Cselényi István Gábor
aLÁSZÁLLÁS ÉS FELEMELKEDÉS
Nagypénteki és húsvéti versek

Kőcsipkék

Kőcsipkék cifra fodraiból
szavak cicomás redőiből
aranysujtásos selymek burkaiból:
a rád aggatott királypalástból
bontom ki megtört testedet

s megszaggatott,
nyűtt köntösödbe rejtlek
mert akarom
hogy rád ismerjenek

Halálodból

A mindenség kifeslik
rügyeket hajt az ág
belőled szív napestig
erőt tüzet varázst

halálod kivirágzik
virágot hajt
világnyit

Sebeink

A kor, mint turini lepel,
sebeiddel magába ölel.
Vagy – mint tiszta inget –
te öltöd fel magadra sebeinket?
Szíved fölött háborúk hegei,
hátadon ostorcsapások helyei,
ütések nyoma.

Egymásnak szántuk, de téged ért
a gyűlölet ostora.
Rákkeltő anyagaival a civilizáció
belénk-beléd mélyeszti vasfogát.
Válladon árkot vájt
a kereszt, mit nap nap mellett
egymásra rakunk.
Kínszenvedésed, agóniád vagyunk.

Fölkiáltsz: „Szomjazom!”,
mert fogytán a víz, a levegő,
aláhanyatlasz,
cselekvésünkben nincs erő.
Ziháló mellkasod:
fuldokló városok.
Mint gyolcsot, halotti inget,
magadra öltöd félelmeinket.
Mégis add, hogy hófehér lepelként
magunkra öltsük halálod pecsétjét,
hogy stigmáiddal újból-újból
szabadíts meg önmagunktól!

Kiterítve

Utolsó percig vártam az angyalokra
még vert a szíved még hitt a szívem
eltűntek a hűek is oldalogva
még vártam a kos feljő a hegyen
felbukkan a kos ha jól figyelem
magad helyett odaáldozod
leszállsz a fáról jót kacagsz
elátkozóid elátkozod
jobbodra ülök ha helyet adsz

De nem jön a kos már nincs kegyelem
a halál ez a tőrhegyű lándzsa
sebet ejt elakadt szíveden
reményem sírba gyalázza
csoda isten erő széthullt fogalom
hitem is kiterítve ravatalon
beborult az egem. Vijjogva kering
a mohó keselyű. Szeme földre tekint

Vagy mégis e csönd
ez lenne a Szó fonákja?

Oly védtelen vagy!

„A mindenek Teremtőjét a teremtmények
arcul csapdossák.” (nagypénteki zsolozsma)

Oly védtelen vagy, Istenem,
idő-tér-rácsra fölfeszített Ige,
Bűneink ostorcsapásaitól
nem véd meg semmi se.

E szüntelen nagypénteken
megfagy a szellem, test lesz, holt anyag,
Életerőd felissza a föld,
hűlő kozmosszá dermed a gondolat.

De oly végtelen vagy, Végtelenem,
hogy világgá halsz, hogy éljen a világ.
Keresztedből a menny rügye nő,
megtermi a folytonos újulást.

Látószögek

Innen
utolsó szívverés
a test legvégső szárnycsapása
kihunyó fény
utolsót lobbanó

innen a „nem-is-vagy” Judás-csókja
a „nem szabadítod meg magad”
elárult és megcsúfolt száműzött
innen csak a fájdalmak férfia
haldokló vagy Haldokló Élet

s halálodban a haldokló világ
az épp hulló virág a kihűlő pára

haldoklók végtelenje
a lét felénk-tárt enyészet-arca
a szüntelen haldokló kozmosz
minek gigászi sírja eltemet
innen csak pusztulás vagy innen halál
de onnan ébredés
a teljes-élet első moccanása
kifeslő rügy kibomló szárnyak
onnan folytonos újjászületés

ott már lehull a lét halotti fátyla
mi innen sír volt szikla kő anyag
onnan már fény tündöklő gondolat
vágy akarás
az élet egyre égőbb ocsúdása
onnan feltámadás

Húsvéti ikon

Akárcsak a mag, mely áttör a föld kövén,
vagy az értelem, mely átsüt a sejteken,
vagy a nép, amely átkelt ama tengeren,
áttörsz a lét legbelső börtönén:
magunkba-zártságunk falán.

Lehull a bilincs, szétpattan a zár,
mindaz, mi a tettet kalodába zárja:
rabsors, jogfosztás, érdek, előítélet,
az egymás-ellen-élés lánca,
kolonca halálnak, a bűnnek, az ÉN-nek.

Tárul az ajtó, nyílik a tenger,
látás szikrája fut át a világnyi testen,
a Múlt kőbura reped már, enged,
kiutat tör, búvik elő az élet,
kézen fogva viszed ki a fényre az Embert.

A nyolcadik nap

Az első hét nap végső percei
az éden színét szürke korom fedi
a terméketlen üszkös fák alatt
világfakasztó álmok porlanak

az ember a lét utolsó menedéke
bezárul a kő-lét betongyűrűjébe
elhasznált idegpályáiban
a fogyasztás eredendő bűne van

Eljött mégis az új nap hajnala
feltárul a kert lepecsételt ajtaja
Rádöbbenek: a kereszt legbelül
Az Új Világ köréje szervesül

A haldokló teremtés roncsain
új teremtés kezd kisarjadzani
Krisztus-szabású emberiség
töri át a múlt sírüregét.