai polgári iskolában leginkább olyan robotoló munkások gyermekeit gyógyította és oktatta egészségtanra, akik szerették volna, ha fiaik nem öröklik a proletársorsot, hanem legalább a kisegzisztenciák felé elmozdulhatnak. A polgári iskola intézménye erre nyújtott lehetőséget. Pontosan tudta, hogy az iskola diákjainak szülei milyen munkát végeznek, és hogyan zsigereli ki őket a „keresztény-nemzeti", álkeresztény, álmagyar úri társadalom. Szociális lépésváltást sürget, a minőség szocializmusát, aminek semmi köze sem a nemzeti, sem pedig a nemzetközi szocializmushoz. „A munkást kétféleképp lehet megkárosítani, elvehetik tőle a munka értékét, s elvehetik tőle a munka örömét. Az első megkárosítás ellen a munkásság egy hatalmas mozgalomban kelt fel; a másikfajta megkárosítás ellen nem támadt mozgalom." A munka értékében való megkárosítás az anyagi kizsákmányolást jelenti, ami ellen szocialista mozgalmak léptek fel. Németh László a másikfajta megkárosítás ellen igyekezett mozgalmat szervezni. A minőség forradalma mint a szocializmus kiegészítője, a munkához méltó bér mellé emberhez méltó munkát is követelt. Az államszocializmus ideológusai arról beszéltek, hogy az ő rendszerükben „munkásosztály" emberhez méltó munkát végez. És itt Andorka Rudolf demográfia-órájára hivatkozom, mely szerint két legjobb státuszú budai kerület lakóinak várható átlagos élettartama a hollandiainak felel meg, a pesti munkáskerületek lakói pedig várhatóan annyit éltek a hetvenes-nyolcvanas években, mint az átlagemberek Szíriában. Nem kell magyarázni, hogy menynyire volt emberhez méltó az a munka, melyet az államszocializmus idején a magyar fővárosi munkások végeztek. Ettől tartott Németh László már 1936-ban: „a minőségszocializmus, a Bizánc-mentes szocializmus", a Bizánc-mentes szocializmus pedig szovjetmentes, kommunistamentes szocializmust jelentett.

Az érzékeny szellemű Németh László válságot regisztrált, és felismerte, hogy strukturális válságról van szó. Nem volt lezárt szellem, ezért felismerése előhívta benne a minőség igényét, a válság tudata Némethben tehát szellemi felhajtóerőnek bizonyult. A marxisták diagnózisa önmagában nem volt rossz, amikor a munka és a tőke viszonyában látták a társadalmi feszültségek okát. Ők azonban konfliktust élezve, úgynevezett osztályharccal, erőszakkal akarták megszüntetni a feszültségeket. Az erőszak azonban erre nem alkalmas. Németh László, akinek válságtudatát a marxisták halálhangulatnak nevezték, társadalmi harmóniában, a polgárosodásban, a képzettség növekedésében, a munka és a szellem harmóniájában látta a kivezető utat. Azt vallotta, hogy a minőségi termelés (amit a kert-Magyarország is jelentett volna) felszámolja az osztályellentéteket. A polgárosodás igénye belülről vezérelt, a nép által akart reformra törekedett. Belülről vezérelt - érthetjük ezt úgy is, hogy a személy belső fórumáról, akarati világából vezérelt, kényszer nélküli reformról volt szó. De érthetjük úgy is, hogy ránk küldött megváltók nélkül, a nemzeten belül kezdődik a társadalmi kiegyenlítés minőségi programja. Már más hivatkozásokban is láttuk, hogy Németh számára ez a nyugati fejlődés vonalába tartozott volna, mégpedig a kiművelt emberfők autonóm közössége, igényessége és öntevékenysége által. A minőség forradalma a nyugati fejlődés irányából egynegyed évezreddel korábban kisiklatott Magyarországon a nyugati társadalom re-formálása, helyreállítása lett volna.

Válasz a válságra: a versenyképesség igénye

Márton Áron kisebbségi, tehát szorongatott helyzetben élt. Németh Lászlóhoz hasonlóan érzékeny, mégpedig elsősorban az erkölcsi életre irányított emberként ő is felismerte a válságot, mely nála erkölcsi válságként is megfogalmazódott. Ugyanakkor volt egy olyan válasza korának társadalmi válságára, ami Németh Lászlóval állítja párhuzamba, mert egyes megfogalmazásaiban szintén a munka világához köti a válságot. A kettejük közötti különbség abban áll, hogy míg Németh a minőség igényére, a munka szellemi hátterére irányította a figyelmet (és ez már nyolcvan éve nagy hangsúlyt kap az ő értékelésében), addig Márton Áron, kisebbségi helyzetben élő gondolkodóként, a kisebbségi társadalom versenyképességében látott esélyt a továbblépésre. Márton Áron értékelésében eddig nem kapott hangsúlyt ez az igénye (mely minőségi váltás nélkül szintén megvalósíthatatlan, „egy húron pendül" Németh Lászlóval), pedig a kisebbségi társadalmak életében napi szinten időszerű kell hogy legyen ez a gondolat. Márton Áron szövegeinek analízise egyértelműen azt mutatja, hogy nagy jelentőséget tulajdonított a versenyképességnek, e gondolata, mely ma is időszerű, nem hanyagolható el.

A népművelő Márton Áron lelkülete a közműveltséget szorgalmazó Széchenyiével rokon. Itt állítsuk párhuzamba őket azért is, mert mindkettejük hazaszeretete távolt állt attól a nemzeti kritikátlanságtól, amit egy bizonyos hamis, álmagyar patriotizmus máig képvisel. Nem szépítették, nem kozmetikázták azt a képet, amit a magyar nép, a magyar nemzet mutat. Széchenyi bejárta Európát, sok helyen nyílott lehetősége az összehasonlításra, és arra a következtetésre jutott, hogy a magyarság elmaradott állapotban van. „Hogy a magyar, vagyis jobban mondva a magyarság elérheti-é a németséget - és el is hagyja-é, ez kétséges... Ha Sopronból Bécsbe utazom, az ausztriai rész jobban tetszik, ugyanígy, ha Pestről megyek Bécsbe... Midőn Sárospatakon át Lengyelországba mentem -Duklán által - kiváltképp feltűnt nekem Lengyelország kultúrája - összevetvén a mi barbárságunkkal. Ugyanezt éreztem, midőn Nagyváradról Feketetón át Erdélybe utaztam. Két évvel ezelőtt Horvátországban kivált a Sziszektől (Sziszek, Sisak: Száva parti horvát kisváros Zágrábtól délkeletre; V. L.) Zágráb felé vivő út bűvölt el - és ugyancsak megijedtem a poros, hamuszürke, rendezetlen öreg pátria láttán, midőn Zákánynál tulajdon birtokaimon ismét földjére léptem." Széchenyi nem szépít, nem magyarkodik, bármelyik égtáj felé hagyja el az ország határait (Erdély akkor a Habsburgok által el volt szakítva), elmaradottságunkat látja. Válságot regisztrál ő is, ami őbenne is felhajtóerővé lesz: „minden jobb lelkű ember bizonyos vágyást hordoz szívében - ha bár sejtetlen is - magán, felebarátin s mindenen, ami őt környezi, szüntelen javítni". ⁹³ Íme a reform igénye, ösztönzés a változtatásra, a legnagyobb magyar fogalmazásában.

Márton Áron is gőzök nélkül nézte a magyarságot, látta elmaradott állapotunkat, ami versenyképességünk akadálya volt. „Népünk elmaradottsága megszégyenítő. Iparban, kereskedelemben nem bírja el a nyugati versenyt. Gazdasági szervezettsége nincs, ... A földművelésben pedig nem jutott sokkal tovább a faeke kicserélésénél. ... Az öntudatos népi magatartást pedig hazudjuk, ha állítjuk." Mindezekért pedig a hangos magyarkodás már nem tud megtéveszteni. Ahogy Széchenyi európai összevetésben, még a szomszéd népekhez hasonlítva is látta a dicsekvésre egyáltalán nem méltó helyzetünket, úgy Márton Áron az etnikailag tagolt, belső erdélyi társadalomban fogalmazta meg azt a válsághelyzetet, ami mellett nem állhattuk a versenyt, amiben - miként a legnagyobb magyar számára, úgy Márton Áron értékítéletében is - a nyugati verseny volt a mérték, a felhajtóerő.

Az Erdélyi Iskola alapításának az volt a célja, hogy a népben élő belső, közösséget építő, természetes energiák felszabadítására a papok és a világi hívők közül is apostolokat képezzen. Nem mellékes a gazdasági program, de az szellem nélkül önmagában hatástalan. Ennek szellemi előfeltétele az egységes népi gondolkodás és népakarat. Ez azonban még hiányzik - állapította meg. A felnőttekre is kiterjedő iskolán kívüli népművelésnek az volt a célja, hogy ez a közös erő létrejöjjön. Márton Áron a népközösséget értékrendi összefüggésbe állította: „Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni. S addig él, amíg életét a saját erejével tudja táplálni." Árfolyamunk a saját belső erőnktől, saját értékeinktől függ. Ez életképességünk mértéke is, mert csak önmagunkra számíthatunk. „Isten segítségén és két marokra fogott akaratunkon kívül más erők nem állnak rendelkezésünkre." Egyértelművé teszi, hogy létünkért versenyt kell vívnunk, és versenyképességünk tőlünk függ, másoktól segítséget nem kaphatunk. Az Erdélyi Iskolát egy felismerés hívta életre, mely szerint a „reánk kényszerített harcban egyszer úgyis felbukunk, ha csak sopánkodunk, ha életünk mélyeiből a megújító források erőit föl nem fakasztjuk".

Az erdélyi magyarság Trianon után nemcsak a természetes nemzeti közösségéből lett kiszakítva, de állásvesztések és kitelepülések miatt értelmiségének jelentős részét is elveszítette. A harmincas évekre felnőtt az a nemzedék, mely számára már csak gyermekkori emlék maradt, hogy magyarként a magyar államisághoz tartozhat. „Az élhető, régi utak nagy része bezárult és a többi bejáratnál is nap-nap után zuhannak le az irgalmatlan sorompók. Fiainknak eddig nem járt, a bőséges időkben talán le is nézett foglalkozásokhoz kellett átcsapniuk. ... Az így magára maradt ember pedig csak akkor indul a győzelem reményével, ha egészen kiváló abban, amit foglalkozásául választott." A magas képesítettség és az abból (is) fakadó megbízhatóság alapvető igénnyé lesz a kisebbségi társadalomban. A korszellem vastag önzése ugyan a „faji és vallási elzárkózás elvét igyekszik alkalmazni, de a képesítettségnek és megbízhatóságnak ennek ellenére megingathatatlan árfolyama van az emberi szolgáltatások piacán."Nyilvánvaló, hogy itt első körben munkaerő-piaci és vállalkozói versenyképességről van szó. De nem Márton Áronról lenne szó, ha a megfogalmazott igény megállna ennyinél. Kisebbségi ember a szakmai kiválóságán túl csak népével közösségben érvényesülhet, így a versenyhelyzetre is megfogalmazza az egyén és közösség harmóniáját képviselő perszonalista gondolatot: „hivatásában akarjon a legkiválóbb lenni, s ugyanakkor ne felejtse, hogy kötelessége a nemzet érdekeiért is becsülettel dolgozni". Máskor is megfogalmazza ezt: „A tehetség egymagában nem elég. Párosulnia kell jellemmel, munkakészséggel, a hivatás szeretetével és eleven közösségi tudattal." Az angol iskolarendszert példává állítva kettős követelményt fogalmaz meg Márton Áron a kisebbségi ember, a felnövekvő ifjú számára: szakmai kiválóság és önzetlen jellem szükséges a túléléshez.A verseny kényszerének és a minőség igényének kisebbségi helyzetben megvan a maga összefüggése: „Egy nép többségi helyzetben elbírja a bizonyítványokkal és diplomákkal ellátott középszerűek nagyobb tömegét is. Kisebbségi sorsban azonban a középszerűek rászabadítása a vezető helyekre nemzeti veszedelmet jelent. A mi fiainknak minden pályán és foglalkozásban kemény versenyt kell megállniuk, az előnyökbe beleszületettek és kiváltságoltak nagy tömegével kell fölvenniük a harcot, hogy a maguk számára a helyet kiverekedjék és megtartsák; ezen kívül: mindenkinek, akinek végzettsége van, közösségi munkát is kell vállalnia, kisebb vagy nagyobb körben, politikai, társadalmi, gazdasági, népjóléti, vagy egyházi téren vezetőnek kell lennie. Mind a két igény tehát egyaránt azt sürgeti, hogy felkutassuk, kiválasszuk és tervszerű gondozásba vegyük, akikben a legtöbb tehetség mutatkozik." Felveti a kisebbségi iskolarendszer, vagy az iskolán kívüli tehetséggondozás felelősségét, de kódexet, útmutatót is javasol a rendelkezésre álló egyházi iskolarendszer számára: „A mi helyzetünkben pedig, amikor az egyesnek is, és népünk összességének is létéért kell harcolnia, egyenesen parancsoló szükség, elutasíthatatlan kötelesség, hogy a végrehajtás alkalmas módozatait is megkeressük és a kódexet, amely a kisebbségi életformára való nevelés pontos utasításait tartalmazza, végre nevelőink kezébe adjuk."

Ahol az ideológiák megelőzik a nemzet érdekét, ahol nincs egy bizonyos közös nemzeti minimum, melyben a pártok egyetértenek, ott a pártpolitika felaprítja a nemzetet. Magyarországon tudni kell, hogy ez a nagy, többségi társadalmat, az anyaországi társadalmat is veszélyezteti, mert más nemzetek a belső ellentéteiket félretéve képesek összezárni saját érdekükben. A nemzetek között is verseny zajlik, Márton Áron fiatalkorában pedig eszmék, ideológiák is mérkőztek egymással annak érdekében, hogy önmaguk mögé állítsák a társadalmat. Az ideológiai harc elsősorban a fiatalságért folyt, mert akié az ifjúság, azé a jövő. „Eszmei áramlatok párviadala tombol az élet minden síkján. S a nagy küzdelem célja az életnek, és elsősorban az életet hordozó jövő nemzedéknek a meghódítása."¹⁰⁶ Megindokolja, hogy a nevelésnek értékelvi alapon kell történnie, különben ordas ideológiák versenyének lesz áldozatává a kisebbségi helyzetben élő fiatalság. Márton Áron, aki felelősséget érzett a felnövekvő ifjúságért és a generációs vitákban a „lázadó nemzedék" mellé állt, tudta, hogy nem reménytelen a helyzet. Ismerte a fiatalságot, melynek gondolkodását ő is formálta. Tudta, hogy a fiatalság elégedetlen azzal a káosszal, amit az előző nemzedék által képviselt és a szellemi alapokat tagadó pozitivizmus okozott, tudta, hogy a fiatalság éhezik a metafizikai alapra. „Az egyetemes világcsőd földindulásos napjai, a társadalom eresztékeinek végzetes lazulása, az összehulló rendszerek életet temető romhalmaza az ifjúság lelkében felverték az extatikus hitet, hogy az élet nem múlhat el így." Azt fogalmazta meg Márton Áron, hogy egy nép versenyképessége nem nélkülözheti a szellemi metafizikai alapokat.

Irodalom

Németh László: Új enciklopédia. (1931) In: Németh László: Európai utas. Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1973, 512.

Márton Áron: Iskola kitárt ajtókkal. Erdélyi Iskola, 1935/36. évf. 1-2. sz.

Márton Áron beszéde Krisztus Király ünnepén, Kolozsvár, 1945. október 28. Az Erdélyi Katolikus Akció Füzetei 1. Tipografia Sabin Solomon, Alba Iulia (Gyulafehérvár) In: Márton Áron a lelkiismeret apostola. Összeállította és a bevezető tanulmányt írta Virt László. Ecclesia, Budapest 1988, 145.

Márton Áron: A hitvallásos iskola feladata. Erdélyi Iskola, 1937/38. évf. 3-4. sz.

Németh László: A minőség forradalma. Tanú, 1933. január, 139.

II. János Pál pápa Laborem exercens kezdetű enciklikája, In: Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Szerkesztette: Tomka Miklós és Goják János. Szent István Társulat, Budapest, é. n.

VI. Pál pápa Populorum progressio kezdetű enciklikája, 28. pont. 1967. 86.

Németh László: Egy iskolaorvos naplójából. 1933. április. In: Németh László: A kísérletező ember. Magvető, Budapest 1963.

Bergson, Henri: Teremtő fejlődés. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1930.

Németh László: Egy iskolaorvos naplójából, 1933. április.

Németh László: A Medve utcai polgári. Magyar Élet Kiadása, Budapest 1943.

Németh László: Nyugat és Bizánc (1936). In: Németh László: Életmű

szilánkokban, I., 459. Széchenyi István: Napló. Gondolat Kiadó, 1978, 647. Széchenyi István: Hitel. Előszó, IX. oldal. Pest, 1830. Márton Áron: Iskola kitárt ajtókkal. Erdélyi Iskola, 1935/36. évf. 1-2. sz. Márton Áron: Az elnémult harangok üzenete. Erdélyi Iskola, 1935/36. évf. 3-4. sz.

Márton Áron: A kiszélesített iskola. Erdélyi Iskola, 1933/34. évf. 1-2. sz. Márton Áron: Ugartörés előtt. Erdélyi Iskola, 1934/35. évf. 1-2. sz. Márton Áron: Az eszmény nyomán. Erdélyi Iskola, 1935/36. évf. 5-6. sz.

Márton Áron: Templom és iskola. Erdélyi Iskola, 1939/40. évf. 3-4. sz. Márton Áron: A hitvallásos iskola feladata. Erdélyi Iskola, 1937/38. évf. 3-4. sz.

Márton Áron: Világnézet és nevelés. Erdélyi Iskola, 1933/34. évf. 5-6. sz.

Jakab Antal püspök beszéde Márton Áron temetésén. Lejegyzés hangfelvétel alapján.

Márton Áron körlevele, 1945. I., Gyulafehérvár, 1945. január 1. In: Márton Áron a lelkiismeret apostola. Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Virt László. Ecclesia, Budapest 1988., 115-116. Márton Aron körlevele, 1946. II., Gyulafehérvár, 1946. február 24. Márton Áron: Új év küszöbén. Beszéd a gyulafehérvári székesegyházban,, 1947. január 1-én. Az Erdélyi Katolikus Akció Füzete. Márton Áron püspök húsvéti szózata. Gyulafehérvár, 1945. március 24.

Egyházmegyei kiadvány, h. és é. nélkül. Márton Áron püspök beszéde, Kolozsvár, 1946. április 7. Az Erdélyi

Katolikus Akció Füzetei, 3. Márton Áron püspök húsvéti szózata.

Márton Áron püspök beszéde Krisztus Király ünnepén, Kolozsvár,

1945. október 28. Az Erdélyi Katolikus Akció Füzetei, 1. Márton Áron körlevele, 1945. VIII., Gyulafehérvár, 1945. október 15. Márton Áron körlevele, 1946. II.