Antal Erzsébet
nEVELÉS

A sas oktatta fiait: - Fiaim, volt egyszer egy izmos, erős, bátor sas, aki felrepült a Napba. A sas felesége meglökte az urát, s odasúgta neki: - Miért mesélsz olyat, ami nem igaz és lehetetlen? A sas visszasúgta: - Tudom, hogy nem igaz, azt is tudom, hogy lehetetlen, de azt akarom, hogy fiaim a legendás példán lelkesedve merjenek a fellegek fölé repülni, s ne hunyorgassanak, ha szembenéznek a Nappal!

A tanító

Megkezdődött a második félév az iskolában. Iskolakezdéskor mindig különös nosztalgia vesz erőt rajtam. Tanító, tanár -néha nem is fogjuk fel, milyen sokat jelentenek ezek a szavak. Mindent. Építették a múltat. Kezükben van a jövő. Vigyázat, ne napszámosok, hanem a legutolsó helyen is, a leghátrányosabb helyzetben levő gyermekek között is apostolok legyenek. A kedvezőtlen körülmények között is felemelkedni, édesanyánk szép nyelvét tanítani. Ne felejtsük el, hogy a sokgyermekes szegény családok időtálló népgyökerek.

A nevelés ne legyen teher, hanem hivatás. Azoknak a gyermekeknek, akik hátrányos helyzetben vannak, nagyobb szükségük van a szeretetre, s csak a szeretet irányíthatja élelüket és életünket is. Majd ha megnőnek, gazdagon elevenednek fel lelkükben a múlt mozzanatai. Különösen egy név fogja meg a lelküket, deresedő fejjel egy névhez közelednek a legtisztább hálával: akit annak idején a legnagyobb földi hatalmasságnak tekintett, aki őt szerette, akihez bizalommal fordulhatott: a tanítója.

Tanítóként elsősorban szeretni kell, aztán nevelni, tudást közvetíteni. A tudásközvetítés sikere az első kettőtől függ. Az ismeretközlést a tökéletesebb emberformálás eseménye irányítja. A lélek a fontos, és azután az értelem. Hiába az ismeretek halmozása, ha a gyermek szeme a földet nézi, s ő végül elveszti egyensúlyát. A gyermek szívét igyekezzünk megnyerni a szeretet találékonyságával, ami bizalmat fakaszt a gyermeki lélekben.

Köztudott, hogy a hátrányos helyzetű gyermekekkel nehezebb dolgozni, több munkát igényel a tanítótól, de ha a munkát a szeretet és a bizalom alappillérére építi, a tanító megkönnyíti a dolgát. Ha néhány elvet szem előtt tart, munkája könnyebb lesz. Ilyen például a megelőző módszer: a rosszat megakadá l yozni, a rosszra vezető alkalmat elhárítani, inkább a bajtól óvakodni, mint azt gyógyítani.

A szabadság elve: a szabadon választás, kezdeményezés olyan dolgokban, ahol az a jellem alakulására előnyös.

A jókedv elve: a gyermek boldogsága tulajdonképpen az ő fiatalsága, amelyet teljes egészében meg kell hagyni neki. Nem szabad elfojtani, hagyni kell kinyílni ezt a derűs palántát, csak törekedni kell arra, hogy kellő tapintattal levegőt és napsugarat biztosítsunk neki.

A tekintély elve: enélkül nincs nevelés. Ezt a szeretetből meríthetjük. Előbb te szeresd őket, hogy ők jobban szeressenek majd. Kiküszöbölni a nyilvános megalázást. Ehelyett lépjen előnybe a gyermekek iránti sugárzó szeretet. Ezt kísérje a kellemes hangnem is. A nevelő sohase emelje fel a hangját, őrizze meg jóságos tekintetét a legnagyobb szabálytalanságok elkövetésekor is. Szalézi Szent Ferenc mondja: a nevelést jó példaadással kezdjétek. Legyetek türelmesek, mindenekfelett pedig legyetek szelíd lelkűek, mert a szelídség és a szeretet magával ragadja a szíveket és megnyeri a lelkeket.

A tanító önképzése

Vitathatatlan, hogy aki tanítani akar, annak előbb tanulnia kell. Mielőtt gyermeket nevelnénk, neveljük meg önmagunkat. Az emberi pályafutások síkján legfőképpen a tanítói, tanári, nevelői hivatás követeli meg a kor gyorsabb ütemű haladásához való igazodást, az ismeretek örökös gyarapításával a felszínen maradást. A tanító önképzése nem lehet egyoldalú. Nem elégedhet meg tisztán a pedagógiai téren való önképzéssel, mert pedagogizálni szűk tárgyi ismeretekkel lehetetlen. A pedagógiai tudáson és finomra csiszolt érzéken kívül még sok-sok tárgyi ismeretre van szükség. Úgyszólván a tudomány minden ágában otthonosnak kell lennie, ha hivatását lelkiismeretesen akarja betölteni. Ma jóval többet vár tőle az élet, s többet követel az iskola is, mint régebben. De nemcsak a pedagógiában, hanem valamennyi tudományban óriási átalakulások és újraértékelések történtek az utóbbi tíz-tizenöt esztendőben. Ugyanakkor a társadalom és az élet fokozott követelményeket támaszt a tanítóval szemben. Azt követeli tőle, hogy hivatástudata lobogjon a lelkesedéstől, áldozatkészsége ne ismerjen határt, tudatossága az iskolában és az iskolán kívül ölelje fel mindazokat a feladatokat, amelyek a nép szellemi, erkölcsi és anyagi javára vonatkoznak. A nevelőnek fő hivatása az emberformálás. Ha pedig valaki ezt a munkaterületet vállalta, eredményes működéséhez három irány elengedhetetlenül szükséges: testi egészség, lelkes hivatásérzet és alapos képzettség.

A testi önképzés

Arra való, hogy a nevelőt munkája elvégzésére fizikailag képessé tegye. Nem írok itt erről bővebben, csak annyit, hogy a nevelő egészséges életmóddal, a fárasztó munka mellett kellő, okos pihenéssel igyekezzék testi erejének birtokában maradni. Amennyire aláássa egészségünket az oktalan szórakozás vagy az elpuhító semmittevés, éppen olyan ártalmas a betegséghez vezető túlhajszolt munka is.

A lelki önképzés (önnevelés)

Az általános világáramlat, a lélektani ismeretek gyakorlativá tétele, az új célok és az új eszmények olyan rokonszenves új tanítói egyéniséget kívánnak, aki ihletett erkölcsi erejével, az élet követelményeihez alkalmazkodó nevelői és tanítói eljárásával az eddiginél hathatósabban tudja feladatait az iskolában és az iskolán kívül elvégezni. Egyéniségét tehát önneveléssel kell állandóan töké I etesítenie. Erkölcsi alapokon nyugvó kristálytiszta, megszilárdult világnézetre kell szert tennie, amely felé a gyermeket és a népet vezethesse. Mint kisebbség ismernie kell a zűrzavaros felfogásokat is, hogy bennük világosan eligazodhasson, mindig a legjobb irányba haladhasson, amely a gyermek és a nép érdekeit szolgálja. Szigorú önfegyelmezéssel valósággal olyan apostoli lelkületté kell nemesednie, amely küldetést érez a közösség szolgálatában. Állandóan mélyíteni kell magában a nevelői tudatosságot, hogy meggondoltan és mindig a leghelyesebben járhasson el a nevelés számtalan lépésének vég nélküli sorozatában. Csak ilyen körültekintő és szigorú önneveléssel érheti el a tanító, hogy igazán hivatástelj esítés legyen az élete és a munkája. Egyéniségét tudatosan odáig kell fejlesztenie, hogy a legnehezebb körülmények közt is meg tudja állni helyét, s hatással lehessen környezetére.

Önképzés (szaklapok, vezérkönyvek, szakkönyvek, továbbképző tanfolyamok stb. tanulmányozása)

A tanítóság rakja le az élet alapjait. Ehhez a tanítónak olyan egyetemes képességekre van szüksége, amelyeket soha semmilyen rendszerű tanítóképzés sem tud teljes mértékben nyújtani. A fejlődő életet, a tudomány folyton terebélyesedő újabb ágazatait egyetlen intézmény sem előzheti meg a munkásságával. Azonkívül az új tanítótípus tevékenysége nem ér véget az iskola ajtajának a betevésével. Gondját kell viselnie falujának, közösségének is, ahol igen sokágú kötelességnek tartozik becsülettel megfelelni. Mindennek csak úgy tehet eleget, ha szünet nélküli tanulással, olvasással és önképzéssel állandóan gyarapítja ismereteit, szélesíti látókörét, erős akarattal tartja azt a színvonalat, amely irányításra és vezetésre képesíti. Nem egyéni becsvágy, hanem közösségi érdek a tanító önképzése.

A tanító önképzésének eszközei

Szaklap. A pedagógiai képzettséget részint gyakorlattal, részint folytonos olvasással lehet elsajátítani. A szakirodalom olyan nélkülözhetetlen eleme a hivatásos nevelőnek, mint a tiszta, friss levegő minden élőlénynek. A tanítónak ebben a szükségletében segít a szaklap. A Közoktatás folyóirat cikkei azzal a megfontoltsággal készülnek, hogy minél több szempontot, minél több tárgyi ismeretet, gondolatot és indítékot nyerjen a munkára a küzdelmet kitartóan álló derék tanítóság. A feladat, hogy ezt a pedagógiai anyagot megismerje és el is sajátítsa. Csak így remélhetjük azt a nevelői tudatosságot és közszellemet, amely népünket fokozatosan a kívánatos lelki színvonalra emelheti.

Vezérkönyvek. A tanítónak az írás-olvasástól kezdve az énekig és a rajzig minden elképzelhető tantárgyat fel kell ölelnie. Ebben főképp az a szinte legyűrhetetlen nehézség, hogy mindenik anyagnak más a tanításmódja, más és más az eljárás a belőle kifejthető nevelési elvek érvényesítésére. Ember legyen, aki ebben a sokoldalúságban kifogástalanul meg tudja állni a helyét. Ezen úgy szoktak segíteni, hogy a tanítók részére pontosan kidolgozott vezérkönyveket (módszertant) szerkesztenek. Ezek lényegesen megkönnyítik a tanító munkáját, könnyeddé és közvetlenebbé teszik tanítását. Senki sem kívánhatja a tanítótól, hogy folytonosan új és új gondolatokat termeljen, új módszereket és eljárásokat alkosson. Erre csak a legkiválóbbak, az erre hivatott istenadta tehetségek képesek. Az ilyenek vezérkönyvbe foglalják tudásukat és tapasztalatukat, így válnak azok közkincs-csé, mások számára is hozzáférhetőkké.

Szakkönyvek. A felsorolt eszközök sem merítik ki az önképzésnek valamennyi formáját. A tanító nem érezheti biztosan lába alatt a talajt, ha nem olvas rendszeresen pedagógiai irodalmat, nem forgat olyan könyveket, amelyekből a tudását korszerű ismeretekkel gyarapítja. Ezek nélkül a rendkívül igényessé vált tanítói hivatásban boldogulni nem lehet. Ma jóval többet vár az élet, követel az iskola is, a pedagógiai irodalom a forradalmi változások óta valósággal ontja a könyvek halmazát, hogy az iskolának és a tanítónak segítségére legyen a korszerű nevelési elvek közlésében, a legmegfelelőbb eljárások megmagyarázásában. A tanítónak, ha törődik hivatásával, szakkönyvek és szaklapok tanulmányozásával kell biztosítania állandó haladását. Csak így óvhatja meg magát attól, nehogy a felszín alá merüljön.

Továbbképző tanfolyam. A pedagógiai szaklap nélkülözhetetlen az öntudatos nevelői közszellem kialakításában, sok eligazítást is nyújthat, egymagában mégsem képes valamennyi feladatot megoldani. Még a fejlettebb és tehetősebb környezetben is, ahol számtalan szaklap áll rendelkezésre, mellőz-hetetlenek a továbbképző tanfolyamok. Nem is kell erre a tanítót kénysze fíteni. Lelki igényességének kielégülését, szellemi felüdülését találja meg benne.

Ugyanakkor a tanítói tökéletesség akkor kezdődik, amikor a tanító már felszabadult a vezetéstől, az irányítástól, s önálló lesz. Kívánatos, hogy mielőtt valamit elfogad, szűrje át a kritika sűrű rostáján, tudását az osztálya színvonala szerint alkalmazza.

Azt ne mondja senki, hogy számára nincs meg az önképzés lehetősége, hogy külső körülmények miatt meg van nehezítve. Az önképzés nem helyhez kötött, hanem lélekhez, akarathoz. Akinek a lelkében megvan a vágy, az akarat az emelkedéshez, aki érzi, mit vár tőle a közösség, az a legkisebb faluban is nagyobb kulturáltságra fog szert tenni, mint az, aki városban él, de lelkéből hiányzik a kötelességtudás, a magasabb művelődés utáni vágy.

Kis nép vagyunk, fennmaradásunk egyetlen biztosítéka a magas kultúránk. Nem szép szólam, hanem élő valóság az, hogy a romániai magyarság jövője a magyar tanító kezébe van letéve. Az alapok megvannak. Ezekre az alapokra mindenkinek magának kell felépítenie azt az épületet, azt a kultúrpalotát, amely hivatva van nemzedékeket oktatni, nevelni. Aki nem épít tovább, annak az alapjai is szétmállanak lassanként, s végül nem marad semmi sem. Nekünk kell gondoskodnunk arról, hogy lelki erőforrásaink ki ne apadjanak, keményen irányítsuk életünk hajóját, amelyen emberi lelkeket viszünk magunkkal.