a PAP AZ, AKI KÖVETKEZETESEN VÉGIGMEGY AZON AZ ÚTON, AMIT HIRDET, HOGY MÁSOK IS KEDVET KAPJANAK ISTENHEZ
Hitről, reményről, hobbiról és szolgálatról Sebestyén Péter marosvásárhelyi plébánossal

 

„Csíkszentmihályon születtem, és édesanyám is ott dajkált - ugyanis 1973-ig ott teljesített kántori szolgálatot -, mégis szépvízinek vallom magam. Alcsík és Felcsík találkozik bennem, oldal-csíki székelyben, hiszen Szépvíz, gyermekkorom színtere, éppen Csík vármegye közepén, illetve onnan kissé keletre, néhány kilométerre a csíksomlyói Szűzanya lábától, a Pogány-havas alatt helyezkedik el. Isten az én drága, az Úrban megboldogult szüleimen - akik egyszerű munkásemberek voltak - és egyházi közösségemen, de nem utolsósorban gyermekkorom pap bácsiján, Szilágyi Istvánon keresztül szólított meg. Ahogy telnek az évek, egyre jobban tudatosul bennem a gondviselés titokzatos terve. A papi hivatás mellett vagy inkább azon keresztül visszhangra talált bennem a történelmi Székelyföld nagy Áronjainak példája, messze mutató alakja. Gábor Áron küzdeni akarása és tettrekészsége, Tamási Áron szülőföld- és anyanyelvszeretete, Márton Áron, az emberkatedrális sziklaszilárd hite és szíjas székely konoksága, Szépvíz és a székelyek védőszentjének, Szent Lászlónak az álmait és hitvallását valósították meg." - www.peterpater.com nevű honlapján ezt vallja magáról Sebestyén Péter. További pályafutása: 1992. április 25-én szentelték pappá, május-szeptember közt Sepsiszentgyörgyön, szeptembertől 1996 augusztusáig Csíkszeredában, 1996 augusztusától 1997 februárjáig pedig Gyergyóremetén szolgált segédlelkészként. Ezt követte 1997. február 1-jétől 2006. augusztus 1 -jéig Erdőszentgyörgy, ahol plébánosként működött, jelenleg pedig Marosvásárhelyen a Szent Imre (az egykori ferences) plébánián teljesít szolgálatot. Erdőszentgyörgyön vezetésével felépült egy új templom, lapot szerkesztett, rádiós igehirdetéseket készített, a világra nyitott, sokoldalú tevékenységet folytatott és folytat, életvidám, az emberek felé nyitott, barátságos. Nagyon rég próbálkozik különféle műfajú írásokkal, részben önkifejezés, részben evangelizáció céljából.

Bodó Márta: Nemrég irodalmi elismerést kaptál.

Sebestyén Péter: A tavaly (2016-ban) az Aradon indult irodalmi folyóirat, az Irodalmi Jelen jeligés, pénzdíjas novellapályázatot írt ki. Ennek harmadik díját nyertem el, megosztva egy hasonló pályamunkával. Írásom címe: Tóni. Egy szülőfalumban megtörtént esetet dolgoztam fel. Jólesett, amikor a zsűri a több mint száz pályázó közül engem méltatott az elismerésre. Egyfajta visszajelzés, megerősítés is volt: nem dolgoztam hiába, ők is értékelték az írást.

B. M.: Mióta és milyen műfajokban írsz?

S. P.: Eleinte a vasárnapi prédikációkat írtam le, aztán csíkszeredai káplánságom idején hamar „megfogtak" Ferencz Imre költő-újságíró hétfői jegyzetei a Hargita Népében. Mindegyik egy-egy publicisztikai remeklés, ideértve a karakterszámot, a felvezetést, a kibontást, a szellemi esszenciát, tanulságot. Később a verseit is egyre jobban kezdtem értékelni, rendszeresen olvasni. Eközben értettem meg, érintett meg a gondolat, a késztetés: ez igen, így kell ezt csinálni. Nem szerettem a hosszú lélegzetvételű, bonyolultan fogalmazott vagy akár rejtélyes, belterjes, teológiai (és egyéb) bikfanyelven íródott szövegeket, még a tudományosság köntösében sem. Azt hiszem, valahol itt „hegyező-dött ki" elmém-szívem-pennám az esszé műfajára, amiről akkor még nem tudtam, mi fán terem. Egy évvel azután, hogy Erdőszentgyörgyre kerültem, 1998-ban, a marosvásárhelyi rádióba hívtak a vallási műsorba, s a rádiós jegyzetek hétről hétre mintegy pennagyakorlatokká váltak. Ezeket gyűjtöttem össze az első könyveimbe. Közben sokadmagammal részt vettem a csaknem háromnyaras újságírótanfolyamon, előbb Pannonhalmán, majd Piliscsabán, ott az újságírás szakmaiságához kaptunk jól hasznosítható támpontokat. Nem beszélve arról, hogy a média-apostolkodás közösséget is erősítő, az evangélium hirdetésében hasznosítható fortélyait, elveit, irányvonalait is elsajátíthattuk. Ebben sokat köszönhetek a Hálómozgalomnak, valamint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jó szándékú, lelkes és profi szakembergárdájának.

B. M.: Mi a célod, ami leültet írni?

S. P.: Ami leültet írni, az az igazság kimondásának a vágya. A magyar embernek erős az igazságérzete, akárcsak a büszkesége. Ez még hatványozottabban áll a székelyre, rám is mint székelymagyar katolikus papra. Az igazságérzet, amikor szétfeszít a felismerés, a dolgok, helyzetek, egy konkrét eset eddig meg nem világított részét illetően: úgy érzem, ezt nekem el kell mondanom. Ez jó hír. Mint aki megtalált valamit, ami eddig el volt veszve. Mint amikor elkészülsz valamivel, s azt mondod rá: na, ez igen! Az elején is így van, amikor nekifogsz: ezt meg kell csinálni, ezt le kell most írni, rögtön! Már csak azért is, mert felejtek, elnyomja egy másik élmény, érzés, kiveri a fejemből egy telefonhívás, és kész, odalett az ihlet...

Nem hagy békén az érzés, és nem azért, hogy hamar túl legyek rajta. Akkor is, ha nyugtalanít, akkor is, ha éles szikéje hasít, mint a műtétnél, de aztán jöhet a gyógyulás, a megbékélés folyamata, s megajándékoz egy tisztább látással. Segít az egészet, a teljességet megcélozva „együtt látni". Ez a belső késztetés sokszor egyik pillanatról a másikra érkezik, mint valami megvilágosodás. Nemcsak sejtem, nemcsak tapogatózom meglepetten: mi ez, hanem most már tudom is, érzem, hogy átjár a Lélek. Ő a felhajtó erő.

Ugyanakkor azért írok, mert hiszek a leírt szó szentségében, maradandóságá-ban, ha az, ahogyan említettem, az igazságból táplálkozik. Nem csúsztatni, elrejteni, ködösíteni akarok, hanem feltárni, egyértelműsíteni, elősegíteni a teljesebb megértést. A hangsúly általában mindig az örök, isteni igazságokon van. Ahhoz mérek minden jelenséget, amiről írok, amit szóvá teszek. Hiszem azt, hogy ha én igazságkeresésben másokkal együtt lépkedek, kimondva, leírva mások helyett is megfogalmazom, s ezzel hozájárulok ahhoz, hogy a rámbízottak, az írásomat olvasók is közelebb jussanak az Isten által beléjük oltott énjükhöz, önmagukhoz. Ez mindenkinek jó. Ez nemcsak reménység, hanem már megtapasztalt, megvalósult öröm is.

B. M.: Hol tanultál, hol kezdted az elemit, milyen kisgyerek voltál?

S. P.: Elemi iskoláimat Szépvízen végeztem. Csendes, de játékos, érdeklődő kisgyerek voltam. Élveztem szüleim történeteit, a falusi pletykákat, de az iskolában tanult irodalmi leckéket, a zenét, a humort is.

B. M.: Szépen írtál? Már kisgyerekként is jól fogalmaztál?

S. P.: Mindig csúnyán írtam. A tartalom-helyesírás-külalak hármas kritériumnál a felmérőkben mindig a külalakra kaptam a leggyengébb jegyet. Élvezettel tanultam viszont a nyelvtant, helyesírási készségem, úgy látszik, adatott a jó Istentől, mert viszonylag könnyedén fogalmaztam. Jobban szerettem fogalmazásokat írni, mint az egzakt dátumokat, neveket megjegyezni. Alapvetően humán beállítottságú lévén ehhez még hozzájött a kolerikus érzékenység is. Erős volt az igazságérzetem, a magyar és világirodalom sűrű őserdejének felfedezése eleve kíváncsivá tett. Társaimmal tizesével kölcsönöztük ki a falu könyvtárának divatos könyveit, sokszor még órák alatt, otthon házi feladat helyett, a tehenek, juhok őrzése közben is olvastuk.

B. M.: Kántoriskolában, teológián volt valami különleges élményed az irodalommal kapcsolatban?

S. P.: A kántoriskolában megboldogult Simpf János paptanár még inkább megszerettette az irodalmat, a verseket, nála szégyen volt nem tanulni. Magánkönyvtárból sok könyvet elkértünk olvasásra, közben pedig felhívta figyelmünket még egy-egy új, jó könyvre, amit érdemes elolvasni. A lelki könyveket Marton József tanár úr hatására kedveltük meg. Sok olyan könyvhöz jutottunk akkor hozzá, amit csak Fehérváron lehetett elolvasni. A városban a román elárusítónők kaptak tőlünk egy-egy csokit, hogy ha magyar könyvet kapnak, tegyék nekünk félre. A legtöbb pénzünket könyvekre és hanglemezekre költöttük. Szerettem a szavalóversenyeket, szívesen memorizáltam a „kötelező" verseket. A Teológián az Egyházirodalmi Iskola amolyan kötelező önképzőkörként működött, de serkentette bennem nemcsak a tudásvágyat, hanem a(z irodalmi vagy tudományos) dolgozatírás módszertanának elsajátítását is. Emlékszem, első dolgozatomat a középkori históriás énekekből, a magyar nyelv kezdeteiről írtam, odabiggyesztve mottónak: „ezen a helyen szép víz foly vala...", duplaneves jeligével alátámasztva az idézetet: Tinódi Lantos SEBESTYÉN és Ilosvai Selymes Péter... De írtam aztán Pázmány Péterről, Szent Lászlóról és a kassai vértanúkról is. Eszembe jut, hogy nagyon sok jó könyvet (lelki irodalomból, szépirodalomból) sikerült elolvasnunk főleg ötöd-hatodéven, hiszen akkor már jóval több szabadidőnk volt. De a próbaprédikációkra készülőben is jól jött a nyelvi jártasság, gazdagodott a szókincsünk, szélesedett a látókörünk, dúsult a fantáziánk, választékosabban tudtuk megfogalmazni, leírni a szentbeszédet.

B. M.: Mennyire érzed profinak magad, hogy kapcsolódik ez a tevékenység az életed más részeihez, a hivatali, hobbitevékenységeidhez?

S. P.: Profi író nem vagyok. Ahhoz sem különleges vénám, sem megfelelő szakmai előképzettségem sincs. Be sem vettek az Írószövetségbe. Ők is azzal indokolták: nem szolgáltam rá semmiképp. Nem szó szerint, de valahogy így zárták le az ügyemet, amikor felterjesztettem a kérést. Másrészt nem az írásból élek, nem főfoglalkozásom, még csak nem is mellékkeresetem. Az írás számomra evangelizáció. Papságom szerves része. Ebből fakad a küldetéstudat. Nem tudom, kik mérik a profizmust a szépirodalom berkeiben, azt sem tudom, hogyan, de azt látom, hogy nem föltétlenül az új(fiatal) seprű jól seper-elv működik az életben. Inkább azt mondanám, ifjú seprű jól seper, de az öreg azt is tudja, hol a szemét... Ezért kell megbecsülni nagyjainkat, az irodalom klasszikusait, a nagy öregeket. Sok, kitartó munka vár arra, aki profi akar lenni. És azt ne maga döntse el, hogy ő már profi-e.

B. M.: Hogy látod, mennyire, figyeled-e a mai profi irodalmat? Kit, mit szeretsz?

S. P.: A mai irodalmon a kortársat szokták érteni. Nemzedékemben, korosztályomban is sok értékes embert észlelek itthon is, az anyaországban is. Már ami a magyar irodalmat illeti. Érdemes rájuk „kattanni", hiszen bennük lüktet a mai élet, ők a stafétavivői a következő nemzedéknek. Dragomán György, Lackfi

János, Fekete Vince, György Attila, Nagy Koppány Zsolt, Lövétei Lázár László, Murányi Sándor és „fiatal" társaik nagyon sokat köszönhetnek közvetlen „elődeiknek": Kányádi Sándornak, Szilágyi Istvánnak, Egyed Emesének, Jókay Annának, fPilinszky Jánosnak, fVasadi Péternek, Bölöni Domokosnak, Albert Lőrincz Mártonnak, Elekes Ferencnek, fBartis Ferencnek, Bodor Ádámnak, Czegő Zoltánnak, fLászlóffy Aladárnak, fBajor Andornak, Czakó Gábornak, Farkas Árpádnak, Ferenczes Istvánnak, Ferencz Imrének, Kovács András Ferencnek, fMagyari Lajosnak.. - hogy csak néhányat említsek. Persze a teljesség igénye nélkül soroltam fel, semmiféle rangsort, értékítéletet nem szeretnék köztük felállítani. Mindenképpen érdeklődve olvasom a mai költőket-írókat is, elsősorban esztétikai, értékelvi szűrőmön átrostálva, és nagyon sokat tanulok tőlük. Mélységben, képiségben, gondolatiságban. Óriások vállán állunk. Azért láthatunk messzire. Ezt a mai „guglikeresős", „kopitesztes", elektronikus könyvtáras világban sem érdemes elfelejteni.

B. M.: Mikor és hogyan írsz? Van mentorod, profi kritikusod, hogyan próbálsz fejlődni?

S. P.: Nincs kifejezett „időzónám". Bármikor írok, amikor rám jön az írhatnék. Ha azt csönd, tépelődés, izgató, szívembe-elmémbe befészkelődő gondolat „előzi meg". Lehet késő este, korán reggel, de délelőtt is, amíg az irodában a hívek ügyeket intéznek, vagy délután, amikor hazajöttem a temetésről, s közben megérintett valami. Figyelem a világot, a lelki rezdüléseimet, s magát az Urat, mit akar nekem, csak nekem, itt és most súgni. És akkor kezdem kopogtatni a billentyűzetet, akár órákon keresztül is, belefeledkezve mindabba, ami kint történik, belemerülve a gondolatba, ami belülről hajszol, ki akar buggyanni. Addig feszeget, amíg végül kitüremkedett és a helyére kerül. Aztán jön az elrendezés, az első kinyomtatás ideje. Átnézem, leellenőrzöm, megvan-e benne a következetes vonalvezetés, egyben van-e, kijött-e belőle, amit szerettem volna. Aztán átpattintom két-három kegyetlenül szigorú szakmai jóbarátomak, és azok még esetleg orromra koppintanak, segítenek átfésülni, vagy éppen csak az elütéseket rostálják ki a már kész anyagból. A szakmai fejlődéshez elengedhetetlen a sok olvasás, a bizonytalan helyzetek tisztázása: utánanézni szakkönyvekben, ellenőrizni a neten, hasonló munkákban. De az is lehet, hogy úgy kell hagyni egy kicsit, szellőztetni a fejet, aludni rá, és majd holnap higgadtabban átnézni, igazítani rajta.

B. M.: Mesélj a honlapodról!

S. P.: Honlapom immár harmadik éve működik. Egyesek „leblogozzák", de ez egy önálló, alkotói honlap. Ahogy más intézményeknek, nekünk is van. Nemcsak az enyém, az egyházközségé is egyben. Egy lelkes munkacsoport: informatikusok, szerkesztő meg jómagam működtetjük. A szükség hozta létre. A fészbuk és egyéb közösségi portálok, az ide-oda elszegődött újságok nem töltötték be ez irányú vágyaimat, igényeimet, nem adtak/adnak/adnának fórumot ilyen mennyiségű, minőségű, arculatú tartalomnak. Ezért jónak láttam önállósulni. Mondhatni kinőttem a gyerekcipőből. Ad egy belső szabadságot, mi több: biztonságérzetet. Nem kell leköteleződnöm senkinek, nem vagyok megvehető. Én a honlapomon keresztül továbbítom az éterbe az örömhírt. (Akárcsak mások is, már jó néhányan.) Az évi ötezer új látogató, illetve a heti pár száz lelkes olvasótábor tartja fenn igényességével, bátorításával. Meghosszabbított szószékként közel tizenötezer embernek terítek így lelki asztalt heti-kétheti rendszerességgel. Azt hiszem, hogy ez is a zsinat szellemétől átjárt, korszerű apostolkodás. És nem is akármilyen.

B. M.: Meséld el, kérlek, azt is, hogy mindez, a te saját kreatív, érzékeny éned kiélése milyen viszonyban van a papságoddal! Te szeretsz emellett énekelni is, tangóharmonikázol, mindez miért fontos, mit vezet le, mire segít?

S. P.: Az alkotás vágya, az igehirdetés, a kommunikációs csatornák sokfélesége, azt hiszem, mind segít engem még inkább Jézusra, a Mesterre figyelni, aki meghívott szolgálatára. Nem egy mesterség, nem a család fenntartása köt le, hanem az egészre próbálok összpontosítani, onnan vezetem le a részt, ami rám vonatkozik. A gyermeki én, a humoros én, a papi én, a székely én ugyanaz a személyiség. Mindegyik átjárja mindegyiket. Remélhetőleg ösztönző, építő, gyümölcsöző módon. Akkor is pap vagyok, amikor kezembe veszem a harmonikát és énekelek - népdalt, köny-nyűzenét, szent éneket -, akkor is pap vagyok, amikor kirándulok a kutyámmal, a reggeli imát elmélkedem úszás közben. Ezt a magyar-székely-papi öntudatomat a hitem, a Jézus Krisztussal való lelki kapcsolatom tartja egyben, teszi egész-szé, motiválja, járja át, adja neki a karakterjegyét. Ettől olyan, amilyen. A sport, a zene, a mozgás, a jótékony szenvedélyek nem csak energialevezetés, nem csak egészségemre vigyázok vele, hanem segít megőrizni integritásomat, szellemitesti frissességemet, lefarag a frusztrációkból, megóv a belső száműzetéstől, a megkeményedéstől, a lerongyolódástól. Ehhez persze szükséges a családi-baráti kapcsolatok ébren tartása, ápolása, a hívek támogató szeretete, ösztönző kritikája is. Nem szeretek elvárásoknak megfelelni, inkább egyfajta belső igényességre szoktatom őket is, magamat is, hogy együtt járjuk az üdvösség útját. Karöltve Isten kegyelmével.

B. M.: Hogy látod pap kollégáidat, milyen százalékban tudnak valami hasonló vagy teljesen más kreatívkodás, hobbi által egyéni életüknek, szabadidejüknek plusz értelmet találni? Segít ez netán akár a hivatásban megmaradni? Betegségtől szabadulni? Egészséges testtellélekkel megmaradni?

S. P.: Erre a kérdésre egyik tavalyelőtti adventi reflexiómban válaszoltam, mintegy magamnak, eltűnődve életünkön... Meglepő és találó hasonlattal szemléltette az egyik szerzetes az áldozópapságot. Szerinte az egyházmegyés papság, a plébánosok olyanok, mint a kapcsolószekrény egyes vagy kettes fokozata.

Nélkülözhetetlen. Hármasban-négyesben-ötösben felpörögnek, mennek ugyan a szerzetesek vagy épp az elöljárók is, de a kanyarokban, hegyre fel vagy lejtőn le nem tudnak úgy alkalmazkodni. A szolgálati papság Isten népének gerince. Ez biztosítja a stabilitást. Ez a péteri vonal. Erre támaszkodik Krisztus és egyháza immár kétezer éve. Még akkor is, ha a sátán környékezi, ha elfárad, lelkesedése megkopik vagy épp kifogy az ötletekből, de akkor is, ha bukdácsol, ha néha talán meg is tagadja, mint Péter az ő Urát, a papság mégis végzi a munka dandárját. Benne van a sűrűben. Biztosítja a hit folytonosságát. Mint a szárazföldi gyalogság a katonaságnál, mint a kommandósok egy bevetésen. Szociológusok összeszámolták, hogy egy pap átlag kb. 30 féle szakmát kell hogy ismerjen. Többé-kevésbé ennyihez kell(ene) értenie papi élete folyamán: teológus, pszichológus, közgazdász, építész, tervező, tanár, pincér, nyomdász, művészettörténész, villanyszerelő, zenész és színész, traktort vezet és orvos, családterapeuta és mentálhigiénés animátor, hogy csak néhányat említsek. Mint ahogy nélkülözhetetlen volt a falu ezermestere hajdanán. Régi korok bölcsei úgy tartották: valamiről mindent, s mindenről valamit. Krisztus Urunk pedig azt tanítja: jó gazda kincseiből régit és újat vesz elő. Tetszés szerint még lehet srófolni a listát, pl. a korszerű, részben kényszer-, illetve hobbifoglalkozásokkal, mint: idegenvezető, utazási iroda igazgatója, tévés vagy rádiós szerkesztő, kamionsofőr, kutyaszánhajtó, számítógép-programozó, pénzügyi tanácsadó, könyvvizsgáló, restaurátor, informatikus, projektmenedzser, egészségügyi asszisztens. Ki tudja, hányféle munkát, szolgálatot, képességet és képesítést elvárnának tőle. De közben még szépen is prédikáljon, áhítattal végezze a szentmisét, sőt, mindenkinek rendelkezésére álljon, értsen a lélekhez és az irodalomhoz, a betűhöz és a hanghoz egyaránt. S akkor még nem is biztos, hogy értelmiséginek számít. Mert ugye az más státus. A nagy püspökről, Márton Áronról készülő film kapcsán figyelem, milyen nehéz csapást vágni egy olyan területen, ahol mindenki más „jobban ért hozzá". Csak épp elhivatottsága nincs. A papnak mégis ebben a túlspecializált, darabjaira hulló, elvárásoktól és akciós gyógyszerektől szenvedő, identitását vesztett világban kell egyszerre karizmatikus vezetőként és őrangyalként kísérőnek, fáklyavivőnek, pislákoló mécsbélnek lennie, akinek életéről, szavaiból, tetteiről, köztünk-létéről sugárzik az elragadottság, akinek arcán felragyog Krisztus arca. Ő a közösség biztos pontja, akihez igazodhat a hitében megtépázott, elbizonytalanodott hívő. Ő az, aki következetesen végigmegy azon az úton, amit hirdet, hogy mások is kedvet kapjanak Istenhez, és erőt merítsenek saját életük küzdelmeihez. Bizony, a pap ma is a remény küldetését kapta, ezt osztja meg a rábízott közösséggel, és azokkal, akik vállalják a hit kockázatos kalandtúráját. A közösség és a pap együtt ma is hallatlan dolgokra képes. Olyan projektbe - Isten országa! - foghatnak, amelyet nem saját tőkéből kell finanszírozniuk, hanem amit maga a megtestesült Isten fia hirdetett meg...