Könyv
kI VOLT BALÁZS ANTAL IVÓ OFM?
Fejér Lajos (szerk.): Az életével beszélő ember: Ivó testvér emlékezete

Sokan tudják a választ a címbeli kérdésre, sokan - talán jóval többen - pedig nem is tudják, hogy ez egyáltalán kérdés. Fejér Lajos, Gyergyókilyénfalva plébánosa csaknem kéttucatnyi embert keresett fel azok közül, akik tudják - hogy fogalmazzák meg emlékeiket, élményeiket Ivó testvérről. A beszélgetésekből és emlékezésekből könyv született, amely 2016 szeptemberében jelent meg a kolozsvári Verbum Keresztény Kulturális Egyesület gondozásában. Az életével beszélő ember: Ivó testvér emlékezete külsőre éppoly szerény kivitelű kötet, mint akiről szól. Ivó testvér színes fényképe látható a borítón, ahogy valamikor az 1990-es években áll a csíksomlyói rendház folyosóján, egy muskátlis ablakban. Civilben van, a ferences korda három csomóját a jó érzékű tervező helyezte el a borítón. Az alig százhetven oldal mégis elég hozzá, hogy csaknem tiszta képet kaphassunk egy ferences testvér szent életéről.

Ivó testvér, született Balázs Antal élete a külső tényeket tekintve „elfér" néhány sorban. 1918. szeptember 12-én látta meg a napvilágot Gyergyókilyénfalván. Tizenöt évesen, 1933-ban öltözött be ferencesnek Mikházán, attól fogva egész életében a rendben szolgált. Konyhai kisegítő, szakács, kertész, majd a katonai szolgálata letöltése és huszonnyolc évesen (1946-ban) letett örökfogadalma után később is legfeljebb kántor, sekrestyés volt. Nyolcvankét évesen, 2000. november 2-án halt meg Csíksomlyón, az ottani kriptában temették el. Nem csinált semmit, amit egy szerzetesrendben a nagyon tiszteltek vagy a szentek csinálni szoktak. Nem tanult tovább (a második gimnáziumi osztály után), nem lett lelkipásztor, szónok, tanár, vezető, nem írt műveket; mindig a háttérben volt, senki nem tartozott neki engedelmességgel. Befelé élt, ott volt gazdag. Igazi kincseket a mennyben gyűjtött magának, ott, ahol a moly meg nem rágja, rozsda nem emészti, ahonnan tolvaj el nem lopja (Mt 6,20). Annyit, hogy abból egész életében bőkezűen oszthatott. Önmagát, Isten szeretetét szétosztó ember lett belőle úgy, ahogyan azt Ferenc pápa mondta: „Akkor találtok életet, ha adjátok az életet, akkor találtok reményt, ha adjátok a reményt, akkor találtok szeretetet, ha adjátok a szeretetet".¹ Akik lelki ajándékokat kaptak tőle, mind másra emlékeznek, mert máshol, másképpen találkoztak vele, másmás korában ismerték - mégis ugyanarra emlékeznek, mert ugyanaz az arc nézett rájuk. S ha az idők múltával, a kortársak, szemtanúk lassú megfogyatkozása után is van ötven ember, akik igaz emlékeket őriznek Ivó testvérről, akkor ez már elég az emlékezete megtartásához nagyobb közösségben is. „Örök emlékezetben marad az igaz" (Zsolt 112,6).

A kilyénfalvi emlékezőket az ugyancsak gyergyói születésű és ott is élő Gál Katalin kérdezte ki. Ő maga ugyan nem ismerte azt, akiről beszéltek, de kérdései érzékenyek, a beszélgetések közvetlenek. A hat megszólaló között van Balázs Antal bátyjának 1930-ban született lánya, akit „Antika" tizenévesen még pesztrált, valamint más unokatestvérek, fiatalabb ismerősök. Például az 1931-ben született Nagy Vilmos, aki fiatalon ferencesnek készült, és a medgyesi kolostorban három évig volt tanítvány akkor, amikor a ferences káptalan az akkor harmincéves Ivó testvérre bízta a jelöltek vezetését. Az iskolák államosítása, a kommunista hatalomátvétel és a ferences rendtagok internálása közötti három évben vagyunk, amikor a rend talán így igyekezett gondoskodni az utánpótlás méltó neveléséről úgy, hogy az ne keltsen nagy feltűnést, hiszen egy ismert, tanult vezető hamarabb esett volna az üldözés áldozatául.² A fiatalabb családtagok, falubeliek a hazahazalátogató, az otthoniakkal szerető kapcsolatot tartó rokonra emlékeztek, aki mindig adott valami apró ajándékot, mindig megragadta az alkalmat az imádságra, és kedvessége, mosolya feledhetetlen maradt.

A szerkesztő Fejér Lajos érdeme a ferencesek és paptestvérek megszólaltatása, akik rövidebb írásokban nyilatkoztak meg. Köztük a legidősebbek ferencesek: néhai Balázs Aba (1922-2004) és Márk József (1927). Előbbinek egy 2001-ben írt részletes emlékezése került a kötetbe, utóbbi egy kolostorban lakott vele Somlyón 1994 és 2000 között, és szívesen emlékszik vissza arra, hogy „utolsó erejéig megjelent a közösségben..." A lelkipásztorok sorában kor szerint Tamás József (1944) püspök következik, majd DarvasKozma József csíkszeredai főesperes (1950), Geréd Péter besztercei főesperes (1952), Pál József Resicáról, Szász János Petrozsényből, Ferenczi Árpád nyugalmazott korábbi kilyénfalvi plébános (1955), György Balázs Szárhegyről (1958), Szabó Ernő Linzből (1964), Orbán Szabolcs OFM provinciális (1968), László Dávid Anaklét OFM Szárhegyről (1970) és Jitianu Liviu kolozsvári teológiatanár (1971) - egy bő negyedszázadot átívelő papi nemzedék tagjai, akik között a legfiatalabbak jó fél évszázaddal Ivó testvér után születtek e világra. A szerkesztő plébános, Fejér Lajos (1964) saját maga nem írt a kötetbe, hiszen személyesen nem ismerhette Ivó testvért, viszont ő volt az, aki szülőfalujában emlékoszlopot állított a tiszteletére, melyet 2015 augusztusában, a megszentelt élet évében a nyolcadik gyergyókilyénfalvi falunapon avattak fel.³ A négy ferences és kilenc pap írása más-más változatban ugyanazt világítja meg: egy egyszerű ferences testvért, aki Isten szerető jelenlétének tiszta örömében élte az életét, ezt az örömet sugározta mindenkire, megfogadva Szent Pál Timóteuson keresztül mindnyájunkhoz intézett szavát: „akár alkalmas, akár alkalmatlan" (2Tim 4,2). Többen fiatal ministráns fiúként ismerkedtek meg Ivó testvérrel, mások kispapként vagy már papként, és kivétel nélkül azt tanúsítják, hogy „ami a világ szerint gyönge, azt választotta ki Isten" (1Kor 1,27). Nem az okosságával, bölcsességével tanított, hanem élő kapcsolatával az élő Istennel. Eszköztelenül tette: kérdezett, mosolygott, szentképeket és azokon keresztül szenteket mutatott, és mindeközben figyelt, a valódi kérdésekre valódi válaszokat adott fiatal fiúknak, tanácstalan felnőtteknek, olyanokat, amiket azok mindmostanáig eltehettek maguknak. És imádkozott velük, értük, a lehető legnagyobb természetességgel, ahogy hazamegy az ember és már messziről beköszön az udvarra.

A könyvet igen alkalmas módon vezeti be László Dávid Anaklét szinte tanulmányszámba menő írása a ferencesek, különösen is az erdélyiek történetéről, lelkiségükről és szolgálatukról. Külön értéke a kötetnek az egyik legfiatalabb szerző, Chinda Péter (1991) szakdolgozatából vett részlet, ami főként Ivó testvér huszonhét füzetre rúgó naplójára támaszkodik. Ő tette fel a kérdést, amit a címben idéztünk, és így vezeti be írását: „Balázs Ivó naplója interferenciapontja az erdélyi magyar egyházi életnek, lelki barátságokról tanúskodik, erős kötelékekről, az Istenbe vetett feltétlen hitről és bizalomról, amelyet sem a második világháború tragédiája, sem a román kommunista államhatalom egyházi, rendi életet összeroppantó törekvése nem tudott megtörni" (120). A függelékben öt szemelvényt is olvashatunk a naplóíró szerzetes feljegyzéseiből: családfáját, leveleit, lelki naplórészleteit. A kötet végén tizennégy feketefehér fényképet találunk, majd a szerzők és közreműködők rövid (és sajnos nem teljes) bemutatása zárja a könyvet.

Lehet, hogy igazolványképe volt az egyetlen, ahol Ivó testvér belenézett a kamerába. Mindig lehajtott fejjel járt, de belső tekintetével mindig az eget látta, és ha valakire ráemelte lesütött szemét, abban az ég tisztasága tükröződött. Akire figyelmesen ránézett, az az ő szemén keresztül átláthatott a túlvilágra. Ivó testvér hite „tűzben próbált hit" volt (1 Pét 1,7), szeretete pedig feltétlen szeretet. Hogy ezeket honnan, kitől kapta, azt emberileg nézve nem tudhatjuk. Hetedik gyermek volt egy nagy családban, ahol a lehető legbizonytalanabb időben született meg, amikor az első világháború végén éppen recsegtek-ropogtak Európa és Magyarország biztosnak hitt határai. Édesanyját néhány hetes korában vesztette el: soha nem volt része anyai szeretetben, ölelésben, dédelgetésben. Hat nagyobb testvérével lényegében soha nem élt együtt, mert nevelőszülőknél nőtt fel. Ők azért tették ki, adták tovább hatéves korában, hogy a birtokuk nehogy őrá, az árvára szálljon. Újra csak hányódott, és valahogy rátalált Szűz Máriára, ahogy annyi sok más ember is, akik nélkülözték valódi édesanyjukat és égi anyjukban találtak kapaszkodót. Csak elképzelni tudjuk azt a temérdek szenvedést, amit gyermekkorában túl kellett élnie, ezekről nincs tanú, írás. Szinte gyerekfejjel került a ferencesek mikházi kolostorába, azt sem egészen tudni, a maga akaratából-e vagy máséból. Ott szeretettel fogadták, megnyugodhatott, testvérekre talált. Dolgozni kezdett - amit addig is csinált -, és imádkozni. Az Ivó nevet elöljáróitól kapta, s ezzel egy életre szóló mente-getőző-humoros bemutatkozását alapozták meg: „Ivó testvér vagyok, vagyis részeges testvér... Aki magát leissza, se előre, se vissza." Nem tudjuk, gondolt-e valaki is arra a Szent Ivóra, aki a 13. században tudós jogász volt Franciaországban. Nem küldték papnak - elöljárói talán megérezték, hogy ahhoz több fizikai és lelkierő kellene, mint ami neki adatott.⁴ Aztán katona lett a román és 1940 után a magyar hadseregben, nyugatra vetődött, fogoly volt Dachauban, majd hazakeveredett. Naplót írni 1939-ben kezdett, első katonasága idején, és nem is hagyta abba ötvenöt éven át, mígnem 1994-ben el nem érte az agyvérzés és a fél oldalára le nem bénult. Utána újra tanult mozogni, járni, amit csak lehetett. Nevét ott találjuk azoké között, akik 1956 után üldözést szenvedtek, de tudomásunk szerint nem került börtönbe.⁵ Nem volt fontos ember, nem figyeltek rá fentről. Neve nincs benne a lexikonokban, képe nem ugrik elő az internetes kereséskor. Ám mindig lehetett rá számítani ott lent, legalul, ahol engedelmességgel tartozott, ahol szolgálni kellett. Akár ministránsvezetőként, akár orgonistaként, akár a konyhán vagy bárhol, ahová küldték.

Derűs ember volt, cseppnyi keserűséget sem lehetett érezni rajta, amikor nyolcvanéves korában, két évvel a halála előtt Csíksomlyón megismerhettem. Nagy nehezen járt, bottal lépcsőzött, mindenkit előreengedett. Minden közös ima után utolsóként hagyta el a kápolnát, és várta a halált, mert már nagyon szeretett volna a mennyországba jutni. Nem panaszkodott, nem méltatlankodott, hanem a lényegről beszélt. A szolgálatról, Máriáról, Isten szeretetéről és arról, hogy amikor a sok tevékenység után az ember (legyen pap, szerzetes vagy bárki más) visszatér a szobájába, Istennel van kettesben. A kérdés az, mit kezd vele, mit kezdenek egymással. Azóta is visszavisszacseng bennem ez a kérdése.

A könyv szerkesztője négy mottót is választott, mindegyik az alázatosságról szól. Ritkán értődik manapság jól ez az ősi keresztény erény, mert annyi mindennel keveredhet össze, ami miatt gyanakvás, félreértés veszi körül. Ivó testvér, az életével beszélő ember kétség nélkül a lehető legpontosabban értette, mi az igazi alázat, éppen úgy, mint a legelső ferencesek vagy mint azok a sivatagi szerzetes atyák, akik évszázadokkal korábban tanítottak erről. A hatodik században élt Gázai Szent Dórotheosz írja és idézi a szent öregeket, hogy az alázatosság nem gerjed haragra s nem is haragít meg senkit, hogy minden szenvedélytől és minden kísértéstől megóvja a lelket; hogy létezik világi és szerzetesi gőg, s hogy milyen az emberekkel és az Istennel szemben kiformált alázat.⁶ A Példabeszédek könyve írója, Szent Pál, Kempis Tamás és Szalézi Szent Ferenc, a négy mottó szerzője mind-mind ugyanarról beszél: aki a másikat magánál kiválóbbnak tartja, aki Isten akaratához igazodik, az jár a bölcsesség útján, az az Isten védelmezi és megszabadítja. Éppen úgy, ahogy a Magnificat naponta elimádkozott szava szól: „fölemeli az alázatosakat" (Lk 1,52).

Ezt a könyvet nem a dicsőség keresésének, hanem az emlékezet őrzésének vágya hozta létre, hozta össze - generációk együttműködésével. Bízhatunk benne, hogy általa újabb generációk ismerhetik meg azt az embert, akihez azoknak is sok közük lehet, akik csak elbeszélésekből, mások emlékeiből ismerhetik meg azt az Ivó testvért, született Balázs Antalt, akinek Jitianu Liviu szavaival „nem élettöredékekből állt össze az élete, nem a konvenciók, a kompromisszum, a félmegoldások embere volt. Nem az emberek által kitalált mércék igazították életét, nem a mások életét élte. Igaz ember volt, mert szerette mindazt, ami emberi: szerette a munkát, szeretett egészségesen belenyújtózni a világba, kacagni, szerette a bőrén végigfutó vizet. Megtanulta, hogy az életre igent kell mondani. ... Hitt az emberben és abban, hogy az ember csodás lehetőségek otthona, mert Isten élete lüktet benne."

Szűk két év múlva lesz születésének százéves fordulója. Milyen szép lenne addigra tartalmas válogatást kiadni naplóiból, szentképgyűjteményéből. Verbum, Kolozsvár 2016.

Mohay Tamás

 

Jegyzetek

1 Ferenc pápa: Levél a megszentelt élet évére (2014. november 21.). In: A szívtől a kézig. Ferenc pápa az emberi kapcsolatokról. Összeállította Karikó Éva. Helikon Kiadó, Budapest 2016, 365.

2 A szerkesztő szíves közléséből tudom, hogy kora miatt Nagy Vilmos már nem vállalkozott írásra, emlékeit skype-on mondta el.

3 Gál Katalin: VIII. kilyénfalvi falunap. Barázda VIII. évf. 8. sz. (2015. augusztus) Ld. http:// www.suseni.ro/pdf/700-08-barazda-augusztus-resize.pdf

4 Murányi Sándor Olivér: Ave Maria. Ivó testvér emlékére. Új Magyar Évezred X. évf. 3. sz. (2005 ősz). http://ujmagyarevezred.nl/ume-356.html

5 Dávid Gyula (szerk.): 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956-1965. Polis Könyvkiadó, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár 2006, 384. (Ld.: http://adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf2167.pdf )

6 Az alázatról. In: Gázai Szent Dórotheosz szerzetesi tanításai. Szerk. Baán Zs. Izsák OSB. Jel Kiadó, Budapest 2015, 58-70.