Józsa Attila

TALÁLKOZÁS
Egyperces a szeretetről

 

Sokáig szaladtam a töltéskövek között, lihegve. Egész testem lucsokban fürdött. Nyár volt, távolról egy víztorony látszott, a vonat elrobogott Brassó felé. Uzonban voltam. Megpillantottam a vonatállomást. Valaki magába roskadt egy padon. Egyedül volt, háttal nekem, arcát vékony selyemkendő takarta. Bár lekéstem a vonatot, békesség költözött szívembe. Mintha ünnepre készültem volna. Valami elmulasztott eseményt bepótolni.

Közeledtem. Az ülő körvonalai ismerősnek tűntek. Meghallotta lépteimet, arcát félig felém fordította. Selyemkendője félrecsúszott, barna szeme bevilágította lelkemet. Édesanyám volt. Nem emlékszem, miről beszélgettünk, a nyugalom, ahogy a vonatot várta, nem volt jellemző rá. Egyetlen kérdésére emlékszem, késpenge élességével hasított belém.

- Miért jöttél ellenkező irányból, fiam?

A mosoly az arcomra fagyott, sokáig nem tudtam megszólalni. Mindig ellentétes irányból érkeztünk egymáshoz, ez nekem természetes volt, neki természetellenes. Hirtelen gombócot éreztem torkomban, sírás fojtogatott. A szavak esetlenek voltak, mintha mankóra támaszkodtam volna...

Nem emlékszem, mit mondtam neki. Óvatosan leültem mellé a padra, nehogy felboruljon. Szavai súlyosak voltak, megrogytam alattuk. Hangját békesség színezte, nem szemrehányás. Enyhe szomorúság csendült. Eszembe jutottak a lekésett vonatok. Megborzongtam, mennyi volt. Nem akartam rájuk gondolni. Rigófütty keveredett az állomás zajába. Tisztára fürdetett.

Értettük egymást, szavak nélkül. Mesélni kezdtem, végeérhetetlenül. Szeme megtelt fénnyel, a nyár ragyogásánál erősebb volt.

Felébredtem, vizes párnám alattam összegyűrve.