Ilyés Anna
a TEREMTÉS RENDJE
A vonat monoton zakatolása álomba ringatott. Nem tudom, hol vagyok, azt sem, hogy merre tartok. Mégis biztonságban éreztem magam. Mély álomba szenderültem. Sokat aludtam, mert amikor kinéztem, egy teljesen más világ fogadott. Sokkal több zöld, ugyanakkor sokkal több aszfalt is. Modern és letisztult képet láttam magam előtt, amilyent életemben soha azelőtt. Csak bámultam ki az ablakon, miközben bordáimat az ülés lécei verdesték. Nem fájt. Inkább kellemesen nyugtató érzés volt.
Még legalább egy fél napon keresztül utaztam. Eldöntöttem, hogy a következő állomásnál leszállok. Nem tudtam, hol vagyok. Akkor még nem. Amikor leszálltam, hirtelen nagy zaj csapta meg a fülem. Robbantottak. Az otthoni kín, amely körülvett, most hirtelen megint elkapott. Megbántam, hogy leszálltam. Mégis kicsit más volt. Más, mint otthon. Ez egyszerűnek és sokatmondónak hatott. Otthon nem volt egyszerű. Állandóan bombák szakították meg a csendet. Volt, amikor az éjjel közepén, volt, amikor arra ébredtem. Szokásossá vált.
A vonat már elment, csak én guggoltam a vonatsín mellett. Vártam, hogy valami jelezze: biztonságban vagyok. Ehelyett síri csend telepedett a környékre. Kis idő után elhatároztam, hogy elindulok. Egy lélek sem volt az utcán. Mentem tovább.
Már húsz perce járkálhattam összevissza ezen a helyen, amikor egy kétségbeesett nő futott felém. Halálsápadt arca olyan volt, mint az anyukámé, amikor apám részegen jön haza. Csendes volt, szelíd. Rettenetesen félt. Amikor megpillantott, még nagyobb ijedtség fogta el. Megdermedt, szétnézett. Várta, hogy lelőjék. Ő is nézett, én is néztem, de semmi nem történt. Arcába visszatért az élet, rohanni kezdett felém, ölbe kapott, s rohantunk tovább. Hallottam a lélegzetét, ahogy szakadozva veszi a levegőt, ahogy a szívdobogása gyorsabb, mint valaha.
Egy nagy épület előtt megálltunk. A homlokzatán vonalak álltak szerteszét. Nem tudtam, hogy az írás. Bementünk. Megbámultak. Mindenki úgy nézett rám, mintha most láttak volna először embert. Fehér bőrük tízszer sápadtabb volt az enyémnél. Beszálltunk egy szűk helyre, az ajtó magától becsapódott. Még soha nem láttam ilyet. Nálunk egy függöny takarja a bejáratot. Földből és fából voltak a házak. Amikor kiléptünk az ajtón, egy óriási, kőből készült alagúthoz érkeztünk, amin a nő végigrohant. Berontott egy magas irodába. Háromszor akkora volt, mint a házunk, de nem hasonlítható az otthonomhoz. Az asztal előtt egy ember ült a terem közepén. Végigmért, majd tekintete visszatévedt a négyzetre, amit erősen nézett. A nő letett egy puha valamire, majd furcsa nyelven beszélni kezdett. Nem tudtam, mi folyik. Álomba merültem.
Már sötétedett, amikor valaki rátette kezét a fejemre. Hirtelen azt sem tudtam, melyik világon vagyok. Kézen ragadott, egy másik terembe vitt. Beültettek egy székbe, szemben az az ember. Mindenki engem nézett. Mellettem kicsit magasabban egy fehér hajú, fehér bőrű bácsi ült. Megint azon az érdekes nyelven beszéltek.
Két óra elteltével újra kézen fogtak és kivezettek a teremből. Beültettek egy mozgó valamibe, ami nagyon gyorsan haladt. Megálltunk egy másik, nagyon hasonló épület előtt. Kiszálltam. Karon ragadott egy öreg nő. Erős mozdulatokkal maga után húzott, fel a lépcsőkön, egy olyan házba, mely valamennyire hasonlított ahhoz, amiben én nőttem fel. Hiányoztak a szüleim, a barátaim. Nem sok időm volt gondolkodni. Olyasmi korú gyerekek vettek körül, mint amilyen én vagyok. Mégis úgy néztek rám, mintha nem láttak volna még hozzám hasonlót. Bőrük világosabb volt, más nyelven beszéltek. Megpillantottam egy üres matracot. Félszegen odaléptem, lefeküdtem és elaludtam. Anyával és apával álmodtam. Apa megint megverte anyát. De hát ez normális - legalábbis én azt hittem. A következő napom is itt telt. Csak enni volt erőm. Nagyon fáradt voltam. Egyszer bejött a nő. Felkeltett, megnézett, majd kiment.
Másnap egy fiatal férfi állított be talpig feketében. Hosszú, palástszerű ruhájához illő kalapot hordott. Megsimogatott, felsegített, majd beszélni kezdett hozzám. Semmit nem értettem abból, amit mondani próbált. Csak bólogatott. Megsimogatta az arcomat, majd kivezetett a házból. Megint egy mozgó valamibe kerültünk. Ennek viszont már volt szíve. Megérkeztünk egy nagy, lépcsős, takaros, előkelő házhoz. Bevezetett, enni és inni adott. Aztán bevitt egy másik szobába, az rózsaszín volt. Igazinak ható babák sorakoztak a polcon, az ajtó felett keresztben két pálca. Nem tudtam, mi az. Nem gondoltam, hogy valaha ennyit fog ez nekem jelenteni.
Évek teltek el. A tiszteletendő úr tanított. Szinte tökéletesre fejlődött a francia nyelvtudásom. Megkeresztelkedtem, minden vasárnap templomba jártam. Néha még meg-meg-bámult egy-egy ember. De már tudtam, honnan jöttem, azt is, hogy hol vagyok.
Egyik nap kéréssel álltam a tiszteletendő úr elé. Sokat gondolkodtam előtte rajta, nagyon elszánt voltam: haza akarok menni a szüleimhez. Nem örökre, az nem ment volna, csak meglátogatni őket. Megkérdezni, hogy vannak. Beszélgetni velük. Már az arcukra is alig emlékeztem. Néha visszagondoltam arra, hogy apa verte anyát. Ő nem tudta, hogy Isten szemében a férfi és a nő egyenlő. Egy egészet alkotnak és elválaszthatatlanok. Szinte mindig. Azt sem tudta, hogy Isten hét nap alatt teremtette a Földet. A hatodik napon teremtett minket. Azelőtt az eget, földet. A napot, holdat, csillagokat. A növényeket és az állatokat. Majd a hatodik napon megteremtette az embert, felruházta őt sokkal több mindennel, mint bármely más élőlényt. Szabad akaratot adott neki, útján kísérte és kíséri. Hibázik, de Isten megbocsát.
Három hét múlva elutaztam. A tisztelendő úr segített mindent elrendezni. A papírjaimat rendbetettük, útlevelet készítettünk. Három napomba telt megkeresni, hol laknak a szüleim. Tudtam, hogy régi házunkból kiköltöztek. Azt viszont nem tudtam, hová. Végül a hosszú listát három címre sikerült leegyszerűsítenem. Az út fárasztó volt, a környezet idegen. Semmit nem ismertem fel. A nyelvet még úgy-ahogy értettem, de már egyáltalán nem éreztem otthonomnak azt a helyet.
Az első címre nehezen jutottam el. Szűk utca volt, kicsi épületek. Akárcsak a mi házunk. Eszembe jutott mindenki, aki fontos volt. Anyukám, apukám, a testvéreim. Becsengettem, és egy fiatal házaspár nyitott ajtót. Fűszag áradt ki a lakásból. Rendetlen volt és koszos. Elnézést kértem, továbbmentem. A második cím is szerényebb utca volt. Földút, gyenge házak. Becsengettem, idegesen, ide is. Öregember nyitott ajtót. Ismerősnek tűnt. Elnézést kértem. Ő megismert. Rájött, ki vagyok. Sírtunk, mindketten. Megöleltem. Behívott. Anyát sehol sem láttam. Kerdezősködött, hogy vagyok, mit csinálok. Mindent elmeséltem. Kérdeztem, anya hol van. Lesütötte a szemét. Aztán bevallotta: halálra verte. Haragudtam magamra, haragudtam rá. Elmondtam, hogy az ember azért van a világon, hogy jót cselekedjen, szaporodjon, uralkodjon a természet felett, de legfőképp hogy szeressen. Az embernek Isten saját akaratot adott, döntéshozatali jogot. Készteti a jóra. A nő és a férfi egyenrangúak és kiegészítik egymást. Aztán otthagytam. Nem tudtam többé ránézni.
Még aznap, az első vonattal hazautaztam. Mindent elmeséltem a tiszteletendő úrnak. Csak annyit szólt: „Isten megbocsát, bármit cselekedtünk, neked is muszáj lesz egyszer."
(A szerző IX. osztályos tanuló, írása a vallásolimpia megyei szakaszára készült dolgozatának egyik tétele, a megadott témára írt esszé.)